Datarock

A Közönynek országa, avagy saját poklom

„A pokol csak egy szó. A valóság sokkal, sokkal rosszabb.”

Event Horizon

Az emberélet útjának kezdetén egy nagy sötétlő betonrengetegbe jutottam, mivel igaz utam nem lelém. Ó szörnyű papírra vetni, mi van ottan s milyen e sűrű a közöny vadonja: már rágondolva reszketek a dühtől, remény vesztve keresem a kivezető ösvényt, de nem találom. Mert belépve a felhőket karcoló kapun, leszakítva látom a szemöldökfát, halovány betűket kiolvasva ezt látom: „Én rajtam jutsz a kínnal telt házba, én rajtam át oda, hol nincs vígasság, rajtam a kárhozott nép városába. Innen nincs kiút. Üdvözöllek a Pokolban.” Nem égnek tüzek. Nem fogad Lucifer, sőt senki nem áll a boltív közelében. Nem tépik a levegőt fájdalmas ordítások, nem szól se hang se zene, nincs szín, ami reményt adna, mert minden a fellegből hulló hamutól szürke. A regék és költemények tévesek. Nincs a Pokolban semmi, csak a keserű valóság. A szem elé táruló végtelen köd és színtelenség. Ugyanaz, amely fentről üldözött a metró elé. A látvány megtévesztően hasonlít egy New Yorkból érkezett képeslapra, amit még tíz évesen találtam, beékelődve a macskakövek közé. Lábaimat megragadják a köd ujjai; el kell kezdenem a pokoli utamat, melynek végén nem vár az örök mennyország.

Az utcákon fagyos szél huhog, hitetlenséget és nihilt hordozva magában. Sehol a dantei bugyrok, csak e végeláthatatlan üresség s az ég nélküli égboltozatba nyúló vas- és cement tömbök. Nincsenek ablakok és ajtók, melyek kinyílhatnának. Nincs semmi, amit áttörhetnék. Lassú léptekkel sétálok el az utcán, cipőm kopogását eltompítja a több centiméteres hamuréteg. Nincsenek nyomok, mert a szürkeség felissza őket. Három utcát gyalogolhatok, de nem látok táblát vagy neveket, amik jeleznék a helyes irányt. Tovább haladok, amikor a halotti csendet megszakítja az autók és az emberek zsibongása. Megállva körbenézek a ködben, ami minden lépésemnél egyre összezárul, keresem a hangforrását s ez a hallgatásnál is nyomasztóbb. Bal felé indulok, a zaj fölerősödik. A köd jobbára eloszlik, a megmaradó, kísérteties derengésben már teljes egészében látom, hova kerültem.

Fekete öltönybe és kosztümökbe bújt, homályos alakok futnak a járdán, melynek szegélyén álldogálok. Kocsik megállíthatatlanul száguldoznak keresztül-kasul a városon. Minden egyirányú, de erőmet latba vetve próbálom árral szemben folytatni a sétámat, de igyekezetem ellenére elsodornak és letaszítanak a járdáról, le az egykori flaszterra. Riadtan ugrok félre a felém robogó családi kocsi útjából. Nem lassít, csak siet a céltalanság felé, benne négy alak ül. Letértem az útról és a parkolósávban fekszem hamut prüszkölve, ekkor veszem észre, hogy a kocsiban ülőknek nincs arca. Csupán szürke, emberszabású formák, mintha egy füstpamacsból metélték volna ki őket. A földről felnézek a rohanó masszára, nekik sincs arcuk. Üresek. Hangszálak és száj nélkül motyognak valami érthetetlen nyelven. Nem! Rádöbbenek, hogy minden elölről kezdődik, megvilágosodom, majd áldott homályba burkolnak. A Pokolban az ember nem érez semmit, de mégis aggódva veszem tudomásul, hogy megpróbáltatásaim még csak most kezdődnek.

Én a menekülés útját választottam. Egy derült, verőfényes májusi nap leheveredtem a gyepre és az égen kúszó felhőket bámultam. A barátaimmal voltam, mégis magányosan feküdtem. Tőlünk pár méterre egy csöves pénzért árulta a Metropolt. Nem figyeltem senkire, nem hallgattam ostoba beszélgetésüket. Mindent elnyelt tudatom ütemes zakatolása, amikor egy repülőgép hatalmas sziluettje elnyelte a világot és az aluljáróba kerültem. Mi történt a felhőkkel? Az idő térré vált, én pedig zuhantam. A barátaim csak beszéltek és beszéltek, az emberek ernyedten bámultak egy láthatatlan pontot a levegőben és közben nem gondoltak semmire. Nem törődtek semmivel és talán ezért nem látták zuhanásom lassú folyamatát. A reklámok neonfényei elvakították őket, megfertőzte a lelküket és kilúgozta a szemüket. Szárnyukat és gondolataikat vesztett, meghasadt edénnyé lettek. Az érkező szerelvény reflektora, a gyors feledés fényei, még egyszer utoljára megrémítettek, de amikor a síneket elértem, már nem éreztem az életet. Feltűnés nélkül elhagytam a világot, az életerő egyszerűen kiszállt belőlem. A város és minden vele együtt úgy tűnt el, mint a felhők, amikor az ember egy repülőgép leszállópálya pázsitján fekszik. Szakítani akartam ezzel. Szakítani akartam egy olyan világgal, ahol már nem volt értelme élni, mert minden lény, minden utca, minden ház a közöny tárgyává vált. Nincsenek már érzések, mert az emberek nem éreznek. Mindenki üres, mindenki halott, minden valóságos. Elég volt ebből, ennél a pokol is jobb – vagyis így gondoltam akkor, amikor bedőltem a metró elé. Annyira egyszerű mozgás és mégis kiutat szolgál, de mégsem iránymutató, mert már nem haladunk előre. Morális megújulásom felé indultam és mégis a Pokolba kerültem.

- Soha nem leszek a homály martaléka, soha nem fogok elbutulni. Nem engedek a szürke festéknek – így gondoltam akkor, de evilági zuhanásom és elmém a sínek közt ért véget.

Fejem kóvályog, úgy érzem, hogy szempilláim összeragadtak valami olajszagú, sűrű festéktől, mint mikor hajnalban ébredve csipákkal küszködöm. Látásom, a szürke hályogtól eltekintve kitisztul és most látom a Pokol urát. Helyesebb a Pokol urait, merthogy több millió van belőlük. Köröttem állnak és tárgyakat tartanak a kezükben. Ollókat, szikéket, csöveket, rozsdás bödönöket, üres fogasokat, kellékeket, amik valami újat hoztak létre. Ők is motyognak, mint társaik az utcán, de sokkal érthetőbben és tisztábban. Ugyanazt ismételik – erre ébredhettem fel. Valami ilyesmit mondogatnak: - Nézz a tükörbe, lásd az igaz arcod – és előtolnak egy görbített tükröt. Ezüstözött kerete a plafont karcolja, ami teljesen fekete, valószínűleg az egyik malter-építménybe hurcoltak, mert a kinti világ halovány fénye sem szűrődik be. Felülök, a kör szétnyílik, mélyen belenézek a tükörbe.

Ordításom hosszan és elnyújtottan visszahangzik az épület folyosóin. A tükörből egy öltönyös, arctalan alak néz vissza rám. Irányíthatatlan kezeim végigsimogatják tar koponyámat, majd bólintok a szürke szörnyetegnek. Azzá váltam, ami mindenki. A boldogtalanság és közömbösség szörnyetegévé. Vagyok, aki nem vagyok. A küzdelmet feladtam, végleg letértem az útról és elvesztem a betonrengetegben. Nincs, aki segítsen. Nem számíthatok senkire. A Pokolból nincs kiút.

Dante, Isteni Színjáték szövegéből merítve, írtam, az iskolai feladatnak megfelelve. A szuicid rész ne tévesszen meg senkit, mert ennyire nem vagyok hülye.

Az utolsó HÉV

Rövid álmomban azt figyeltem, ahogy a masiniszta elindítja a szerelvényt. Először lehúzta a baloldalán nyugvó piros kart, ami elindította a mechanikát, ami sziszegve engedett ki valamit a HÉV aljából. Levegőt? Nem vagyok benne biztos és nem szeretnék ostobaságot mondani. Megtörülte a szemüvegét és a plafonról logó sárga gombot megnyomva kicserélte a homlokzaton álló táblát, amely Batthyány-térből Szentendrébe váltott át. Leült a székbe és várt még egy percet, majd egy fekete nyomógombbal lejátszotta a "Kérem tessék vigyázni, az ajtók záródnak" hangot. Egy újabb sárga relével az ajtó feletti sípokat üzemeltette, majd lezárta a vagonokat; a gumi ellenére hatalmas ricsajt kevertek az egymásnak csapódó ajtószárnyak. Jobb kezével kezelőfelületen zongorázott, beprogramozott valamit, majd baljával egy harmadik kart előre tolva elindult. A járatot lekésők még hallották a "Köszöntjük kedves utasainkat a BKV járatán. A járat Szentendre állomásig indul vissza. Jó utat kívánunk. Következő állomás Margit-híd"-at. A Szépvölgyi útnál nagyot zökkenve megálltunk. A szemem előtt lógó, fekete függöny lassan felemelkedett, majd visszahullott. Az előadás végetért. Laposan pislogtam, majd feladva a küzdelmet előre bukva tovább aludtam.

Az álló libikóka

Felszállás.

Egyensúly. (a fotóért külön köszönet Arnoldnak.)

Pirruszi-győzelem.

Záróakkord.

Nuit Blanche - White Night

Nuit Blanche from Spy Films on Vimeo.

Kinagyítva és HD-ben nézzétek! :)

Racionális irracionalitás

A következő felismerés ért a minap, Szentendre felé a HÉV-en. Korán hazaértem és elképesztően fáradt voltam, de nem tudtam kiverni az agyamból a gondolatot. Addig gyötört, amíg már nem szabadulhattam tőle, mint amikor a csecsemő feje kibúvik és már muszáj nyomni. Vagyis így képzelem el a szülési folyamatot...

A filozófiát a reneszánsz (16. század) óta - legalábbis tudtommal - nem foglalkoztatja a transztendencia és inkább az anyagi világ megismerése felé mozog. Tehát az önmagunk és a köröttünk álló világ feltérképezése mindenféle elméletekkel - fenomológiai, gnoszticista, szolipszista. Namármost szerintem ez egy kedvezőtlen folyamat, (ha úgy tetszik tendencia) amit, elképzelésem szerint a következőképpen lehetne reformálni. Ahelyett, hogy ilyen kérdésekre keresnénk a választ, visszafordulhatnánk a rajtunk kívülálló, transzcendens világhoz, sőt, ha ez lehetséges valamilyen módon a kettőt egybekapcsolni vagy vegyíteni.

Például: A transztendencián keresztül megismerni az anyagot vagy az anyagban keresni transztendenciát. Igazából még nincs ötletem, milyen elmélettel lehet az irracionálist és a racionálist (hisz ez a kettő ellentmondás, egyenesen oximoron! (már csak azért is)) összekapcsolni, (halmaz ábrák?) sőt valószínűleg nem is én fogom ezt megváltoztatni, csak merő feltevés az egész. Lehet, hogy nem kéne ezekkel törődnöm és tanuljak a nyelvtan dolgozatra?

Zimpala - Adios

A Költészet napja

2009-es Költészet napjára készített plakát

2010-es Költészet napjára készített plakát

A költészet napja, József Attila születésének évfordulója és úgy mellesleg a választás ideje; amivel mi itt nem nagyon fogunk törődni, tekintve, hogy ha akarnánk is bármit, se jogunk nem lenne hozzá és a véleményünk semennyire nem befolyásolná a végeredményt. Tehát erről ennyit. Miután leírtam ezeket a sorokat tűnt fel, hogy saját magamról többesszám első személyben beszélek, ami kicsit aggasztó, de fátylat rá.

Továbbá az a tény, hogy iskolába járok - jobban mondva alászállok Pestnek – hűen reprezentálja az időm mennyiségét. A jövőbelátás teóriával sokat foglalkoztam, ezért szeretném a közeljövőben kiegészíteni illetve jobban egységbe foglalni.

És akkor most a nemes esemény miatt:

József Attila: Két hexameter

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.

1936. november-december

Jövőbelátás elmélet

Most megosztok veletek egy saját elméletet, amelyen aránylag sok ideje gondolkozom és mostanában eredményre is jutottam vele. Azonban – kicsit visszatérve a már korábban említett hozzászólások és visszajelzések hiányára – újból kérlek titeket, hogy ne haladjatok el közömbösen e bejegyzés mellett. Szeretném, ha megcáfolnátok vagy legalábbis vitába szállnátok a gondolat helyességével és egyáltalán mondanátok rá valamit. Bizonyítsátok be, hogy tévedek, illetve ha úgy érzitek, hogy igazam van, akkor támasszátok alá és érveljetek mellette. Kérlek titeket, hogy kommentáljatok, mert így nem érzek semmilyen nemű késztetést arra, hogy komolyabb írásba kezdjek, mert csak érdektelenséget és közönyt látok.

Szóval a tézisem: Véleményem szerint a jövőbelátás lehetséges, továbbá a sors és a szabad akarat együtt léteznek, sőt egy jegyben járnak. Tegyük fel, hogy az álmodban látsz egy eseményt. Tulajdonképpen nem maga a történés számít, de a példa kedvéért: Beszélgetsz valakivel, egy barátoddal, akár olyannal akit még soha nem láttál azelőtt. Hallod a társalgás minden szavát, hallod a saját és a másik hangját is. Végigköveted az egészet, szép lassan, mintha a valóvilágban történne és nem a te privát valóságodban. Elérkezel egy fordulóponthoz, amikor események felgyorsulnak. Vitatkozni kezdesz, ordítoztok és a helyzet, tényleg feszültté válik. Az álom élessége miatt, az egész rémisztően valódinak hat. Félelmet érzel.

Először csak megütöd, majd verekedni kezdtek. Az egészet kívülről figyeled, és saját magadat is harmadik személyből látod, mégis érzed az ütések erejét. A csontok roppanása, a templom éjféli harangozása, minden a helyén van és reálisnak tűnik. Hamarosan a harc véget ér, mert egy közeli fadarabbal leütöd az embert és elfutsz. Másnap reggel gondterhelten ébredsz, de a nap végére már teljesen elfelejted az álmodat.

Eltelik egy hét, két nap vagy akár egy hónap, de elérkezik az álom újraélésének ideje. Ilyenkorra már az egészből nem emlékszel semmire, mikor egy pillanatnyi benyomás újra felidézi benned a képet. Feltűnik, hogy ugyanazon a helyen, ugyanazzal az emberrel beszélgetsz, ugyanarról a témáról, ugyanazt válaszolod. Minden teljesen pontosan ugyanúgy történik, ahogy azt korábban megálmodtad, de már nem alszol. Meglepődötten felkiáltasz. Dejá vu érzésed van, olyan, mintha már megélted volna ezt a percet. Valójában nem csak, hogy olyan, mert a saját valóságodban már megtörtént. A dejá vu egyféle emlék a jövőről.

Az egész itt kezd furcsává válni. Már tudod, hogy összevesztetek (múlt idő, pedig a jövőről van szó?), majd verekedtettek és te elfutottál. Ebben a pillanatban újra tisztán látod az álmodat és te nem akarod, hogy ez történjen. Amikor tisztában kerülsz a ténnyel, tudatosan elkerülöd a vitát és az összetűzést, tehát megváltoztatod a bekövetkező jövődet.

Az elméletem az, hogy a sors szükségszerű, mivel minden élőlénynek van kezdete és vége, illetve ezen a rövid intervallumon megállók vannak elhelyezve. Lehet, hogy lényegtelen megállók, de elképzelhető, hogy fontosak lesznek az életedben. Mindenesetre elvannak rendelve, magyarul mindenképpen eléred őket és ezt te is tudod, mert álmaidban előrelátod ezeket az állomásokat. Viszont te döntesz, mikor a történés a közös valóságunkban is megtörténik. Egy feletted álló erő kényszerít, ezért muszáj odamenned és találkoznod azzal az emberrel, de te döntöd el, hogy verekedsz-e vagy sem. Tehát látod a saját jövőd és ez lehetőséget ad arra, hogy megváltoztasd. Az igazság benned van, tehát az ilyenmódon, halványan, de te formálod az utad, ami az elkerülhetetlen halálhoz vezet. A szabad akarat és a sors, ezáltal együtt létezik.

Most pedig, ha lehetne tartsátok magatokat a fenti kéréshez, továbbá ha nem értitek, (bár igen egyszerű a képlet) akkor kérdezzetek. És mielőtt írnátok, ne feledjétek, hogy ez csak egy teória. Nem biztos, sőt lehet, hogy tévedek.

Hangsúlyozom: Szerintem!

Ui:. A szóismétlésért és egyéb stilisztikai hibák miatt elnézést.

The Lovely Bones

Orgia, Liturgia, Letargia?

Mennyi az esély arra, hogy elkattintod a fényképezőgépet és elkapsz egy láthatatlan pillanatot? Kicsit úgyérzem, hogy afféle betörést látunk a valóságba...

Hajnalban, amikor még a Nap se kelt fel és a Kálváriát beborító gyepszőnyeget, halovány dér burkolja; haza felé ballagsz, lassú, elgyötört léptekkel. A fejed kóvályog, gondolataid megálltak és nem érzel ösztönzést arra, hogy újraindítsd magad. Agyadat valami megállíthatatlan erő nyomja, mintha a felhők fölött repülnél, bedugult füleden keresztül egyre hangosodó sípolást hallasz. Kiszáradt ajkaid összeragadtak s mikor beszédre nyitod a szádat, a bőr elszakad és a szájpadlásodról, összecsomósodott nyálcseppek lógnak. Nincs vized, egyedül vagy, hajnali ötkor. És különben is magadban beszélsz.

Az evangélikus templom, fehéren ragyog a sötétben, mikor közelebb érsz a frissen meszelt falakhoz, tömeg válik ki a levegőből. Tompa vagy és fáradt, de képtelen vagy közömbösen elmenni egy ilyen esemény mellett, tehát még jobban lelassítod a lépteidet és fürkésző szemekkel nézed a jobbára idősekből álló gyülekezetet. Gyakorlatilag nem mozogsz előre és az idő is megállt, te mégis másik helyre kerülsz. Gyűrűsféreg mozgás? Gondolkozol, miért sorakoznak itt hajnalban. Már a Bükkös part közelébe érkezel, hallgatod a patak zubogását, a fülemülék énekét. Az úton, a felüljárót keresztülvágó zebrán egy magas, fekete ruhás alak határozott lépétekkel közeledik. Hátán hordoz valamit, nem tudod kivenni pontosan mi az, csak egy homályos foltot látsz. Lejön a lépcsőn és akkor megérted. Ironikus módon egy pap, hatalmas Feszülettel a hátán sétál a Kálvária domb felé. Mögüled, a társaság felől búgó ének szól és egyszerűen nem hiszed el, hogy ez tényleg történik. A pap elmegy melletted és te tátott szájjal haladsz tovább. Hajnali liturgia? Jézus Krisztus feltámadására tartott Istentisztelet. Tudod, mégis kételkedsz magadban. Eszedbe jut, hogy részeg vagy (és különben is magadban beszélsz).

A macskaköveken vízcseppek csillognak, egy egész galaxis száguld a lábaid alatt és úgy érzed, hogy újraindulsz. Mikor a kapudhoz érsz a Nap már a zeniten áll, narancssárga és rózsaszín keverékébe vonva a várost. A gyülekezet énekét még az ágyban is hallani véled, majd az álom elragad. Nem törődsz vele, hogy ruhában alszol, legalább holnap nem kell felöltözni. (És különben is részeg vagy).

Mi a következő lépésed?

Ha másnap locsolkodni akarsz, ezzel megfosztva magad egy áldott nap pihenéstől lapozz a 159-re.

Ha alszol, ameddig szeretnél ezzel kockáztatva, hogy mélyen elásod magad s kiterítenek, akkor lapozz 243-ra.

Ha visszamész a liturgiára, akkor lapozz a 33-ra.

Ha egyéb, akkor lapozz 65-re.

Sok szerencsét az intellektuális önkielégítéshez!

Következtessetek, hogy miért pont ezt a képet töltöttem fel.

Csokinyúl melankólia

 Zimankós április harmadikára virradt, a tavaszi zápor előhírnöke viharos erővel tépte a fákat; az utcákon fel-fel lebbenő szoknyákkal igyekeztek haza a nők. Megrakott kosaraik – amelyek legalján már ott pihent a húsvéti sonka – hintáztak a szélben, akár kisgyermek utolsó ugrására készülve. A parkolók és a járdák megteltek a hegyekből leérkező gazdag nagyfejűek autóival. A meteorológusok kilencvennyolc százalékos biztossággal állították: „A lányoknak idén nem lesz szüksége fiúkra, ha vizesek akarnak lenni.” A lányok felsírtak, de melankóliájukat messze vitték a rádióhullámok.
Aznap én is elmentem a boltba, hogy megvegyem egy igazán szép, családi Húsvét elmaradhatatlan kellékeit, amik minden éveben a következők: Füstölt tarja, torma, kenyér, tojás, dió, mák és egy bárány fele. Már éppen a kasszához készülődtem, amikor eszembe jutottak a „nyulak”. Ilyenkor húsvét táján a boltok hosszú sorait, színes papírba csomagolt, csokoládé nyulak töltik meg; kedélyesen mosolyognak és szinte várják, hogy lecsapj rájuk s apró kicsi darabokra törd a fülüket, majd – még morzsát se hagyva magad után – felfald a fejüket is. Mohón nézegettem őket  és azon gondolkodtam, hogy a piros vagy zöld „ruhás” nyulat vigyem magammal, mikor megláttam a polcszegélyre ragasztott árcédulát. Szemeim először elkerekedtek, majd dühösen összehúzódtak és végezetül megbántva elfordultak. Isten az atyám, hogy ennyiért nem veszek csokinyulat. Amint kiléptem az üzletből a nyulak felsírtak, de melankóliájukat messze vitte a szellő.Április negyedikén nulla órakor, az elfogyó, C alakú Hold gyöngyházfénybe öltöztette a Főtérre nyíló Dumtsa Jenő utcát, melyen sötét árnyak mozgolódtak, lassú, de katonás ütemben. Céltudatosan masíroztak a Pestis kereszt felé, a menetet élén egy hosszabb árnyék lépdelt. Talpuk alatt remegett a talaj, az egyszerre koppanó lábak csattogása visszahangzott a Duna víztükrén. Elérték a keresztet, amikor a vezetőjük fejét felszegve tekintetét a szürke felhőkre szegezte. Kövér esőcsepp koppant az orrán.
Elég volt! Az emberek már nem törődnek velünk! A bolt mögötti konténerben végezzük, vagy valamelyik csecsemő pólóján szétkenve pusztulunk el! Senki nem zabál már minket, mint régen. Mutassuk meg nekik!
A tömeg egyszerre mordult fel.  Jellegzetes hanggal szakadt az alufólia, majd golyóbisokba gyúrva hajították szerteszét. A Főteret hamar elborította a szemét.
Csokinyulak, Testvéreim! Mind elolvadunk és az emberek egy életre megtanulják: VELÜNK NEM LEHET SZÓRAKOZNI!
Tíz perc elteltével az eső eleredt, záporrá nőtt, majd a földre érve összekeveredett a tejcsoki maradványokkal. A piszkos barna massza elborította Szentendrét, senki nem menekült a nyulak bosszúja elől. A városiak még egyszer, utoljára felsírtak, de melankóliájukat mesze vitték a madarak.

Holnap történt

A körülbelül ötven literes fürdőkád már félig megtelt, de a csapból még mindig lávafolyamként csobogott kifelé a közel forráspontra tekert víz. Fél óra teljes magány. A kádban fürdés az életnek azon kevés pillanatai közé tartozik, amikor egyedül vagy és – hacsak nincs peched – senki nem zavar meg. Ilyenkor úgy érzed, ugyan a világ hatalmas, de neked jutott belőle egy kicsiny szeletkéje, ami csakis a tiéd. Félóráig. Ez a félóra, amikor a héten eléred a csúcspontot és miden megértesz.

A kád nagyon gyorsan megtelik. Elzártam és óvatos léptekkel indultam a megváltásom felé, a pára kicsapódott a tükörre és elhomályosította, de a szoba hűen igazodott igazi urához, mivel az orromig se láttam a sűrű gőzpamacsoktól. Vízbe mártottam bal, majd jobb lábamat. Tudjátok milyen az, ha valami átkozottul fáj és mégis élvezed? Az elmúlt napok, amik vastagon rám rakódtak, leomlottak rólam. Tapéta darabokban szakadtak le és úszkáltak a vízfelszínen, amely úgy ragyogott a lámpafényben, akár a gyémánt. Ismét pihekönnyűnek éreztem magam, megszabadulva a súlyoktól. Megszabadulva mindentől.

Lassan lejjebb ereszkedtem. A víz széle, mint egy borotva, először belevágott a húsomba, majd utána beforrasztotta azt. Egyféle tendencia, módszer a gyógyításra, mint amikor piócákkal tisztítják ki a véred. Szép, nyugodtan elborít a pengék tengere.

Hátradőlök, immár az állam is víz alatt van. Kiélvezem a tisztulás folyamatát. Nem gondolok semmire. Kiürítem az elmém és edényként lebegek a kád feneke felett két milliméterrel. Mikor elérem ezt a nihil állapotot, mély lélegzettel alámerülök.

A víz rohamos erővel töri be a koponyám falait. Sugárként árasztja el az orromat és a fülemet, összeszorított szemeim közé is beférkőzik. Száz százalékos „vízemberként" fejemet láthatatlan párnára hajtva, vízalatt tartottam. Nem régiben levágott hajam szerteágazó, vízinövényként tekergett a felszín felé.

Két perc.

A szívem kezdett felgyorsulni. A szív sokkal mélyebb frekvencián dübörög, ha ötven liter nyomja az agyadat, olyan mintha valahonnan messziről szólna. Egyre gyorsuló ütemben játszott, végül már összemosódott, egyenes hanghullámmá vált. Valamiért az ausztrál őslakosok jutottak eszembe, akik szerint az valódi világot az álmaidban találod. Az igazság benned van.

A negyedik percben a tűdőm kitágult.

Az ordításomat mindenki hallotta a városban. Az ezernyi buborék gyöngy, felhőkként szökött a felszínre. Kis fehér foltok. Nem is vettem észre, hogy a szemem kinyílt.

Hat perc. Fény. Olyan, mintha egy kifordított űrbe kerültem volna, ahol a csillagok feketén pislákolnak és a tér fehérré változott. Testem súlytalan, hatoda az eredetinek. Kínos lassúsággal dőlök el jobbra, mint valami lassított kuglibábú. Amikor egy láthatatlan lefolyó szívni kezd kifelé. Egy apró töredéket kaptam az igazságból, nem akarok elmenni. Kérlek!

Ösztönök. A létfenntartó ösztön akkor is működik, amikor nem akarod.

A víz szerteszét fröcskölt. Úgy lihegtem, mintha maratont futottam volna. A szívem még mindig állatira dolgozott. A vízcseppek gyorsan csorogtak végig a testemen vissza a kádba.

Tizenöt perc.
És vége.

BTW.: Lehet, hogy ma megjelenik egy írásom a Szentendre és Vidékében, Csokinyúl melankólia címmel. Tessék figyelni az újságot! :) Bár holnap ide is feltöltöm... A fenti közjátékról csak annyit, hogy nagy része tényleg megtörtént.
Szerk.: Nem jelent meg... :(