17

Ahogy a hálózsákba bugyolált testek egymáshoz dörgölőznek, olyan hangjuk van, mint a szitáló esőnek vasárnap délután. Sziszegésük visszhangzik a fejemben, aztán elalszom és a testek is elhallgatnak.

Köszi

Sztoikus?

Mélyen tisztelt H. András úr!

Ez úton értesítem Önt, hogy holnaptól megszűnik a munkaviszonya a cégünknél. Kérem, gondoljon arra napra, amikor hozzánk jelentkezett. A szerződésében olvashatta, hogy vezetőségváltás esetén mindenkit elbocsátanak. A munkája, akárcsak tárgyak, amikkel körülveszi magát az elkerülhetetlen entrópiának vannak kitéve. Minden, amit magáénak tekint, ajándék a sorstól, amelyeket egyszer vissza kell adni. Ezen tények függvényében arra kérem, hogy gondolatai irányuljanak azokra a dolgokra, amelyeken tud változtatni, amik az Ön kezében vannak. Amikben örömét leli. Ez az Ön szabadsága, de csak azzal a rövid idővel rendelkezik, ami megadatott magának. Az életrajzában az áll, hogy sokáig foglalkozott írással, mielőtt elvállalta volna a munkát. Tegye azt, amit szeretne és vonuljon vissza, forduljon az álmaihoz. Írjon. Használja ki a rövid időt és ne törődjön azzal, amin nem tud változtatni.

Általános

A lámpa fénye narancssárga kört vág a fa ágai között. A városra boruló hajnali köd magába szippantja a kerteket, az utcát meg házakat. Sötét van még. Öt? Hat? Nem látok se hátra se előre, csak a lábam elé bámulok, ahogy emelkedik és süllyed. Automatizálva van, ismeri a járást. Beletápláltam mindent, nekem csak utaznom kell és nézelődnöm, de nem látok semmit. Megtévesztő ez a köd. Még barátaim is, az ismerős házak, is elrejtőznek vagy megváltoznak és csak akkor látom őket, ha már egészen közel vagyok, amikor az orrom a falukat éri. Egy szeletük az arcomban, a többi távol. Valahol a Főtéren, kinyújtom a bal kezem és az ürességbe nyúlok, jobb oldalamon se áll senki. Egy magasabbra nyúló kéményt is összetévesztek a legszebb rokokó templom tornyával. A köddel együtt, szürke függöny húztak a szemem elé. A múlt ismeretlen homályba burkolózik. Kicsit olyan, mintha takarót borítanál a fejedre és úgy üldögélnél órákig – nem tudnád hol vagy, ki vagy, kik vannak, honnan jöttél, hová mész. Támasz nélkül néznéd a lábadat – a jelent –, mint aki sose élt volna csak egy pillanatig.