2009. november 30., hétfő

Szemek - Eyes

A szem (latinul oculus) a látás szerve, amely a fény érzékelésére szolgál.

- Oké. Készen állok. Semmi baj anya…holnap itthon maradok. Nem, nem írok dolgozatot. Mátrait fel kell majd hívni.
Kedves olvasó!
Arra kérlek, hogy mielőtt még elkezded olvasni a következő sorokat nézz bele jó mélyen a tükörbe. Türelmes vagyok, várok rád, de csak akkor térj vissza, ha tükör van a kezedben. Ha az utóbbi lehetőség véghezvitele nem áll módodban, csak használd a mindent felülmúló képzeletedet.

*

Pásztázd végig arcodat, álladtól egészen homlokod tetejéig. Nézd meg a jobb orcádat, majd a balt. Tekints rá a szádra, a füleidre és az orrodra, majd állj meg a szemeden. Nézd. Álld a saját tekinteted és próbálj nem pislogni, csak nézd a szembogaradat. Bambulj és fókuszálj. Figyeld, ahogy a pupilláid összezsugorodnak, majd újra kitágulnak. Vessz el a sötét lyukban, majd mássz fel és sétálj át az íriszedre. Nézd, ahogy forognak végtelen örvényt kavarva a tükör sima felületén. Hát nem csodálatos emberi szem? Barna? Kék? Zöld, vagy szürke? Elemezd a tekinteted. Vizsgáld az apró, szinte láthatatlan érzéseket, amik, mint egy a tenger tajtékjai verik szemgolyód rácsait. Nézted már a szemeidet valaha is ilyen meredten, ilyen bambán? Szögezd le az arcodat. Szögezd le az egész fejedet, hogy elgémberedjen, és csak nézz farkasszemet saját magaddal. Ki fog győzni? Nem érdekes, nem számít itt a győzelem csak az a fájdalom, ami a kudarchoz vezet. De csak nézz és élvezd ki ezeket a pillanatokat, mert lehet, hogy soha vissza nem térő alkalom ez.
Most képzeld el, hogy a szemgolyódat körbefutó vékony, hajszálerek, mint egy acéllánc megszilárdulnak, és nem engedik elmozdítani szemeidet. Kicsit olyan, mintha egy csövön keresztül látnál, aminek a homályba vesznek az oldalai. Te csak az íriszedet és a pupilládat láthatod. Érezd, ahogy a láncok egyre erősebben fogva tartanak, már régen pislogtál kínoz a fájdalom és vörös béklyóid is mintha izzanának - lassan kiégetik a kocsonyás szemfehérjédet. A kép remegni kezd. A könnycsatornák megnyílnak, könnycseppek gördülnek végig az arcodon, az orrod hegyéről levetik magukat, de nem törődsz velük, nem tudsz velük törődni: le kell hunynod a szemed! Megteszed. Barázdákkal tarkított szemhéjad lecsukódik, de egyszerre, mintha megfognák. Mintha a vékony bőrfüggöny pattanásig feszülne. Hunyorítasz. Még több könny szökik a szemedbe. Vége van a látásodnak, minden elhomályosul, az izzóláncok behálózták az egész szemedet. Kurvára fáj nem? Kétségbeesetten próbálsz jobbra és balra tekinteni, de képtelen vagy rá, a szemed minden rezdülésével a lánc még mélyebbre vágódik a puha zselatinban. Egész nyakadat megmozgatod, nyakcsigolyáid eltörnek az erőfeszítésben, szemeid örökké nyitva maradnak, és lassan teljesen szétmállanak a meleg vért pumpáló erektől, amik fogva tartják. Látni fogod, ahogy Isten mindent látó, éjszakai szeme - a Hold - is feladja a küzdelmet, nem kel fel többé a Nap - az ezüstösen világító korong, szétfolyó gömbalakja ellepi tested és egész arcodat. Még egy utolsó sikoly, de tudod, hogy ez a megváltás, mert a kín már pokolivá vált. Kocsik zaja szűrődik át az ezüst masszán és mielőtt elérnéd a Szépvölgyi utat, megfulladsz.
El tudod ezt képzelni kedves olvasó? Igen? Mert pont így érzek én. Mert nem tudom lehunyni szemem, nem forgathatom. Talán örökké vak maradok? Üvegesen meredek bele a neonfénybe és leírom e sorokat, hogy tudjátok milyen sorsa kárhoztattak őzbarna bogaraim.







Csak hangulat aláfestő.

2009. november 28., szombat

A magasban - Overhead


Úristen! Ezek ellepik a fejlécet...

2009. november 27., péntek

2009. november 26., csütörtök

Bűnös város - Sin City

Hozzád szólok Ninive népe!

Acél monstrum lánctalpai megfeneklettek a homokban, a múlt száguldó fekete ménese pedig eltörte a modern évek irreális valóságát.

Forró szél süvített keresztül Irak homoktengere felett, a légáramlat felverte a dűnéket, új formába rendezte őket, majd folytatta útját a hosszú sivatagi út mentén, amíg elérte a hatalmas város falait. A nap perzselően tűzött, minden élőt eltaszítva - ezen a szörnyű környéken semmi nem maradt meg élve, Isten nem irgalmazott az itt élő népeknek. A kietlen sivatagban egyedüli oázisként állt a gyarló emberek által felhúzott Ninive grandiózus városa, de félt ki belépett az óriási kapukon, mert Ninive a bűn városa volt, ahol az embert szörnyűbb sors érte, mint a homokdűnék állandóan változó kegyetlen óceánjában.
A város, mint a túlvilág Nekropolisza vetett elnyúlt árnyékot a szent földre, melyek trónján véreskezű és bűnös uralkodó, maga a Sátán ült. Falai hazugsággal, gyilkossággal és rablással voltak tele, ami mint kátrány szennyezte a Tigris-folyó akkoriban éppen kiszikkadt folyómedrét. A földi pokol volt a város, ahova mintha a világ szennye telepedett volna le. De jaj nekik, átkozott lelkeknek, akikre nem várhatott más csak a kínkeserves pusztulás! Ó, ha Isten nem lenne ilyen kegyes korcs népéhez, talán örökké a feledés és a homok homályába veszett volna. Ninive! Minden erődöd olyan, mint a korán érő füge: megrázzák és lehullik örökre. Falaid megnyíltak a Gonosz erői előtt, harcosaid, akár az asszonyok. Hiába próbálsz védekezni a folyó vizével, a dicsőséges Nap felperzseli népedet.
Ostor csattan, dübörög a kerék. Kézről kézre járnak a rabszolgák. Az uralkodó parázna és népe se különb. Minden nap céda nők vére folyik az utcákon, a férfiak, akárha bíborszőnyegen taposnának, kerülgetik a holtesteket. Éhező gyerekek, sírnak egy falat kenyérért, térdre borulnak királyuk előtt, aki - mintha csak állatok lennének – oldalba rúgja őket. Anyák sikítása tölti be a sikátorok göcsörtös falait. Minden becsület kiveszett innen. Rendes férfiak csalnak, s ha kell, ölnek a családjukért és mégis, mint birkák tűrik a csapásokat, mert vezetőjük nem tesz értük semmit. Meggyötörten, az eléjük vetett kutyacsonton marakodnak. A nagyváros emberei elidegenedtek egymástól, nem törődnek a szomszédaikkal de még barátaikkal a sem. Vajon Isten bünteti őket, vagy másról van szó?
A király kegyetlen vezérként sétál végig a rohadó városon, a patkányok hordái szétnyílnak döngő léptei előtt, kezét széttárja és belenevet a felhők között élő arcába. Meztelenül fekszik az égboltot karcoló tornyában, ahol ezernyi szűzlány simogatja mocskos testét. Hollófekete, hullámos haja palástként omlik széles vállaira. Kicsiny, összehúzott szemei vörös tűzzel égnek, bordó szája undorító mosolyra húzódik. Arany csatokkal összefűzött, sötét szakálla a köldökéig ér. Ezernyi talpnyaló sereglik köréje, tömjénnel, mirhával, itallal, pénzel és a világon felelhető minden jóval kínálják őfenségét, akinek beszélnie sem kell, disznó tekintetével szavak nélkül parancsol. Írnokok oldalakat töltenek meg tökéletességével, tévhitbe ringatva Ninive népét.
A kastély előtt a város túlsó végéig - a kapuig - kígyózó, pálmafák sorával szegélyezett, emberek testével kirakott út vezet. Bal oldalon sorakozik a rengeteg lakóház, lépcsőzetesen lefelé húzódva a fellegvártól. Minél lejjebb jutunk, annál nagyobb nyomorúságot tapasztalunk, de a nyomor sem számít, Ninive városában mindenki egyformán bűnös. Jobb oldalt a nagy piac, ahol a glóbusz minden tájáról idesereglett népek árulják törvénytelen portékájukat. Itt áll a számtalan bordélyház, közvetlenül mellettük a katonai laktanya téglaépülete magasodik a várfal szintjéig, ahol százötven őr strázsál folyamatosan, tizenkét órás váltásban. És itt a fal. A fal, amelyet évtizedeken át építettek rabszolgák ezrei, s ami áttörhetetlen hegyláncként veszi körbe az egész várost.
Egy tiszta sivatagi éjszakán e fal elé állott egy öregember. Görnyedt hátú öregember, szakadt lepelbe burkolódzva. Hideg szél fújt, enyhítve a forróságot. A hívatlan látogató felnézett kámzsája alól, égszínkék tekintete végigfutott a kapun, ezután fel a falra, ahol az őrök, mint megannyi légy gyülekezett. Így szólott fel: - Gyülekezetek csak! Ninive királyához szólók! Szaporítsd kereskedőidet, hogy annyi legyen, mint égen a csillag! Katonáid, mint a sáskák! Gyülekezzetek csak fagyos éjszakai napokon, de amint felkel holnap a vöröslő napkorong, szétrebbentek s ki tudja hová! Várd a véget Ninive népe, vagy engedj be szörnyű kapudon hadd segítsek megfertőzött uralkodótok sötét elméjén. Az őrök egymásra néztek, a kőkapu pedig porfelhőt kavarva felnyílt a magányos öregember előtt.
És ezen éjszakán eldőlt a bűnös város sorsa. Ninive felől másnapra eltűntek a vészjósló felhők.

Mi az a madár? Mit keres itt Marvin? Mit akar ez az ízletes sült csirke?

2009. november 22., vasárnap

Füst és füstölgés

Valamikor télen, azt hiszem egy januári napon történhetett, amikor fővárosunkban szmog -riadót jelentett be a média. A rendelet valahogy így hangzott: VASÁRNAP 11 ÓRÁTÓL ÉLETBE LÉPETT A SZMOGRIADÓ BUDAPESTEN, AZ INTÉZKEDÉS VISSZAVONÁSÁIG ÉRVÉNYES! AKI TEHETI MARADJON OTTHON! Így történt? Hát nem. Mert bár figyelmeztették a lakosságot, valójában pontosan tudták, hogy ez az utasítás nem működhet addig, amíg az embereknek munkába kell járnia, hiába, első a kötelesség. A szmog magyarázata? Magától értetődő: kevés a légmozgás, de aggodalomra semmi ok hamarosan újraindul, mint egy ventilátor. Tehát az emberek a szmog-riadó alatt is zavartalanul sétáltak, sőt a rendszám korlátozások ellenére a kocsik is ugyanúgy jártak az utakon, azzal a kis különbséggel, hogy most már tudták, hogy szennyezik a környezetet.
Különös lény az ember: előbb gondtalanul szennyezi a környezetét, majd amikor szembesül azzal, hogy mit művelt kétségbeesik. Tulajdonképpen ez az egész olyan volt, akár egy nagy szembesítő show: rádöbbentünk a valóságra, hogy Budapest levegője európai viszonylatban az egyik legszennyezettebb. A városlakók nem mutatták, de legbelül mindenki félt, hogy most vajon mi lesz. És mi lett? Semmi. A szmog-riadó elmúlt, az emberek pedig ugyanúgy élnek, mint eddig. A környezetvédők, pedig akármit is csinálnak, valószínűleg ismét nem veszik észre őket. A lakosság kisebb része viszont elgondolkodott és feltette a két legfontosabb kérdést: Mitől keletkezik a szmog? Mit csinálhatunk, hogy ne alakuljon ki még egyszer? Ha pedig csak a légmozgás hiánya miatt van, akkor a környezetvédők mit akartak ellene tenni? Kérdések halmaza zúdult a nyakamba, a válaszokat pedig csak jóval később tudtam meg. Így hát, bizalmamat keresve elkezdtem kutatni a valódi okok után. Kutatásomat legalulról kezdtem el, - hogy végül a lépcső tetejére kerüljek – az utcán.

Április másodikán lementem a zöldségeshez, mert a szomszéd Ilus mesélte a Katinak, hogy 1000 forintért lehet akciósan venni egy vödör narancsot. Ennek az ajánlatnak nem mondhattam nemet, s amíg az asszony otthon maradt a gyerekkel, addig én elindultam a zöldségeshez. Éppen a Bogdányi utcában járhattam, amikor egy boltból beszélgetés hangjai szűrődtek ki. Egy negyven év körüli, kövér nő egy fiatal sráchoz beszélt.
- Én mondom neked, ez az egész amiatt a felmelegedés miatt volt.
- Globális? – kérdezte értelmesen a férfi.
- Az, az. Globális. Addig tettünk-vettünk, hogy ez a füst jött ki belőle. – a nő megszorította a fiú derekát és erőteljesen bólintott.
- Mármint a globális felmelegedés?
- Igen az!
- Januárban? Sára néni ne viccelődjön! – a srác legyintett egyet és megvakarta a borostáját. – A globális felmelegedés … még hogy … ez az egész a közeledő világ vége miatt van! 2012 december 21.: a Maja időszámítás véget ér! A világ tönkrement, ezért az ufók meg fognak büntetni minket és…
Úgy éreztem, hogy ezzel a beszélgetéssel nem megyek semmire, de mégis éreztem benne valami mélyről jövő feszültséget. Miután megvettem a narancsot hazasiettem, hogy leírjam a párbeszédet. A narancsok fele romlott volt, a kukában végezték.
Továbbléptem és áthelyeztem a kutatást a gyakorlatba. Elmentem a Deák Ferenc térre és megkérdeztem három embert, hátha velük többre megyek, mint a szentendreiekkel. Egy húszas éveiben járó srácot, egy hetven éves öregurat és egy harminc körüli nőt kérdeztem meg. Úgy érzem, ildomos, ha a nővel kezdem.
- Elnézést! Bocsánat!
- Igen. – a vörös ruhás nő lassan megfordult.
- Igen. Bocsánat. Felelne egy pár kérdésemre? Egy perc az egész.
- Igen. Miért is ne?
- Jól van. Köszönöm. Egy pillanatra, ha leülnénk…
- Hogyne, hogyne.
- Így. Szóval. Mi a véleménye a szmog-riadóról?
- Nos … nem is tudom. Szomorú, de tudja az már elmúlt, szóval nem érdekel. A férjemmel három kocsink van, máshogy nem tudnánk élni, tehát nem törődünk a szmoggal. Az okosok majd kitalálnak valamit.
- De hölgyem. Önt nem érdekli a környezete? Vagy akár azok az emberek, akiknek nincs kocsija. Ők megfulladnak az utcákon. Vagy azt akarja, hogy úgy éljünk, mint Tokióban? Maszkokkal és sűrített levegő tartályokkal? – kontráztam rá gyorsan. Nem tetszett ez a nő.
- Ha ez az ára. Mármint nekik sikerült. Miért ne menne itt is? De mit képzel, hogy valami hippi vagyok? Kit érdekel a környezet? Nem beszélve azokról az emberekről, akiknek nincs kocsija. Kiknek nincs ma kocsija? A koldusoknak! Nekik meg úgyis mindegy? – okoskodott.
- De kérem! Ez gyilkosság. Árt a többi embernek! – felháborodtam.
- Gyilkosság az, ha késsel leszúrok egy EMBERT. Ha én autóba ülök, az nem az.
- És mi lesz az emberi jogokkal? Mindenkinek joga van élni! – egyre dühösebb lettem.
- Maga részeg? Nagyon úgy tűnik. Ha nem megy el, akkor idehívom azt a rendőrt. Akarja? Tűnjön el! – a nő gyorsan felugrott és elfutott a parkoló felé.
Miután magamhoz tértem, odasétáltam a padon ücsörgő öregúrhoz. Hosszú, ősz haja, mint megannyi polipcsáp tekergett roskatag vállain. Lassan leültem mellé és melegen rámosolyogtam. Zsebéből elővett egy kis száraz kenyeret, majd dobálni kezdte a körénk sereglő galamboknak. Beszédre nyitottam a számat, de az öreg mutató ujja hirtelen a levegőbe emelkedett és csöndre intett. Egy perc múlva leeresztette és ő maga szólított meg.
- Mondjad fiam. Miért zavartál meg csöndes nyugalmamban?
- Csupán csak pár kérdést tettem volna fel.
- Mond! Mivel akarod fárasztani szegény szakállamat?
- Önnek mi a véleménye a szmog-riadóról?
- Hogy miről? – kérdezte és felém hunyorgott.
- A szmog-riadóról. – mondtam egy kicsit hangosabban.
- Szmog? Az meg mi? – kérdezte kíváncsian.
- Maga nem pesti ugye?
- Nem! Nem! – hangosan felköhögött. Etyekről jöttem fel az unokámhoz.
- Ön nem hallott a három hónapja bejelentett szmog-riadóról?
- Nem. De nézze. Itt is jön az unokám. Hogy milyen szép szál fiú lett belőle! Ejha! - Felvette az eddig rejtve maradt bükkfa botot és remegve keresztül ment a téren, hogy találkozzon az unokájával.
Kezdtem teljesen kétségbe esni. A két megkérdezett emberből az egyik egy nő, akit nem érdekel az egész a másik pedig egy jó szándékú öregúr, aki azt sem tudja, hogy mi fán terem a szmog. Hát ennyire elfelejtették az emberek? Hisz még csak három hónapja volt! Vagy csak nem akarnak róla beszélni? Aztán hirtelen támadt egy ötletem. Mi lenne, ha megkérdeznék egy fiatalt? Nos, nem volt választásom, odasétáltam egy fűben heverő társasághoz.
Négyen voltak. Egy kis körben ültek, a kör közepén pedig egy füstölgő vízipipa állt. Kellemesen elbeszélgettek, éppen akkor érkeztem, amikor a fekete hajú srác egy disznóvicc végére ért.
- Helló srácok! – szólítottam meg őket barátságosan.
- Csá! Nézett rám a fekete hajú srác. Már tudtam, hogy vele fogok beszélgetni. Értelmes, sötétbarna szemei nagyon megragadtak.
- Leülhetek ide a körötökbe?
- Nincs más választásunk ugye? Biztos valamilyen köcsög indexes vagy.
A kör kiszélesedett, így beültem a sráccal szembe. A haja egészen a szemébe lógott, enyhén beesett szemei voltak és fehér bőre. Nyakában egy furcsa jelkép lógott, valami kalapácsot ábrázolt, amibe belecsap egy villám. Színes csíkos pulcsija egészen kitűnt a fekete tömegből.
- Mi a helyzet? – kérdeztem és továbbjátszottam a szerepemet.
- Semmi tesó. Semmi. És veled?
- Hát. Voltaképpen én csak feltennék egy pár kérdést.
- Hogyne! Jó arcnak tűnsz! Kérsz? – és felém nyújtotta a pipát.
- Persze. Igen. Köszönöm. Szóval – mélyet szippantottam a pipából – mi a véleményed a szmog-riadóról?
- Szörnyű! Szerencsétlenek vagyunk! Szennyezzük a környezetet aztán most itt vagyunk. Nézd meg a füvet. Már az se a régi. - A többi srác felröhögött, de én mélyen a szemébe néztem. Lehet, hogy ez srác egy kicsit komolyabb az átlagnál?
- Így van. Szerinted mitől van ez az egész? – néztem ahogy a füst elborítja a srác arcát. Szemei rémisztően villogtak a sűrű füstben.
- Hát. A kocsiktól haver. A kocsiktól! Ha nem lenne ennyi belőle, akkor talán jobb lenne.
- De hát a cigaretta is káros. Sőt. A vízipipa is. Nem gondolod, ha nem lennének, akkor jobb lenne?
- Nem tudom haver. Szerintem például egy gyár sokkal durvább, mint ez. – fellendítette a vízipipát, majd visszatette a fűbe. – És különben is ennek legalább finom az illata.
- Na ja. És mivel lehetne enyhíteni?
- Hát kevesebb kocsi meg gyár! Logika haver! L-O-G-I-K-A! – betűzte lassan.
- Jól van. Köszönöm. Helló srácok.
Hazamentem. A feleségem és a gyerek már aludt. Egyedül álltam a tükör előtt és néztem az arcomat. Fél napot töltöttem azzal, hogy embereket megkérdezzek és nem jutottam semmire. Lehet, hogy tényleg ennyi lenne csak? A kocsik? Fölösleges a kutatás? Gondolatmenetemet a telefon csörgése szakította félbe.

Felvettem a telefont. A vonal sípolt egy darabig, majd pedig robbanásszerűen egy ordító hang azt kiáltotta:
- Halló?!
- Itt Barkonyi Ferenc, újságíró. Miben segíthetek? – halkan beszéltem. Nem tudhattam, hogy ki van a vonal másik végén.
- Kárpáti Eszter, környezetvédő. Megkaptam az üzenetét. – már nem ordított, de a hangja még mindig olyan volt, mint egy fűrészé.
- Igen! Reggel hívtam önt. Talán egy kicsit már későn érdeklődöm, de arra kérném, hogy mondja el a szmog-riadó valódi okát. Hogy mit tudok ellene tenni.
- A szmog-riadó? Igen, igen. Három hónapja volt, ugye? Január? Fagypont körüli hőmérsékleten gyakori. – miközben beszél. lassan odamegyek az ablakhoz. Nézem a lemenő napot. Fénye narancssárgára festi a szoba sarkait, elnyúlt árnyékokkal játszadozva a falon. – Legfőképpen a lakások és az irodák fűtése, okozza. A fosszilis tüzelőanyagok, a szén, az olaj, a gáz nagymértékű felhasználása váltja ki. A korom a porral vegyül, jelentős kén-dioxid szennyezést okoz. Mint Londonban. A légmozgás leáll. És hogy miért? Mert a Dunaparton épülő hatalmas irodaházak teljesen elzárják a szél útját. Szóval mondhatjuk úgy is, hogy olyan, mint egy öltöző, ami nem szellőzik, mert nincsenek ablakai. És ki zárta be az ablakokat? Hát mi! Tudja jól, hogy mi hiába jártatjuk a szánkat. Csak azt nem tudom, mi lesz, ha elered a savas eső! Vajon mi lesz akkor?
- Megkapjuk, amit megérdemlünk. Tudja mit? Köszönöm. Viszonthallásra. – lerakom a telefont. Lassan elindulok az előszoba felé. Közben érzem a talap alatt áramló padlófűtést. Még fütyülni is elkezdek. A cirkókazán elé álltam és egy határozott mozdulattal lekapcsoltam. Én ugyan nem szennyezem a környezetemet! Nem tudom megakadályozni a szennyezést, de legalább a magam részével csökkentem. És ha mindenki így gondolná … igen, akkor tökéletes lenne. Lefekszem az ágyba a feleségem mellé. Gyengéden átölelem Anna derekát és arra gondolok, hogy milyen jó, hogy már itt a tavasz, április van …


Régi írás, régi kép. Ősi mappámban turkálva fedeztem fel e remekeket.

2009. november 21., szombat

Tizenhat feszület - Sixteen crucifix

23:57. November 20.
Az digitálisóra számlapján lassan múlik az idő. A technika világába lubickolunk - a régimódi óra már eltűnt. Minden perc elmúltával egyre közelebb kerül változás. Az évváltás.
23:58.
Havas Henkrik, arrogánsan mutogatja a díjait a kamerába. Média kurva.
23:59.
Az órára pillantunk, majd vissza a parkettára. Szavak nélkül is megértjük egymást, telepatikusan kommunikálunk. Arcunk apró rezdülései mindent elárulnak. Tekintetünkkel mereven vizsgáljuk a földet.
00:00. November 21.
Sikítás, felkiáltás, megkönnyebbülés.
Boros poharak koccannak össze - vörösen csillogó cseppekkel kergetőzve repülnek a jó kívánságok, még a zene is elhallgat egy percre. Betegen felköhögök valami nagyon csúfat és mosolyogva megyek tovább. Hát ez is megvolt. Nem nagy szám, de mégis olyan mintha életem egyik legmagasabb hegyét másztam volna meg.
Mi az a madár? Mit keres itt Marvin?

2009. november 20., péntek

Jó reggelt MI - Good morning AI

2009. november 19., csütörtök

Csütörtökön véget ér a Világ - On Thursday the World ends






Csütörtökön, az eddig ismert világunk a végéhez érkezik. Eléri az utolsó állmást, Khárón – a halál révésze – pedig átkísér minket a túlvilágra. Minden figyelmeztetés nélkül, minden irgalom nélkül lecsapnak ránk isteneink és véget vetnek szenvedésekkel teli életünknek.Hiába imádkozunk, nem hallgatnak ránk. Mindenkire ugyanúgy zúdul, majd az eső. A Margit-sziget lángokba borul, a lángnyelvek a felhőket fogják nyaldosni. A fák lobkoronái sikítva porladnak el. Az Északi-tengerek kiszakadnak medreikből, a Duna is ellenünk lázad és elárasztja Budapestet. A házak örökké víz alá kerülnek. Az eget sötét fellegek takarják majd el, ahonnan az égiek könnycseppjei, vasgolyókként fognak aláhullani összetörve szeretett fővárosunkat. A semmiből vulkánok törnek elő, ránk zúdítva a forró poklot, mind elégünk és hamuvá leszünk. A Parlament dicső háza összeomlik és minden, amiért őseink harcoltak oda lesz. Az ember és a túlélés között feszülő hidak összeomlanak, hiába harcolunk ellene. És így múlik el az emberiség. Erőszakos élet, erőszakos halállal zárul. A világegyetem hatalmasságának pedig fel sem fog tűnni, hogy eltűntünk Galaxis nemes színéről. Nincs esély. 2012. december 20-án megkezdődik a világvége. És ezúton is köszönöm Benedeknek, hogy ezer forintot rászánt a mozi jegyemre. És mi az a madár?




Elég látványos.:)

2009. november 14., szombat

Szombat - Saturday

2009. november 5., csütörtök

Első álom - First dream




Lilla karácsonya

Mostantól új címke lép életbe: Álmok, amik mostanában meglehetősen furcsák. Mivel magyarázom a fenti képet? Nos ha leírnám, akkor életetek legkuszább és torzabb történetét olvasnátok, így kénytelen vagyok csak illusztrálni és megkímélni titeket, hogy mi is történt azon a kedd éjjelen, mikor csak hosszas vergődés után kapott el az álom. :)

2009. november 2., hétfő

Több mint emberi - More than human




Akit a fenti ajánló után érdekel a könyv, annak kölcsönadom. És hogy mire a nagy felhajtás? Mert egy igazán remek darab és kíváncsi vagyok a véleményetekre, észrevételeitekre. :)