2010. szeptember 30., csütörtök

ELMŰ

- Halló? Halló?
- Ki az? Várj lemegyek. Ki az?
- Az ELMŰ-től jöttünk!
- Hozom a kulcsot. Jó estét.
- Jó estét.
- Bejönnek vagy felmásznak?
- Egyszerűbb lenne, ha bejöhetnénk.
- Nem tudnának várni két napot? Kérem. Két nap múlva kapom meg a fizetésem.
- Sajnálom hölgyem, mi már megkaptuk a parancsot.
- Ki az?
- Az ELMŰ-től. Most vágják le a villanyt.
- Most?! Várjatok!
- Jó estét uram.
- Bravó! Bravó uraim.
- Köszönjük.
- Bravó. Nem magát átkozom, úgy, hogy inkább nem is mondom. Nem maga a hibás, csak végzi a munkáját.
- Azt hiszi én nem lennék inkább otthon?
- Persze. Ez a munkája. Ebből él meg.
- Ne őket hibáztasd! Nem ők tehetnek róla.
- Persze. De tudja én beszéltem a napokban az ELMŰ-vel. A hölgy azt mondta ne féljek, mert befizettem a pénz felét és nem fogják elvenni. Két napja átutalást várok.
- Viszlát.
- Bravó. Fent is leszedték?
- Nem, nem másztak fel.
- Idejönnek este hétkor és levágják a mocskok.
- Hogyan alszanak az ilyen emberek, anya?
- Tudod ez olyan, mint a hullatisztító. Az elsőnél még szomorúak, aztán megszokják.
- Éreztem, hogy ez lesz.
- Mi?
- Nem tudok elmenni a táborba. Nincs pénz, apunak sincs.
- Telefonálok. Szia! Hol vagytok?
- A Tescoban.
- Most vágták le a villanyt. Most ment el a kocsijuk.
- Micsoda?! Ne máááár!
- Képzeld.
- Nem veszek cipőt.
- Nem hoznál gyertyákat?
- De igen. De akkor nem tudok cipőt venni.
- A cipő és a gyertyák nem zárják ki egymást. Vegyél csak cipőt nyugodtan. Nincs egy rendes cipőd, ne járj szakadt lyukas tornacipőben.
- Jól van. Köszi anya. Szia.
- Nem bírom ezt.
- Már másodjára az évben. Múltkor is kibírtuk nem?
- Szeretnél menni a táborba?
- Igen.
- Lemehetsz a bankba, hátha átutalták a fizetésemet. Néha kegyesek és ilyenkor az iskolakezdéskor hamarabb átutalják.
- Te miért nem mentél le?
- Az eső miatt. Nem volt nálam esernyő és nem akartam szarrá ázni. De lehet, hogy potyára mész. Nem biztos, hogy megérkezett. És nem akarok menni, mert Katinak most van az előadása és arra se mentem.
- Megéri bepróbálni?
- Ha vállalod, hogy elázol.
- Igen. Várj. Csörög a telefonom. Nem látom a lépcsőt, gyújtanál gyertyát? Halló?
- Szia. Na feljöhetek?
- Szia. Figyelj, nem alkalmas. Most vágták le a villanyt.
- Baszd meg, ez durva. Előbb kellett volna mennem, de kurva éhes voltam.
- Van kedved elkísérni a bankba? Lehet, hogy megérkezett anyám fizetése és akkor elmehetek Balatonra. Tudom szar az idő.
- Jó rendben.
- Szia.
- Szia. Na elmentem. Akkor mi a kód?
- 0669.
- Szia. Jó az ernyőd.
- Sziasztok. Köszi.
- Na helló.
- Szervusz.
- Tudod ilyenkor értem, hogy miért cigiznek az emberek. Köszi.
- Miért a Fehér házba megyünk? Az messzebb van.
- Anyám mondta. Nem tudom m'ért
- Aha.
- Jó estét. Működik ez az ATM?
- Nem.
- Köszönöm. Viszlát. Akkor irány a Főtér.
- Oké.
- Tudod, ez elég szopás. Pont most veszik el. Már sötét van, de eddig vígan hallgattam Parov Stelart. Még énekeltem is. Nagyon jó.
- Az nekem nincs, de hallottam, hogy jó.
- Akkor majd adok. Ilyenkor nem nyárnak kéne lenni?
- De-de. Pont most van vége. Augusztus 31.
- Aztán mégis őszi, szar idő van. Esik az eső, a szél meg kitépi a kezemből az ernyőt. Hideg van baszd meg. Megnézem.
- Nyelv?
- Magyar.
- Kód?
- 0669.
- Bizonylat kérés?
- Igen.
- Az ön rendelkezésére álló összeg: 00.00 forint.
- ...

2010. szeptember 27., hétfő

A Többieknek

Tízéves forma kölyök ugrott a hűtőszekrény elé és epekedve nézte az elegáns sorba rendezett flakonokat. Üstökén, divatos, vékony karimájú, fekete kalap pihent. Kopottas farmernadrágot és csillogó gyöngyökkel tarkított pólót viselt. Napbarnított arról árulkodott, hogy nemrég jött vissza a Riviéráról vagy Horvátországból. Bevásárlókocsit toló fiatal, csipkeruhás nő lépett mellé és nagy, őzike-barna szemeivel kérdően nézte a fiút. Rövidke, fodros szoknyája alól, feszes vádli kandikált ki, aprócska lábán finom topánka. Szeptemberhez képest eléggé meleg volt s az emberek kézben hozták a kabátjaikat.
- Mit szeretnél?
- Anyu! Anyu! Ilyen mangós ízesítésű Monstert-t akarok!
- De az energiaital fiam. Az energiaital egészségtelen.
- Dehogy! Ez mangós, inkább szirup vagy üdítő.
- Nem.
- Akkor legyen Hell ...
- Nem, mert az is energiaital, nézd már meg, hogy mi van ráírva. Tele van műanyaggal.
- Jó, akkor baszd meg. Vegyünk Power Raidet …
- De az is ugyanolyan, mint a többi. Ne igyál energiaitalokat.
- Ajj, már. Ez nem az és különben is már ittam ilyet. Ez nem az!
A nehezen megszerzett, világító folyadék halkan puffant a rácsokon és egészen a kosár orráig gurult, de ott már végleg megpihent.


2010. szeptember 22., szerda

Másnap Bábelben




Hosszas vándorlás után...

Remegve felnyitotta a szemeit, s miután látása kitisztult, körbenézett, és amint felismerte a környezetet, felkelt az ülésből és elvánszorogott a vonat ajtaja felé. Hazaérkezett. Már a peronra lépett volna, de az ajtóból hátrafordulva szeme megakadt egy alvó alakon. Ahogy ott feküdt kiszolgáltatottan olyan volt, mintha kivágtak volna egy darabkát a matracból. Akárcsak ő: táskáját ölbe véve, karjaival átölelve azt, fáradt, hamuszürke arccal aludt. Huszonéves, borostás srác, orrán vastag, rozsdabarna szemüveg, megtépázott, seszínű haja az égnek állt. Fagyott teste nem mozdult, halott is lehetett volna, akit senki nem vesz észre. Ilyenkor, öt óra tájékán, az első HÉV-en csak az eltévedt és a munkába igyekvő, álmos emberek ülnek. A fiú hangtalanul visszasuhant, határozottan megragadta a srác vállát, s a tőle telhető legbarátságosabb hangon üdvözölte.
- Hé, barátom! Megérkeztünk Szentendrére. Gyere! Ébredj fel, én is pont így aludtam! Gyere! – Ahogy megrázta, a srác szemüvege a táskájára szánkázott. Nevetgélt, mert emlékeztette az idősebb testvérére, akit éveken keresztül keltegetett. Korán, ködös hajnalokon, amikor még mindenki öntudatlanul aludt. Szeptemberben fog elköltözni, már csak egy hónap van hátra addig. Ki fogja őt ébreszteni, ha egyedül lesz?

A HÉV mentén simléderes férfi – a vonatvezető – sietett előre, az ablak mellett tétován megállt, és beszólt: – Gyertek le a vonatról fiúk, mert visszaindulunk a kocsiszínbe, ahonnan hosszú lesz a séta.
- Nem tudom felébreszteni a srácot. Alszik – és tárgyilagosan rámutatott.
- Rúgjon bele a bokájába! – mondta és továbbment. A fiú nem szeretett felébreszteni másokat és ennek roppant egyszerű okai voltak. Ahogy ez eszébe jutott, a combjához kapott, ahol egy régesrég elfeledett rúgás nyomai rajzolódtak ki. Tovább rázta az idegent: – Figyelj, a vonat be fog állni a kocsiszínbe, gyere már! Ébredj fel, segítek! Hónalját kereste, jobbról és balról is próbálta, de a karok kérlelhetetlen szorítása nem engedett. Oldalára döntötte és vissza. A srác hunyorgott s vöröslő szemekkel fürkészte a sötétet. A fiú visszarakta a szemüvegét, rámosolygott és folytatta: – Szervusz. Itt vagyunk Szentendrén. Gyere, mert a vonat visszaindul a garázsba.
A srác értetlenül összeráncolta a homlokát, visszanézett a fiúra, majd eldőlt. Kezdett kínossá válni a helyzet, a fiú felemelte a hangját.
- A francba kelj már fel! Ne aludj vissza! – Az ébenkék szemek bágyadtan meredtek rá. A vonat indulását jelző síp felharsant. A fiú egy ugrással az ajtónál termett. A műanyag félfába kapaszkodva lógott tehetetlenül és reménykedve várta, hogy fiú felálljon. Még egy utolsót kiáltott, majd kidőlt a vagonból. Az ajtók hangos csattanással összezárultak mögötte és a HÉV elindult. Nézte, ahogy a vonat elrobog az ismeretlen síneken. Sokszor visszanézett, még akkor is, amikor a szerelvény már messze járt. Sőt a háza kapujához érve is, mintha a srácot kereste volna az utcában, hátha leszállt végül.


Pont

Ahogy befejezem az írást és megszűnik a gombok kattogása, a történet megmerevedik és nem folytatódik tovább. Az olvasó látja a kapuból visszanéző árnyalakot. Hogyan tovább? Gondolkodom. Az utolsó kép, ahogy fekszem a kádban s apró buborékok úsznak körülöttem. Minden lenyomott space után gondolkodom. A fejemben megtörténő világ akadozva halad előre a fehér lapon. Megszakítva jelekkel. Egyedül én látom folyamatosan. Ami nektek itt a múlt az nekem a jelen. Hol itt, hol ott bukkannak fel képfoszlányok. Ahogy gondolataimat szavakká formálom úgy vesztik el a jelentésüket és úgy válnak semmissé a virtuális térben, mintha meg se történtek volna. Nem értitek, amiről beszélek, igaz? Zene szól, gyors ütem valamilyen török népdal. Most pedig trombita szólam vagy elektronikus recsegés? Aztán, amikor eszembe jut, megszorítom a fonalat és nem engedem elszökni. Abbahagyom a nyers, faragatlan folyam gépelését és ott folytatom, ahol abbahagytam: Kétezer-tíz nyarán. Jelenben nem lehet írni bármennyire is szeretné az ember.


*

Közjáték

- Ez így ebben a formában, nem teljesen igaz. Úgy értem igazságról nem beszélhetünk. Az igazság az, hogy nincs igazság. Hogyan győzöl meg egy vakot arról, hogy amit lát az nem valódi?
- Hm.
- Mi az?
- Gondolkodom.
- Min?
Hirtelen átmászott a fémkorláton, egyszer még visszamosolygott a barátjára s rövid zuhanás után a szakadék aljába csapódott.

*

A stroboszkóp manipulatív sugarai megvilágítják a színpad előtt tolongó, izzadó embertömeget. Egy öregedő férfi énekel és tömeg vele együtt szavalja a fülbemászó dalokat. Ilyenkor az emberek, nem létező nyelveken beszélnek s mégis mindenki érti egymást. A halkonzervszerű hullámzásban egy nagy óceánná válnak és az Idő kifordul magából. Visszautaznak az emberiség gyökeréig, amikor csak hümmögtünk meg dohogtunk és vademberek módjára ugráltunk. Íme az egyetemes részegség míves fokozata. Szent fényben tündöklő pillanatok ezek, akár hiszed akár nem. Valahol a negyvenezer ember között, egy csápoló kar kiemelkedik a többi közül, de hamar visszahull közéjük. Megáll. A földet nézi, érzi a fényeket és hallgatja a jól ismert dallamot. Szíve a zene sürgető ütemére ver. Pa-bam-pa-bam-pa-bam. Az emlékei közt kutatva egy lányt lát. Új kép, alig pár perces, mégis, mintha egy éve történt volna. Megfordul és a vállak gyűrűjébe szoruló arcra ordít. Az arc szemlátomást megérti és visszaordít. Mindketten egy jelentős esemény részesei lehetnek, egy koncerten, egy nagy testben. Az össznépi izzadás: az individuumot feloldó sós cseppek. Diszkréten poshadó sörösüvegek. A lánynak sugárzó a mosolya, szemei barnán csillognak. Két ordítás között az alak azt mondja: „Ha ezt nem tenném meg, akkor elszalasztanám a lehetőséget és üres lenne az estém. Csak arra gondolnék, milyen jó lett volna, ha megteszem.” Vagy valami ilyesmit. Magához húzza a lányt és homlokon csókolja. Csókra csók a válasz. – Én ezzel tartoztam neked. Egy nyelven beszélnek. És ennyiben maradnak.


*

A Látogató

Csillagok ragyogtak a mezítelen éjszakai égbolton. Csak az eldobált üvegek és a púposra rakott szemetes meséltek az estig tartó tivornyáról. Éjfélkor az utolsó kocsma is bezárta ajtaját, amikor a város éjszakai állatai felébredtek. Előmásztak rejtekeikből, dalolászva járták a tetőket és barangoltak a néma utcákban. A macska mélyet szippantott a levegőbe, bajszát felvonta, s nagy sárga szemeivel a Dunára nézett. A szélirány megváltozott, valami ismeretlen közeledett a folyó felől. Először egy-egy, majd milliónyi társával, felhőkben érkezett a sípoló rettenet.
Megváltozott az előző látogatása óta. Csíkos potroha kisujj méretűre nyúlt, hat lába mellé mintha két újabb nőtt volna. Szívókája megkeményedett és megvastagodott, áttört szöveten és húson, fémen és plasztikon. Borzalmas, groteszk és bosszúvágyó. Erőszakos, találékony és intelligens.
A hagyományos védelmen átrágja magát, beférkőzik a bútorokba és az apró repedésekbe is. A gyűlölet tüze hajtja, hogy elpusztítsa nemezisét; az embert. Az ellenállás hasztalan. A vízparti városok sorban kapitulálnak rajzó szörnyűség előtt.
Szikár termetű, sovány test. Görnyedt, csontjai kiállnak, majdhogynem kiszúrják a fehér bőrét. Csontos ujjai óriás pókként járják a klaviatúrát, kopognak alatta a gombok. Hosszú lába álláig felhúzva, óriás, légyszerű szemei a monitorra szegeződnek. A kinti lámpák fényében elsuhan egy árnyék. Már távolról hallani a hangját, s ahogy egyre közelít a nyitott ablakhoz, a sípolás erőszakossá válik. Lapulevél szárnyaival félresöpri az ablakra terített lepedőt és észrevétlenül behatol a szobába. Sötét van. A konnektorba olcsó szúnyogirtót dugtak. A rovar gúnyosan felvisít.
Óvatosan a hórihorgas füléhez száll, felhívja magára a figyelmet. Egy lendülő tenyér, de ő meglovagolja a levegő hullámait. Incselkedik áldozatával, bosszújának minden pillanatát kiélvezi. Elfojtott píííí hang, és az ember már a haját tépi. Lassan körözve méregeti a fiú testét. Végig a gerincén egészen izzadó homlokáig. Csiklandozza combját, de a következő pillanatban felszáll és a lábfejére mászik. A megfelelő helyszín kiválasztása percekig tart, végül a nyakon futó, hevesen pumpáló ütőérre telepedik. Nyolc, karmos lábával megkapaszkodik és lassan belemélyeszti szívókáját a bőrbe. Hirtelen csattanás és a rovar helyén absztrakt, vérfolt marad.
- Na, végre! - a fiú kacagva tovább gépel, mit sem sejtve az ablak felé tartó főseregről.
Ezt a csatát megnyerte, de a háborúnak még nincs vége.




*

- Azt hiszem most már felvesz.

*

Szemei felpattantak, ahogy valaki a vállát rázva az oldalára döntötte. Pupillája összehúzódott és újra kitágult. Elmosódott szavak szüremlettek át a fülén, amiket nem értett. Sok sz meg e. A világ homályos volt, csak az arcába nyomuló zöld nadrágszárat látta. A kéz visszafordította a fejét és minden újra világos lett – szemüvege a helyére – a görbe orrára – került. Párás tekintettel fürkészte a látóterét betöltő, széles vigyort. Az ajak felett növő, rövid fekete szőrszálakat, az állon pelyhedző gyermek szakállat.
- Szervusz. Itt vagyunk Szentendrén. Gyere, mert a vonat visszaindul a garázsba! – Tizenéves, mosolygó arc bámult rá. Nem értette a nyelvét, mintha akarna valamit. Mit akar? Hol vagyok egyáltalán? – tette fel a kérdést. Nézte a fiút, de gondolatai lelassultak és elvesztek a sűrűben. Visszaaludt és próbálta kizárni a különös idegent. Harminc másodperc alvás olyan volt, mint egy élet, ahol végül újra meghalt. Még jobban megrázták és hangosan szóltak hozzá.
- A francba kelj már fel! Ne aludj vissza! – próbálta megérteni a helyzetet, de hunyorgó szemén át csak nedves foltokat látott. Az elektromos visítás elnyomta a többi hangot. A HÉV ütemes zökkenéseire álomba merült. Színes álomba, ahol világos képekben utazott, kitudja hová.

*

A Hegyen

- Na és ők nem jöttek oda nyolcra.
- Nekünk meg azt mondták, hogy ilyen nyolc-fél kilenc.
- Igen. Fél kilencig vártunk és elmentünk. Mondtam nyolctól fél kilencig leszek ott.
- Sör?
- Nem voltak ott és elmentünk fél kilenckor.
- Nem, nem, nem, ilyen izé. Mindennap.
- Kemény. Jaj.
- Pabló. Hallod négyszáz millió dollárért a gyerekei hóembert építettek.
- Miért, kiesnek a fogaid?
- Jaj Istenem, baszd meg.
- Nézd különben nem tudom, hogy mennyire volt ez az egész feltűnő, de szerintem belefér.
- Mármint mi?
- Ez az egész.
- Mi?
- Hát semmi.
- A kezedben tartott eszköz?
- Ja.
- Teljesen belefér. Nagyon pártolom, kurva jó ötletnek tartom.
- Hát igen.
- Csak tudnod kell, hogy ezáltal én kiestem a pixisből.
- Ez igaz, de...
- ...megéri.
- Meg.
- Jaj, erre emlékszem, mikor napközben jártam erre. Éppen ment le nap, gyönyörű szép volt. Pont... hát kurva szép volt. Nagyon szép fotót csináltam róla.
- Senki nem meri felvenni.
- Érdekes, mert tavaly én is itt jöttem fel. Én szerintem...szóval az első kettő tudja.
- Miből gondolod?
- Van egy ilyen sejtésem. Persze, lehet, hogy rosszul gondolom.
- Rosszul gondolod.
- Úúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú.
- Áúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú.
- Úúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú.
- Lehet, hogy kicsit hosszabb lesz az út, mint gondoltuk.
- Vagy nagyon gyors, mert rohanunk.
- Ja, ma vadászat van...
- A golyóálló mellényt mindenki hozta, ami benne volt a leírásban?
- Ez tényleg durva.
- Még egyszer.
- Nincsen meg.
- Nem.
- Jézusom. Nagyon kemény.
- Mi? Ja a kutyák? Szerintem jó.
- Na ezek a jó részek. Minél inkább, érted kevesebb a fény és minél inkább szét van kúrva annál jobb.
- Amúgy, ameddig van valakin fehér póló, addig nem teljes a sötétség, mert, érted ...
- Hát a reflex fények megvannak, ha fehér a pólód.
- Ugyebár erről már beszélgettünk. Egy olyan hermetikusan elzárt szobáról, ahol teljesen sötét van.

*


A zseblámpa nehéz fénye betörte a lehunyt világának ajtaját s felkavarta a szirupos magányát. A ráncos szemhéj először vörösen izzott, de végül a szemek, rohamos pislantások kíséretében felnyíltak. Csak a fénykört látta a körülötte sorakozó ezüstös fénylándzsákkal, mert a lámpa végén álló, gyanakvó rendőr a félhomály rejtekében maradt. Kezeivel a homloka elé kapott, lesodorta a szemüvegét és próbálta összeszorítani a szemeit. Arca grimaszba torzult, makacsul nem akart felébredni, mire egy hideg, kérges tenyér az arcába vágódott. Arcán a mély barázdák kisimultak és ennyi volt. Higgadtan visszavette a szemüvegét s körbenézett. Nagyot nyelt. Valamilyen alagútban vagy kocsiszínben volt, kintről beszüremlettek a hajnali nap első, lilás fényei. A vonat, amire felszállt, most mozdulatlanul állt. Magyarországon. Egy városban. Nem tudta hol. Emlékezni próbált. Egy mosolygó kisfiú szürke hályoga elevenedett meg előtte, amolyan rajzfilmfigura. Mondott neki valamit, de nem értette. Egy lányról álmodott, akivel az este ismerkedett meg. Szép lány volt. Hosszú, barna hajú, kerek arcú magyar lány. Nagy, szuggesztív, zöld szemei voltak s fura akcentussal bár, de jól beszélt franciául. A Szigeten, a legnagyobb felfordulásban elhagyta a barátait. A vonat újra megállt és most az előtte álló zseblámpás alak is a kisfiú nyelvén szólt. Különös nyelv ez a magyar, gondolta. Teli r-rel és k-val. Kezeivel próbálta mutatni, hogy nem érti. Végső elkeseredésében franciául szólt. Az őr ordított, de ő a plafont nézte, a lány arcát akarta felidézni. Tűnődött. Csak még egy pillanatra látni szerette volna. Mosolygott, miközben tudta, hogy hatalmas bajba került.

*

Riposzt

TudodamígelvoltáltörténtegysmásazországbanVoltegytöbbnapigtartóviharsetétvoltazégés tornádókisjöttekmegmindenilyesmiNyugatrólérkezettésvégigsepertazegészországonTöbb háztönkrementéslakhatatlannáváltdenemezalegnagyobbbajunkMagyarországtehén populációjajelentősmértékbenmegfogyatkozotttehátaboltokbanhamarelfogytakatejkészletek NincsimporttejFelvásároltakmindentcsaktejpormaradtapolcokonAreggeliKVmárnemlesz olyanfinommintrégenKeménymi?

*

A feje szétrobbant. Kettő, három négy óra lehetett már. Négyen bóklásztak az épülő színpadok között vagy netán homokdűnék voltak? A franc se tudja! Hangok és villódzó fények milliárdjai kísérte őket az útjukon. Elmaradhatatlan sikítások hangoztak a távolban, hideg sört ittak. Feje szétrobbant a fájdalomtól. Őrült kavarodás a stroboszkóp villogása. Meg a vörös borok melletti hosszú beszélgetések. Nyár volt, amikor feje szétrobbant a fájdalomtól. Egy órája feküdt a kihűlt buborék rengetegben. Aludt. Sokat aludt, de még is a szemei alatt, afféle gyűrűk fémjelezték az ébren töltött éjszakák és hajnalok óráit. Világa gigantikus kaleidoszkópként forgott. Rezervátumokról beszélt. Harry Potter, hogy ő mennyire szereti ez a helyet! Feje szétrobbant, amikor lassan felfelé nézett az istentelen sivatagban.

...Bábel tornyához ért, ahol az emberek nem értik egymást.



A fenti sorok írása már egy hónapja folyik, hullámai egyre csak változnak, mint a sebes pataknak árvíz idején. Minden változik, az emlékek is eltorzultak. Az érzések és benyomások szele formálja, alakította őket öt oldalon át. Most megszilárdul, kővé dermed és csak néma kiáltás marad a torony felé.

Újfent üdvözlök mindenkit az immár két éves blogon.