B. Zita-Ritának
Az álom olyan, amilyennek látni szeretnéd.
Már harmadik éve, a hét öt napján – szombat és vasárnap kivételével – a szentendrei HÉV-vel utaztam. Negyvenkét percet egészen a Batthyány térig – bár régebben már az Árpád hídnál leszálltam, hamar rádöbbentem, hogy időben gazdaságosabb, ha végigmegyek. Felszálltam a kettes metróra, aztán a Deák téren váltottam a hármasra, majd a Nagyvárad téren leszálltam, ahonnan mindössze hat perc sétára volt az iskolám. Három évig, minden reggel. Minden év szeptemberétől a következő év júniusáig. Az órarendemtől függően más és más járatokkal is utaztam – előfordult, hogy buszra szálltam, amely egészen másfele vitt, mint a vonat. A lábamban volt az út, álmomban is odataláltam volna.
Úgy ismertem a pesti tömegközlekedést, mint a tenyeremet. A HÉV-vel, a metróval, a busszal és esetenként a villamossal is utaztam, igaz az utóbbival csak nagy ritkán, ha portyázásaim éppen arra vezettek. A villamos olyan volt, mint egy kígyó. Nyájas hangjával kényeztetett, a közeledbe férkőzött, felkínálta az almát, utána egy váratlan pillanatban a földhöz vágott és jót nevetve elkúszott a Margit hídon. Jól ismertem a jellegzetes énekeket, a zörejeket és a tompa puffanásokat. Tudtam, hogy melyik karakán és melyik gyáva. Ki mit mond, milyen állomásokon áll meg, hová visz, mikor érkezik és távozik. Ismertem az utasokat, tudtam, hogy melyiken utaznak a leggazdagabbak és a legszegényebbek. A BKV járatai olyanok, mint a kutyák – látszólag hasonlók egymáshoz, mégis mindnek saját személyisége van. Néha erőszakosak, de jobbára játékosak és készek a fogadásodra. Hűségük nem ismer határt és ha meghalsz, veled halnak ők is. Az elöregedett gumi, a fém szaga és a hosszas utazás jelezte nekem, hazaértem. Igazság szerint, ebben a három évben több időt töltöttem utazva, mint amennyit családi körben. Talán kijelenthetem, hogy mozgásban éltem, afféle köztes területen, ahol bármi megtörténhetett. Mára már minden megváltozott. Térdemet hosszú szakáll veri és soha többet nem szállhatok se HÉV-re se buszra. Üldögélek a sötétben, elzárva a világtól álmodozom róluk, mint patkány a pincében.
Akár egy jó boré, lett évről évre egyre zamatosabb az Út íze. Budapest már sok mindent látott. Sok vér, könny és kacaj száradt az ülésein. Jézus és az apostolok, mind mesélni próbáltak nekünk, de csak azok hallották meg a szavát, akik jól odafigyeltek rá és egy pillanatra se kalandoztak el.
Furán hangzik, de egy kicsit beleszerettem. Úgy éreztem, hogy nélküle kissé sekélyes és komolyabb viszontagságoktól mentes életem üresebb lett volna. Ő megtöltött és akkor szeretkezett velem, amikor én akartam. Soha nem csalt meg és nem kellett fizetnem érte, mert Ő nem utcalány volt. Nélküle minden elhagyatott lenne, Ő a mozgatórugója a Földnek, mégis romlásba viszi. Legalábbis, amennyit tudok róla most. Korcs érzelem fűzött hozzá, amelyhez hasonlót személy vagy öleb iránt nem érezhettem. Ez nem a hagyományos értelemben vett szerelem volt. Alakja nem megtapintható, de mindent összenyomhat bármiféle erőfeszítés nélkül. Ezer karja ölelt, és millió lába rúgott. A jelenléte egyszerre volt fenyegető, de menedéket is nyújtott a kíváncsi tekintetek elől. Ezer szeme volt vak és millió szájjal beszélt. Ő mindig játszott és én mindig játszottam vele. Mindig meglepett. Bőgtem és dühöngtem miatta vagy csengő hangon kacagtam rajta, de közönyösen képtelen voltam elmenni mellette. Ezer millió verejtékcseppen csúszott, de csak két könnycseppet hullajtott. Amelyet én láthattam csupán apró szilánkja volt az egésznek, amely a levált a fa törzséről. Utazott szerte a világon. Előfordultak olyan csoportjai is, amelyek négykerekű járműveikkel tolongtak az autópályákon, de ők csak közvetve érintettek. Legkedveltebb helyei a divatos utcák, nagyobb csomópontok, fővárosok – Budapest, Tokió, Párizs, Washington vagy London – és az ezeket körbefutó közlekedési hálózatok. Kiről is beszélek? A tömegről. Ó, a nagy zsibongásról és forgatagról. Egyszerre rohadt és meseszép, akár a lehulló őszi falevél. Néha gyűlöltem. Sőt azt hiszem nálamnál jobban senkinek sincs tömegiszonya. Igen, volt, hogy a halálba kívántam Őt, aki egyszerre volt múzsám és nemezisem. Ma már őt se látom, csak a nyirkos talajon ülve magam elé képzelem, de a képet hamar elfújja a szél, mint valami régi emléket.
Kérdezem én tőled, nyájas Olvasó, hogy azoktól a napoktól eltekintve, amikor olvasol, az elszaladó tájat fürkészed vagy épp alszol, nem nézed-e a tömeget? A hatalmas masszát, melynek húskoszorúja összezárul körülötted és nekiprésel az ajtónak. Nem nézed-e a figyelemreméltó nagyságát csak úgy szórakozásból? Elmerülsz benne? Tudod milyen, amikor a látásod elhomályosul, majd üvegessé válik? Teremtő elméd munkája a szemeidben kristályosodnak ki, amint bámulod. Keresel valakit, akit kiválaszthatsz. Néha azonnal megleled, de fél órába is beletelhet, míg megakad rajta a szemed. Miután öncélú mustrád véget ért és figyelmed egyetlen alakra összpontosul, aki valamiért megragad és el nem ereszt. Benne sűrűsödik össze minden vágyad. Olyan, mint amikor a konzervből kihalászol egy kedvedre való sprotnit és bekapod, pedig semmivel sem méltóbb rá, mint a többi lefejezett társa. Szoktál álmodozni arról, hogy vajon ki tartozik ezekhez a testekhez? Hogy milyen lehet az élete, hogy honnan jött és hová megy? Diák, nyugdíjas vagy négy gyermekes családapa? Magyar vagy külföldi? Ne feledd, hogy az agyad másodpercenként képes világokat alkotni és lerombolni. Ábrándozol-e az embereken? Az életükön … a sorsukon … érted mire gondolok, igaz? Ha már eleget nézted a kiválasztottat, talán ő is feléd fordul. Egy pillanatra összetalálkozik a szemetek. Az övé acélkék a tied barna. Az övé, akár az örvény, magába szippant, te pedig tehetetlenül elhagyod magad. Mélyen néztek egymásba, de csak egy röpke pillanatig, mert valamelyikőtök szégyellősen elkapja az arcát s az álom szertefoszlik. Talán hamar elfelejted, mást találsz helyette, de emlékének nyoma örökké beléd vésődhet, mint rézlemezbe a rovátkák. Tudod, hogy ő is ugyanarra gondolt. Vagy legalábbis érzed. Mi lenne ha rátok szakadna a mindenség, ha a világ sötétbe borulna és ez a pillanat megmerevedne? Mi lenne, ha folytatódna a pillanat? És akkor csak ketten maradnátok … egyszóval tudod és kész.
Csak ezt szerettem volna kérdezni, mielőtt elolvasnád a történetemet, amely már régen esett meg velem, mikor még fiatal voltam, államon még a szőr se serkent. Törekszem a teljes igazságra, mint hajdan a nagy krónikások, de öreg koponyám kusza gondolatai már nem olyan tiszták, mint régen. A történet kétezer-tíz, november huszonkettedikén kezdődött. Már napok óta szitáló eső esett, a hajnalokra ködfátyol borult, a macskakövek csillagoknak tetszettek a félhomályban.
Szürkés napfény táncolt a vonat jobb oldalán. Az ablakok előtt hosszú, fekete fasor húzódott, apró faágacskák ütődtek az ablaknak, amint elrobogtunk mellette. Az egy hetes fagy szigorú gúzsba kötötte az fasort és az öreg fák ágai a legkisebb madár szárnycsapásától is letöredeztek. Emlékszem, kissé kótyagos voltam, a kihűlt ágyamra gondoltam és arra, hogy csak a gyűrött lepedők árulkodnak arról, hogy valaki aludt bennük. Szemeim le-lecsukódtak. A hullámzó papíróceán tajtékot vetett a ragasztásoknál, betűk fekete habjaival mosta a sárga partokat, képtelen voltam olvasni. Semmi baj, gondoltam, a negyvenkét perces utazás majd felébreszt. A bepárásodott üveg felé fordultam s szemüvegformát vágtam bele. A táj olyan volt, mint egy fekete-fehér film. A roskatag fák mögött deres mező húzódott. A megfagyott talajt tavacskák szabdalták. A tavak körül megfagyott nádas. A szélfútta, kiszáradt nád megmerevedett, akár egy régi osztálykép. Megsárgult fűcsomókat gurított tovább a menetszél. Egy orkánkabátos alak, fehér kutyájával vándorolt a bizonytalan ködfal felé.
Így gondolkodtam magamban, miközben bal fülemmel kíváncsian hallgattam a közelemben üldögélő, zsémbes nő duruzsolását. Vastag, kötött pulóvert és melegítőnadrágot viselt, amely ránctalanul feszült a húsos combjain. Mellei lógtak a hasára, akár a kifogyott dohányos tasakok. Ősz haja rövid lándzsában futott össze a tarkóján. Állán a morzsadarabka úgy egyensúlyozott, mint artista a trapézon. Szemei körül ráncok, vastag száját és homlokát is mély barázdák keresztezték. Lábai előtt vászonszatyor hevert. Nyammogva emésztette a reggelit, ajkai nedvesen csillogtak a bőséges nyáltól, mely a szendvicse nyomán maradt. Nyugtalan öreg nő, olyan hetven év körüli. Sokszor láttam őt ezen a hajnali járaton. Szemei bizalmatlanságot és gyanakvást sugároztak, még a fákra is úgy tudott nézni, hogy elhúzódjanak tőle. Talán azóta ilyen, mióta meghalt a férje. Vékony férfi lehetett és az utolsó pillanatig hűséges maradt hozzá. Nyugdíjából félretett csekélyke vagyonát sem egyetlen fiukra – tegyük fel, Dezsőre – hagyatékozta, hanem rá. Vagy valami ilyesmi. Pomázon felszálltak a barátnői. Afféle féltót-félmagyar nyelven, túlüvöltve a HÉV-et, pletykálkodtak. Persze lehet, hogy rosszul ítéltem meg őket. Hajlamos voltam arra, hogy körömszakadtáig ragaszkodjak bizonyos elképzeléseimhez vagy aranyszabályokhoz, ám ebben az „emberismerős” játékban könnyen veszíthet az ember; az a legbiztosabb, ha megkérdezi az illetőt, de az idős nők esetében soha nem volt merszem ezt megtenni.
Megérkeztünk Pomázra. Ilyenkor szálltak fel a legtöbben. Jobbára diákok, két fiatal anyuka – az egyiknek még csak egy, a másiknak két gyermeke van – és az ellenőr. Az ellenőr rezignált volt, hangja karcos, szája bús. Sűrű, szürkés bajusza fel-leugrált, ahogy beszélt. Szeme alatt a gyűrődő táskák igazi bánatról meséltek. Élettelenül lyukasztotta a jegyeket, mint egy gépezet. Csíkos gallérját hanyagul kihajtotta, táskája csörgött, ahogy előremenetelt a vagonba. Azt hiszem, ez nagyon szomorú. Napról napra egyre megtörtebb lett, mígnem egyszer végleg eltűnt. Azt hiszem, sokkal magányosabbak lettek nélküle a reggelek.
Az anyukák közül csak az egyik szállt fel, akinek a két idősebb gyereke volt. Állandóan vitatkoztak. Hol a játékokról, zenéről, filmekről vagy a mobilokról. Az anyuka elnézően mosolygott, s lágyan összeborzolta a fiúk üstökét. Ekkor pillanatnyi szünet következett, majd a gyerekek újra kezdték a vitát. Fagyos pillantásokat lövelltek felém, akár a harcba induló Nagy Sándor az ellenségére. Zavaromat leplezvén, igyekeztem kedélyesen mosolyogni, de hamar visszafordultak egymás torkához. Az anyuka újságot olvasott. Elfásult tartása nem volt nőhöz illő. Barna pöttyös ruhája, amely mindenkin feszült volna, bő volt rá. Igazából szép nő lehetett valamikor, de mostanra a paplanszerű szemei úgy lógtak az arcán, mint a tükörtojások. A másik nőt jobban kedveltem. Egy kicsit teltebb asszony volt, de mosolya kedves és szemei őszinte anyai szeretetben fürödtek. Talán megbetegedett a gyerek és együtt várakoznak az orvosnál? Ekképpen merengtem, miközben a könyv észrevétlenül kicsusszant a kezeim közül. Zavartan felvettem a földről és alvást mímelve lehunytam a szemeimet. A kép, mintha csak falra vetítenék, megelevenedett a szemeim előtt. Ott mindig gyógyszerszag van, minden steril, csak az általános iskolás gyerekek festményei díszítik a falat. Általában mosolygós lovak vagy katicák, de néhány huhogó bagoly és mogorva zebra is akad köztük. Az anya, amint belép a váróterembe gondterhelten körbenéz. Sokan ülnek a bent. Gyermeke csúnyán köhécsel, de valószínűleg csak megfázott. Alig hallhatóan köszön, és megkérdezi, hogy ki a következő, mire a sarokból egy lány válaszol. Szőkére hidrogénezett haját és gepárdmintás harisnyáját igazgatja. Baseball sapkás porontya sáros cipőben ugrál a pelenkázó ágyon, visítozik és szaladgál, mint egy labrador kölyök. Valójában nem is beteg, de az orvos előbb fogadja a többieknél. Tudniillik évek óta kapcsolata van az anyával és hidegebb téli napokon összeülnek egy Unicum mellett, majd … ki tudja? Már igazán a mélyére ástam a doktor kapcsolatának, amikor egy kövér fickó megzavarta csendes elmélkedésemet. Szemüveges, öltönyös irodai munkás. Korán őszülő típus, már huszonéves korában deresedett a halántéka. Elolvasta a Metropol gazdasági híreit, majd a legfáradtabb emberek horkolásával elszenderedett. Aranykeretes szemüvege lecsúszott az orráról, és az ölébe esett. Karrierista férfi, akinek évek óta tetszik a titkárnő, de még magának is fél bevallani.
Békásmegyeren leszálltak a veszekedő gyerekek, az ellenőr és a tót nők közül a legvénebb és legzsémbesebb, aki minden héten vörösre festette a haját és mást sem csinált csak óbégatott. A fiúk is leszálltak, karöltve újdonsült barátnőikkel, akik a zimankós idő ellenére is mélyen kivágott ruhában, miniszoknyában és leheletvékony harisnyában voltak. Egész estét betöltő fenekük jobbra-balra ingott, ahogy leugráltak a HÉV-ről. Vastagon felkent kenceficével az arcukon, bambán meredtek előre s mélyről jövő ostobaságtól csöpögtek. Vékony, márkás cigarettára gyújtottak és csacsogva elslattyogtak.
Békásmegyeren színes társaság érkezett az előbbi helyébe. Elmélyült beszélgetést folytató „harmincasok”, farkasképű cigányok, kosztümös nők és szövetkabátos férfiak. Minden volt, mi szem-szájnak ingere. Innen-onnan fájdalmas kiáltás, néhol reccsenés-roppanás. Kabátjukról ömlött a víz. A sarokban egy marcona fiú állt, nekidőlve az ajtónak. Sötét haja összecementálódva, csomókban lógott a hátára. Vastag szakálláról vízcseppek ugráltak a föld felé. Lapát kezeiben egy vaskos könyvet tartott. Necro … nem tudom kiolvasni. Volt egy ilyen rossz szokásom, hébe-hóba beleolvastam mások könyveibe. Fejében olcsó, ordítozós zene szólt (ingyen rádió). Fekete bőrkabátot, fekete kapucnis pulcsit és fekete nadrágot viselt, melyet begyűrt a fekete, magas szárú bőrbakancsába. Fejedelmi méretű orrában fémkarika, fülében valamilyen kelta szimbólum ingázott. Metszőfogai kitüremkednek száraz ajkai közül. Illett volna mellé egy alacsony termetű lány. Szakadt farmernadrág láncövvel átkötve, a hozzátartozó csíkos harisnyával és piros bakanccsal kiegészítve. A lány csókhoz nyújtózkodna, de képtelen elérni a vaskos, kicserepesedett ajkakat. Vagy valami ilyesmi. A vagon másik végében fiatal leányka üldögélt. Zöld táskája az ölében, tankönyvet olvasott és néha felsandított a közelben álló fiúra, aki mindenkit lenézett. Alighanem gazdag család sarja, bármit megkap, amit csak akar. Miért is szeretek történeteket kitalálni az emberekről? – elmélkedtem magamban, de akkor megláttam a tömeg gyűrűjébe szorult arcot. Az én sprotnimat. Ó, ma azt kívánom bárcsak ne tettem volna.
A vállak és táskák összenyomták, de ő mit sem törődve velük, bátran előrefurakodott. Hosszú, fehér nyakán szív alakú fej ült, arcát fakó barna haj övezte, amely dús hullámokban borult a vállára. Nagy, mandulavágású, elbűvölő szemei értelemtől és szerelemtől csillogtak. Hamvas ajkainak nektár illatja kínozta a szívemet. Finom, angyali orra, akár egy nyújtózkodó virág. Fehér, csipkés sálja álláig húzva. Bal kezét egérszürke szövetkabátkájába rejtette, jobbjában széles mappát szorongatott. Farmernadrágja vizesen tapadt a lábára. Fekete csizmája enyhén magasított, elegáns volt. Regényes lelkületű lánynak tetszett, ahogy az elsuhanó házakat nézte. Valamilyen művészcsaládból jöhetett, pirosló arca sietségről árulkodott. Talán nem volt elkészítve a KV vagy senki nem ébredt fel a vekkere. Van egy bátyja, aki két éve ment el egyetemre és egy nővére, aki már rég elköltözött otthonról. Az anyukája biztos sokat dolgozik és csak este jön haza, akkor is csak a fizetésről vitatkozik az apukájával. Külön ágyban alszanak, mert mindkettő a másik horkolására panaszkodik. Az apa nem igazán tudja eladni a festményeit de a lány tiszteli a művészetét. Családjának lenyűgöző könyvtára van. Rendetlenség, de örökös vidámság jellemzi gyerekeket. Érdekes, gondoltam. Soha nem láttam még itt. Mélyet lélegezve a falra hajtottam a fejemet és tudtam, hogy Ő az én múzsám, Ő az én mátkám, Ő az én galambom, Övé a szívem és az egész Világ ereje sem elég, hogy megrendítsen ebben. Szerelme jobb volt az vörösbornál, szíve tisztább a forrásvíznél, ölelése szenvedélyes és szorosabb, mint bármely bilincs. Kecses, mint egy madár, mintha maga Pügmalion faragta volna. Kérdezném a napjáról. Beszélgetnék vele egészen a végállomásig s talán elkísérném az iskolájába, majd elválnék tőle, de előbb megcsókolnám. Késve érnék be az iskolába, de nem zavarna. Sőt, be se mennék. Egész nap a lépcsőjén várnék rá és sose válnék el tőle. Rövid időn belül leköltöznénk Zebegénybe és együtt élnék le az egész életünket. Békességben, szeretetben. Két macskával, két kutyával és három szép gyermekkel. Így ábrándoztam sokáig. Fel-feltekintettem könyvemből és mosolyogva gondoltam rá, mint valami romantikus idióta. Aztán, amikor az Árpád hídhoz érkeztünk, a biztonság kedvéért újra ránéztem, hogy megbizonyosodjak: nem hagyott el. Ő azonban elegánsan kinyújtózott és mielőtt leszállt volna felém fordult. Tudtam, hogy ez az a nézés. Ő is ugyanarra gondolt mint én, ő is ugyanúgy keresett engem. Neki is elege van már ebből az utazásból meg a hazugokból és a képmutatókból és a zsémbesekből. Tudtam, hogy ha esik, ha fúj, mindig ezzel a járattal fogok jönni és mindig őt fogom keresni. A barátom azt mondta volna, hogy idióta vagyok, de soha nem értettem vele egyet.
Így is véget érhetne a történet. Milyen egyszerű képlet lenne. Egyszer láttam és többé soha. Csak tiszavirágja maradt nekem. Sajnos azonban a történetem korántsem így ért véget.
Másnap a felkelő nap narancssárga félköröket festett a felhők hasára. Szemközt a telihold ragyogott, mintha éjszaka lenne. A két dicső égitest közén a halovány Esthajnal csillag, pompás Szentháromságuk fényességgel árasztotta el az utcát. Méregzöld pamacsok úszkáltak az égen. Vastag köd telepedett az utcákra, ide-oda fújdogálta a szél, amitől különös alakzatokat öltött. Úgy siklott a házak között, mint egy hatalmas arany anakonda, úgy szárnyalt az égen, mint egy sas. Az eső elállt, helyette szigorú hideg korbácsolta a várost. Azt hiszem ezen a reggelen kezdődött az igazi tél. Mindenkinek ajánlom, hogy ilyenkor, a fagyos hónapok környékén fürkéssze az égboltot, mert egészen pompázatos jelenségeknek lehet szemtanúja. Nem tudom, hogy pontosan miért van ez … talán a lehűlő levegő okozza? Mindenesetre másnap hajnalban ugyanazon a járaton ültem, ugyanazon az áldott ülésen. Közben arra gondoltam, hogy a jó Isten is egynek teremtett minket. Naivan azt hittem, hogy találkozhatok vele, de hiába vártam. Így telt el három nap, keserves várakozással, amely teljesen kiölte belőlem a reményt, hogy valaha látni fogom az én szerelmemet. Kicsit úgy éreztem, mintha a számhoz emeletem volna a sprotnit és ahelyett, hogy azonnal bekaptam volna, kicsusszant a kezemből. Boldogság és bánat viharában őrlődtem tétlenül. Aztán felnéztem és újra ott volt. Ugyanaz a kabátka – szürke szövet, hatalmas műanyag gombokkal és hajszálvékony cérnával öltött zsebecskékkel –, a mappa se más. Megfigyeltem, hogy orrán egy picinyke anyajegy volt, hogy szemei alatt nincsenek durva karikák és tiszta, akár a száradó lepedő. Hajába ártatlan virágot tűzött, mint egy földre szállt angyal. A barátom azt mondta volna, hogy idióta vagyok, de soha nem értettem vele egyet.
Megszállottja lettem. Ábrándom egyre hosszabbra nyúlt, kiterjedt a nagymamára és az egyéb felmenőkre, vissza a híres művészekig. Fejedelmi tartásából arra következtettem, hogy rokona volt a híres Degasnak, keskeny ajkain egyértelműen Edgar Allan Poe-hoz fűződő távoli rokonság jelei mutatkoztak. Ezernyi rajz, rengeteg leírás és millió festmény se közelítette meg a szépségét. Senki nem tudná papírra vetni pompázatos ragyogását és azt a felhőtlen boldogságot se, amit akkor éreztem. S még a nevét se tudtam. Elneveztem Zita-Ritának. Zita-Rita volt az én tündérképem. Az álmom, amely elkísért minden utamon. Tünékeny fikcióm. Nem gondoltam másra. Szenvedő lelkemet azzal áltattam, hogy az ésszerűség határain belül mozgok, pedig már rég nem erről volt szó. Otthon, hétvégén, fogmosás, evés közben csak a lány járt a fejembe. Minden táblában, kerékben, arcban, jegyben, fényben betűben láttam a mosolyát. Álmot kergettem és közben nem vettem észre, hogy én magam átalakultam, hogy az őrület fortyogó örvénye elrabolt és a mélybe taszított. A beteljesületlen szerelem sajátos veszedelem, amely könnyedén tönkre tesz. Eltaszítottam magamat mindenkitől is mindentől, egyedül maradtam a nagyvilágban. Bal és jobb kezem csak levegőt fogdosta és senki nem állt az oldalamon. Olyan rettenetesen valószerűtlen helyzet volt. Visszagondolván is beleborzongok abba … A barátom azt mondta, hogy ne foglalkozzak a múlttal, inkább az a fontos, hogy a jövőmön változtassak. Ma már igazat adnék neki, de nem volt többé barátom. Akkor még nem láttam előre a sziklaomlást, amely kivette alólam a talajt és oda a sodort, hogy krónikámat leírjam.
Sherlock Holmes vagy Philip Marlowe módjára figyeltem meg a lányt. Mindig az állomás felőli ablakhoz ültem. Nem volt nehéz megtalálnom, hiszen már minden porcikáját ismertem. Közben leesett az első hó és a vászoncipőket bakancsok váltották fel. A HÉV olvadt jégtől és sártól tocsogott. Ha a lány nem az első vagonba szállt, én mindig átmentem hozzá. Nem számított semmi csak, hogy ily nyomorult módon is együtt legyek az én tündéremmel. Pontos táblázatba foglaltam, hogy melyik HÉV-vel jön reggelente. Nem volt nehéz dolgom, hiszen a ritka napoktól eltekintve, amikor elkésett, ugyanazzal jött. Nagyjából kiszámoltam, hogy mennyire időre lakik az állomástól, egyelőre még nem volt elég merszem követni. Anyámék óva intettek Békásmegyertől. Azt mondták veszélyes környék és ne járkáljak arra, mert olyan, mint Ninive, a bűnös város. Férfiasan bevallom, hogy féltem, de vágyam erősebb volt bármi intelemnél. Minden mindegy volt. Szélben, viharban, hóban, sárban az Árpád hídnál vártam rá. Az egyes villamossal járt, amit kiváltképp gyűlöltem, jobban, mint a négyes-hatost. Állandóan zsúfolt volt és az ellenőrök terén is kész lutri. Nem mentem el az iskolájáig, de pontosan tudtam, hogy hova jár. Betábláztam, mint valamilyen fizikai megoldó képletet. Volt, hogy órákig várakoztam rá a hidegben. Kiolthatatlan szomjamat ez sem csillapította. Követni kezdtem. Hol itt hol ott bukkantam fel. Olvastam a padon, rajzolgattam a parkban, de végig őt figyeltem, ahogy könnyed léptekkel jár-kel a barátaival. Most már tudom, hogy ekkor már nem a kegyeire áhítoztam. Nem is holmi vad, romantikus vágy. Meg akartam ismerni, de inkább úgy, ahogy a fizikus az univerzumot vagy a kémikus valamilyen vegyületet. Olyan közel akartam kerülni hozzá, mint egy szúnyog a lüktető erekhez. A tömeg rejtekében maradva követtem. Aranyos sáljával játszadozott a szél, haja vad hullámokban verte a levegőt. Először csak a buszmegállóig kísértem. Megállt, tétován körbenézett, hallgatózott. Talán tudta, hogy követem vagy csak gondolkodott valamin? Amint felszállt, mélyet lélegezve előmerészkedtem a fal mögötti rejtekből és a hazamentem.
Békásmegyeren felszállt a 34-es buszra, befordult a Hatvany Lajos utcába. A következő napon én is buszra szálltam vele s a hátsó ülésről, egy tankönyv lapjai mögül leskelődtem. A Boglár utcánál leszállt, ahonnan hét perc sétára volt a háza, a Naplemente utca huszonhatos szám alatt. Ott álltam az utca elején és néztem, ahogy bemegy a házba.
Mire hazaértem a vérvörös alkony szuroksötétbe hajlott. Szürkés felhők úsztak az égen, a dombok mögé lehanyatló Nap lángba borította a látóhatárt. Baljós fények voltak ezek és olyan érzésem támadt, mintha Budapesten tűzvész ütött volna ki.
Ahogy teltek-múltak a sötét napok, egyre korábban esteledett és táj ridegebbé vált. Az utcákon karácsonyi fények gyúltak. Fényfüzérek, forralt bor, na meg zsíros kolbász. A szüleim kérdőre vontak. Az iskolából is hívták őket. Sokat hiányoztam. Senkinek nem beszélhettem legújabb betegségemről, csak önnön testemet marcangoltam vele. Elsatnyuló arcomon mély vágásokat hasított a rám nehezülő súly. Fájdalmaim fokozódtak, kínozták az egész testem, mintha tüzes vassal vágnának. Fekete kelések borították el a mellkasomat, apró krátereikből sötét vér szivárgott. A világ szemébe hazudtam. Ahogy hevertem egy kád forróvízben, elhatároztam magam. Megtisztulni vágyásom és szivaccsal véresre dörzsölt testem ordított, hogy vessek véget ennek az egésznek. Zita-Rita után eredtem.
Már hetek óta a házánál jártam. A háznál, amelyről nem tudtam, hogy a végzetem is egyben. Sötét kriptám, végső koporsóm, amely örökké eltakar. Néztem, ahogy bemegy a kapun és óvatosan bereteszeli maga után. Fél méteres fakerítés, piciny kerttel, mögötte a ház. Szürke ház, a fal burjánzó kúszónövényekkel benőve. Fojtogató, méregzöld köd úszott körülötte, rothadó marka összeszorult a házon. Amolyan családi ház a város peremén, egy halott folyó partján. Néha, ha tovább hagyták tárva az ajtót, beláttam a rendetlen előtérbe. A földön törött játékok és üres üvegek hevertek. Rozsdás fogason koszos kabátok lógtak. Szörnyű igazságra derült fény, ahogy egyre közelebb kerültem hozzá. Apró szárnyaimmal, lebegve, biztonságos távolból néztem a vénáját. A kép, amelyet gondosan megálmodtam szertefoszlott és apró, színes szilánkokra tört. Nem művész családban élt. Apja szerelő volt, anyja csak kép a falon. Egyetlen öccse gyógyíthatatlan beteg. Néha sokkal jobb semmit nem tudni. Élni egy felhőtlen világban, ahol senkire nem esik az eső. Csodálatos burokban, melyet én alkottam. A lány iskola után dolgozni járt. Bébiszitterkedni, vagy valami hasonló. Nem csalódtam, inkább fanyar módon nyugtáztam. Már nem szerettem a lányt. Megismertem és láttam, hogy semmivel nem különb a többi sprotninál. Amíg gyermeteg álmomban élhettem, sokkal szebb volt minden. A lány ábránd volt csupán és a valóság hitványabb, mint egy patkány.
Felkeltem a hóból és lassan a kertkapu felé indultam. Nyikorogva szántotta a havat. Emlékszem, hogy akkor először fordult meg a fejemben, hogy engem is követhetett valaki. Hogy nem vagyok egyedül és rajtam kívül is vannak sekélyes típusok, akik másokkal töltik meg a kiüresedett életüket. Nem tudom miért gondoltam erre, azt hiszem ilyenkorra már magába kerített az üldözési mánia. Szívem a torkomban dobogott, vörösre vált arcomon izzadság gyöngyözött. A sapkám alól perzselő cseppek gurultak ki és csorogtak végig az orromon. Tudásom nem elég ahhoz, hogy leírjam ezt az érzést. Nem félelem volt, hiszen már mindent tudtam erről helyről, amit tudni lehetett. Sokkal inkább aggodalomféle. Ahogy egyre közeledett az ajtó, olyan volt, mintha a pokol felé haladnék. Megrészegültem. Izgatott voltam, valamilyen perverz izgatottságot éreztem. A lábam alatt már nem is hó ropogott, hanem a föld alá vezető vörös szőnyeg. A zöld köd magába szippantott. Olyan volt, mintha a kivégzőosztag felé menetelő rab lennék, aki mindenről lemondott. A jellegtelen, bükkfa ajtó hatalmas fekete kapunak tetszett a félhomályban. Sehol senki, az utcából egy hang se hallatszott. Ez a pillanat kínosan lassan telt. Úgy vánszorogtam, mint egy ezer éves öregember. Torkomban gombóc gyűlt, reszket a feltörő zokogás, ha arra gondolok, még a családomtól se búcsúzhattam el. Remegő kézzel a csengő felé nyúltam. Kurtán csengettem. Nem kaptam választ. Még egyszer csengettem. Emlékszem, legszívesebben elfutottam volna. Valahova messzire és örökre elfelejtettem volna a lányt és ezt a borzalmas házat. Óvatosan a kilincs felé nyúltam és kitártam az ajtót. Még akkor se tudtam, hogy ez a hely lesz a szurkos magányom végső börtöne.
Az ajtó mély alagút torkába nyílt. Rettenetesen sötét, nyirkos alagút szájában álltam. A levegőben fojtogató bűz, rohadó étel szag keveredett valamilyen alkoholéval. A falak nyirkos zselatinból voltak, remegő, mélyvörös testükön, rózsaszín erecskék futottak. Mintha lüktettek volna. Egy mély dobbanás és egy magasabb egyenletes ismétlődése. Ütemes dobogásuk visszhangzott a barlang torkában, amelytől ősi doboknak tetszettek. Az alagút végén egy lefelé ívelő kanyar volt, ahonnan nem láttam tovább. Mélyről zúgás hallatszott, akár egy kagylóban, amikor füledhez érinted. A hullámzó tengermorajlás örökre bezáródva a vékony csontburokba. Az alagút végén, a plafonról egy karvastagságú inda lógott a végén véres golyóbissal, akár valami élő bunkósbot, behálózva rózsaszín erecskékkel, mint a falak. Minden dobbanásnál megremegett, ide-oda ingázott s nyál csepegett róla, mint száradó kabátról a víz. Kövér cseppekben hullott róla a nyál. Csepegésének kísérteties koppanásait elnyelte a morajlás és a hatalmas szív dobbanásai. A kanyarból világospiros, ragyákkal és gödröcskékkel tagolt hosszú kígyó futott, elkeskenyedő vége egészen a bokámig nyúlt, ahol fel-leugrálva nyaldosta a lábamat. Közepén halvány elválasztó csík, mintha kettévágták volna. A gyomrom felkavarodott. A talpam alatt gyűlő, sűrű víz beszivárgott a cipőmbe. Felemeltem a lábamat, de ingoványba léptem, csillogó szálak futották körbe a cipőmet és leragasztották a lábamat. Nyáltócsában álltam, valamilyen puha, hússzerű anyagon. Balra és jobbra tőlem az ajtófélfa száraz, rózsaszín húsból volt, szélén pergamen szerűen lefoszló bőr darabkák lógtak. Fehér sebek csíkozták, akár a felcserepesedett szájat. A sarkam mögött, megannyi fehér katonákként, csonttéglák sorakoztak, beleékelődve egy vérvörös kerítésbe. Racionális elmém meghanyatlott. Hátrafordultam, de a fekete ajtó eltűnt, helyette a végtelen ürességbe bámultam. Egy hatalmas, kitátott száj peremén álltam, a barlang, amelybe néztem óriási torkok, begyulladt garatjával együtt. A bokámat simogató kövér kígyó a nyelv, a csontkatonák a fogak. Hegyes fogak, marcangoló fogak, hegyes, hosszú, marcangoló fogak. Egy szörnyeteg állkapcsa. Elvesztve az egyensúlyomat, megtámaszkodtam az ajkakban, amelyek cuppogva összezárultak. A fogak csikorogtak egymáson, ahogy összecsapódtak, és akkor tudtam, hogy nincs menekvés. Fejem lett a tündérkép. Kezemben csak egy áttetsző bőrcafat maradt. Megcsúsztam, majd halkan puffantam a nyáltól tocsogó húson. Az éles fogak összezárult sora alig pár centire álltak a fejemtől. A réseken át épp csak valami hideg szellő simogatta az arcomat. Ez volt az utolsó élményem kintről. A szájpadlásról nyálcsomók lógtak. Ragadós cseppekben hullottak tehetetlenül heverő testemre. Ekkor mintha a nyelv megmozdult volna és én csúszni kezdtem. Sehol egy fogódzkodó, sehol egy támpont. Körmömmel véres pályákat hasítottam a húsba, de csúsztam, mint valami élettelen ételdarabka. Elértem a barlang végét és leestem. A plafonon logó garat gúnyosan ingázott, mintha rázná a nevetés. Rövid zuhanásom után hatalmas csobbanás és sötétség. Nem tudom mennyi idő telhetett így el, lenyelve. Elzárva a világtól. Messze mindentől, ami valódi. Isten sem segíthet rajtam. Önnön torkosságom áldozatává lettem s a ház lenyelt, ahogy Jónást lenyelte a cethal.
Így történt hát az én esetem az álmokkal. Remélem jól figyeltél Kedves Olvasóm és nem követsz engem az ábrándok végtelen mély torkába, ahol imádságod pusztába kiáltott szó. Fikció és valóság között keskeny határ húzódik, vigyázz hát az álmaiddal, mert könnyen bekebeleznek anélkül, hogy észrevennéd,
Az álom nem olyan, amilyennek látni szeretnéd.
