Kedves arcú lány leszólítja a járdán lépkedő szentendreit.
- Szia. Van itt ingyen WC? – kérdezi a lány.
- Szervusz. Nem, azt hiszem nincs. Talán arra. – válaszol a fiú és elmutat a messziségbe.
Egy festett szőke hajú srác fut feléjük. Lelöki a járdáról a szentendreit, majd így szól – Niiiiincs ingyen WC?!
- Nincs. - válaszolja kimérten a szentendrei. Mosolyog.
- Szentendre SZAR hely! - ordítja kórusban az egész osztály.
- Ti honnan jöttök? – kérdezi elmenőben a szentendrei.
- Veszprémből.
A fiú hátra sem néz csak megy tovább. Az írás már kész is van.
2009. május 28., csütörtök
2009. május 27., szerda
Kilences körzet - District 9
1990
Dél-Afrika, Johannesburg, Soweto
Helikopterünk rotorjai lassan leálltak, amikor a pilóta kicsapta az ajtó, majd átvágva a forró porfelhőn szemünk elé tárult Johannesburg lelakott nyomornegyede. Egy meztelen kisfiú szaladt el a lábaim közt, egy bordó konténerhez sietett, ahol ráncigálni kezdte Doktor George Finley fizikus patyolatfehér vászonnadrágját. A fizikus gyorsan hátratekintett, a fiú kezébe nyomott egy érmét, és széles mosollyal az arcán közeledett felénk. A földön tábortűz maradványaival játszott a szél. A gyerek elszaladt újonnan szerzett pénzével a kezében, Dr. Finley kezet nyújtott és elindultunk a konténerek közti vékony folyosón. Dr. Finley az ötvenes éveiben járó, kopaszodó szemüveges férfi már előkészített egy nyugodt zugot, ahol beszélgethetünk vele. Bőrömet felperzselte az afrikai nap, szemgolyóim égtek, mire elértünk egy rozsdás dobozhoz. A színes gyöngyökkel elfüggönyözött bejárathoz érve még egyszer utoljára felpillantottam az égre, ahol megláttam a fejünk felett ellebegő, hatalmas csészealj alakú kolosszust. Oldalából hosszú, adóvevőszerű acélrudak meredeztek a felhők felé, alján egy óriási lyuk tátongott, aminek nem lehetett látni a végét. Acélszürke, fenyegető veszély: az idegenek hajója. Egy éve veti sötét árnyékát Johannesburg-ra. A kilences körzetbe érkeztünk, ahol az űrlények leszálltak fantasztikus robotjaikkal, hogy szomszédai legyenek a harmadik világbeli lakosoknak. A sötétség hirtelen elnyelt, amikor beléptem a konténerbe. Középen egy asztal állt, rajta poharak és egy kancsó víz. A falnak három széket volt nekitámasztva, közelebb húztuk őket, a kamerát felállítottuk és a felvétel elindult.
- Hogyan kezdődött az idegenek inváziója? – kérdeztem a fizikust és mindkettőnknek töltöttem egy pohár vizet.
- Nos, – kezdte el – kezdetben csak egy hatalmas árnyékot láttunk meg a fejünk felett. Napokig egyre csak ereszkedett, hamarosan az egész eget és a napkorongot is eltakarta. Örökké tartó este ereszkedett ránk. Aztán, amikor újra megpillanthattuk az égboltot, a Hold és a csillagok már fenn jártak. A tűz körül ültünk, amikor a sötétből kilépett valamiféle kinetikus robot. Hátán táska, arcát fekete üveg takarta, ezért nem láttam az arcát. Régen volt, de még mindig kristálytisztán emlékszem az első két mondatára. Percekig bámultuk egymást, vártuk, hogy ki szólal meg először. A gép hirtelen felmorgott, kissé recsegve beszélt, még is érthető angolsággal: - Miért nem engedtek el minket? Mi nem akarunk rosszat. Az utolsó szó még mindig visszahangzik bennem, habár már rég börtönbe zártuk az utolsó szörnyeteget is. Ez a bolygó a mienk, nem igaz?
Dél-Afrika, Johannesburg, Soweto
Helikopterünk rotorjai lassan leálltak, amikor a pilóta kicsapta az ajtó, majd átvágva a forró porfelhőn szemünk elé tárult Johannesburg lelakott nyomornegyede. Egy meztelen kisfiú szaladt el a lábaim közt, egy bordó konténerhez sietett, ahol ráncigálni kezdte Doktor George Finley fizikus patyolatfehér vászonnadrágját. A fizikus gyorsan hátratekintett, a fiú kezébe nyomott egy érmét, és széles mosollyal az arcán közeledett felénk. A földön tábortűz maradványaival játszott a szél. A gyerek elszaladt újonnan szerzett pénzével a kezében, Dr. Finley kezet nyújtott és elindultunk a konténerek közti vékony folyosón. Dr. Finley az ötvenes éveiben járó, kopaszodó szemüveges férfi már előkészített egy nyugodt zugot, ahol beszélgethetünk vele. Bőrömet felperzselte az afrikai nap, szemgolyóim égtek, mire elértünk egy rozsdás dobozhoz. A színes gyöngyökkel elfüggönyözött bejárathoz érve még egyszer utoljára felpillantottam az égre, ahol megláttam a fejünk felett ellebegő, hatalmas csészealj alakú kolosszust. Oldalából hosszú, adóvevőszerű acélrudak meredeztek a felhők felé, alján egy óriási lyuk tátongott, aminek nem lehetett látni a végét. Acélszürke, fenyegető veszély: az idegenek hajója. Egy éve veti sötét árnyékát Johannesburg-ra. A kilences körzetbe érkeztünk, ahol az űrlények leszálltak fantasztikus robotjaikkal, hogy szomszédai legyenek a harmadik világbeli lakosoknak. A sötétség hirtelen elnyelt, amikor beléptem a konténerbe. Középen egy asztal állt, rajta poharak és egy kancsó víz. A falnak három széket volt nekitámasztva, közelebb húztuk őket, a kamerát felállítottuk és a felvétel elindult.
- Hogyan kezdődött az idegenek inváziója? – kérdeztem a fizikust és mindkettőnknek töltöttem egy pohár vizet.
- Nos, – kezdte el – kezdetben csak egy hatalmas árnyékot láttunk meg a fejünk felett. Napokig egyre csak ereszkedett, hamarosan az egész eget és a napkorongot is eltakarta. Örökké tartó este ereszkedett ránk. Aztán, amikor újra megpillanthattuk az égboltot, a Hold és a csillagok már fenn jártak. A tűz körül ültünk, amikor a sötétből kilépett valamiféle kinetikus robot. Hátán táska, arcát fekete üveg takarta, ezért nem láttam az arcát. Régen volt, de még mindig kristálytisztán emlékszem az első két mondatára. Percekig bámultuk egymást, vártuk, hogy ki szólal meg először. A gép hirtelen felmorgott, kissé recsegve beszélt, még is érthető angolsággal: - Miért nem engedtek el minket? Mi nem akarunk rosszat. Az utolsó szó még mindig visszahangzik bennem, habár már rég börtönbe zártuk az utolsó szörnyeteget is. Ez a bolygó a mienk, nem igaz?
2009. május 20., szerda
2009. május 17., vasárnap
2009. május 16., szombat
Visszzatekerés - Rewind
Az idő kerekét - nem egész három hónappal a Valentin-nap után – visszafordítják. Isten ujjai megnyomják a „visszatekerés” gombot és az élet rádiószalagja elindul hátrafelé. Az óraszámlapján jobbra vánszorgó mutatók, balra indulnak el. A nap, este felmegy az égre, reggel pedig lebukik. Az emberek visszafelé futnak munkájukból - Szürke városukon keresztül – a boltokig - az élelmiszereket, tisztálkodó szereket kiveszik a kosárból és a polcra rakják. Utána hazahátrálnak, kihúzzák a mosogatóból a tányérokat és visszaterítenek az asztalra. A reggeli, a tányérba vándorol, a kávé visszaugrik a kotyogós főzőjébe, hogy leforrjon. A testekből kicsapódó víz a zuhanyrózsa kicsiny lyukaiba költözik, majd hosszú alagúton a bojler gyomrába ömlik. A pizsama leesik a fogasról és visszakerül a gazdájára. Mindenki visszaugrik az ágyba, hogy tovább aludjon, sőt még az álmok is visszafordulnak, hogy megkeressék a gyökereiket. A nyárfákra visszahullnak a fehér termések. A fa, amely egy hosszú évig készül a nagy pillanatra, hogy virág ruhába öltözzön. És miután végzett leveti magáról. Vajon miért ajándékoz meg egy ilyen világot? A felfelé tartó virágeső hónapokig tart. Fa újra pompázik a tavaszi napfényben. Az út végeztével visszabújnak téli tokjukba. Hamarosan a hó újra megfagy a földön, hogy utána a felhők közé essen. Három hónapig az idő kizökken addigi – normális – medréből, hogy egy másikba folyjék. Minden megy ebben az ütemben, tavaszból újra tél lesz, az eső felfelé esik, a kocsik hátramennek, ám - a három hónapja zavartalanul pörgő szalag - beleütközik egy csavarba. A tempó lassulni kezd, a szalag felcsavarodik, összekuszálódik, majd magába fordul. Az egész pillanatok alatt zajlik le. Egy utolsó elkeseredett próbálkozás után megáll. A nyomorékká vált kazetta megáll a szerelmesek napján. Hetvenegy nap tekerés után először áll meg pihenőre, míg a fényes fellegekben élő Úr, próbálja megjavítani a kattogó magnót.
Emlékképek
2009. május 10., vasárnap
Internet
„Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott
s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját,
sok nép városait, s eszejárását kitanulta,
s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében,
menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.
Csakhogy nem tarthatta meg őket, akárhogy akarta:
mert önnön buta vétkeikért odavesztek a társak,
balgák: fölfalták Hüperíón Éeliosznak
barmait, és hazatértük napját ő elorozta.
Istennő, Zeusz lánya, beszélj minekünk is ezekből.”
s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját,
sok nép városait, s eszejárását kitanulta,
s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében,
menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.
Csakhogy nem tarthatta meg őket, akárhogy akarta:
mert önnön buta vétkeikért odavesztek a társak,
balgák: fölfalták Hüperíón Éeliosznak
barmait, és hazatértük napját ő elorozta.
Istennő, Zeusz lánya, beszélj minekünk is ezekből.”
Homérosz, Odüsszeia
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
