Tündérkép

B. Zita-Ritának

Az álom olyan, amilyennek látni szeretnéd.

Már harmadik éve, a hét öt napján – szombat és vasárnap kivételével – a szentendrei HÉV-vel utaztam. Negyvenkét percet egészen a Batthyány térig – bár régebben már az Árpád hídnál leszálltam, hamar rádöbbentem, hogy időben gazdaságosabb, ha végigmegyek. Felszálltam a kettes metróra, aztán a Deák téren váltottam a hármasra, majd a Nagyvárad téren leszálltam, ahonnan mindössze hat perc sétára volt az iskolám. Három évig, minden reggel. Minden év szeptemberétől a következő év júniusáig. Az órarendemtől függően más és más járatokkal is utaztam – előfordult, hogy buszra szálltam, amely egészen másfele vitt, mint a vonat. A lábamban volt az út, álmomban is odataláltam volna.

Úgy ismertem a pesti tömegközlekedést, mint a tenyeremet. A HÉV-vel, a metróval, a busszal és esetenként a villamossal is utaztam, igaz az utóbbival csak nagy ritkán, ha portyázásaim éppen arra vezettek. A villamos olyan volt, mint egy kígyó. Nyájas hangjával kényeztetett, a közeledbe férkőzött, felkínálta az almát, utána egy váratlan pillanatban a földhöz vágott és jót nevetve elkúszott a Margit hídon. Jól ismertem a jellegzetes énekeket, a zörejeket és a tompa puffanásokat. Tudtam, hogy melyik karakán és melyik gyáva. Ki mit mond, milyen állomásokon áll meg, hová visz, mikor érkezik és távozik. Ismertem az utasokat, tudtam, hogy melyiken utaznak a leggazdagabbak és a legszegényebbek. A BKV járatai olyanok, mint a kutyák – látszólag hasonlók egymáshoz, mégis mindnek saját személyisége van. Néha erőszakosak, de jobbára játékosak és készek a fogadásodra. Hűségük nem ismer határt és ha meghalsz, veled halnak ők is. Az elöregedett gumi, a fém szaga és a hosszas utazás jelezte nekem, hazaértem. Igazság szerint, ebben a három évben több időt töltöttem utazva, mint amennyit családi körben. Talán kijelenthetem, hogy mozgásban éltem, afféle köztes területen, ahol bármi megtörténhetett. Mára már minden megváltozott. Térdemet hosszú szakáll veri és soha többet nem szállhatok se HÉV-re se buszra. Üldögélek a sötétben, elzárva a világtól álmodozom róluk, mint patkány a pincében.

Akár egy jó boré, lett évről évre egyre zamatosabb az Út íze. Budapest már sok mindent látott. Sok vér, könny és kacaj száradt az ülésein. Jézus és az apostolok, mind mesélni próbáltak nekünk, de csak azok hallották meg a szavát, akik jól odafigyeltek rá és egy pillanatra se kalandoztak el.

Furán hangzik, de egy kicsit beleszerettem. Úgy éreztem, hogy nélküle kissé sekélyes és komolyabb viszontagságoktól mentes életem üresebb lett volna. Ő megtöltött és akkor szeretkezett velem, amikor én akartam. Soha nem csalt meg és nem kellett fizetnem érte, mert Ő nem utcalány volt. Nélküle minden elhagyatott lenne, Ő a mozgatórugója a Földnek, mégis romlásba viszi. Legalábbis, amennyit tudok róla most. Korcs érzelem fűzött hozzá, amelyhez hasonlót személy vagy öleb iránt nem érezhettem. Ez nem a hagyományos értelemben vett szerelem volt. Alakja nem megtapintható, de mindent összenyomhat bármiféle erőfeszítés nélkül. Ezer karja ölelt, és millió lába rúgott. A jelenléte egyszerre volt fenyegető, de menedéket is nyújtott a kíváncsi tekintetek elől. Ezer szeme volt vak és millió szájjal beszélt. Ő mindig játszott és én mindig játszottam vele. Mindig meglepett. Bőgtem és dühöngtem miatta vagy csengő hangon kacagtam rajta, de közönyösen képtelen voltam elmenni mellette. Ezer millió verejtékcseppen csúszott, de csak két könnycseppet hullajtott. Amelyet én láthattam csupán apró szilánkja volt az egésznek, amely a levált a fa törzséről. Utazott szerte a világon. Előfordultak olyan csoportjai is, amelyek négykerekű járműveikkel tolongtak az autópályákon, de ők csak közvetve érintettek. Legkedveltebb helyei a divatos utcák, nagyobb csomópontok, fővárosok – Budapest, Tokió, Párizs, Washington vagy London – és az ezeket körbefutó közlekedési hálózatok. Kiről is beszélek? A tömegről. Ó, a nagy zsibongásról és forgatagról. Egyszerre rohadt és meseszép, akár a lehulló őszi falevél. Néha gyűlöltem. Sőt azt hiszem nálamnál jobban senkinek sincs tömegiszonya. Igen, volt, hogy a halálba kívántam Őt, aki egyszerre volt múzsám és nemezisem. Ma már őt se látom, csak a nyirkos talajon ülve magam elé képzelem, de a képet hamar elfújja a szél, mint valami régi emléket.

Kérdezem én tőled, nyájas Olvasó, hogy azoktól a napoktól eltekintve, amikor olvasol, az elszaladó tájat fürkészed vagy épp alszol, nem nézed-e a tömeget? A hatalmas masszát, melynek húskoszorúja összezárul körülötted és nekiprésel az ajtónak. Nem nézed-e a figyelemreméltó nagyságát csak úgy szórakozásból? Elmerülsz benne? Tudod milyen, amikor a látásod elhomályosul, majd üvegessé válik? Teremtő elméd munkája a szemeidben kristályosodnak ki, amint bámulod. Keresel valakit, akit kiválaszthatsz. Néha azonnal megleled, de fél órába is beletelhet, míg megakad rajta a szemed. Miután öncélú mustrád véget ért és figyelmed egyetlen alakra összpontosul, aki valamiért megragad és el nem ereszt. Benne sűrűsödik össze minden vágyad. Olyan, mint amikor a konzervből kihalászol egy kedvedre való sprotnit és bekapod, pedig semmivel sem méltóbb rá, mint a többi lefejezett társa. Szoktál álmodozni arról, hogy vajon ki tartozik ezekhez a testekhez? Hogy milyen lehet az élete, hogy honnan jött és hová megy? Diák, nyugdíjas vagy négy gyermekes családapa? Magyar vagy külföldi? Ne feledd, hogy az agyad másodpercenként képes világokat alkotni és lerombolni. Ábrándozol-e az embereken? Az életükön … a sorsukon … érted mire gondolok, igaz? Ha már eleget nézted a kiválasztottat, talán ő is feléd fordul. Egy pillanatra összetalálkozik a szemetek. Az övé acélkék a tied barna. Az övé, akár az örvény, magába szippant, te pedig tehetetlenül elhagyod magad. Mélyen néztek egymásba, de csak egy röpke pillanatig, mert valamelyikőtök szégyellősen elkapja az arcát s az álom szertefoszlik. Talán hamar elfelejted, mást találsz helyette, de emlékének nyoma örökké beléd vésődhet, mint rézlemezbe a rovátkák. Tudod, hogy ő is ugyanarra gondolt. Vagy legalábbis érzed. Mi lenne ha rátok szakadna a mindenség, ha a világ sötétbe borulna és ez a pillanat megmerevedne? Mi lenne, ha folytatódna a pillanat? És akkor csak ketten maradnátok … egyszóval tudod és kész.

Csak ezt szerettem volna kérdezni, mielőtt elolvasnád a történetemet, amely már régen esett meg velem, mikor még fiatal voltam, államon még a szőr se serkent. Törekszem a teljes igazságra, mint hajdan a nagy krónikások, de öreg koponyám kusza gondolatai már nem olyan tiszták, mint régen. A történet kétezer-tíz, november huszonkettedikén kezdődött. Már napok óta szitáló eső esett, a hajnalokra ködfátyol borult, a macskakövek csillagoknak tetszettek a félhomályban.

Szürkés napfény táncolt a vonat jobb oldalán. Az ablakok előtt hosszú, fekete fasor húzódott, apró faágacskák ütődtek az ablaknak, amint elrobogtunk mellette. Az egy hetes fagy szigorú gúzsba kötötte az fasort és az öreg fák ágai a legkisebb madár szárnycsapásától is letöredeztek. Emlékszem, kissé kótyagos voltam, a kihűlt ágyamra gondoltam és arra, hogy csak a gyűrött lepedők árulkodnak arról, hogy valaki aludt bennük. Szemeim le-lecsukódtak. A hullámzó papíróceán tajtékot vetett a ragasztásoknál, betűk fekete habjaival mosta a sárga partokat, képtelen voltam olvasni. Semmi baj, gondoltam, a negyvenkét perces utazás majd felébreszt. A bepárásodott üveg felé fordultam s szemüvegformát vágtam bele. A táj olyan volt, mint egy fekete-fehér film. A roskatag fák mögött deres mező húzódott. A megfagyott talajt tavacskák szabdalták. A tavak körül megfagyott nádas. A szélfútta, kiszáradt nád megmerevedett, akár egy régi osztálykép. Megsárgult fűcsomókat gurított tovább a menetszél. Egy orkánkabátos alak, fehér kutyájával vándorolt a bizonytalan ködfal felé.

Így gondolkodtam magamban, miközben bal fülemmel kíváncsian hallgattam a közelemben üldögélő, zsémbes nő duruzsolását. Vastag, kötött pulóvert és melegítőnadrágot viselt, amely ránctalanul feszült a húsos combjain. Mellei lógtak a hasára, akár a kifogyott dohányos tasakok. Ősz haja rövid lándzsában futott össze a tarkóján. Állán a morzsadarabka úgy egyensúlyozott, mint artista a trapézon. Szemei körül ráncok, vastag száját és homlokát is mély barázdák keresztezték. Lábai előtt vászonszatyor hevert. Nyammogva emésztette a reggelit, ajkai nedvesen csillogtak a bőséges nyáltól, mely a szendvicse nyomán maradt. Nyugtalan öreg nő, olyan hetven év körüli. Sokszor láttam őt ezen a hajnali járaton. Szemei bizalmatlanságot és gyanakvást sugároztak, még a fákra is úgy tudott nézni, hogy elhúzódjanak tőle. Talán azóta ilyen, mióta meghalt a férje. Vékony férfi lehetett és az utolsó pillanatig hűséges maradt hozzá. Nyugdíjából félretett csekélyke vagyonát sem egyetlen fiukra – tegyük fel, Dezsőre – hagyatékozta, hanem rá. Vagy valami ilyesmi. Pomázon felszálltak a barátnői. Afféle féltót-félmagyar nyelven, túlüvöltve a HÉV-et, pletykálkodtak. Persze lehet, hogy rosszul ítéltem meg őket. Hajlamos voltam arra, hogy körömszakadtáig ragaszkodjak bizonyos elképzeléseimhez vagy aranyszabályokhoz, ám ebben az „emberismerős” játékban könnyen veszíthet az ember; az a legbiztosabb, ha megkérdezi az illetőt, de az idős nők esetében soha nem volt merszem ezt megtenni.

Megérkeztünk Pomázra. Ilyenkor szálltak fel a legtöbben. Jobbára diákok, két fiatal anyuka – az egyiknek még csak egy, a másiknak két gyermeke van – és az ellenőr. Az ellenőr rezignált volt, hangja karcos, szája bús. Sűrű, szürkés bajusza fel-leugrált, ahogy beszélt. Szeme alatt a gyűrődő táskák igazi bánatról meséltek. Élettelenül lyukasztotta a jegyeket, mint egy gépezet. Csíkos gallérját hanyagul kihajtotta, táskája csörgött, ahogy előremenetelt a vagonba. Azt hiszem, ez nagyon szomorú. Napról napra egyre megtörtebb lett, mígnem egyszer végleg eltűnt. Azt hiszem, sokkal magányosabbak lettek nélküle a reggelek.

Az anyukák közül csak az egyik szállt fel, akinek a két idősebb gyereke volt. Állandóan vitatkoztak. Hol a játékokról, zenéről, filmekről vagy a mobilokról. Az anyuka elnézően mosolygott, s lágyan összeborzolta a fiúk üstökét. Ekkor pillanatnyi szünet következett, majd a gyerekek újra kezdték a vitát. Fagyos pillantásokat lövelltek felém, akár a harcba induló Nagy Sándor az ellenségére. Zavaromat leplezvén, igyekeztem kedélyesen mosolyogni, de hamar visszafordultak egymás torkához. Az anyuka újságot olvasott. Elfásult tartása nem volt nőhöz illő. Barna pöttyös ruhája, amely mindenkin feszült volna, bő volt rá. Igazából szép nő lehetett valamikor, de mostanra a paplanszerű szemei úgy lógtak az arcán, mint a tükörtojások. A másik nőt jobban kedveltem. Egy kicsit teltebb asszony volt, de mosolya kedves és szemei őszinte anyai szeretetben fürödtek. Talán megbetegedett a gyerek és együtt várakoznak az orvosnál? Ekképpen merengtem, miközben a könyv észrevétlenül kicsusszant a kezeim közül. Zavartan felvettem a földről és alvást mímelve lehunytam a szemeimet. A kép, mintha csak falra vetítenék, megelevenedett a szemeim előtt. Ott mindig gyógyszerszag van, minden steril, csak az általános iskolás gyerekek festményei díszítik a falat. Általában mosolygós lovak vagy katicák, de néhány huhogó bagoly és mogorva zebra is akad köztük. Az anya, amint belép a váróterembe gondterhelten körbenéz. Sokan ülnek a bent. Gyermeke csúnyán köhécsel, de valószínűleg csak megfázott. Alig hallhatóan köszön, és megkérdezi, hogy ki a következő, mire a sarokból egy lány válaszol. Szőkére hidrogénezett haját és gepárdmintás harisnyáját igazgatja. Baseball sapkás porontya sáros cipőben ugrál a pelenkázó ágyon, visítozik és szaladgál, mint egy labrador kölyök. Valójában nem is beteg, de az orvos előbb fogadja a többieknél. Tudniillik évek óta kapcsolata van az anyával és hidegebb téli napokon összeülnek egy Unicum mellett, majd … ki tudja? Már igazán a mélyére ástam a doktor kapcsolatának, amikor egy kövér fickó megzavarta csendes elmélkedésemet. Szemüveges, öltönyös irodai munkás. Korán őszülő típus, már huszonéves korában deresedett a halántéka. Elolvasta a Metropol gazdasági híreit, majd a legfáradtabb emberek horkolásával elszenderedett. Aranykeretes szemüvege lecsúszott az orráról, és az ölébe esett. Karrierista férfi, akinek évek óta tetszik a titkárnő, de még magának is fél bevallani.

Békásmegyeren leszálltak a veszekedő gyerekek, az ellenőr és a tót nők közül a legvénebb és legzsémbesebb, aki minden héten vörösre festette a haját és mást sem csinált csak óbégatott. A fiúk is leszálltak, karöltve újdonsült barátnőikkel, akik a zimankós idő ellenére is mélyen kivágott ruhában, miniszoknyában és leheletvékony harisnyában voltak. Egész estét betöltő fenekük jobbra-balra ingott, ahogy leugráltak a HÉV-ről. Vastagon felkent kenceficével az arcukon, bambán meredtek előre s mélyről jövő ostobaságtól csöpögtek. Vékony, márkás cigarettára gyújtottak és csacsogva elslattyogtak.

Békásmegyeren színes társaság érkezett az előbbi helyébe. Elmélyült beszélgetést folytató „harmincasok”, farkasképű cigányok, kosztümös nők és szövetkabátos férfiak. Minden volt, mi szem-szájnak ingere. Innen-onnan fájdalmas kiáltás, néhol reccsenés-roppanás. Kabátjukról ömlött a víz. A sarokban egy marcona fiú állt, nekidőlve az ajtónak. Sötét haja összecementálódva, csomókban lógott a hátára. Vastag szakálláról vízcseppek ugráltak a föld felé. Lapát kezeiben egy vaskos könyvet tartott. Necro … nem tudom kiolvasni. Volt egy ilyen rossz szokásom, hébe-hóba beleolvastam mások könyveibe. Fejében olcsó, ordítozós zene szólt (ingyen rádió). Fekete bőrkabátot, fekete kapucnis pulcsit és fekete nadrágot viselt, melyet begyűrt a fekete, magas szárú bőrbakancsába. Fejedelmi méretű orrában fémkarika, fülében valamilyen kelta szimbólum ingázott. Metszőfogai kitüremkednek száraz ajkai közül. Illett volna mellé egy alacsony termetű lány. Szakadt farmernadrág láncövvel átkötve, a hozzátartozó csíkos harisnyával és piros bakanccsal kiegészítve. A lány csókhoz nyújtózkodna, de képtelen elérni a vaskos, kicserepesedett ajkakat. Vagy valami ilyesmi. A vagon másik végében fiatal leányka üldögélt. Zöld táskája az ölében, tankönyvet olvasott és néha felsandított a közelben álló fiúra, aki mindenkit lenézett. Alighanem gazdag család sarja, bármit megkap, amit csak akar. Miért is szeretek történeteket kitalálni az emberekről? – elmélkedtem magamban, de akkor megláttam a tömeg gyűrűjébe szorult arcot. Az én sprotnimat. Ó, ma azt kívánom bárcsak ne tettem volna.

A vállak és táskák összenyomták, de ő mit sem törődve velük, bátran előrefurakodott. Hosszú, fehér nyakán szív alakú fej ült, arcát fakó barna haj övezte, amely dús hullámokban borult a vállára. Nagy, mandulavágású, elbűvölő szemei értelemtől és szerelemtől csillogtak. Hamvas ajkainak nektár illatja kínozta a szívemet. Finom, angyali orra, akár egy nyújtózkodó virág. Fehér, csipkés sálja álláig húzva. Bal kezét egérszürke szövetkabátkájába rejtette, jobbjában széles mappát szorongatott. Farmernadrágja vizesen tapadt a lábára. Fekete csizmája enyhén magasított, elegáns volt. Regényes lelkületű lánynak tetszett, ahogy az elsuhanó házakat nézte. Valamilyen művészcsaládból jöhetett, pirosló arca sietségről árulkodott. Talán nem volt elkészítve a KV vagy senki nem ébredt fel a vekkere. Van egy bátyja, aki két éve ment el egyetemre és egy nővére, aki már rég elköltözött otthonról. Az anyukája biztos sokat dolgozik és csak este jön haza, akkor is csak a fizetésről vitatkozik az apukájával. Külön ágyban alszanak, mert mindkettő a másik horkolására panaszkodik. Az apa nem igazán tudja eladni a festményeit de a lány tiszteli a művészetét. Családjának lenyűgöző könyvtára van. Rendetlenség, de örökös vidámság jellemzi gyerekeket. Érdekes, gondoltam. Soha nem láttam még itt. Mélyet lélegezve a falra hajtottam a fejemet és tudtam, hogy Ő az én múzsám, Ő az én mátkám, Ő az én galambom, Övé a szívem és az egész Világ ereje sem elég, hogy megrendítsen ebben. Szerelme jobb volt az vörösbornál, szíve tisztább a forrásvíznél, ölelése szenvedélyes és szorosabb, mint bármely bilincs. Kecses, mint egy madár, mintha maga Pügmalion faragta volna. Kérdezném a napjáról. Beszélgetnék vele egészen a végállomásig s talán elkísérném az iskolájába, majd elválnék tőle, de előbb megcsókolnám. Késve érnék be az iskolába, de nem zavarna. Sőt, be se mennék. Egész nap a lépcsőjén várnék rá és sose válnék el tőle. Rövid időn belül leköltöznénk Zebegénybe és együtt élnék le az egész életünket. Békességben, szeretetben. Két macskával, két kutyával és három szép gyermekkel. Így ábrándoztam sokáig. Fel-feltekintettem könyvemből és mosolyogva gondoltam rá, mint valami romantikus idióta. Aztán, amikor az Árpád hídhoz érkeztünk, a biztonság kedvéért újra ránéztem, hogy megbizonyosodjak: nem hagyott el. Ő azonban elegánsan kinyújtózott és mielőtt leszállt volna felém fordult. Tudtam, hogy ez az a nézés. Ő is ugyanarra gondolt mint én, ő is ugyanúgy keresett engem. Neki is elege van már ebből az utazásból meg a hazugokból és a képmutatókból és a zsémbesekből. Tudtam, hogy ha esik, ha fúj, mindig ezzel a járattal fogok jönni és mindig őt fogom keresni. A barátom azt mondta volna, hogy idióta vagyok, de soha nem értettem vele egyet.

Így is véget érhetne a történet. Milyen egyszerű képlet lenne. Egyszer láttam és többé soha. Csak tiszavirágja maradt nekem. Sajnos azonban a történetem korántsem így ért véget.

Másnap a felkelő nap narancssárga félköröket festett a felhők hasára. Szemközt a telihold ragyogott, mintha éjszaka lenne. A két dicső égitest közén a halovány Esthajnal csillag, pompás Szentháromságuk fényességgel árasztotta el az utcát. Méregzöld pamacsok úszkáltak az égen. Vastag köd telepedett az utcákra, ide-oda fújdogálta a szél, amitől különös alakzatokat öltött. Úgy siklott a házak között, mint egy hatalmas arany anakonda, úgy szárnyalt az égen, mint egy sas. Az eső elállt, helyette szigorú hideg korbácsolta a várost. Azt hiszem ezen a reggelen kezdődött az igazi tél. Mindenkinek ajánlom, hogy ilyenkor, a fagyos hónapok környékén fürkéssze az égboltot, mert egészen pompázatos jelenségeknek lehet szemtanúja. Nem tudom, hogy pontosan miért van ez … talán a lehűlő levegő okozza? Mindenesetre másnap hajnalban ugyanazon a járaton ültem, ugyanazon az áldott ülésen. Közben arra gondoltam, hogy a jó Isten is egynek teremtett minket. Naivan azt hittem, hogy találkozhatok vele, de hiába vártam. Így telt el három nap, keserves várakozással, amely teljesen kiölte belőlem a reményt, hogy valaha látni fogom az én szerelmemet. Kicsit úgy éreztem, mintha a számhoz emeletem volna a sprotnit és ahelyett, hogy azonnal bekaptam volna, kicsusszant a kezemből. Boldogság és bánat viharában őrlődtem tétlenül. Aztán felnéztem és újra ott volt. Ugyanaz a kabátka – szürke szövet, hatalmas műanyag gombokkal és hajszálvékony cérnával öltött zsebecskékkel –, a mappa se más. Megfigyeltem, hogy orrán egy picinyke anyajegy volt, hogy szemei alatt nincsenek durva karikák és tiszta, akár a száradó lepedő. Hajába ártatlan virágot tűzött, mint egy földre szállt angyal. A barátom azt mondta volna, hogy idióta vagyok, de soha nem értettem vele egyet.

Megszállottja lettem. Ábrándom egyre hosszabbra nyúlt, kiterjedt a nagymamára és az egyéb felmenőkre, vissza a híres művészekig. Fejedelmi tartásából arra következtettem, hogy rokona volt a híres Degasnak, keskeny ajkain egyértelműen Edgar Allan Poe-hoz fűződő távoli rokonság jelei mutatkoztak. Ezernyi rajz, rengeteg leírás és millió festmény se közelítette meg a szépségét. Senki nem tudná papírra vetni pompázatos ragyogását és azt a felhőtlen boldogságot se, amit akkor éreztem. S még a nevét se tudtam. Elneveztem Zita-Ritának. Zita-Rita volt az én tündérképem. Az álmom, amely elkísért minden utamon. Tünékeny fikcióm. Nem gondoltam másra. Szenvedő lelkemet azzal áltattam, hogy az ésszerűség határain belül mozgok, pedig már rég nem erről volt szó. Otthon, hétvégén, fogmosás, evés közben csak a lány járt a fejembe. Minden táblában, kerékben, arcban, jegyben, fényben betűben láttam a mosolyát. Álmot kergettem és közben nem vettem észre, hogy én magam átalakultam, hogy az őrület fortyogó örvénye elrabolt és a mélybe taszított. A beteljesületlen szerelem sajátos veszedelem, amely könnyedén tönkre tesz. Eltaszítottam magamat mindenkitől is mindentől, egyedül maradtam a nagyvilágban. Bal és jobb kezem csak levegőt fogdosta és senki nem állt az oldalamon. Olyan rettenetesen valószerűtlen helyzet volt. Visszagondolván is beleborzongok abba … A barátom azt mondta, hogy ne foglalkozzak a múlttal, inkább az a fontos, hogy a jövőmön változtassak. Ma már igazat adnék neki, de nem volt többé barátom. Akkor még nem láttam előre a sziklaomlást, amely kivette alólam a talajt és oda a sodort, hogy krónikámat leírjam.

Sherlock Holmes vagy Philip Marlowe módjára figyeltem meg a lányt. Mindig az állomás felőli ablakhoz ültem. Nem volt nehéz megtalálnom, hiszen már minden porcikáját ismertem. Közben leesett az első hó és a vászoncipőket bakancsok váltották fel. A HÉV olvadt jégtől és sártól tocsogott. Ha a lány nem az első vagonba szállt, én mindig átmentem hozzá. Nem számított semmi csak, hogy ily nyomorult módon is együtt legyek az én tündéremmel. Pontos táblázatba foglaltam, hogy melyik HÉV-vel jön reggelente. Nem volt nehéz dolgom, hiszen a ritka napoktól eltekintve, amikor elkésett, ugyanazzal jött. Nagyjából kiszámoltam, hogy mennyire időre lakik az állomástól, egyelőre még nem volt elég merszem követni. Anyámék óva intettek Békásmegyertől. Azt mondták veszélyes környék és ne járkáljak arra, mert olyan, mint Ninive, a bűnös város. Férfiasan bevallom, hogy féltem, de vágyam erősebb volt bármi intelemnél. Minden mindegy volt. Szélben, viharban, hóban, sárban az Árpád hídnál vártam rá. Az egyes villamossal járt, amit kiváltképp gyűlöltem, jobban, mint a négyes-hatost. Állandóan zsúfolt volt és az ellenőrök terén is kész lutri. Nem mentem el az iskolájáig, de pontosan tudtam, hogy hova jár. Betábláztam, mint valamilyen fizikai megoldó képletet. Volt, hogy órákig várakoztam rá a hidegben. Kiolthatatlan szomjamat ez sem csillapította. Követni kezdtem. Hol itt hol ott bukkantam fel. Olvastam a padon, rajzolgattam a parkban, de végig őt figyeltem, ahogy könnyed léptekkel jár-kel a barátaival. Most már tudom, hogy ekkor már nem a kegyeire áhítoztam. Nem is holmi vad, romantikus vágy. Meg akartam ismerni, de inkább úgy, ahogy a fizikus az univerzumot vagy a kémikus valamilyen vegyületet. Olyan közel akartam kerülni hozzá, mint egy szúnyog a lüktető erekhez. A tömeg rejtekében maradva követtem. Aranyos sáljával játszadozott a szél, haja vad hullámokban verte a levegőt. Először csak a buszmegállóig kísértem. Megállt, tétován körbenézett, hallgatózott. Talán tudta, hogy követem vagy csak gondolkodott valamin? Amint felszállt, mélyet lélegezve előmerészkedtem a fal mögötti rejtekből és a hazamentem.

Békásmegyeren felszállt a 34-es buszra, befordult a Hatvany Lajos utcába. A következő napon én is buszra szálltam vele s a hátsó ülésről, egy tankönyv lapjai mögül leskelődtem. A Boglár utcánál leszállt, ahonnan hét perc sétára volt a háza, a Naplemente utca huszonhatos szám alatt. Ott álltam az utca elején és néztem, ahogy bemegy a házba.

Mire hazaértem a vérvörös alkony szuroksötétbe hajlott. Szürkés felhők úsztak az égen, a dombok mögé lehanyatló Nap lángba borította a látóhatárt. Baljós fények voltak ezek és olyan érzésem támadt, mintha Budapesten tűzvész ütött volna ki.

Ahogy teltek-múltak a sötét napok, egyre korábban esteledett és táj ridegebbé vált. Az utcákon karácsonyi fények gyúltak. Fényfüzérek, forralt bor, na meg zsíros kolbász. A szüleim kérdőre vontak. Az iskolából is hívták őket. Sokat hiányoztam. Senkinek nem beszélhettem legújabb betegségemről, csak önnön testemet marcangoltam vele. Elsatnyuló arcomon mély vágásokat hasított a rám nehezülő súly. Fájdalmaim fokozódtak, kínozták az egész testem, mintha tüzes vassal vágnának. Fekete kelések borították el a mellkasomat, apró krátereikből sötét vér szivárgott. A világ szemébe hazudtam. Ahogy hevertem egy kád forróvízben, elhatároztam magam. Megtisztulni vágyásom és szivaccsal véresre dörzsölt testem ordított, hogy vessek véget ennek az egésznek. Zita-Rita után eredtem.

Már hetek óta a házánál jártam. A háznál, amelyről nem tudtam, hogy a végzetem is egyben. Sötét kriptám, végső koporsóm, amely örökké eltakar. Néztem, ahogy bemegy a kapun és óvatosan bereteszeli maga után. Fél méteres fakerítés, piciny kerttel, mögötte a ház. Szürke ház, a fal burjánzó kúszónövényekkel benőve. Fojtogató, méregzöld köd úszott körülötte, rothadó marka összeszorult a házon. Amolyan családi ház a város peremén, egy halott folyó partján. Néha, ha tovább hagyták tárva az ajtót, beláttam a rendetlen előtérbe. A földön törött játékok és üres üvegek hevertek. Rozsdás fogason koszos kabátok lógtak. Szörnyű igazságra derült fény, ahogy egyre közelebb kerültem hozzá. Apró szárnyaimmal, lebegve, biztonságos távolból néztem a vénáját. A kép, amelyet gondosan megálmodtam szertefoszlott és apró, színes szilánkokra tört. Nem művész családban élt. Apja szerelő volt, anyja csak kép a falon. Egyetlen öccse gyógyíthatatlan beteg. Néha sokkal jobb semmit nem tudni. Élni egy felhőtlen világban, ahol senkire nem esik az eső. Csodálatos burokban, melyet én alkottam. A lány iskola után dolgozni járt. Bébiszitterkedni, vagy valami hasonló. Nem csalódtam, inkább fanyar módon nyugtáztam. Már nem szerettem a lányt. Megismertem és láttam, hogy semmivel nem különb a többi sprotninál. Amíg gyermeteg álmomban élhettem, sokkal szebb volt minden. A lány ábránd volt csupán és a valóság hitványabb, mint egy patkány.

Felkeltem a hóból és lassan a kertkapu felé indultam. Nyikorogva szántotta a havat. Emlékszem, hogy akkor először fordult meg a fejemben, hogy engem is követhetett valaki. Hogy nem vagyok egyedül és rajtam kívül is vannak sekélyes típusok, akik másokkal töltik meg a kiüresedett életüket. Nem tudom miért gondoltam erre, azt hiszem ilyenkorra már magába kerített az üldözési mánia. Szívem a torkomban dobogott, vörösre vált arcomon izzadság gyöngyözött. A sapkám alól perzselő cseppek gurultak ki és csorogtak végig az orromon. Tudásom nem elég ahhoz, hogy leírjam ezt az érzést. Nem félelem volt, hiszen már mindent tudtam erről helyről, amit tudni lehetett. Sokkal inkább aggodalomféle. Ahogy egyre közeledett az ajtó, olyan volt, mintha a pokol felé haladnék. Megrészegültem. Izgatott voltam, valamilyen perverz izgatottságot éreztem. A lábam alatt már nem is hó ropogott, hanem a föld alá vezető vörös szőnyeg. A zöld köd magába szippantott. Olyan volt, mintha a kivégzőosztag felé menetelő rab lennék, aki mindenről lemondott. A jellegtelen, bükkfa ajtó hatalmas fekete kapunak tetszett a félhomályban. Sehol senki, az utcából egy hang se hallatszott. Ez a pillanat kínosan lassan telt. Úgy vánszorogtam, mint egy ezer éves öregember. Torkomban gombóc gyűlt, reszket a feltörő zokogás, ha arra gondolok, még a családomtól se búcsúzhattam el. Remegő kézzel a csengő felé nyúltam. Kurtán csengettem. Nem kaptam választ. Még egyszer csengettem. Emlékszem, legszívesebben elfutottam volna. Valahova messzire és örökre elfelejtettem volna a lányt és ezt a borzalmas házat. Óvatosan a kilincs felé nyúltam és kitártam az ajtót. Még akkor se tudtam, hogy ez a hely lesz a szurkos magányom végső börtöne.

Az ajtó mély alagút torkába nyílt. Rettenetesen sötét, nyirkos alagút szájában álltam. A levegőben fojtogató bűz, rohadó étel szag keveredett valamilyen alkoholéval. A falak nyirkos zselatinból voltak, remegő, mélyvörös testükön, rózsaszín erecskék futottak. Mintha lüktettek volna. Egy mély dobbanás és egy magasabb egyenletes ismétlődése. Ütemes dobogásuk visszhangzott a barlang torkában, amelytől ősi doboknak tetszettek. Az alagút végén egy lefelé ívelő kanyar volt, ahonnan nem láttam tovább. Mélyről zúgás hallatszott, akár egy kagylóban, amikor füledhez érinted. A hullámzó tengermorajlás örökre bezáródva a vékony csontburokba. Az alagút végén, a plafonról egy karvastagságú inda lógott a végén véres golyóbissal, akár valami élő bunkósbot, behálózva rózsaszín erecskékkel, mint a falak. Minden dobbanásnál megremegett, ide-oda ingázott s nyál csepegett róla, mint száradó kabátról a víz. Kövér cseppekben hullott róla a nyál. Csepegésének kísérteties koppanásait elnyelte a morajlás és a hatalmas szív dobbanásai. A kanyarból világospiros, ragyákkal és gödröcskékkel tagolt hosszú kígyó futott, elkeskenyedő vége egészen a bokámig nyúlt, ahol fel-leugrálva nyaldosta a lábamat. Közepén halvány elválasztó csík, mintha kettévágták volna. A gyomrom felkavarodott. A talpam alatt gyűlő, sűrű víz beszivárgott a cipőmbe. Felemeltem a lábamat, de ingoványba léptem, csillogó szálak futották körbe a cipőmet és leragasztották a lábamat. Nyáltócsában álltam, valamilyen puha, hússzerű anyagon. Balra és jobbra tőlem az ajtófélfa száraz, rózsaszín húsból volt, szélén pergamen szerűen lefoszló bőr darabkák lógtak. Fehér sebek csíkozták, akár a felcserepesedett szájat. A sarkam mögött, megannyi fehér katonákként, csonttéglák sorakoztak, beleékelődve egy vérvörös kerítésbe. Racionális elmém meghanyatlott. Hátrafordultam, de a fekete ajtó eltűnt, helyette a végtelen ürességbe bámultam. Egy hatalmas, kitátott száj peremén álltam, a barlang, amelybe néztem óriási torkok, begyulladt garatjával együtt. A bokámat simogató kövér kígyó a nyelv, a csontkatonák a fogak. Hegyes fogak, marcangoló fogak, hegyes, hosszú, marcangoló fogak. Egy szörnyeteg állkapcsa. Elvesztve az egyensúlyomat, megtámaszkodtam az ajkakban, amelyek cuppogva összezárultak. A fogak csikorogtak egymáson, ahogy összecsapódtak, és akkor tudtam, hogy nincs menekvés. Fejem lett a tündérkép. Kezemben csak egy áttetsző bőrcafat maradt. Megcsúsztam, majd halkan puffantam a nyáltól tocsogó húson. Az éles fogak összezárult sora alig pár centire álltak a fejemtől. A réseken át épp csak valami hideg szellő simogatta az arcomat. Ez volt az utolsó élményem kintről. A szájpadlásról nyálcsomók lógtak. Ragadós cseppekben hullottak tehetetlenül heverő testemre. Ekkor mintha a nyelv megmozdult volna és én csúszni kezdtem. Sehol egy fogódzkodó, sehol egy támpont. Körmömmel véres pályákat hasítottam a húsba, de csúsztam, mint valami élettelen ételdarabka. Elértem a barlang végét és leestem. A plafonon logó garat gúnyosan ingázott, mintha rázná a nevetés. Rövid zuhanásom után hatalmas csobbanás és sötétség. Nem tudom mennyi idő telhetett így el, lenyelve. Elzárva a világtól. Messze mindentől, ami valódi. Isten sem segíthet rajtam. Önnön torkosságom áldozatává lettem s a ház lenyelt, ahogy Jónást lenyelte a cethal.

Így történt hát az én esetem az álmokkal. Remélem jól figyeltél Kedves Olvasóm és nem követsz engem az ábrándok végtelen mély torkába, ahol imádságod pusztába kiáltott szó. Fikció és valóság között keskeny határ húzódik, vigyázz hát az álmaiddal, mert könnyen bekebeleznek anélkül, hogy észrevennéd,

Az álom nem olyan, amilyennek látni szeretnéd.

The Suburbs

There's no time to analyse

Interlude

17

Ahogy a hálózsákba bugyolált testek egymáshoz dörgölőznek, olyan hangjuk van, mint a szitáló esőnek vasárnap délután. Sziszegésük visszhangzik a fejemben, aztán elalszom és a testek is elhallgatnak.

Köszi

Sztoikus?

Mélyen tisztelt H. András úr!

Ez úton értesítem Önt, hogy holnaptól megszűnik a munkaviszonya a cégünknél. Kérem, gondoljon arra napra, amikor hozzánk jelentkezett. A szerződésében olvashatta, hogy vezetőségváltás esetén mindenkit elbocsátanak. A munkája, akárcsak tárgyak, amikkel körülveszi magát az elkerülhetetlen entrópiának vannak kitéve. Minden, amit magáénak tekint, ajándék a sorstól, amelyeket egyszer vissza kell adni. Ezen tények függvényében arra kérem, hogy gondolatai irányuljanak azokra a dolgokra, amelyeken tud változtatni, amik az Ön kezében vannak. Amikben örömét leli. Ez az Ön szabadsága, de csak azzal a rövid idővel rendelkezik, ami megadatott magának. Az életrajzában az áll, hogy sokáig foglalkozott írással, mielőtt elvállalta volna a munkát. Tegye azt, amit szeretne és vonuljon vissza, forduljon az álmaihoz. Írjon. Használja ki a rövid időt és ne törődjön azzal, amin nem tud változtatni.

Általános

A lámpa fénye narancssárga kört vág a fa ágai között. A városra boruló hajnali köd magába szippantja a kerteket, az utcát meg házakat. Sötét van még. Öt? Hat? Nem látok se hátra se előre, csak a lábam elé bámulok, ahogy emelkedik és süllyed. Automatizálva van, ismeri a járást. Beletápláltam mindent, nekem csak utaznom kell és nézelődnöm, de nem látok semmit. Megtévesztő ez a köd. Még barátaim is, az ismerős házak, is elrejtőznek vagy megváltoznak és csak akkor látom őket, ha már egészen közel vagyok, amikor az orrom a falukat éri. Egy szeletük az arcomban, a többi távol. Valahol a Főtéren, kinyújtom a bal kezem és az ürességbe nyúlok, jobb oldalamon se áll senki. Egy magasabbra nyúló kéményt is összetévesztek a legszebb rokokó templom tornyával. A köddel együtt, szürke függöny húztak a szemem elé. A múlt ismeretlen homályba burkolózik. Kicsit olyan, mintha takarót borítanál a fejedre és úgy üldögélnél órákig – nem tudnád hol vagy, ki vagy, kik vannak, honnan jöttél, hová mész. Támasz nélkül néznéd a lábadat – a jelent –, mint aki sose élt volna csak egy pillanatig.

Így utólag...

is.

Kilátó

Cigarettára gyújtottam, lehajtottam a fejemet és filozofikusan néztem a házak erdejét. Az első slukk makacsul ragaszkodó és karcos volt, mégis jólesően leszívtam a tüdőmig és lassan kavargó körökben eregettem a felhők felé. Ráhajoltam a korlátra és lenéztem a hosszú szőlőlugasra, melynek a végén egy magas fakerítés állt, lentről, egy magasabb ház erkélye a lugas fölé hajolt.
A második slukk múlt ízű volt és rég elfeledett emlékeket idézett fel bennem az Árpád-hídról és a barátaimról, akikkel vihorászva bujkáltunk a sikátorban meg az iskola falához lapulva leskelődtünk, hátha jön a tanár. Sötétkék Pall Mall. Előkelő módja az öngyilkosságnak, vagy valami ilyesmit mondanak róla. Alakom körül füstpamacsok gyülekeztek, átkozott glóriaként záródtak össze a homlokomon. A fal túlsó végén, olyan tíz méterrel lejjebb, vékonyka utca húzódott. Nehéz vaskapuk csapódtak, a redőnyök zörögve lehúzódtak s nyüzsgés támadt a boltsoron; egy-egy fekete kutya gazdátlanul forgolódott a szemetes körül.
A harmadik slukk fémes volt, felhorzsolta az ajkamat és az orromból kelletlenül kiszálló füst haldokló virág formát öltött, amolyan füstrózsáét. A hamuszürke felhők már egészen befedték az arcomat. A fasor mögé menekülő Nap, narancssárgára festette az eget. Amint az utolsó boltos is lehúzta a rolót én is tovább néztem az utca sarkáig, ahol a kutyák már mindent kikapartak a szemetesből és bánatosan továbbloholtak a Főtérig. A Művészet Malom kapuját bezárták, a pékség előtt megállt egy fehér kisbusz, platójáról markos férfiak pattantak le és bevitték a boltba az utolsó pékárut. A Nap reménytelen pászmákat lövellt át az ágak között – dunai horgász készülődött a folyó zöldes, halszagú félhomályában.
A negyedik slukk kellemes selymességgel gurult le a torkomon és elegánsan csusszant át a szemeim között. Ujjaim átfáztak, vörös tönkökként, remegőn tartották a cigit. Lehamuztam. A levegőben rovarok köröztek, nagy csomókba gyűrődve keringőztek egymással és táncra hívták feléjük kanyargó fehér füstkígyót is. Az égbolt keleti peremén sötét felhők gyülekeztek, a vihar első, fagyos fuvallatát hozták magukkal. A csípős ősz végi levegő marta az arcomat, a rohadt avar rozsdás szaggal párolgott. Elnéztem a tetőket - a hajdan piros, eső áztatta tetőket.
Az ötödik slukk pattogva parázslott, ahogy az apróra darált dohánydarabok közé beékelődött nagyobb szemek elégtek. A hamuíz bejárta a számat, mint egy hűvös csók – csak párát hagyott maga után. Szinte füst nélkül fújtam ki, de a szememre vastag függöny ereszkedett. Újból lehamuztam és vicsorítva szívtam a fogamat, mintha a tüdőszanatóriumból szabadultam volna. A Nap eltűnt s körvonalazódott a kékes Hold. A fák és a bokrok rózsaszínben és opál zöldben pompáztak, mint a legszebb tűzijáték fényei. Estbe hajló naplemente. Kora téli illatokat potyogtattak a fák. A kéményekből feltörő füstoszlopok meghitt család képével kecsegtettek.
A hatodik slukk után azt kívántam bárcsak véget érne már, de a cigi lassan és bölcs kimértséggel égett, sosem többet a kelleténél. Már a lábam alját is homályosan láttam, amikor újabb karikákat pufogtam. Akár egy vén varázsló, úgy szórakoztattam magam. Sekélyes örömömben nevetni kezdtem.
Korcs boldogságom felizzásában rögtön megkívántam a hetedik slukkot. A torzóm is eltűnt. A ködből arcok váltak ki, boldog mosolygó arcok. Emlékek.
A nyolcadik és kilencedik slukk után olyan volt, mintha vákuumba csöppentem volna és eltűnnék a földszínéről.

A kilátón sűrű felhő gyűlt. Sokan azt mondták, hogy régen ez volt a szerelemesek kilátója és, hogy mindig csókolózott itt valaki. Sötétebb felhő telepedett a keresztre és a lugasra, mint a város peremén közeledő vihar – ami meglepő módon, elkerülte Szentendrét. Már hajnalra járt, amikor eloszlott és a kilátón kisütött a nap, de kövek között egy cigarettavég – valódi Pall Mall – füstölgött örökkön-örökké.

Testvérek

Ketten feküdtek az ágyon.
- Bocsánat.
- Kurva anyád!
- Mondtam, hogy bocsánat, baszd meg!

Amint hazaért a mama, elfelejtették az esetet.

A Paradicsomban

A Műemlékek Nemzeti Gondnoksága, a Magyar Irodalmi Hagyományápolók Országos Egyesülete és a Mikszáth Társaság novellaíró pályázat" díjazottja

A Világ olyan, amilyennek látni szeretnéd.

A piszkosfehér Volkswagen minibusz fékezés nélkül robogott tovább a Vágóhíd utcában. Hamar elhagyta a kórház téglafalát s már messze járt, amikor a tömeg gyűrűje összezárult a zebra körül. Mire a mentők odaértek, a galambok ismét a Nagyvárad-téren nyújtogatták a nyakukat. Délutánra az óvodások boldogan ugráltak a játszótéri rozsdás Trabanton, s az éjszaka is gondtalanul telt el a csillagtalan fővárosban.

Szeptember nyolcadika ködös reggelre virradt és enyhe, szemerkélő esővel köszöntötte a napot. A macskakövek csillogtak az őszi hajnal szürkés fényében, a felhők mögött rejtőző nap csak pillanatokra bukkant elő, de csak felitta a köd maradékát és eltűnt. A síkos tetőről egy álmos vetési varjú követte szemével a vánszorgó alakokat, hangosan károgott, majd biztonságos odújába bújt. A part menti város lassan ébredezni kezdett, az állomáson egész diáksereg csoportosult össze és Békásmegyerről a vonat már teli vagonnal indult. A hétórás HÉV szinte berepült a Batthyányi-térre, az embermassza ütemesen hömpölygött le a mozgólépcsőn, persze mindenkinek fontos dolga volt, aktatáskások és retikülösök futkároztak jobbra-balra. Munkába vagy iskolába, a buszhoz meg a villamoshoz? Még ők se tudták. A különösen sietősek félrelökték az öregeket s bár a metró meg-megállt az alagútban, összességében Budapest sikerrel vette a reggeli akadályokat.

Egy fiatal lány – tizenéves, haja égnek állt, kékeszöld sálját gondosan nyakára tekerte – leszegett fejjel vágott keresztül az ellenőrök falán. Megnézték a seggét, talán még fütyültek is utána, de ebből ő mit sem hallott, mert a fejében rockzene dübörgött. Kettesével vette a lépcsőfokokat, s ahogy felért az aluljáróból futásnak eredt: ő is késésben volt. Kecsesen elhajolt a nyúlkáló kezek elől, nagy ívben kerülte ki a szemétkupacokat, mígnem eljutott a zebráig. Fáradt volt, párás szemmel nézte az elrohanó világot. Bágyadt elméje meg se próbálta megemészteni az információt, azonnal visszautasította; nem szerette ez a helyet, kiváltképp reggel nem. A kedvenc száma ment, amiben az énekes olyan hangosan ordított, hogy a fülhallgatója belerecsegett. Piros kocsi, kék kocsi, szirénázó mentő és tűzoltó. Baleset itt-ott. Tűz ég a határon. Leomló daruk vagy elrohadó város. A Béke Nagyvárad téri szobrán megszáradt a vér. Pillanatnyi üresség. Most! Céltudatosan elindult a túloldalra.

Fényesség. Mindent elvakító, asztrális fehérség vette körül. Hunyorogva fürkészett körbe, valami anyag után kutatott, de hiába kereste, nem találta. Megmozgatta az ujjait, beletúrt a hajába, összeborzolta és tehetetlenül megfordult. Csak a semmit látta. Lenézett a testére, végigmérte magát egészen a lábfejéig. Katicás kabátkája felhúzva, sálja változatlanul a nyakán. Szakadt tornacipője is ugyanolyannak tűnt, aztán észrevette... Ijedtében hátrahőkölt, majd vissza. Majomként emelgette a lábát és a kezét, sőt még a levegőbe is felugrott, de nem találta. Árnyéka úgy eltűnt, mintha a fény elnyelte volna. Ahogy a hiány tudatosult benne borzasztóan magányosnak érezte magát. A lány akit még az árnyéka az is magára hagyott – gondolta komoran és leült. Térdét a nyakáig felhúzta és így hetykén, elhagyatva elpityeredett. Órákig vagy talán évekig ülhetett. Nem tudta megállapítani. Amikor az ember igazán egyedül van, akkor elfelejti az időt. A percek homokként folynak ki az ujjai közül és nem gondol másra, csak hogy mennyire egyedül van. Hosszú üldögélésében feje búbjáig süllyedt a fehér valótlanságba.

Aztán felkelt. Kinyújtóztatta elmacskásodott végtagjait és sétálni kezdett. Előre a végtelenségbe. Nyugalmat érzett s a beteljesült boldogság járta át a pórusait. Mélyeket szippantott az orgona illatból, majd lassan kieresztette a levegőt, szinte már az árnyékát is elfeledte. Sokáig zarándokolt, s amikor már eleget ment leült, hogy utána újra elinduljon. Nem tudta felbecsülni a hely méreteit, mert soha nem ütközött falakba. Egyszer, mikor ezt is megunta végleg megállt. Felnézett és megkérdezte az ürességet:

- Hol vagyok? Miért kerültem ide?

Szavai visszhangot vertek a végtelenben. Nagyon messziről érkezhettek vissza, mert alig hallotta őket. Már régen nem beszélt senkivel és azt hitte, hogy hangja érthetetlen motyogássá torzult, de nem kellett sokáig várnia és válasza megérkezett. A fény eltompult és hirtelen színes gömbök milliárdja pottyant le az égből. Teste súlytalanná vált és lebegett, akár egy madártoll. Végül is ez is megteszi – gondolta és mosolyogva úszni kezdett.

Lila, narancssárga, piros és kék. Rengeteg labda volt. Évtizedekig tanulmányozhatta őket. Némelyik bundás volt vagy tollas. Volt amelyiket éles pikkelyek borítottak és talált bőr-szerűt is. Volt ott leveles erezetű és kérges meg fémes. A fa és a papír. Minden, ami szem-szájnak ingere. Aztán hosszas felfedező út után ráakadt a szúrósra is. Amikor először meglátta vonakodva lebegett felé, de nem ért hozzá. Körüljárta és látván a hegyes tüskéket inkább eloldalgott. Utána sokáig elkerülte ezt a darabot. Hónapokig nem találkozott vele, de végül újból „belefutott” a Süni nevezetűbe. Óvatosan kezei közé fogott egy tüskét és egy mozdulattal kihúzta. A gömb sípoló hanggal elrepült, majd aszott mazsolaként hullott le a labdák közé. Néma csend következett, majd valami megmoccant. A tér repedezni kezdett, először egy vékony vonal jelent meg a „földön”, majd egyre kiszélesedett s a kép apró darabokra tört, akár a festett üveg. A pillanatnyi sötétség rosszabb volt, mint az évekig tartó magány és fehérség.

Egy magas torony tetején találta magát. Olyan közel volt a felhőkhöz, hogy ha lábujjhegyre állt a feje a felhők alját érte. Egy ideig simogatta a felhőpamacsokat, majd elnézett az égboltról és a szeme könnybe lábadt a paradicsomi látványtól. Karnyújtásnyira tőle az aranyba öltözött Hősök tere tornyosult, oszlopain a hét dicső vezér: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm. Távolabb ellátott a napfényben pompázó Parlamentig is. A Margit-hidat, amit régen szétdaraboltak, most vörös és sárga trombitafolyondár szőtte át. A Budai vár a régi színeiben mutatkozott az alatta folyó, kristálytiszta Duna felszíne parázsló gyémántként ragyogott. Kilátás volt ez a javából!

A lány alatt Városliget virágba boruló erdeje húzódott. Tavasz volt, cinegék és verebek énekeltek és csipogtak a bimbózó ágak között. Fakopácsok kopogtak a fák oldalán, sárgarigó ugrándozott és pittyegve biztatta a fészekben megbúvó fiókáit. A kivirágzó erdő muzsikált, a tavasz újra felzengett. Ökörszemek serege körözött az égen, barna tollaikat süttették az arany fényben. Szerelmes párok kéz a kézben sétáltak az erdő árnyékában, a Királydombon a legkülönfélébb kutyák játszadoztak. A virágok között méhek és darazsak duruzsoltak, a liget tavából a kacsák is kikászálódtak a fűre. Még a varjú is hátrahagyta mélabús károgását és visszafogottan magához hívta a fehér hollót. Az illatok és a színek tündöklő kavalkádja megtöltötte a levegőt. Minden képzeletet fölülmúló festményben volt része, Budapest virágkorából. A boldogság olyan nagy volt, hogy szinte elolvadt a város.

Az utcán gyermekláncfűvel és liliomokkal tarkított fű nőtt, nem jártak kocsik, mindenki ráérősen sétált és kiélvezte e gyönyörű évszakot. A szerelem évszakát. A lány csak állt a református templom tetején és nevetett. Ámuldozott a kacsa mutatványain és csodálta a térre igyekvő fehér mént. Ide-oda kapkodott nem tudta, hogy hova nézzen. Boldogan csatlakozott egy vándorló fecske-csapathoz és sokáig együtt repült velük. A világ szélei megváltoztak. Keleten hatalmas hegy állott, csúcsán faházikó egyensúlyozott, verandáján öregúr, széttárt kezeivel átölelte az univerzumot. Nyugaton, ameddig csak a szem ellátott sűrű bükk és nyárfa erdő nyújtózkodott egészen az északi határig, ahol a Dunakanyar íve vágta el a horizontot. Délen a főváros házai húzódtak, szolíd fabungalók, virágos és gyümölcsös kerttel és minden mással, amiről ember csak álmodhat.

Ahogy a verebekkel együtt átrepült téren és időn, a kép szivárvány alagúttá formálódott és a lány csak szállt, egészen álomvilága határáig és még azon is túl, ahol a Föld véget ér egy istentelen sivatagban. Innen a verebek visszafordultak és elnyelte őket a rózsaszín homály.

A szikkadt sivatag közepén egy város éktelenkedett. Ormótlan beton építményei és koszos tégla kórháza fenyegetően magasodott a kietlen birodalom fölé. Szürke, füstölgő kupac, ahol nincsenek illatok, amolyan Dis városa. A lány egy ideig csak lebegett a város felett. Felismerte a helyet. Az igazi Budapest darabkája volt ez, a Nagyvárad tér. Lesújtóan nézte a hangya-szerűen mozgolódó embereket. A madarak után ment volna, de kíváncsisága felülkerekedett. Közelebb ereszkedett. Innen már látni vélte a bolyba összegyűlő tömeget. Már egészen közel járt, hogy lássa: az emberek gyűrűt alkottak valami vörös körül. A kör közepén egy lány feküdt – tizenéves, szerteágazó dús haja vérrel átitatva, kékeszöld sálját fel-le fújdogálta a szél – kifordultan, magatehetetlenül, rivaldafényben a hangyák között.

- Milyen fura az öreg nő. Végig engem nézett, ahogy siettem a téren. Olyan gonoszul dörzsölgette kezét és átkozódott magában. Görnyedt hátával és krumpli orrával, akár egy boszorkány. Szakadt rongyokba burkolózó, ritkás hajú banya. Pöffeszkedett a kórház előtt. „Milyen bunkó lány, milyen sietős a dolga, hogy oda ne rohanjak!” Felőlem meg is halhat ez nő. Tényleg így nézek ki? Ha tudtam volna, hogy ez a vég akkor talán egy kicsit szebb ruhát veszek fel. Meg sminkeltem is volna, de arra már nem volt idő. A hajam olyan, mintha megveszekedett őrült lennék. Ó! Ott egy helyes fiú! Magas, jóképű és gazdagnak is látszik. Engem figyelt? Ez aranyos. Várjunk csak. Talán mégse olyan helyes. Úgy álldogál ott, mint a vadállat, aki prédára vár. Ahogyan szívja a fogait... kiráz tőle a hideg. És a seggemet bámulja?! „Nem is rossz bőr. Elcsevegnék vele aztán...” Ezt nem hallgatom tovább. Az a cigány fiú meglökött, fel sem tűnt. Ezekkel már nem is törődök. A zokniárus nő éjjel-nappal ordít, széna-szőke haja, zsíros copfba kötve. Meg ott megy az öltönyös és a piros ruhás nő. Ismered a fajtáját? Tisztára, mint egy szappanopera. „Ha tudna Annáról, megölne.” „Le fogok lépni, nem bírom ezt a barmot.” Íme az ember. Hát nem csodálatos? Messziről nézve látom, hogy mennyien cigiznek. Meg hogy mennyi a szemét és a hajléktalan az utcán. Itt jön a mentő és tűzoltó. Meg a piros kocsi, a kék meg a zöld. Lelépek a járdáról és bumm. A minibusz gyorsabb nálam. A mögöttem sétáló óvodás odaordít az anyukájának. A levegőben megpördülő testemre mutat és sikít. - Nézd mama ilyet még sose láttam. A kocsi meg sem állt. Pödört bajuszú férfi, két nyűgös lovat szállított Taksonyba. Nem én tehettem róla. Minden olyan gyorsan történt, a vérem azonnal elborította a járdát. Még a kabátomat is... ez a legjobb kabátom. Elég sok ember néz. A végtelen hosszú agóniám. Sokat viccelődtünk ezzel a zebrával: „A Halál zebra.” Így hívtuk. Nagy sokára telefonálnak a mentőknek, aztán a sietősek szétszélednek csak pár ember marad körülöttem. Egy vagy kettő, ahhoz képest hogy percek alatt hatalmas tömeg verődött össze. Tizenöt perc telt el talán? Vagy tíz, mire a mentő kiért. A fővárosban ez mindennapos. Pedig az anyám még mondta is, hogy kéne oda egy lámpa, mert életveszélyes. Ő kötötte meg a sálat, a kedvenc sálam volt és máris felvette valaki. Egy vékony, szemüveges lány. Neki jobban áll. Ez az éjszaka is gondtalanul fog eltelni a fővárosban. Úgy visszamennék abba virágos világba. Ahol énekeltek a madarak, ahol nem volt idő. Ahol egyedül voltam. Aludtam a fűben és játszottam az állatokkal. Nagyon megszerettem azt a golden retrivert. Ott szeretnék élni a verebekkel és Hét vezérrel. Táncolni és dalolni míg a Föld forog.

A kórházban fullasztó gyógyszerszag volt, a folyosóról elmosódó sírás hangja szűrődött be az elsötétített szobába. Nyikorogtak az ajtók és egy pillanatra se hagyott alább a léptek zaja. A sarokban futó csövek sziszegtek, ahogy a meleg levegő kiáramlott belőlük. A lány csak nézte a plafonon pislákoló neonlámpa fényét, hallgatta a zúgását. Nyakmerevítőjére gondolt és arra, hogy levágták a haját. A hosszú, seszínű, dús haját. Próbált álmodni, a helyről, ahol éveket töltött. A virágok és fák városáról, ahol Budapest szép. A gömbökről és az időtlenségről. A paradicsomba szeretett volna visszajutni. Lehunyta a szemét és elaludt.

A Világ nem olyan, amilyennek látni szeretnéd.

Banksy Simpson

Tiszta kézzel

DÁVIDNAK

„Megparancsoltam, hozzák elő az istállóból lovamat. A szolga nem értett. Magam mentem az istállóba, megnyergeltem a lovam, nyeregbe szálltam. Távolból trombitahangot hallottam, megkérdeztem a szolgát, mit jelent. Nem tudott semmit. A kapuban feltartóztatott, és megkérdezte: Hová lovagolsz uram?”

Franz Kafka, Útrakelés részlet, Tandori Dezső fordítása

Gregor K. megtisztulása a következőképpen történt: Október elsején szitáló eső esett, amikor K. hazatért a reggeli lovaglásából, rozoga, öreg ménjét bevezette az istállóba s búcsúzóul átfésülte az állat farkát. Fekete, bolyhos kabátját szorosabbra húzta, karját keresztbe fonta, hanyag eleganciával kikerülte a pajta előtt kószáló öreg macskát és rendkívüli nyugalommal elindult az ajtó felé vezető kőcsapáson. A hideg szél, nedves leveleket fújt a lábára, egy ideig a nadrágjához tapadtak, majd tovább sodródtak róla. Azóta, hogy az apját eltemették, K. teljesen magára maradt, az istállója gondozatlan volt, a ló meg alultáplált; valahonnan az utcából átjárt egy teszetosza, oldalba rúgott macska, aki még a száraz, fagyott rovarokat is elette a ló elől. Nem különb Gregor, aki feltűnően lesoványodott, amióta elfogyott a pénze. A kertben elburjánzott a gaz, feltörték a kőcsapást, a szürkés növények egészen a kerítés tetejéig felkúsztak és elgörbítették a rozsdás, vasrácsokat. A szokatlan októberi dér nem olvadt el a leveleken, amik merev mozdulatlanságukban furcsa formákat öltöttek az őszi ködben. Hol szörnyeteg tátongó szájává váltak, vagy földből kimeredő ördögi kézként szorongatták a fémet, mintha végleg el akarnók törni. Gregorék háza volt a legkisebb és a legjelentéktelenebb az utcában, de ez nem mindig volt így – amikor még jobb idők jártak a vidéken, a ház méltóságteljesen pompázott és aranyozott palotának tűnt a többi parasztkunyhó között. A K. család hírneve azonban elkopott és kevesen maradtak, akik emlékeztek a múltra. A vakolat leomlott a falakról és foltokban kibukkant a hosszú telek rágta, sárga téglaréteg. A ház előtt burjánzó vadnövényzetből egy terebélyes, de valamilyen vírus támadta, korhadt mandulafa magasodott ki, törzsén fehér sebek éktelenkedtek; töredezett, fekete ágai tépdesték a felhőket. Az egész ház a bizonytalanság és a hidegség érzetét keltette s az utcáról nézve az emberek könnyen azt hihették, hogy ebbe a házba beköltözött az idő. Az ablakokat jégvirágok díszítették. A folyosók gyéren voltak megvilágítva és egyedül a hálószobába sarkában égett egy gázlámpa; homályos árnyak táncoltak a falakon; a kályha némán meresztette kormos torkát a szobának. A falu gyermekei – akik korukat meghazudtolva, már egészen fiatalon az apjukkal dolgoztak a földeken – messze elkerülték a házat és környékét, s a ritka alkalmakkor, amikor idetévedtek, sem látták Gregor, a mereven elzárkózó ember csontvázát.

Az ifjabb K. soha életében nem dolgozott és jobbára az apja kalmárként összegyűjtött pénzén éltek. Szegénységben, nyomorúságban, szűkszavúan beszéltek egymással és még ebéd közben se néztek egymás szemébe. Felesége korai halála miatt apja örök életére megkeseredett és erőtlenül, legyengülve lehelte ki utolsó páráját a díványon. Noha Gregor felmenője valamit hátrahagyott üggyel-bajjal összespórolt vagyonából, de K. azt is csupa csecsebecsére költötte; apját esőben temették, hanyag módon a sírdomb aljában, mert nem volt pénz, dolgos embernek kijáró tisztelettel, jobb parcellára. K. piperkőc lévén mindig elegáns ruhákban járt. Kék selyem nyakkendőben és csíkos öltönyben. Jó vágású volt, magas és ösztövér, sovány, napbarnított arcán egzotikus vonások, összenőtt szemöldöke alatt nagy, kihívó, barna szemek. Hosszú orra, fenséges vezéré volt, penge vékony szája csak ritkán húzódott mosolyra. Bölcs, lapát fülei pajkosan elálltak, hajdan gentlemanre vágott haja, zsíros, fekete fürtökben omlott háta közepére. Bordái szétfeszítették a mellkasát, keveset ivott és szíve is egészségesen vert. Nem dohányzott csak egy-egy ünnepi alkalommal gyújtott pipára. Vállai szárnyakként meredeztek a nyaka tövében, szinte átdöfték a bőrét; hosszú, zongorista ujjai távol álltak egymástól és amikor K. elaludt, különélő pókként mozogtak a testén, mintha járatot keresnének üres gyomrába. Egész tartása madárszerű volt, könnyed léptekkel járt, szinte lebegett, s ahogy megülte a lovát, az is olyan volt, mintha csak az alkalmas terepre várna, hogy felszálljon az égbe. A legelső pillanatban tán értelmesnek látszott, mert feje mindig lekókadt és szemei befelé fordultak, de az apja, aki jól ismerte, tudta, hogy ez a látszat, hiszen édesfia golyhó volt, s nem látott túl fényes zakóján. Magára mégis mint a világ vértanújára gondolt, aki arra volt hívatott, hogy hátán cipelje a világ szennyét. Öltözködési rigolyáit és ok nélküli önostorázását leszámítva csak egyetlen, különös szokása maradt: az origami, azaz a papírhajtogatás. Szenvedélyesen hajtogatott hattyúkat és darumadarat. Elmélyülten, kínos precizitással készítette el a levelibékát, fegyelemmel szorította össze a sárkány papírtörzsét mígnem, aztán odaadó figyelemmel lapított pillangót s végül lustán vetette a nagy állatkupac tetejére a papír Noé bárkáját. Téli napokon amorf torzókat vagy absztrakt formákat hajtott, egy-egy nyári nap épületeket párosított melléjük és tavasszal babákat csavart nekik, ősszel kicsiny szobákat rendezett be a papírokból. Az egész házban szerteszéjjel megsárgult lapok hevertek, aztán, ha elfogytak, a könyvekből tépkedte ki az oldalakat és azokat használta a munkára. K. nem a lelkét próbálta megnyugtatni, tulajdonképpen nem volt célja a műveivel és mivel nem dolgozott mást, jobb híján ezzel foglalta le magát.

K már napok óta koplalt, s gázlámpáján, óriásbolhákkal kibélelt ágyneműjén, patinás öltönyein, „papírvilágán” és félszemével a sírba néző lován kívül semmije nem maradt. Talán az önmagával való elégedetlenség vagy a házra nehezedő adósságok okozta feszültség tette, de újabban rövideket aludt, nyugtalan álmoktól gyötörve forgolódott az ágyában. Kora hajnalban felébredt, hosszú lovaglásokra indult a faluval ellentétes irányban s csak akkor tért vissza, ha a Nap már delelőre hágott. A fizetésre felszólító számlák összehajtogatva – azokból készítette a szörnyeket – hevertek a ház különböző pontjain. A foghíjas, lyukas tető beázott, rozsdabarna csíkok metszették át a felhullámosodott tapétát. Az állandó fagy beszivárgott a falakba és lehűtötte a házat. Gregor párája körbelengte a hálószobát. De mindezen szerencsétlenségek ellenére nem tudta rávenni magát, hogy dolgozzon. K-nak nem volt érzéke a fizikai munkához és bár esze és szíve a helyén volt még intellektuális pályára se adhatta a fejét. Egyedül finom ujjai és az origami maradtak, de a faluban, az elfeledett, régi rendszerből hátramaradt faluban, ezt a tudását aligha kamatoztathatta.

A törpefalu névtelenül, messze a határszélen feküdt; amerre a szem ellátott kietlen, távolban hullámzó, kék dombokkal körbezárt vidék volt. Az egyhangú képet egy-egy legelésző tehén- vagy birkacsorda bontotta meg. A fővárosi hírek, akárcsak a császár üzenetei, várattak magukra. A falusiak akkor kaptak értesítést az új uralkodóról, amikor azt már temették és a következőt tették a helyibe. A több ezer mérföldön elnyúló szántók vidékét nem járta senki emberfia és a falusiak,- elnézve a bizonytalanul hosszú mezőséget -, meg se próbáltak nekiindulni az útnak. A faluba egyetlen homokos ösvény vezetett, ami először zavarba ejtő módon, majd később végzetes útvesztő formájában kanyargott a birtokok között, akár valamilyen sebes folyású hegyi patak. Sok keskeny ér levált róla és volt, amelyik sehova nem vezetett. Aztán nagy sokára, ahova a józan ész már nem vitt, széles deltában egybeolvadt a mélabúsan hullámzó kikövezett Főúttal, ami egyenest a Főváros tavába vándorolt és táplálta azt. A falu történetében egyetlen férfi akadt, aki megtette a roppant utat. Trombitaszóval és a szolgája búcsújával a sarkában hagyta el e világot. Mindenáron el akarta a hagyni a vidéket, ez volt egyedüli célja. Eleséget sem vitt magával s a szolga addig nézte a távolba lovagló urát, amíg meg nem halt. Aztán kereken kétszáz esztendővel később ura visszatért, hosszú ősz szakálla összefonódott a lováéval, mintha egybenőttek volna és régi jó barátokként nem eresztenék egymás kézfejét. A szájában csak kevés fog maradt és azok is rohadtan lógtak ki fekete ínyéből. Mikor a falusiak, akik azóta már nyolc generációt váltottak, megkérdezték az apót, hogy ugyan mit látott az idegenben, a bácsi harsányan felkacagott. Rekedt, sokat látott hang volt és igazi bölcsességről árulkodott. Beszédre nyitotta a száját, de abban a pillanatban megakadt a szó a torkán. Még aznap este, ahogy hőshöz illik, a lovával együtt földelték el a domb legeslegtetején.

Az ezret alig meghaladó lélekszámú, kizárólag a földet művelő és állatokat tartó lakosok nem is igazán törődtek a külvilággal, s bár tudták, hogy a Föld kerek és megkésve az aktuális császárról is hallottak, de mégis az anyaföldből kinövő egészséges búzán és burgonyán kívül semmi nem boldogította őket jobban. Mondhatni, hogy a falu megállt az időben, de ez a kijelentés nem lenne teljesen helyénvaló, hiszen a szűk körön belül az falusi emberek nem sokban különböztek a nagyvárosban élő rokonaiktól, tehát akárcsak Pekingben, így itt is sajátos evolúción mentek keresztül az emberek. Gregor, miután édesapja meghalt, még kevesebbet járt le a faluba és amikor egy-egy alkalommal megjelent, a gyerekek vagy a gyapjas birkák körül bóklászott és révedezően bámulta a játékukat. Az emberek rossz szemmel nézték. Naplopónak tartották és nem szerették azt a fenséges stílust, ahogyan közöttük járt. Nem szerették, ahogy vizenyős tekintetével a borjaikat nézi. Nem szerették az öltönyét sem, és a szabó se szívesen varrt neki; itt-ott apró hibákat is ejtett a szabáson és az eredeti ár kétszeresét kérte a ruháért. Az emberek között az a monda ütötte fel a fejét, hogy Gregor fogva tartotta, kínozta és megölte köztiszteletben élő apját, akit életében mindenki sajnált, hogy ilyen átokverése fia született és halála után, sokáig megvetően sugdolóztak a hitvány temetéséről. Azt is beszélték, hogy a dybukk szelleme költözött Gregorba, s reggeli sétái során – amiről mindenki tudott – a bárányok vérét issza, de persze ebben csak a kovács és a hentes hittek, akik a falu minden baját Gregornak tulajdonították; Gregort ez nem zavarta, inkább csak megerősítették abbeli hitében, hogy akárcsak Jézus, ő is penitenciára ítéltetett. Szinte már a hátán cipelte a keresztet. Sok ezekhez hasonló legenda, mítosz és történet keringett K. úr körül, s ha őszinték akarunk lenni a falusiak szerettek áskálódni és örültek, ha a bűnbakról beszélgethettek a falugyűlésen. A szűk közösség, elhízott helytartója minden gyűlés után elégedetten böffentett és azonnali megoldást ígért, de természetesen ezt senki nem gondolta komolyan, hiszen legbelül mélyen mindenki tudta, hogy Gregor, azon kívül, hogy visszavonuló természetű, mizantróp és bár különös szokásai voltak, nem ártott senkinek. Így a témát meghagyták pusztán az aggasztó elméletek síkján; nem utolsó sorban azért is, hogy a gyermekeket a dybukk rémtetteivel riogathassák az ágyban. Gregor és a teljesen elidegenedett falusiak sosem érintkeztek egymással és ez így is volt rendjén.

Gregor sorba rendezte a számláit. A tárgyakat, amik előtte az asztalon voltak, félresöpörte, a földön gyűrődő, krokodilokba és őslényekbe hajtogatott számlákat is óvatosan kisimította és a többi mellé rakta őket az asztalra. Hosszú ujjaival vakargatta a borostás állát és gondolkodva húzogatta a hosszabb szőrszálakat. Érdes tapintású, pergamen száraz bőre bágyadtan lógott. Húsos táskák és bordó karikák keretezték a szemeit, melyek ide-oda jártak a számlákat olvasva. Másik kezével a zsebében kotorászott, majd hosszas keresés után egy marék aprót szórt ki az asztalra. Gyomra hangosan korgott, mintha mondani akarna valamit, de csak morgásra telne tőle. Magába mélyülten ekképpen gondolkozott; eladósodott, nincs pénze és dolgozni sem tud. Nem ért semmihez, s bár korántsem öreg, a maga harmincnégy évével soha nem járt a földeken vagy bármely más hivatalban, az iskolában csak annyit töltött, amennyire a falu keretei megengedték s még a könyveket se olvasta el, amiket rezignáltan széttépett. A gyomra megint felmordult – csitítóan megsimogatta a hasát, mintha doromboló macska volna. Lassan végighordozta a tekintetét a földön, hátha talál még számlát valahol. A szeméthegyet, ami majdhogynem a bokájáig ért, felkavarta, de undorát lenyelve továbbkutatott. Aztán mint a mennykő csapott bele a felismerés. Lehajolt és felvett egy penészes kenyérdarabot és az asztal alatti, üres vederbe dobta. Majd megragadott egy köteg papírt és a kenyér után hajította őket. És így tovább és tovább; egyre gyorsabban és céltudatosabban dobálta a vederbe a szemetet, majd mikor az megtelt, kivitte és a ház elé öntötte. Hatalmas takarításba fogott, öltönyét sem sajnálva végigment az egész házon. A rengeteg origamit, nagy kupacba seperte és egy feneketlen ládába borította az összeset, felvitte a hálószobába és a ládát lelakatolta. Erőt vett magán és kitakarította a fürdőt, a konyhát. Még a megmaradt, hiányos könyveket és a polcokat is leporolta. A kertből kitépkedte a gyomnövényeket, amik támadólag a nyakára tekeredtek, fojtogatni kezdték, de legyőzte őket. A ház előtt már hatalmas dombokban állt a szemét és egyre csak gyűlt, s amint Gregor látta, hogy kemény munkája eredménnyel jár, még keményebben dolgozott. Az öltönye már cafatokban lógott róla, arca fekete volt a rárakódott kosztól. Energikus seprése nyomán a por felhőkben távozott az ablakokon át. Három hónap után, éjt nappallá téve serénykedett, míg végül holtra fáradva összerogyott hevenyészett ágyán, és napokig aludt. A falusiak hallották a ház felől jövő lármát és elégedetlenségükben rendkívüli tanácsot hívtak össze, ahol azon tanakodtak, hogy vajon min töri a fejét a dybukk. Már-már cselekvésre szánták a fejüket, de maga a kovács és a hentes mondta, hogy várják ki a végét. Aznap este a falusiak nyugtalanul tették be a zsalugátert. Gregor elmélyedetten aludt és még álmában is a megvalósulni látszó tervét szövögette. Úgy érezte, hogy felemelkedik, hogy újjászületik. Aztán, amikor kipihenten felébredt, mintha éveket fiatalodott volna. Levágta hosszúra nőtt szakállát és haját. A legszebb ruháját öltötte magára és megmaradt aprópénzét is a lovára költötte, amely végre ismét régi fényében tündökölhetett. Három hónap készülődés után, elindult. Nem vitt magával semmit, egyedül az origamikat tartalmazó ládáját kötötte a nyergére. Senki nem állta az útját a kapuban, senki nem trombitált a faluban, senki nem kérdezte hová megy. (Soha senki nem költözött be, a hátrahagyott házba, mely szép lassan mazsola méretűre zsugorodott és nyomtalanul eltűnt a föld színéről.) Feje kókadtan dülöngélt, de szája szélén hamiskás mosoly húzódott, fejében a tervével lovagolt át a házak között, az ablakokból kíváncsi szempárok lesték az alkonyi fényben elporoszkáló árnyalakját. Eszébe jutott a férfi, akiről régen hallotta azt a mesét. A férfi aki elment és visszatért. A homokúthoz ért, lefordult a faluból és magányosan továbblovagolt a sivár földön. Távozása hangtalan volt és légies, még a marhák békés szuszogását is hallani lehetett. Gregor K. elindult a tervvel, amiről a falu népe sose tudhatta meg mi volt valójában, mert kétszáz év múlva már senki nem élt a vidéken.

Krizbai Domokos, amolyan Kafkásan

The Cinematic Orchestra

Egy kis muzsika, ami tökéletes egy hideg, őszi estére. :)

Aranycsarnok, V. Budapesti Barokk Fesztivál

Mindössze háromszáz forintért, másodjára is beléphettem a Váci utcai, Belvárosi Szent Mihály – „Angolkisasszonyok” – barokk templomába, az Aranycsarnokba. Akárcsak tavaly ilyenkor, Arnold, zenekedvelő barátom felhívott, hogy ugyan nézzük már meg a Budapesti Barokk Fesztivált, elvégre művelődni is kell és háromszáz forintos diákjegyért megéri elmenni. Így történt, hogy tizenhatodikán, este hétkor egy kényelmetlen templomi padon találtam magam, s érdeklődve vártam a fejleményeket. A templom – túlzás nélkül állíthatom – kimerítette a Barokk nagybetűs stílus minden jellemzőjét. Még a csempe is aranyból volt! A falakon körös-körül bronz gyertyatartókba tűzdelt lámpák égtek, fényük szikrázott a templom szentélyében elhelyezett szíven, alatta tündöklő fényben szenvedett Jézus Krisztus. A boltozaton realista freskó volt, a színes ablakok szokatlan félhomályba borították a teret. Díszek, csicsák, kanyargós vonalak, keretezett szépségek, meg egy rakás szobor, szentekről és egyéb biblikus szereplőről. Itt volt minden, ami keresztény ember szemének szájának ingere; nagy kár, hogy én nem vagyok igazán vallásos, így nekem ez a ”panoptikum” nem jelentett sokat, maximum mosolyogva nézegetem az örök penitenciára utalt díszítést. Aztán, amikor a templom már zsúfolásig megtelt öreg nőkkel és párjaikkal, a frakkba öltözött zenekar előszivárgott a búvóhelyéről és helyetfoglaltak.

A csellósok kezdték, hatalmas, fa hangszerük mély búgása azonnal betöltötte a templomot, bölcs zúgásuk lassan vitorlázott faltól-falig. Az ösztövér bőgős egész testével a hangszerére dőlt s hatalmas, lapát tenyerével teljesen átfogta a bőgő nyakát; játéka közben fel-le csúszkált a húrokon, szőke varkocsba font haja hátát verdeste. Hangosításra nem volt szükség, hiszen a templomhajó magas, széles terében még a leghalkabb piszmogás is visszahangzott. Aztán bekapcsolódtak a hegedűsök, hangszerük – melyet úgy fogtak, akár a puskákat – gyönyörű csengése szivárványt varázsolt a melankolikus búgásba. A zene mélyről építkezett, az andalító muzsika folyamatos hullámzása talán az utcákat is bejárta. Amikor megérkezett az oboás hölgy, az össznépi eufória már tetőfokra hágott. A Kamarazenekar tagjai széles vigyorral játszották a kétszázhatvan éve született Johann Sebastian Bach műveit. Az idő megállt és csak zene volt. Tiszta, halottnak gondolt hang támadt fel poraiból, hogy megelevenedjen a közönségnek. Lebicsakló fejemen és lehunyt szememen át ezerhétszázba csöppenten, ahol mezőket jártam, piknikező nők társaságában, akik halovány, csipkés szoknyát és kalapot viseltek,

Végül megérkezett Érdi Tamás. Az esetlen, öltönyös, vak zongorista. Ügyetlenkedett a belógó hangszerek között, segítségre szorult, akár egy csecsemő. Mosolya zavart volt, a tapsviharban csak sötétet láthatott. Rövideket és remegő testtel hajolgatott meg, kezei fatuskóként lógtak mellette, majd leült a versenyzongoránál. Először néma csend. Egy-egy köhintés a nézők sorából. Alig hallhatóan üdvözölte a közönséget és nekikezdett. Virtuóz, csontos ujjai tökéletesen futottak a billentyűkön. Kiszámított mozdulatai láthatatlanul suhantak a zongorán. Hihetetlennek tetszett, hogy az előbb még tébláboló férfi, hogyan elevenedett meg a muzsikában. Rég elfeledett zenei múltat idézett meg a billentyűkkel, Mozart, Chopin és Bach szellemalakjai szoros gyűrűbe fogták a tanítványukat. A zenekar szájtátva nézte a Mestert. A templom ragyogott. Vakító aranysárga jelenésként tündökölt, Budapest szíveként, dobogva ünnepelt.

Ezúton is köszönöm Arnoldnak, hogy elvitt a nagyszerű koncertre, illetve a későbbiekben koncertekre.

Deszka

A műanyag, ciánkék ugródeszka nagyot reccsen, amint a test elrugaszkodik róla, hogy a bizonytalan mélységbe vesse magát. Percekig fel-le rugózva, pengő hangja visszhangzik a völgyben, még akkor is, amikor a repülő alak már mélyen alatta száll. Lassan, kínosan lassan zuhan a tó felszíne felé. Arca grimaszba torzul, kezeivel vadul kalimpál, várva, hogy a zuhanás merev pillanatai véget érjenek. De az időt nem tudja felgyorsítani, az idő köszöni nem kér az emberekből és inkább a saját medrében folyna. Csobbanni akar. Azt akarja, hogy testét buborékok koszorúzzák, hogy az ezüstös habok elborítsák a fejét s a víz átjárja a füleit meg az orrjáratát. Nem érdekli, hogy meleg vagy hideg. Eredményt akar. Csobbanni akar, az aljára hatolni tónak, amiért végső soron ugrásra hajtotta a fejét.

The Shade - Stílus paródia

Frank Foreman meghal, amikor családját szeme láttára gyilkolják meg a Lincoln Plázában. Aznap megszületik az Árnyék, a maszkos igazságosztó, akit egyetlen cél vezérel: Megtalálni felesége és lánya gyilkosait és bosszút állni rajtuk bármilyen áron. Hosszú, sötét mélységekbe hatoló kálváriáján észre sem veszi, hogy ő maga válik szörnyeteggé. A fiatal író képregénye egyszerre brutális és elgondolkodtató. Foreman története új színt visz a „Bosszú történetek” évszázados sorozatába, miközben görbetükröt állít a XXI. század materialista Amerikájára. Újszerű színezési technikája, szemet gyönyörködtető képi világa érzelmi vasútra kalauzol minket.

„Lenyűgöző. Mindenkinek csak ajánlani tudom!”
New York Times

„Az Árnyék letehetetlen olvasmány.”
Coventry Telegraph

„Izgalmas, csodálatosan megírt képregény. Jöhet a folytatás.”
yareads.com

„Az Árnyék arcpirító, botrányos és zseniális. A klasszikusok közé került.”
Wahington Post

ELMŰ

- Halló? Halló?

- Ki az? Várj lemegyek. Ki az?

- Az ELMŰ-től jöttünk!

- Hozom a kulcsot. Jó estét.

- Jó estét.

- Bejönnek vagy felmásznak?

- Egyszerűbb lenne, ha bejöhetnénk.

- Nem tudnának várni két napot? Kérem. Két nap múlva kapom meg a fizetésem.

- Sajnálom hölgyem, mi már megkaptuk a parancsot.

- Ki az?

- Az ELMŰ-től. Most vágják le a villanyt.

- Most?! Várjatok!

- Jó estét uram.

- Bravó! Bravó uraim.

- Köszönjük.

- Bravó. Nem magát átkozom, úgy, hogy inkább nem is mondom. Nem maga a hibás, csak végzi a munkáját.

- Azt hiszi én nem lennék inkább otthon?

- Persze. Ez a munkája. Ebből él meg.

- Ne őket hibáztasd! Nem ők tehetnek róla.

- Persze. De tudja én beszéltem a napokban az ELMŰ-vel. A hölgy azt mondta ne féljek, mert befizettem a pénz felét és nem fogják elvenni. Két napja átutalást várok.

- Viszlát.

- Bravó. Fent is leszedték?

- Nem, nem másztak fel.

- Idejönnek este hétkor és levágják a mocskok.

- Hogyan alszanak az ilyen emberek, anya?

- Tudod ez olyan, mint a hullatisztító. Az elsőnél még szomorúak, aztán megszokják.

- Éreztem, hogy ez lesz.

- Mi?

- Nem tudok elmenni a táborba. Nincs pénz, apunak sincs.

- Telefonálok. Szia! Hol vagytok?

- A Tescoban.

- Most vágták le a villanyt. Most ment el a kocsijuk.

- Micsoda?! Ne máááár!

- Képzeld.

- Nem veszek cipőt.

- Nem hoznál gyertyákat?

- De igen. De akkor nem tudok cipőt venni.

- A cipő és a gyertyák nem zárják ki egymást. Vegyél csak cipőt nyugodtan. Nincs egy rendes cipőd, ne járj szakadt lyukas tornacipőben.

- Jól van. Köszi anya. Szia.

- Nem bírom ezt.

- Már másodjára az évben. Múltkor is kibírtuk nem?

- Szeretnél menni a táborba?

- Igen.

- Lemehetsz a bankba, hátha átutalták a fizetésemet. Néha kegyesek és ilyenkor az iskolakezdéskor hamarabb átutalják.

- Te miért nem mentél le?

- Az eső miatt. Nem volt nálam esernyő és nem akartam szarrá ázni. De lehet, hogy potyára mész. Nem biztos, hogy megérkezett. És nem akarok menni, mert Katinak most van az előadása és arra se mentem.

- Megéri bepróbálni?

- Ha vállalod, hogy elázol.

- Igen. Várj. Csörög a telefonom. Nem látom a lépcsőt, gyújtanál gyertyát? Halló?

- Szia. Na feljöhetek?

- Szia. Figyelj, nem alkalmas. Most vágták le a villanyt.

- Baszd meg, ez durva. Előbb kellett volna mennem, de kurva éhes voltam.

- Van kedved elkísérni a bankba? Lehet, hogy megérkezett anyám fizetése és akkor elmehetek Balatonra. Tudom szar az idő.

- Jó rendben.

- Szia.

- Szia. Na elmentem. Akkor mi a kód?

- 0669.

- Szia. Jó az ernyőd.

- Sziasztok. Köszi.

- Na helló.

- Szervusz.

- Tudod ilyenkor értem, hogy miért cigiznek az emberek. Köszi.

- Miért a Fehér házba megyünk? Az messzebb van.

- Anyám mondta. Nem tudom m'ért

- Aha.

- Jó estét. Működik ez az ATM?

- Nem.

- Köszönöm. Viszlát. Akkor irány a Főtér.

- Oké.

- Tudod, ez elég szopás. Pont most veszik el. Már sötét van, de eddig vígan hallgattam Parov Stelart. Még énekeltem is. Nagyon jó.

- Az nekem nincs, de hallottam, hogy jó.

- Akkor majd adok. Ilyenkor nem nyárnak kéne lenni?

- De-de. Pont most van vége. Augusztus 31.

- Aztán mégis őszi, szar idő van. Esik az eső, a szél meg kitépi a kezemből az ernyőt. Hideg van baszd meg. Megnézem.

- Nyelv?

- Magyar.

- Kód?

- 0669.

- Bizonylat kérés?

- Igen.

- Az ön rendelkezésére álló összeg: 00.00 forint.

- ...

A Többieknek

Tízéves forma kölyök ugrott a hűtőszekrény elé és epekedve nézte az elegáns sorba rendezett flakonokat. Üstökén, divatos, vékony karimájú, fekete kalap pihent. Kopottas farmernadrágot és csillogó gyöngyökkel tarkított pólót viselt. Napbarnított arról árulkodott, hogy nemrég jött vissza a Riviéráról vagy Horvátországból. Bevásárlókocsit toló fiatal, csipkeruhás nő lépett mellé és nagy, őzike-barna szemeivel kérdően nézte a fiút. Rövidke, fodros szoknyája alól, feszes vádli kandikált ki, aprócska lábán finom topánka. Szeptemberhez képest eléggé meleg volt s az emberek kézben hozták a kabátjaikat.

- Mit szeretnél?

- Anyu! Anyu! Ilyen mangós ízesítésű Monstert-t akarok!

- De az energiaital fiam. Az energiaital egészségtelen.

- Dehogy! Ez mangós, inkább szirup vagy üdítő.

- Nem.

- Akkor legyen Hell ...

- Nem, mert az is energiaital, nézd már meg, hogy mi van ráírva. Tele van műanyaggal.

- Jó, akkor baszd meg. Vegyünk Power Raidet …

- De az is ugyanolyan, mint a többi. Ne igyál energiaitalokat.

- Ajj, már. Ez nem az és különben is már ittam ilyet. Ez nem az!

A nehezen megszerzett, világító folyadék halkan puffant a rácsokon és egészen a kosár orráig gurult, de ott már végleg megpihent.

Másnap Bábelben

Hosszas vándorlás után...

Remegve felnyitotta a szemeit, s miután látása kitisztult, körbenézett, és amint felismerte a környezetet, felkelt az ülésből és elvánszorogott a vonat ajtaja felé. Hazaérkezett. Már a peronra lépett volna, de az ajtóból hátrafordulva szeme megakadt egy alvó alakon. Ahogy ott feküdt kiszolgáltatottan olyan volt, mintha kivágtak volna egy darabkát a matracból. Akárcsak ő: táskáját ölbe véve, karjaival átölelve azt, fáradt, hamuszürke arccal aludt. Huszonéves, borostás srác, orrán vastag, rozsdabarna szemüveg, megtépázott, seszínű haja az égnek állt. Fagyott teste nem mozdult, halott is lehetett volna, akit senki nem vesz észre. Ilyenkor, öt óra tájékán, az első HÉV-en csak az eltévedt és a munkába igyekvő, álmos emberek ülnek. A fiú hangtalanul visszasuhant, határozottan megragadta a srác vállát, s a tőle telhető legbarátságosabb hangon üdvözölte.

- Hé, barátom! Megérkeztünk Szentendrére. Gyere! Ébredj fel, én is pont így aludtam! Gyere! – Ahogy megrázta, a srác szemüvege a táskájára szánkázott. Nevetgélt, mert emlékeztette az idősebb testvérére, akit éveken keresztül keltegetett. Korán, ködös hajnalokon, amikor még mindenki öntudatlanul aludt. Szeptemberben fog elköltözni, már csak egy hónap van hátra addig. Ki fogja őt ébreszteni, ha egyedül lesz?

A HÉV mentén simléderes férfi – a vonatvezető – sietett előre, az ablak mellett tétován megállt, és beszólt: – Gyertek le a vonatról fiúk, mert visszaindulunk a kocsiszínbe, ahonnan hosszú lesz a séta.

- Nem tudom felébreszteni a srácot. Alszik – és tárgyilagosan rámutatott.

- Rúgjon bele a bokájába! – mondta és továbbment. A fiú nem szeretett felébreszteni másokat és ennek roppant egyszerű okai voltak. Ahogy ez eszébe jutott, a combjához kapott, ahol egy régesrég elfeledett rúgás nyomai rajzolódtak ki. Tovább rázta az idegent: – Figyelj, a vonat be fog állni a kocsiszínbe, gyere már! Ébredj fel, segítek! Hónalját kereste, jobbról és balról is próbálta, de a karok kérlelhetetlen szorítása nem engedett. Oldalára döntötte és vissza. A srác hunyorgott s vöröslő szemekkel fürkészte a sötétet. A fiú visszarakta a szemüvegét, rámosolygott és folytatta: – Szervusz. Itt vagyunk Szentendrén. Gyere, mert a vonat visszaindul a garázsba.

A srác értetlenül összeráncolta a homlokát, visszanézett a fiúra, majd eldőlt. Kezdett kínossá válni a helyzet, a fiú felemelte a hangját.

- A francba kelj már fel! Ne aludj vissza! – Az ébenkék szemek bágyadtan meredtek rá. A vonat indulását jelző síp felharsant. A fiú egy ugrással az ajtónál termett. A műanyag félfába kapaszkodva lógott tehetetlenül és reménykedve várta, hogy fiú felálljon. Még egy utolsót kiáltott, majd kidőlt a vagonból. Az ajtók hangos csattanással összezárultak mögötte és a HÉV elindult. Nézte, ahogy a vonat elrobog az ismeretlen síneken. Sokszor visszanézett, még akkor is, amikor a szerelvény már messze járt. Sőt a háza kapujához érve is, mintha a srácot kereste volna az utcában, hátha leszállt végül.

Pont

Ahogy befejezem az írást és megszűnik a gombok kattogása, a történet megmerevedik és nem folytatódik tovább. Az olvasó látja a kapuból visszanéző árnyalakot. Hogyan tovább? Gondolkodom. Az utolsó kép, ahogy fekszem a kádban s apró buborékok úsznak körülöttem. Minden lenyomott space után gondolkodom. A fejemben megtörténő világ akadozva halad előre a fehér lapon. Megszakítva jelekkel. Egyedül én látom folyamatosan. Ami nektek itt a múlt az nekem a jelen. Hol itt, hol ott bukkannak fel képfoszlányok. Ahogy gondolataimat szavakká formálom úgy vesztik el a jelentésüket és úgy válnak semmissé a virtuális térben, mintha meg se történtek volna. Nem értitek, amiről beszélek, igaz? Zene szól, gyors ütem valamilyen török népdal. Most pedig trombita szólam vagy elektronikus recsegés? Aztán, amikor eszembe jut, megszorítom a fonalat és nem engedem elszökni. Abbahagyom a nyers, faragatlan folyam gépelését és ott folytatom, ahol abbahagytam: Kétezer-tíz nyarán. Jelenben nem lehet írni bármennyire is szeretné az ember.

*

Közjáték

- Ez így ebben a formában, nem teljesen igaz. Úgy értem igazságról nem beszélhetünk. Az igazság az, hogy nincs igazság. Hogyan győzöl meg egy vakot arról, hogy amit lát az nem valódi?
- Hm.

- Mi az?

- Gondolkodom.

- Min?
Hirtelen átmászott a fémkorláton, egyszer még visszamosolygott a barátjára s rövid zuhanás után a szakadék aljába csapódott.

*

A stroboszkóp manipulatív sugarai megvilágítják a színpad előtt tolongó, izzadó embertömeget. Egy öregedő férfi énekel és tömeg vele együtt szavalja a fülbemászó dalokat. Ilyenkor az emberek, nem létező nyelveken beszélnek s mégis mindenki érti egymást. A halkonzervszerű hullámzásban egy nagy óceánná válnak és az Idő kifordul magából. Visszautaznak az emberiség gyökeréig, amikor csak hümmögtünk meg dohogtunk és vademberek módjára ugráltunk. Íme az egyetemes részegség míves fokozata. Szent fényben tündöklő pillanatok ezek, akár hiszed akár nem. Valahol a negyvenezer ember között, egy csápoló kar kiemelkedik a többi közül, de hamar visszahull közéjük. Megáll. A földet nézi, érzi a fényeket és hallgatja a jól ismert dallamot. Szíve a zene sürgető ütemére ver. Pa-bam-pa-bam-pa-bam. Az emlékei közt kutatva egy lányt lát. Új kép, alig pár perces, mégis, mintha egy éve történt volna. Megfordul és a vállak gyűrűjébe szoruló arcra ordít. Az arc szemlátomást megérti és visszaordít. Mindketten egy jelentős esemény részesei lehetnek, egy koncerten, egy nagy testben. Az össznépi izzadás: az individuumot feloldó sós cseppek. Diszkréten poshadó sörösüvegek. A lánynak sugárzó a mosolya, szemei barnán csillognak. Két ordítás között az alak azt mondja: „Ha ezt nem tenném meg, akkor elszalasztanám a lehetőséget és üres lenne az estém. Csak arra gondolnék, milyen jó lett volna, ha megteszem.” Vagy valami ilyesmit. Magához húzza a lányt és homlokon csókolja. Csókra csók a válasz. – Én ezzel tartoztam neked. Egy nyelven beszélnek. És ennyiben maradnak.

*

A Látogató

Csillagok ragyogtak a mezítelen éjszakai égbolton. Csak az eldobált üvegek és a púposra rakott szemetes meséltek az estig tartó tivornyáról. Éjfélkor az utolsó kocsma is bezárta ajtaját, amikor a város éjszakai állatai felébredtek. Előmásztak rejtekeikből, dalolászva járták a tetőket és barangoltak a néma utcákban. A macska mélyet szippantott a levegőbe, bajszát felvonta, s nagy sárga szemeivel a Dunára nézett. A szélirány megváltozott, valami ismeretlen közeledett a folyó felől. Először egy-egy, majd milliónyi társával, felhőkben érkezett a sípoló rettenet.
Megváltozott az előző látogatása óta. Csíkos potroha kisujj méretűre nyúlt, hat lába mellé mintha két újabb nőtt volna. Szívókája megkeményedett és megvastagodott, áttört szöveten és húson, fémen és plasztikon. Borzalmas, groteszk és bosszúvágyó. Erőszakos, találékony és intelligens.
A hagyományos védelmen átrágja magát, beférkőzik a bútorokba és az apró repedésekbe is. A gyűlölet tüze hajtja, hogy elpusztítsa nemezisét; az embert. Az ellenállás hasztalan. A vízparti városok sorban kapitulálnak rajzó szörnyűség előtt.
Szikár termetű, sovány test. Görnyedt, csontjai kiállnak, majdhogynem kiszúrják a fehér bőrét. Csontos ujjai óriás pókként járják a klaviatúrát, kopognak alatta a gombok. Hosszú lába álláig felhúzva, óriás, légyszerű szemei a monitorra szegeződnek. A kinti lámpák fényében elsuhan egy árnyék. Már távolról hallani a hangját, s ahogy egyre közelít a nyitott ablakhoz, a sípolás erőszakossá válik. Lapulevél szárnyaival félresöpri az ablakra terített lepedőt és észrevétlenül behatol a szobába. Sötét van. A konnektorba olcsó szúnyogirtót dugtak. A rovar gúnyosan felvisít.
Óvatosan a hórihorgas füléhez száll, felhívja magára a figyelmet. Egy lendülő tenyér, de ő meglovagolja a levegő hullámait. Incselkedik áldozatával, bosszújának minden pillanatát kiélvezi. Elfojtott píííí hang, és az ember már a haját tépi. Lassan körözve méregeti a fiú testét. Végig a gerincén egészen izzadó homlokáig. Csiklandozza combját, de a következő pillanatban felszáll és a lábfejére mászik. A megfelelő helyszín kiválasztása percekig tart, végül a nyakon futó, hevesen pumpáló ütőérre telepedik. Nyolc, karmos lábával megkapaszkodik és lassan belemélyeszti szívókáját a bőrbe. Hirtelen csattanás és a rovar helyén absztrakt, vérfolt marad.
- Na, végre! - a fiú kacagva tovább gépel, mit sem sejtve az ablak felé tartó főseregről.
Ezt a csatát megnyerte, de a háborúnak még nincs vége.

*

- Azt hiszem most már felvesz.

*

Szemei felpattantak, ahogy valaki a vállát rázva az oldalára döntötte. Pupillája összehúzódott és újra kitágult. Elmosódott szavak szüremlettek át a fülén, amiket nem értett. Sok sz meg e. A világ homályos volt, csak az arcába nyomuló zöld nadrágszárat látta. A kéz visszafordította a fejét és minden újra világos lett – szemüvege a helyére – a görbe orrára – került. Párás tekintettel fürkészte a látóterét betöltő, széles vigyort. Az ajak felett növő, rövid fekete szőrszálakat, az állon pelyhedző gyermek szakállat.

- Szervusz. Itt vagyunk Szentendrén. Gyere, mert a vonat visszaindul a garázsba! – Tizenéves, mosolygó arc bámult rá. Nem értette a nyelvét, mintha akarna valamit. Mit akar? Hol vagyok egyáltalán? – tette fel a kérdést. Nézte a fiút, de gondolatai lelassultak és elvesztek a sűrűben. Visszaaludt és próbálta kizárni a különös idegent. Harminc másodperc alvás olyan volt, mint egy élet, ahol végül újra meghalt. Még jobban megrázták és hangosan szóltak hozzá.

- A francba kelj már fel! Ne aludj vissza! – próbálta megérteni a helyzetet, de hunyorgó szemén át csak nedves foltokat látott. Az elektromos visítás elnyomta a többi hangot. A HÉV ütemes zökkenéseire álomba merült. Színes álomba, ahol világos képekben utazott, kitudja hová.

*

A Hegyen

- Na és ők nem jöttek oda nyolcra.

- Nekünk meg azt mondták, hogy ilyen nyolc-fél kilenc.

- Igen. Fél kilencig vártunk és elmentünk. Mondtam nyolctól fél kilencig leszek ott.

- Sör?

- Nem voltak ott és elmentünk fél kilenckor.

- Nem, nem, nem, ilyen izé. Mindennap.

- Kemény. Jaj.

- Pabló. Hallod négyszáz millió dollárért a gyerekei hóembert építettek.

- Miért, kiesnek a fogaid?

- Jaj Istenem, baszd meg.

- Nézd különben nem tudom, hogy mennyire volt ez az egész feltűnő, de szerintem belefér.

- Mármint mi?

- Ez az egész.

- Mi?

- Hát semmi.

- A kezedben tartott eszköz?

- Ja.

- Teljesen belefér. Nagyon pártolom, kurva jó ötletnek tartom.

- Hát igen.

- Csak tudnod kell, hogy ezáltal én kiestem a pixisből.

- Ez igaz, de...

- ...megéri.

- Meg.

- Jaj, erre emlékszem, mikor napközben jártam erre. Éppen ment le nap, gyönyörű szép volt. Pont... hát kurva szép volt. Nagyon szép fotót csináltam róla.

- Senki nem meri felvenni.

- Érdekes, mert tavaly én is itt jöttem fel. Én szerintem...szóval az első kettő tudja.

- Miből gondolod?

- Van egy ilyen sejtésem. Persze, lehet, hogy rosszul gondolom.

- Rosszul gondolod.

- Úúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú.

- Áúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú.

- Úúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú.

- Lehet, hogy kicsit hosszabb lesz az út, mint gondoltuk.

- Vagy nagyon gyors, mert rohanunk.

- Ja, ma vadászat van...

- A golyóálló mellényt mindenki hozta, ami benne volt a leírásban?

- Ez tényleg durva.

- Még egyszer.

- Nincsen meg.

- Nem.

- Jézusom. Nagyon kemény.

- Mi? Ja a kutyák? Szerintem jó.

- Na ezek a jó részek. Minél inkább, érted kevesebb a fény és minél inkább szét van kúrva annál jobb.

- Amúgy, ameddig van valakin fehér póló, addig nem teljes a sötétség, mert, érted ...

- Hát a reflex fények megvannak, ha fehér a pólód.

- Ugyebár erről már beszélgettünk. Egy olyan hermetikusan elzárt szobáról, ahol teljesen sötét van.

*

A zseblámpa nehéz fénye betörte a lehunyt világának ajtaját s felkavarta a szirupos magányát. A ráncos szemhéj először vörösen izzott, de végül a szemek, rohamos pislantások kíséretében felnyíltak. Csak a fénykört látta a körülötte sorakozó ezüstös fénylándzsákkal, mert a lámpa végén álló, gyanakvó rendőr a félhomály rejtekében maradt. Kezeivel a homloka elé kapott, lesodorta a szemüvegét és próbálta összeszorítani a szemeit. Arca grimaszba torzult, makacsul nem akart felébredni, mire egy hideg, kérges tenyér az arcába vágódott. Arcán a mély barázdák kisimultak és ennyi volt. Higgadtan visszavette a szemüvegét s körbenézett. Nagyot nyelt. Valamilyen alagútban vagy kocsiszínben volt, kintről beszüremlettek a hajnali nap első, lilás fényei. A vonat, amire felszállt, most mozdulatlanul állt. Magyarországon. Egy városban. Nem tudta hol. Emlékezni próbált. Egy mosolygó kisfiú szürke hályoga elevenedett meg előtte, amolyan rajzfilmfigura. Mondott neki valamit, de nem értette. Egy lányról álmodott, akivel az este ismerkedett meg. Szép lány volt. Hosszú, barna hajú, kerek arcú magyar lány. Nagy, szuggesztív, zöld szemei voltak s fura akcentussal bár, de jól beszélt franciául. A Szigeten, a legnagyobb felfordulásban elhagyta a barátait. A vonat újra megállt és most az előtte álló zseblámpás alak is a kisfiú nyelvén szólt. Különös nyelv ez a magyar, gondolta. Teli r-rel és k-val. Kezeivel próbálta mutatni, hogy nem érti. Végső elkeseredésében franciául szólt. Az őr ordított, de ő a plafont nézte, a lány arcát akarta felidézni. Tűnődött. Csak még egy pillanatra látni szerette volna. Mosolygott, miközben tudta, hogy hatalmas bajba került.

*

Riposzt

TudodamígelvoltáltörténtegysmásazországbanVoltegytöbbnapigtartóviharsetétvoltazégés tornádókisjöttekmegmindenilyesmiNyugatrólérkezettésvégigsepertazegészországonTöbb háztönkrementéslakhatatlannáváltdenemezalegnagyobbbajunkMagyarországtehén populációjajelentősmértékbenmegfogyatkozotttehátaboltokbanhamarelfogytakatejkészletek NincsimporttejFelvásároltakmindentcsaktejpormaradtapolcokonAreggeliKVmárnemlesz olyanfinommintrégenKeménymi?

*

A feje szétrobbant. Kettő, három négy óra lehetett már. Négyen bóklásztak az épülő színpadok között vagy netán homokdűnék voltak? A franc se tudja! Hangok és villódzó fények milliárdjai kísérte őket az útjukon. Elmaradhatatlan sikítások hangoztak a távolban, hideg sört ittak. Feje szétrobbant a fájdalomtól. Őrült kavarodás a stroboszkóp villogása. Meg a vörös borok melletti hosszú beszélgetések. Nyár volt, amikor feje szétrobbant a fájdalomtól. Egy órája feküdt a kihűlt buborék rengetegben. Aludt. Sokat aludt, de még is a szemei alatt, afféle gyűrűk fémjelezték az ébren töltött éjszakák és hajnalok óráit. Világa gigantikus kaleidoszkópként forgott. Rezervátumokról beszélt. Harry Potter, hogy ő mennyire szereti ez a helyet! Feje szétrobbant, amikor lassan felfelé nézett az istentelen sivatagban.

...Bábel tornyához ért, ahol az emberek nem értik egymást.

A fenti sorok írása már egy hónapja folyik, hullámai egyre csak változnak, mint a sebes pataknak árvíz idején. Minden változik, az emlékek is eltorzultak. Az érzések és benyomások szele formálja, alakította őket öt oldalon át. Most megszilárdul, kővé dermed és csak néma kiáltás marad a torony felé.

Újfent üdvözlök mindenkit az immár két éves blogon.