Környülállás

Szóval az a helyzet, persze semmikép sem biztos, mert ebben a Világban semmi nem az, de elképzelhető lehetne, nyilván közel sem annyira, mint, akkor, úgy és ahogy. Meg ugyebár ott van például az a dolog, ami csak nagyjából, tehát megközelítőleg sem az, amely volt vagy lesz. Érted, a célzást, igaz? Vagyis amit csinálsz meg mondasz, mert nyilvánvalóan végtelenül eltérő mindkettő, de korántsem sem rossz értelemben, azok nem száz százalékig megfelelőek pont ide és pont mostanra. Csak annyit akarok mondani, hogy nem úgy mennek itt a dolgok és tudniillik, merre hány méter, nem vagy te Csekonics báró meg a társai, ismered a dörgést. Csakhogy már itt a vége, ugyan el sem kezdődött, de hát tudod te jól, okos fiú vagy és nem bőszülsz föl, így megy ez manapság, amikor az ember nem találja a szavait.

A Tér közelében

Két munkás állott a sikátor szájában, az egyik a falat támasztva cigizett, egy ideig nézte a másikat, majd így szólt:
- Ne kapirgáljál, így soha nem végzünk. Várjál, megmutatom.
Megmutatta, de az ásó megmakacsolta magát és tovább szántotta a köveket.

Passages

A füzet királyai

Már rég volt feltöltve akármilyen rajz, de ennek meg voltak a maga okai, amelyek irrelevánsak a Vadnyugati Gazfickó, a Paranoid és Alceste, a Mizantróp szempontjából.

Idegen Ismeretlen Imázsa

És akkor a megígért poszt:

"folyik... esik szét a levegőben. lassan porlad fadarabok lepattogzott ajtófélfák maradványai robbannak, zuhannak lefelé a véget nem érő gyökértelen erdő felett. nem látni hová esnek mert köd áll a fák felett. azt sem ahonnan esik. csak esik. esik mintha eső lenne. lélekeső. emberi életekből desztillált eső. egy parányi rovarként szétkenődő álom. és egy kortalan felleg. egy égbolt ami az egészet megvédi a hülyeségektől.

kitágulnak a vonalak. hangok lesznek belőlük. minden olyan összegyűlik most egy pontba ami eddig soha. nem különleges pillanat. nem megkomponált érzés.

és amikor már minden véglegesen önmagába fordult és elérte a végső szingularitás ismétlődésének lehetetlenségét, meghal a valóság. és utána az idő is elpusztul."

Az eredeti megtekinthető:

https://www.blogger.com/comment.g?blogID=631119843880499753&postID=1471763311989633178

Akármi is légyen a célja a nemrégiben megjelent ismeretlenemnek, ez a képe pompásra sikeredett. Ez úton is szeretnék gratulálni neki.

Nem gondolom, hogy mindenki ilyet írna, de biztos vagyok benne, hogy jól is elsülhetne, ha leírnátok az impresszióitokat a bejegyzéssekkel kapcsolatban. Ilyen módon az írás új értelmet és jelentést kaphatna. Kiteljesedhetne és kilépne az általam kreált határokon kívülre. Sok sikert!

Tér

Úton, útfélen hat centiméter átmérőjű, tizenöt méter hosszú, fekete műanyag csövekbe botlok. A Főtér elázott a kihordott sártól, mésztől és a több millió éves földkéregtől. A látvány igazán apokaliptikus ezekkel kígyószerű testek és vizesárkok szabdalta téren. Az ónos eső lustán csepeg, innen-onnan kutyavakkantás, vízzubogása hallatszik, egyébiránt csend üli a várost. A templom harang szaggatott kondulásai felet ütnek.

Pygmalion-EPILÓGUS

Az első szó jogán!

Miután eleget betegeskedtem, szeretném megosztani veletek az első jelenetemet. Egy négyfős csoporttal jelentkeztünk a Radnóti Színház pályázatára. Az első fordulóban (most kaptuk meg a másodikat) az volt a feladatom, hogy Epilógust írjak G.B. Shaw Pygmalion című darabjához, amelyet talán többen úgy ismertek, mint a My Fair Lady. A dráma alapján készült a film. Nem vagyok benne biztos, hogy szabályos-e a feltöltés, de most az egyszer kivételt teszek. Talán nem fog sokat mondani ez az egész, de én büszke vagyok rá. Jó olvasást.

Évekkel később, reggel tíz óra negyvenöt perc. Dolgozószoba a Wimpole utcai lakásban. Kint szürke az idő, a lusta esőzés már hetek óta tart. A nappalok és az éjjelek egybemosódnak, mindig sötét van. A londoniak otthonaiban nézik a szitáló esőt, üres tekintettekkel bámulnak ki az ablakokon. Az utcán kevesen tartózkodnak, egy koszos virágáruslány letámadja a fedél alatt várakozókat, akik kétségbeesve intenek taxiért, mindhiába. Szokásos londoni ősz. A toronyóra három rövidet üt. A dolgozószoba olyan, mint egy vadállat barlangja. A három, utcára néző ablak kitörve, beáramlik rajtuk az utca morajlása és beesik az eső. A sarokban álló lapos íróasztalon papírok és műszerek összevisszasága uralkodik. A szoba egyetlen fényforrása, egy öreg gázlámpa, amely haloványan pislákol, félhomályba vonja a szobát. Az életnagyságú fej keresztmetszete darabokban hever a földön, a viaszlemezekkel együtt. A kandalló előtt álló, rozzant bőrfotelt vastag cserge borítja. Nem emlékeztet a régi önmagára. A kandallón álló óra nem jár, ráférne egy javítás. Csend üli meg a szobát.
Az újságállvány eltűnt.
A középső ajtó másik oldalán feldőlt szekrény, keskeny fiókjai kiborogatva, értékes tartalmuk a zongorához hajigálva. A telefonkönyv lapjai betakarják a szekrény maradványait. Az oldalfal illusztris zongorája magányosan áll, már régen nem ültek hozzá. Lehangolódott, rézpedáljai elgörbültek. Hosszú padján gyűrött, durva szövetkabát, amely megbarnult a használattól, Isten tudja, milyen színe volt régen. A csemegés tál is üresen mereszti széles száját plafon felé, mindössze egy penészes narancs egyensúlyoz a zongora sarkán. A falakról eltűntek a Piranesi metszettek, csak téglatest alakú, világos lenyomatuk maradt a helyükön. A képek felhasogatva a kandallónak támaszkodnak. A férfi szobájának bútorzata egy hatalmas falat beborító tükörrel gazdagodott. A hiúság tükrével, amely – ellentétben a szoba többi bútorával – fénylik a tisztaságtól. Gazdagon díszített, aranykeretes Viktória-korabeli tükör. A szoba közepén, a romlott ételekből és gyűrött papírokból összegyűlt dombocska tetején Henry Higgins fekszik. Kifacsarva, mint valami rongy. Kezeit és lábait szétvetve mosolyog, haja zsíros csomókban omlik a földre. Pepita mintás zakót, rózsaszín inget és elvékonyodott bársony pantallót visel, amely feketére kormosodott az utcától. Vigyorgó arca borostás, mélyen ülő, táskás szemei csillognak, mintha lázas lenne. A megtört tudóstípus, akit valaha szenvedélyesen érdekelt minden, ami tudományos módszerrel tanulmányozható, de már eljárt felette az idő. Önkéntes száműzetésbe való menekülése felemésztette szikrázó elméjét. A hangos, gyermeteg férfi megöregedett, aligha természetes módon, korán megőszült. Kilátástalanul a jövőjén gondolkodik, mert tudja, hogy már nincs jövője. Mindenki elhagyta, még Pickering ezredes is, aki a legtovább bírta összeférhetetlen, ingadozó kedélyállapotait. Közönyös arccal fürkészi a felhullámosodott tapétát, aztán rezignáltan feltápászkodik, a lapos asztal alá rúgja papucsát. Ügyetlenkedve átlépi az üveghalmot és a tükör elé áll.

HIGGINS
(ujjaival a haját fésülve szórakoztatja magát) Hűű-ű-ű. E'fogyót az itóka, meg nem állt az esső. Hógyan mennyek le?

TÜKÖR HIGGINS
(utánozva Higgins beszédét) Hűű-ű-ű … Óllyanak, aki ilyen zajjokat adik ki a tó'kán, nincs joga éllni. Hát embör maga, he!?

HIGGINS
(lesújtva morfondírozik, könnyes szemmel nézi a tükröt) Ki túd számot adni, hó' mit cselekszik? Hát ha számot adnók nem's cselekednénk.

TÜKÖR HIGGINS
(előkelően szól, sötéten néz Higginsre) Elmés, de mit érsz vele, ha már senki sem hallgat meg? Nézz végig magadon, ezzel a dialektussal soha nem fogsz kiszabadulni a sárból! Tudod, kire emlékeztetsz?

HIGGINS

Elizára. (ahogy felidézi magában a lány képét, a lidércnyomás eloszlik a tükörből s csak fullasztó port hagy maga után. Egy ideig így álldogál, némán, majd elindul az ajtó felé. A kilincsért nyúlna, de az magától elfordul és berobban a szobába Liza Doolittle. Haja kontyba tűzve, nyakán gyöngysor, amit még az ezredes ajándékozott neki. Finom vászonkabátot, fodros szoknyát és csipkés harisnyát visel. Baljában csöpögő esernyőt tart, egész megjelenése visszafogott, mégis elegáns. A szemei beteljesült boldogságról árulkodnak, ám amikor meglátja Higginst, arca elszürkül és finoman rúzsozott ajkai tátva maradnak.)

LIZA
Higgins? (hitetlenkedve nézi a lesoványodott, sárga arcú idegent, aki úgy tűnik, mintha száz éves lenne)

HIGGINS
(arca úgy ráncolódik össze, mint a víztükör, mikor kavicsot dobnak bele) Visszajött? Megszabadult az ostoba fajankótól?

LIZA
(arca dacos, szembeszállna vele, de rögtön meggondolja magát és alázatosan válaszol) Nem. Együtt vagyunk Freddyvel, gondolkozunk a gyereken. Behív vagy legyek illetlen?

HIGGINS
(hanyagul vállat von, és széles karlendítéssel betessékeli a szobába) Szemtelen fruska! Nem látja, hogy indulni készültem? Miért nem maradt a virágaival?

LIZA
Freddy hazament Earscourtba. (végignéz a szobán, szeme megakad a tükrön) Szent Isten, mi történt itt? Hol van Pearce-né? Maga részeg? Érzem a leheletén.

HIGGINS
Addig példálózott Pickeringgel, hogy elbocsátottam. Pickering biztosan alkalmazta.(kisgyermekek sértettségével szipog)

LIZA
(fejét csóválva) Hol van az ezredes?

HIGGINS
Pickering? Az egy gyáva, infantilis alak. (becsukja az ajtót és leül a zongorához) Meglepően rég volt itt, megunta, hogy körülöttem lábatlankodjon? Amint látja, munkában vagyok. (felpattan és türelmetlenül járkálni kezd)

LIZA
(háttal Higginsnek, arccal az ablak felé, filozofikusan nézi az ablakokon tátongó lyukakat) A kezdeti anyagai nehézségek ellenére jól megy a virágüzlet. (láthatólag nem elégedett Higgins válaszával, hátrapördül) Mi ez az egész?

HIGGINS
Igazán? Mondhatnám, hogy örülök. (elvigyorodik) De jól tudja, hogy nem bánhatok magával úgy, mint egy királynővel.

LIZA
Maga is tudja, hogy már nem az a koszos virágáruslány vagyok, aki doveri akcentussal beszél. Ha látná magát … (felszegi a fejét és megvetően nézi Higginst)

HIGGINS
Mindennap látom. Hát nem csodálatos ez a tükör? Viktória-korabeli, megboldogult anyám hagyta rám … mindig tudta, hogy mire van szükségem. Isten nyugosztalja. (sértetten elfordul)

LIZA
Bűz van, úgy érzem magam, mintha a régi lakásomban lennék, amit elleptek a patkányok. Nem látja, hogy mennyire egyedül van? Henry Higgins kikészült (lehajol, kisujjával felemeli a papucsot és Higgins elé dobja.) Most már senki nincs, aki hordja maga után. Látom mit ér nélkülem …

HIGGINS
(kihívóan felé lép) A pimasz mindenit. Hogy merészel engem becsmérelni, azok után, amit magáért tettem? Nincs joga hozzá! Ön tett engem tönkre, ön az oka mindennek. Kifelé, vagy esküszöm, megfojtom. Megállok a lábamon, nem kell senki segítsége. Nem bújok senki háta mögé! (dühösen ordít)

LIZA
Lehetetlen alak. Nem is fog segítséget kapni, amíg ilyen. (mereven áll a helyén)

HIGGINS
Ostoba. Magával ki törődik? (fenyegetően rázza a karját, körmei véres félköröket vágnak a tenyerébe)

HIGGINS
(elereszti a füle mellett és folytatja) Hát nem érti?! Én jól vagyok így! Maga pedig újra ostoba lett amellett a fajankó mellett, igaz? Virágbolt? Köpök rá. Én királynőt faragtam magából és maga szánalmas virágboltot nyit! Nevetséges. (kiköp) Én nem fogok úgy táncolni, ahogy maga fütyül!

LIZA
Mit tud maga Freddyről? Semmit. Ön olyan, mint egy kamasz, akit meg kell nevelni. (lemondóan sóhajt) De, ahogy elnézem már menthetetlen.

HIGGINS
Nevelni? Buta liba, mit tud maga a gyerekekről? Hisz még az anyja se volt igazi! (diadalittasan felkiált, nyála fröcsög a plafon felé.)

LIZA
Csúfolódik. Tudom, hogy mit akar elérni, de nem fog menni. (elgondolkozva nézi a szemétkupacot)

HIGGINS
Ne forduljon el. Hallja? Az apja elmondta nekem. Soha nem vette el a nőt, akire az anyjaként nézett. (szeme villog, zsebreteszi a kezét s görnyedten bámul Liza arcába, aki még mindig a szemetet vizsgálja, majd félresöpri haját és Higginshez fordul. A pillanatnyi csönd újból megtölti a szobát, hallani, hogy a torony óra delet üt és az eső rázendít.)

LIZA
Tudja, ráférne a szobára egy takarítás, de most nincs időm, vissza kell mennem a virágboltba. (óvatosan körbejárja a szobát és megáll a tükör előtt)

HIGGINS
Áhá. Nem tudta mi! Milyen érzés, he? Az egész élete hazugság. (Kacag, sőt visítozik, mint a malac, amit a vágóhídra visznek)

LIZA
Szép tükör. Mit mondott honnan kapta? Az anyjától? Hol a régi zongora, amin Pickering ezredes megtanított játszani? (körbenéz)

HIGGINS
(kétségbeesetten jobbra-balra ugrálnak a szemei) Kifogtam magán. Az én elmém dicső, ön pedig ostoba tyúk. Semmit nem ért az én szellemi tanításom! Hallja?!

LIZA
Itt van. (A zongorához lép, lesöpri a tetejét. Tanulmányozza a pedálokat, ujjai egyenletesen járják a billentyűket, egy Mozart darabot játszik) Hamis, de megjavíthatjuk. (feláll)

HIGGINS
Milyen gyenge és törékeny maga, mint egy kristálycipellő. (láthatólag egyre idegesebb)

LIZA
Én megyek Higgins. Azt hiszem, eleget láttam. Nem tudom, mikor jövök legközelebb, de nem leszek egyedül. (átlépve egy elhányt üveget az ajtó felé veszi az irányt)

HIGGINS
Nem mehet csak így el. Rám van utalva, az én teremtményem. Az én szobrom! Maga az enyém!(csoszogva követi Lizát)

LIZA
Nem. Már nem. (lenyomja a kilincset, az ajtóból hátrafordul és a kezét nyújtja)

HIGGINS
Menjen csak. Menjen a virágboltba, én nem kívánok szerencsét. Romba fog dőlni, ellepik a sáskák. Fattyú!

LIZA
(látván a visszautasítást, lemondóan köszön és elsiet a lépcsőn)

HIGGINS
Haljja-e? Nem húszhat el ijen eccerűen. Maga nyavalyás! Nem hagyhat itt egyedűl … Hűű-ű-ű! (dörömböl az ajtón, majd térdre rogy)

Mennydörgés hallatszik, viharosra fordul az idő. A hatalmas tükörben mosolyogva álldogál a lidércnyomás, nézi az ajtó előtt térdepelő férfit. Henry Higgins magába roskadva, elkeseredetten zokog és ordít, miközben legördül a függöny.


A szöveg nem kapcsolódik a történethez, de marha jó ez a zene. :) Mellesleg megjegyezném, hogy ez volt a 200. bejegyzés. Hurrá!

Végjáték

Betegségem története véget ér. Összezuhanva, földre roskadva felköhögöm a lelkemet. Holtan az árokba hanyatlok, akár egy megvert farkas. Reszketek, fogaim csikorognak, talán ki is hullott néhány. Harmadnapja szenvedek. Azt hiszem az ember érzi, ha közelít a vég. Hörgő, recsegő, fröcsögő állat vagyok. Lesoványodott csontváz, félember, elhagyott árnyék, barna festék paca. Belül égek és kívül meghalok. Vékonybelemben egy féreg tekereg, fogaival marcangol. Nem tudok harcolni a kór ellen, gyötör és acél sodronyával gúzsba köt. Nincs gyógyír, a sárga por nem segít. Isten sem segíthet rajtam. A vérem sötétedik és megalvad az ereimben. Kerékbe tör, kifacsar, mint egy felmosórongyot. Nevet rajtam az ördög. Bőröm megzuhant, arcom kifejezéstelen, halott. Lassan elszürkülök, ahogy a betegség felülkerekedik rajtam. Szemeim üresek, mint két sötét lyuk tátonganak az arcomon és kihunyt belőlük az utolsó szikra. Leolvadó ajkamon sárga nyálcsimbókok ingáznak, arany cseppekben, lustán csurognak az államon. Megtörtem és beletörődtem az elkerülhetetlen végbe. Végrendelet nélkül, észrevétlenül távozok. Vánszorgok a folyosókon céltalanul, mint egy élőhalott. Csontjaim ropognak, minden megtett lépés után elvékonyodnak a lábamban az izmok. Cérnavékony inak elszakadnak és a húshúrok egy utolsót pendülnek, ahogy szétpattannak. Pokoli gitárszólam szól a testemből. A víz már forr. Zseléssé vált tükrén fények sárgállanak és üldözik egymást a bugyogó felszínen. Teafiltert mártogatok bele. Először, mint kóbor tintakígyó, tekereg a víz alatt a vörös folt. Lustán kavarog és szerteoszlik. A víz felhabzik. Megfeketül. Heves mozdulatokkal emelgetem fel-le a filtert, mint karmester a pálcáját. A mélyvörös hullám teljesen elszínezi a vizet, majd feketévé változtatja, de én benne hagyom a filtereket. Bordó indák örvénylenek a kanalam nyomán. Habzás alábbhagy, csak tűhegynyi szikrák pattognak a vízen. A gáz szisszenve kialszik. Fehér gőzfelhő száll a plafon felé. A lámpafény is megnyugszik, türelmesen önmagába fordul, körbe-körbehömpölyög. Én is megpihenek, végre valahára megpihenhetek. Elhagyom a testemet és a párnák közé simulva alszom Elindulok egy másik úton, ahol csak nagyon kevesen járnak. Köhögésem messze elhallik, el a játszótéren nevetgélő gyerekig. El az orvosi rendelőbe, ahol a kislány eldobja a mackóját és a kisfiú felsír, amint elesik a lépcsőn. Remélem mindenki meghallja majd az utolsó sóhajomat, Isten óvjon mindenkit a járványtól.

Változatlanul

Hajnali háromkor a helyzet változatlan. Takaró az államig húzva, hálózsákba bújva csúszok lefelé az ágyról. Egy ideig úgy teszek, mintha aludnék, de csak hallgatózom a csendben. Rövid, álmatlan alvásból ébredek fel. Csakúgy felnyílik a szemem. Szívem nagyon lassan és mélyeket dobban, akár egy cseppkőbarlang, ahol csak akkor szűnik meg a dübögés, ha felnyitják. Orrom éget, felsebesedett. Orrspray. Súlyos léptekkel leslattyogok a lépcsőn. A fürdőszoba csendjét egyedül a zuhanyrózsáról lehulló páracseppek rendszertelen kopogása töri meg. Az asztalon szétomlik egy régen összegyűrt csokipapír, a szobákból elhaló sóhajok hallatszódnak - mindenki az igazak álmát alussza még. Finom remegések, itt-ott takaró vagy matrac zizzen. Ízület reccsen-roppan. Csakúgy, mint tegnap. Víz a gázra, sisteregnek a buborékok, gyöngyözik a víztükör. Sárga lötty le torkon. Nem tudom, hogy segít-e egyáltalán. Jobb azt hinni, hogy igen. Nem sokra rá egy kávé. Az utca némább, mint tegnap. A város néptelen, csak egy pár kallódó lélek poroszkál az jégtől korbácsolt falak mentén. A hideg egyre nő, a színek és felhők megfakulnak, ahogy feladom a küzdelmet. A rohamok nem szűnnek. Úgy érzem, hogy minden köhögésnél kiszakad egy darabka a tüdőmből. Elsatnyultan, görnyedezve köhögök. A torkom pergamen száraz. Ahogy nyelem a kávét, mintha a hajszálvékony erecskék megroppannának és elkérgesedve a mélybe zuhannának. Akár egy kígyó levedlett bőre. Sálban és sapkában ülök és várom, hogy elindulhassak a HÉV-hez, mintha misem történt volna. Mintha nem lennék ébren két és fél órája. Ma nem találkozom se rákóczisokkal se a ferencesekkel. Túl korán van még.

Beteg

Inhalálok. Remegve ébredek fel, miközben a levegő sípolva áramlik ki a számon. Az orrom eldugulva, minden levegővétel egy percig élet. Minden levegővétel kínszenvedés. Az oxigén nehézkesen préseli magát a tüdőmbe, lyukakat vág a hörgőkre rakódott betegségbe. Szemeim könnybe lábadnak. Hurutos, karcos köhögésroham fog el. Attól félek, hogy a következő pillanatban vérpermet borítja majd a párnahuzatot, de elmúlik. Embriópózba meredve hallgatok. Anyám horkol. Nagyokat emelkedik a mellkasa, szipogva fújja ki levegőt. Szája szélén kipukkan egy nyálbuborék. Erre ébredhettem fel. Meg arra, hogy beteg vagyok. A haja szétterül az ágyon. Úgy érzem magam, mint egy molyrágta pulóver, amit a nagymama kötött régen. Megkaptam és beraktam a szekrénybe. Ott lógott, védtelenül a sötétben, mígnem a rovarok apró lyukakat rágtak bele. Vörös szemekkel feltápászkodom. Elgémberedett végtagjaim, mintha kihaltak volna. Automatikus reflexek még működnek. Bal láb, jobb láb. Az orrspray után nyúlok.

Lent kiveszem a mikróból a kávémat és felteszek forrni egy lábasban vizet. Sárgás port öntök a bögrébe és türelmesen várok kávét kortyolgatva. Néha-néha felköhintek, ragadós massza ugrál a torkomban. Összegörnyedve fogom a mellkasom. Kemény. Kint még nem jött fel a Nap. Sötét van. A csend megtölti a konyhát, mint a víz a befőttes üveget. Kint csurog az eső. Egy utolsó halálhörgésre várok, hogy kilehelhessem a lelkemet. A gőzölgő gyógyszer legurul a torkomon, akár egy kéményseprő, végighúzza seprűjét a nyelőcsövemen. Lehordja magával a belsőfalra ragadt kormot. A forró víz szétterjed a testemben, kavarog a gyomromban, golyót hagy a torkomban. Két órával előbb ébredtem, mint kellett volna. Szemem alatt kövér táskák, megtelve vérrel és álmatlansággal. Nincs étvágyam. Az agyam lassan ébredezik. Szürke falakat kell átütnie. A kór és a hátrahagyott álmok falait. Be kell menjek Pestre. Nincs más választásom. Esik az eső a sáros utakra, a sarkokba félrehordva, megfeketült hóbuckák olvadoznak. A ferencesek meg a rákóczisok garmadája átnéz az út túloldaláról. Nevetve mutogatnak felém. Nyakamat behúzva fújom az orromat, de nem jön semmi. Száraz. Éget. Feldörzsöli az arcom, mégse jön semmi.

Vándor

A ködből férfialak lépett elő. Bizonytalan körvonala olyan volt, mint a papírra vetett fekete tintafolt. Ahogy közeledett a vonásai kiélesedtek, de az úton semmi sem tisztult ki teljesen. Mindent elhomályosított az örökös hamu és magány. Szemei körül vastag ráncok sugara futott, mélyen ülő, szürke szeme megfagyott s minden fény kihunyt belőle. Belül halott és üres. Arcának többi részét megsárgult símaszk fedte, amely valaha fehér volt. Fején elrongyolódott sapka. Nyakát felhasogatott vízhatlan ponyva övezte. Akár egy poncho a derekáig lógott, ahol betűrte a kopott bőrövbe. Vastag, bélelt orkánkabátja sáros volt, itt-ott férfi öltésekkel, durván befoltozva. Kézfején ujj nélküli vászon kesztyű, belső oldalán kérges, megkeményedett műanyag réteggel. Combjára damillal és szigszalag foszlányokkal szivacsdarabokat ragasztott. Vastag szíján bőrtok, benne tompa konyhakés - az egyetlen fegyvere. Kihalt tekintetével felnézett. Hirtelen köhögni kezdett. Egész testét rázta a köhögés. Mint amikor egy régi motort újraindítanak. Nyomorultul, összegörnyedve vonaglott, mint egy eltaposott szarvasbogár. A felbugyogó vér először lepke formát festett, majd szép lassan elborította a símaszkot. A vékony szöveten gyorsan átitta magát, szétterjedt és egyetlen hatalmas foltba állt össze. Hideg cseppekben tovább folyt a ponchón. Egyetlen elárvult könnycsepp gurult végig az arcán és eltűnt a szakállában. Se szó, se hang tovább ment, mint egy túlvilági vándor.

Mindenki olvassa el: Cormac McCarthy, Az Út című könyvet, illetve a film is megteszi. Ez a fenti egy impresszió, hódolat az író felé.

Dionysos

Boldog Új Évet.