2010. október 31., vasárnap

Így utólag...

is.

2010. október 27., szerda

Kilátó

Cigarettára gyújtottam, lehajtottam a fejemet és filozofikusan néztem a házak erdejét. Az első slukk makacsul ragaszkodó és karcos volt, mégis jólesően leszívtam a tüdőmig és lassan kavargó körökben eregettem a felhők felé. Ráhajoltam a korlátra és lenéztem a hosszú szőlőlugasra, melynek a végén egy magas fakerítés állt, lentről, egy magasabb ház erkélye a lugas fölé hajolt.
A második slukk múlt ízű volt és rég elfeledett emlékeket idézett fel bennem az Árpád-hídról és a barátaimról, akikkel vihorászva bujkáltunk a sikátorban meg az iskola falához lapulva leskelődtünk, hátha jön a tanár. Sötétkék Pall Mall. Előkelő módja az öngyilkosságnak, vagy valami ilyesmit mondanak róla. Alakom körül füstpamacsok gyülekeztek, átkozott glóriaként záródtak össze a homlokomon. A fal túlsó végén, olyan tíz méterrel lejjebb, vékonyka utca húzódott. Nehéz vaskapuk csapódtak, a redőnyök zörögve lehúzódtak s nyüzsgés támadt a boltsoron; egy-egy fekete kutya gazdátlanul forgolódott a szemetes körül.
A harmadik slukk fémes volt, felhorzsolta az ajkamat és az orromból kelletlenül kiszálló füst haldokló virág formát öltött, amolyan füstrózsáét. A hamuszürke felhők már egészen befedték az arcomat. A fasor mögé menekülő Nap, narancssárgára festette az eget. Amint az utolsó boltos is lehúzta a rolót én is tovább néztem az utca sarkáig, ahol a kutyák már mindent kikapartak a szemetesből és bánatosan továbbloholtak a Főtérig. A Művészet Malom kapuját bezárták, a pékség előtt megállt egy fehér kisbusz, platójáról markos férfiak pattantak le és bevitték a boltba az utolsó pékárut. A Nap reménytelen pászmákat lövellt át az ágak között – dunai horgász készülődött a folyó zöldes, halszagú félhomályában.
A negyedik slukk kellemes selymességgel gurult le a torkomon és elegánsan csusszant át a szemeim között. Ujjaim átfáztak, vörös tönkökként, remegőn tartották a cigit. Lehamuztam. A levegőben rovarok köröztek, nagy csomókba gyűrődve keringőztek egymással és táncra hívták feléjük kanyargó fehér füstkígyót is. Az égbolt keleti peremén sötét felhők gyülekeztek, a vihar első, fagyos fuvallatát hozták magukkal. A csípős ősz végi levegő marta az arcomat, a rohadt avar rozsdás szaggal párolgott. Elnéztem a tetőket - a hajdan piros, eső áztatta tetőket.
Az ötödik slukk pattogva parázslott, ahogy az apróra darált dohánydarabok közé beékelődött nagyobb szemek elégtek. A hamuíz bejárta a számat, mint egy hűvös csók – csak párát hagyott maga után. Szinte füst nélkül fújtam ki, de a szememre vastag függöny ereszkedett. Újból lehamuztam és vicsorítva szívtam a fogamat, mintha a tüdőszanatóriumból szabadultam volna. A Nap eltűnt s körvonalazódott a kékes Hold. A fák és a bokrok rózsaszínben és opál zöldben pompáztak, mint a legszebb tűzijáték fényei. Estbe hajló naplemente. Kora téli illatokat potyogtattak a fák. A kéményekből feltörő füstoszlopok meghitt család képével kecsegtettek.
A hatodik slukk után azt kívántam bárcsak véget érne már, de a cigi lassan és bölcs kimértséggel égett, sosem többet a kelleténél. Már a lábam alját is homályosan láttam, amikor újabb karikákat pufogtam. Akár egy vén varázsló, úgy szórakoztattam magam. Sekélyes örömömben nevetni kezdtem.
Korcs boldogságom felizzásában rögtön megkívántam a hetedik slukkot. A torzóm is eltűnt. A ködből arcok váltak ki, boldog mosolygó arcok. Emlékek.
A nyolcadik és kilencedik slukk után olyan volt, mintha vákuumba csöppentem volna és eltűnnék a földszínéről.

A kilátón sűrű felhő gyűlt. Sokan azt mondták, hogy régen ez volt a szerelemesek kilátója és, hogy mindig csókolózott itt valaki. Sötétebb felhő telepedett a keresztre és a lugasra, mint a város peremén közeledő vihar – ami meglepő módon, elkerülte Szentendrét. Már hajnalra járt, amikor eloszlott és a kilátón kisütött a nap, de kövek között egy cigarettavég – valódi Pall Mall – füstölgött örökkön-örökké.

2010. október 19., kedd

Testvérek

Ketten feküdtek az ágyon.
- Bocsánat.
- Kurva anyád!
- Mondtam, hogy bocsánat, baszd meg!
Amint hazaért a mama, elfelejtették az esetet.

2010. október 16., szombat

A Paradicsomban

A Műemlékek Nemzeti Gondnoksága, a Magyar Irodalmi Hagyományápolók Országos Egyesülete és a Mikszáth Társaság novellaíró pályázat" díjazottja

A Világ olyan, amilyennek látni szeretnéd.

A piszkosfehér Volkswagen minibusz fékezés nélkül robogott tovább a Vágóhíd utcában. Hamar elhagyta a kórház téglafalát s már messze járt, amikor a tömeg gyűrűje összezárult a zebra körül. Mire a mentők odaértek, a galambok ismét a Nagyvárad-téren nyújtogatták a nyakukat. Délutánra az óvodások boldogan ugráltak a játszótéri rozsdás Trabanton, s az éjszaka is gondtalanul telt el a csillagtalan fővárosban.

Szeptember nyolcadika ködös reggelre virradt és enyhe, szemerkélő esővel köszöntötte a napot. A macskakövek csillogtak az őszi hajnal szürkés fényében, a felhők mögött rejtőző nap csak pillanatokra bukkant elő, de csak felitta a köd maradékát és eltűnt. A síkos tetőről egy álmos vetési varjú követte szemével a vánszorgó alakokat, hangosan károgott, majd biztonságos odújába bújt. A part menti város lassan ébredezni kezdett, az állomáson egész diáksereg csoportosult össze és Békásmegyerről a vonat már teli vagonnal indult. A hétórás HÉV szinte berepült a Batthyányi-térre, az embermassza ütemesen hömpölygött le a mozgólépcsőn, persze mindenkinek fontos dolga volt, aktatáskások és retikülösök futkároztak jobbra-balra. Munkába vagy iskolába, a buszhoz meg a villamoshoz? Még ők se tudták. A különösen sietősek félrelökték az öregeket s bár a metró meg-megállt az alagútban, összességében Budapest sikerrel vette a reggeli akadályokat.
Egy fiatal lány – tizenéves, haja égnek állt, kékeszöld sálját gondosan nyakára tekerte – leszegett fejjel vágott keresztül az ellenőrök falán. Megnézték a seggét, talán még fütyültek is utána, de ebből ő mit sem hallott, mert a fejében rockzene dübörgött. Kettesével vette a lépcsőfokokat, s ahogy felért az aluljáróból futásnak eredt: ő is késésben volt. Kecsesen elhajolt a nyúlkáló kezek elől, nagy ívben kerülte ki a szemétkupacokat, mígnem eljutott a zebráig. Fáradt volt, párás szemmel nézte az elrohanó világot. Bágyadt elméje meg se próbálta megemészteni az információt, azonnal visszautasította; nem szerette ez a helyet, kiváltképp reggel nem. A kedvenc száma ment, amiben az énekes olyan hangosan ordított, hogy a fülhallgatója belerecsegett. Piros kocsi, kék kocsi, szirénázó mentő és tűzoltó. Baleset itt-ott. Tűz ég a határon. Leomló daruk vagy elrohadó város. A Béke Nagyvárad téri szobrán megszáradt a vér. Pillanatnyi üresség. Most! Céltudatosan elindult a túloldalra.

Fényesség. Mindent elvakító, asztrális fehérség vette körül. Hunyorogva fürkészett körbe, valami anyag után kutatott, de hiába kereste, nem találta. Megmozgatta az ujjait, beletúrt a hajába, összeborzolta és tehetetlenül megfordult. Csak a semmit látta. Lenézett a testére, végigmérte magát egészen a lábfejéig. Katicás kabátkája felhúzva, sálja változatlanul a nyakán. Szakadt tornacipője is ugyanolyannak tűnt, aztán észrevette... Ijedtében hátrahőkölt, majd vissza. Majomként emelgette a lábát és a kezét, sőt még a levegőbe is felugrott, de nem találta. Árnyéka úgy eltűnt, mintha a fény elnyelte volna. Ahogy a hiány tudatosult benne borzasztóan magányosnak érezte magát. A lány akit még az árnyéka az is magára hagyott – gondolta komoran és leült. Térdét a nyakáig felhúzta és így hetykén, elhagyatva elpityeredett. Órákig vagy talán évekig ülhetett. Nem tudta megállapítani. Amikor az ember igazán egyedül van, akkor elfelejti az időt. A percek homokként folynak ki az ujjai közül és nem gondol másra, csak hogy mennyire egyedül van. Hosszú üldögélésében feje búbjáig süllyedt a fehér valótlanságba.
Aztán felkelt. Kinyújtóztatta elmacskásodott végtagjait és sétálni kezdett. Előre a végtelenségbe. Nyugalmat érzett s a beteljesült boldogság járta át a pórusait. Mélyeket szippantott az orgona illatból, majd lassan kieresztette a levegőt, szinte már az árnyékát is elfeledte. Sokáig zarándokolt, s amikor már eleget ment leült, hogy utána újra elinduljon. Nem tudta felbecsülni a hely méreteit, mert soha nem ütközött falakba. Egyszer, mikor ezt is megunta végleg megállt. Felnézett és megkérdezte az ürességet:
- Hol vagyok? Miért kerültem ide?

Szavai visszhangot vertek a végtelenben. Nagyon messziről érkezhettek vissza, mert alig hallotta őket. Már régen nem beszélt senkivel és azt hitte, hogy hangja érthetetlen motyogássá torzult, de nem kellett sokáig várnia és válasza megérkezett. A fény eltompult és hirtelen színes gömbök milliárdja pottyant le az égből. Teste súlytalanná vált és lebegett, akár egy madártoll. Végül is ez is megteszi – gondolta és mosolyogva úszni kezdett.
Lila, narancssárga, piros és kék. Rengeteg labda volt. Évtizedekig tanulmányozhatta őket. Némelyik bundás volt vagy tollas. Volt amelyiket éles pikkelyek borítottak és talált bőr-szerűt is. Volt ott leveles erezetű és kérges meg fémes. A fa és a papír. Minden, ami szem-szájnak ingere. Aztán hosszas felfedező út után ráakadt a szúrósra is. Amikor először meglátta vonakodva lebegett felé, de nem ért hozzá. Körüljárta és látván a hegyes tüskéket inkább eloldalgott. Utána sokáig elkerülte ezt a darabot. Hónapokig nem találkozott vele, de végül újból „belefutott” a Süni nevezetűbe. Óvatosan kezei közé fogott egy tüskét és egy mozdulattal kihúzta. A gömb sípoló hanggal elrepült, majd aszott mazsolaként hullott le a labdák közé. Néma csend következett, majd valami megmoccant. A tér repedezni kezdett, először egy vékony vonal jelent meg a „földön”, majd egyre kiszélesedett s a kép apró darabokra tört, akár a festett üveg. A pillanatnyi sötétség rosszabb volt, mint az évekig tartó magány és fehérség.

Egy magas torony tetején találta magát. Olyan közel volt a felhőkhöz, hogy ha lábujjhegyre állt a feje a felhők alját érte. Egy ideig simogatta a felhőpamacsokat, majd elnézett az égboltról és a szeme könnybe lábadt a paradicsomi látványtól. Karnyújtásnyira tőle az aranyba öltözött Hősök tere tornyosult, oszlopain a hét dicső vezér: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm. Távolabb ellátott a napfényben pompázó Parlamentig is. A Margit-hidat, amit régen szétdaraboltak, most vörös és sárga trombitafolyondár szőtte át. A Budai vár a régi színeiben mutatkozott az alatta folyó, kristálytiszta Duna felszíne parázsló gyémántként ragyogott. Kilátás volt ez a javából!
A lány alatt Városliget virágba boruló erdeje húzódott. Tavasz volt, cinegék és verebek énekeltek és csipogtak a bimbózó ágak között. Fakopácsok kopogtak a fák oldalán, sárgarigó ugrándozott és pittyegve biztatta a fészekben megbúvó fiókáit. A kivirágzó erdő muzsikált, a tavasz újra felzengett. Ökörszemek serege körözött az égen, barna tollaikat süttették az arany fényben. Szerelmes párok kéz a kézben sétáltak az erdő árnyékában, a Királydombon a legkülönfélébb kutyák játszadoztak. A virágok között méhek és darazsak duruzsoltak, a liget tavából a kacsák is kikászálódtak a fűre. Még a varjú is hátrahagyta mélabús károgását és visszafogottan magához hívta a fehér hollót. Az illatok és a színek tündöklő kavalkádja megtöltötte a levegőt. Minden képzeletet fölülmúló festményben volt része, Budapest virágkorából. A boldogság olyan nagy volt, hogy szinte elolvadt a város.
Az utcán gyermekláncfűvel és liliomokkal tarkított fű nőtt, nem jártak kocsik, mindenki ráérősen sétált és kiélvezte e gyönyörű évszakot. A szerelem évszakát. A lány csak állt a református templom tetején és nevetett. Ámuldozott a kacsa mutatványain és csodálta a térre igyekvő fehér mént. Ide-oda kapkodott nem tudta, hogy hova nézzen. Boldogan csatlakozott egy vándorló fecske-csapathoz és sokáig együtt repült velük. A világ szélei megváltoztak. Keleten hatalmas hegy állott, csúcsán faházikó egyensúlyozott, verandáján öregúr, széttárt kezeivel átölelte az univerzumot. Nyugaton, ameddig csak a szem ellátott sűrű bükk és nyárfa erdő nyújtózkodott egészen az északi határig, ahol a Dunakanyar íve vágta el a horizontot. Délen a főváros házai húzódtak, szolíd fabungalók, virágos és gyümölcsös kerttel és minden mással, amiről ember csak álmodhat.
Ahogy a verebekkel együtt átrepült téren és időn, a kép szivárvány alagúttá formálódott és a lány csak szállt, egészen álomvilága határáig és még azon is túl, ahol a Föld véget ér egy istentelen sivatagban. Innen a verebek visszafordultak és elnyelte őket a rózsaszín homály.

A szikkadt sivatag közepén egy város éktelenkedett. Ormótlan beton építményei és koszos tégla kórháza fenyegetően magasodott a kietlen birodalom fölé. Szürke, füstölgő kupac, ahol nincsenek illatok, amolyan Dis városa. A lány egy ideig csak lebegett a város felett. Felismerte a helyet. Az igazi Budapest darabkája volt ez, a Nagyvárad tér. Lesújtóan nézte a hangya-szerűen mozgolódó embereket. A madarak után ment volna, de kíváncsisága felülkerekedett. Közelebb ereszkedett. Innen már látni vélte a bolyba összegyűlő tömeget. Már egészen közel járt, hogy lássa: az emberek gyűrűt alkottak valami vörös körül. A kör közepén egy lány feküdt – tizenéves, szerteágazó dús haja vérrel átitatva, kékeszöld sálját fel-le fújdogálta a szél – kifordultan, magatehetetlenül, rivaldafényben a hangyák között.

- Milyen fura az öreg nő. Végig engem nézett, ahogy siettem a téren. Olyan gonoszul dörzsölgette kezét és átkozódott magában. Görnyedt hátával és krumpli orrával, akár egy boszorkány. Szakadt rongyokba burkolózó, ritkás hajú banya. Pöffeszkedett a kórház előtt. „Milyen bunkó lány, milyen sietős a dolga, hogy oda ne rohanjak!” Felőlem meg is halhat ez nő. Tényleg így nézek ki? Ha tudtam volna, hogy ez a vég akkor talán egy kicsit szebb ruhát veszek fel. Meg sminkeltem is volna, de arra már nem volt idő. A hajam olyan, mintha megveszekedett őrült lennék. Ó! Ott egy helyes fiú! Magas, jóképű és gazdagnak is látszik. Engem figyelt? Ez aranyos. Várjunk csak. Talán mégse olyan helyes. Úgy álldogál ott, mint a vadállat, aki prédára vár. Ahogyan szívja a fogait... kiráz tőle a hideg. És a seggemet bámulja?! „Nem is rossz bőr. Elcsevegnék vele aztán...” Ezt nem hallgatom tovább. Az a cigány fiú meglökött, fel sem tűnt. Ezekkel már nem is törődök. A zokniárus nő éjjel-nappal ordít, széna-szőke haja, zsíros copfba kötve. Meg ott megy az öltönyös és a piros ruhás nő. Ismered a fajtáját? Tisztára, mint egy szappanopera. „Ha tudna Annáról, megölne.” „Le fogok lépni, nem bírom ezt a barmot.” Íme az ember. Hát nem csodálatos? Messziről nézve látom, hogy mennyien cigiznek. Meg hogy mennyi a szemét és a hajléktalan az utcán. Itt jön a mentő és tűzoltó. Meg a piros kocsi, a kék meg a zöld. Lelépek a járdáról és bumm. A minibusz gyorsabb nálam. A mögöttem sétáló óvodás odaordít az anyukájának. A levegőben megpördülő testemre mutat és sikít. - Nézd mama ilyet még sose láttam. A kocsi meg sem állt. Pödört bajuszú férfi, két nyűgös lovat szállított Taksonyba. Nem én tehettem róla. Minden olyan gyorsan történt, a vérem azonnal elborította a járdát. Még a kabátomat is... ez a legjobb kabátom. Elég sok ember néz. A végtelen hosszú agóniám. Sokat viccelődtünk ezzel a zebrával: „A Halál zebra.” Így hívtuk. Nagy sokára telefonálnak a mentőknek, aztán a sietősek szétszélednek csak pár ember marad körülöttem. Egy vagy kettő, ahhoz képest hogy percek alatt hatalmas tömeg verődött össze. Tizenöt perc telt el talán? Vagy tíz, mire a mentő kiért. A fővárosban ez mindennapos. Pedig az anyám még mondta is, hogy kéne oda egy lámpa, mert életveszélyes. Ő kötötte meg a sálat, a kedvenc sálam volt és máris felvette valaki. Egy vékony, szemüveges lány. Neki jobban áll. Ez az éjszaka is gondtalanul fog eltelni a fővárosban. Úgy visszamennék abba virágos világba. Ahol énekeltek a madarak, ahol nem volt idő. Ahol egyedül voltam. Aludtam a fűben és játszottam az állatokkal. Nagyon megszerettem azt a golden retrivert. Ott szeretnék élni a verebekkel és Hét vezérrel. Táncolni és dalolni míg a Föld forog.

A kórházban fullasztó gyógyszerszag volt, a folyosóról elmosódó sírás hangja szűrődött be az elsötétített szobába. Nyikorogtak az ajtók és egy pillanatra se hagyott alább a léptek zaja. A sarokban futó csövek sziszegtek, ahogy a meleg levegő kiáramlott belőlük. A lány csak nézte a plafonon pislákoló neonlámpa fényét, hallgatta a zúgását. Nyakmerevítőjére gondolt és arra, hogy levágták a haját. A hosszú, seszínű, dús haját. Próbált álmodni, a helyről, ahol éveket töltött. A virágok és fák városáról, ahol Budapest szép. A gömbökről és az időtlenségről. A paradicsomba szeretett volna visszajutni. Lehunyta a szemét és elaludt.

A Világ nem olyan, amilyennek látni szeretnéd.

2010. október 11., hétfő

Banksy Simpson

2010. október 10., vasárnap

Tiszta kézzel

DÁVIDNAK

„Megparancsoltam, hozzák elő az istállóból lovamat. A szolga nem értett. Magam mentem az istállóba, megnyergeltem a lovam, nyeregbe szálltam. Távolból trombitahangot hallottam, megkérdeztem a szolgát, mit jelent. Nem tudott semmit. A kapuban feltartóztatott, és megkérdezte: Hová lovagolsz uram?”

Franz Kafka, Útrakelés részlet, Tandori Dezső fordítása

Gregor K. megtisztulása a következőképpen történt: Október elsején szitáló eső esett, amikor K. hazatért a reggeli lovaglásából, rozoga, öreg ménjét bevezette az istállóba s búcsúzóul átfésülte az állat farkát. Fekete, bolyhos kabátját szorosabbra húzta, karját keresztbe fonta, hanyag eleganciával kikerülte a pajta előtt kószáló öreg macskát és rendkívüli nyugalommal elindult az ajtó felé vezető kőcsapáson. A hideg szél, nedves leveleket fújt a lábára, egy ideig a nadrágjához tapadtak, majd tovább sodródtak róla. Azóta, hogy az apját eltemették, K. teljesen magára maradt, az istállója gondozatlan volt, a ló meg alultáplált; valahonnan az utcából átjárt egy teszetosza, oldalba rúgott macska, aki még a száraz, fagyott rovarokat is elette a ló elől. Nem különb Gregor, aki feltűnően lesoványodott, amióta elfogyott a pénze. A kertben elburjánzott a gaz, feltörték a kőcsapást, a szürkés növények egészen a kerítés tetejéig felkúsztak és elgörbítették a rozsdás, vasrácsokat. A szokatlan októberi dér nem olvadt el a leveleken, amik merev mozdulatlanságukban furcsa formákat öltöttek az őszi ködben. Hol szörnyeteg tátongó szájává váltak, vagy földből kimeredő ördögi kézként szorongatták a fémet, mintha végleg el akarnók törni. Gregorék háza volt a legkisebb és a legjelentéktelenebb az utcában, de ez nem mindig volt így – amikor még jobb idők jártak a vidéken, a ház méltóságteljesen pompázott és aranyozott palotának tűnt a többi parasztkunyhó között. A K. család hírneve azonban elkopott és kevesen maradtak, akik emlékeztek a múltra. A vakolat leomlott a falakról és foltokban kibukkant a hosszú telek rágta, sárga téglaréteg. A ház előtt burjánzó vadnövényzetből egy terebélyes, de valamilyen vírus támadta, korhadt mandulafa magasodott ki, törzsén fehér sebek éktelenkedtek; töredezett, fekete ágai tépdesték a felhőket. Az egész ház a bizonytalanság és a hidegség érzetét keltette s az utcáról nézve az emberek könnyen azt hihették, hogy ebbe a házba beköltözött az idő. Az ablakokat jégvirágok díszítették. A folyosók gyéren voltak megvilágítva és egyedül a hálószobába sarkában égett egy gázlámpa; homályos árnyak táncoltak a falakon; a kályha némán meresztette kormos torkát a szobának. A falu gyermekei – akik korukat meghazudtolva, már egészen fiatalon az apjukkal dolgoztak a földeken – messze elkerülték a házat és környékét, s a ritka alkalmakkor, amikor idetévedtek, sem látták Gregor, a mereven elzárkózó ember csontvázát.
Az ifjabb K. soha életében nem dolgozott és jobbára az apja kalmárként összegyűjtött pénzén éltek. Szegénységben, nyomorúságban, szűkszavúan beszéltek egymással és még ebéd közben se néztek egymás szemébe. Felesége korai halála miatt apja örök életére megkeseredett és erőtlenül, legyengülve lehelte ki utolsó páráját a díványon. Noha Gregor felmenője valamit hátrahagyott üggyel-bajjal összespórolt vagyonából, de K. azt is csupa csecsebecsére költötte; apját esőben temették, hanyag módon a sírdomb aljában, mert nem volt pénz, dolgos embernek kijáró tisztelettel, jobb parcellára. K. piperkőc lévén mindig elegáns ruhákban járt. Kék selyem nyakkendőben és csíkos öltönyben. Jó vágású volt, magas és ösztövér, sovány, napbarnított arcán egzotikus vonások, összenőtt szemöldöke alatt nagy, kihívó, barna szemek. Hosszú orra, fenséges vezéré volt, penge vékony szája csak ritkán húzódott mosolyra. Bölcs, lapát fülei pajkosan elálltak, hajdan gentlemanre vágott haja, zsíros, fekete fürtökben omlott háta közepére. Bordái szétfeszítették a mellkasát, keveset ivott és szíve is egészségesen vert. Nem dohányzott csak egy-egy ünnepi alkalommal gyújtott pipára. Vállai szárnyakként meredeztek a nyaka tövében, szinte átdöfték a bőrét; hosszú, zongorista ujjai távol álltak egymástól és amikor K. elaludt, különélő pókként mozogtak a testén, mintha járatot keresnének üres gyomrába. Egész tartása madárszerű volt, könnyed léptekkel járt, szinte lebegett, s ahogy megülte a lovát, az is olyan volt, mintha csak az alkalmas terepre várna, hogy felszálljon az égbe. A legelső pillanatban tán értelmesnek látszott, mert feje mindig lekókadt és szemei befelé fordultak, de az apja, aki jól ismerte, tudta, hogy ez a látszat, hiszen édesfia golyhó volt, s nem látott túl fényes zakóján. Magára mégis mint a világ vértanújára gondolt, aki arra volt hívatott, hogy hátán cipelje a világ szennyét. Öltözködési rigolyáit és ok nélküli önostorázását leszámítva csak egyetlen, különös szokása maradt: az origami, azaz a papírhajtogatás. Szenvedélyesen hajtogatott hattyúkat és darumadarat. Elmélyülten, kínos precizitással készítette el a levelibékát, fegyelemmel szorította össze a sárkány papírtörzsét mígnem, aztán odaadó figyelemmel lapított pillangót s végül lustán vetette a nagy állatkupac tetejére a papír Noé bárkáját. Téli napokon amorf torzókat vagy absztrakt formákat hajtott, egy-egy nyári nap épületeket párosított melléjük és tavasszal babákat csavart nekik, ősszel kicsiny szobákat rendezett be a papírokból. Az egész házban szerteszéjjel megsárgult lapok hevertek, aztán, ha elfogytak, a könyvekből tépkedte ki az oldalakat és azokat használta a munkára. K. nem a lelkét próbálta megnyugtatni, tulajdonképpen nem volt célja a műveivel és mivel nem dolgozott mást, jobb híján ezzel foglalta le magát.
K már napok óta koplalt, s gázlámpáján, óriásbolhákkal kibélelt ágyneműjén, patinás öltönyein, „papírvilágán” és félszemével a sírba néző lován kívül semmije nem maradt. Talán az önmagával való elégedetlenség vagy a házra nehezedő adósságok okozta feszültség tette, de újabban rövideket aludt, nyugtalan álmoktól gyötörve forgolódott az ágyában. Kora hajnalban felébredt, hosszú lovaglásokra indult a faluval ellentétes irányban s csak akkor tért vissza, ha a Nap már delelőre hágott. A fizetésre felszólító számlák összehajtogatva – azokból készítette a szörnyeket – hevertek a ház különböző pontjain. A foghíjas, lyukas tető beázott, rozsdabarna csíkok metszették át a felhullámosodott tapétát. Az állandó fagy beszivárgott a falakba és lehűtötte a házat. Gregor párája körbelengte a hálószobát. De mindezen szerencsétlenségek ellenére nem tudta rávenni magát, hogy dolgozzon. K-nak nem volt érzéke a fizikai munkához és bár esze és szíve a helyén volt még intellektuális pályára se adhatta a fejét. Egyedül finom ujjai és az origami maradtak, de a faluban, az elfeledett, régi rendszerből hátramaradt faluban, ezt a tudását aligha kamatoztathatta.
A törpefalu névtelenül, messze a határszélen feküdt; amerre a szem ellátott kietlen, távolban hullámzó, kék dombokkal körbezárt vidék volt. Az egyhangú képet egy-egy legelésző tehén- vagy birkacsorda bontotta meg. A fővárosi hírek, akárcsak a császár üzenetei, várattak magukra. A falusiak akkor kaptak értesítést az új uralkodóról, amikor azt már temették és a következőt tették a helyibe. A több ezer mérföldön elnyúló szántók vidékét nem járta senki emberfia és a falusiak,- elnézve a bizonytalanul hosszú mezőséget -, meg se próbáltak nekiindulni az útnak. A faluba egyetlen homokos ösvény vezetett, ami először zavarba ejtő módon, majd később végzetes útvesztő formájában kanyargott a birtokok között, akár valamilyen sebes folyású hegyi patak. Sok keskeny ér levált róla és volt, amelyik sehova nem vezetett. Aztán nagy sokára, ahova a józan ész már nem vitt, széles deltában egybeolvadt a mélabúsan hullámzó kikövezett Főúttal, ami egyenest a Főváros tavába vándorolt és táplálta azt. A falu történetében egyetlen férfi akadt, aki megtette a roppant utat. Trombitaszóval és a szolgája búcsújával a sarkában hagyta el e világot. Mindenáron el akarta a hagyni a vidéket, ez volt egyedüli célja. Eleséget sem vitt magával s a szolga addig nézte a távolba lovagló urát, amíg meg nem halt. Aztán kereken kétszáz esztendővel később ura visszatért, hosszú ősz szakálla összefonódott a lováéval, mintha egybenőttek volna és régi jó barátokként nem eresztenék egymás kézfejét. A szájában csak kevés fog maradt és azok is rohadtan lógtak ki fekete ínyéből. Mikor a falusiak, akik azóta már nyolc generációt váltottak, megkérdezték az apót, hogy ugyan mit látott az idegenben, a bácsi harsányan felkacagott. Rekedt, sokat látott hang volt és igazi bölcsességről árulkodott. Beszédre nyitotta a száját, de abban a pillanatban megakadt a szó a torkán. Még aznap este, ahogy hőshöz illik, a lovával együtt földelték el a domb legeslegtetején.
Az ezret alig meghaladó lélekszámú, kizárólag a földet művelő és állatokat tartó lakosok nem is igazán törődtek a külvilággal, s bár tudták, hogy a Föld kerek és megkésve az aktuális császárról is hallottak, de mégis az anyaföldből kinövő egészséges búzán és burgonyán kívül semmi nem boldogította őket jobban. Mondhatni, hogy a falu megállt az időben, de ez a kijelentés nem lenne teljesen helyénvaló, hiszen a szűk körön belül az falusi emberek nem sokban különböztek a nagyvárosban élő rokonaiktól, tehát akárcsak Pekingben, így itt is sajátos evolúción mentek keresztül az emberek. Gregor, miután édesapja meghalt, még kevesebbet járt le a faluba és amikor egy-egy alkalommal megjelent, a gyerekek vagy a gyapjas birkák körül bóklászott és révedezően bámulta a játékukat. Az emberek rossz szemmel nézték. Naplopónak tartották és nem szerették azt a fenséges stílust, ahogyan közöttük járt. Nem szerették, ahogy vizenyős tekintetével a borjaikat nézi. Nem szerették az öltönyét sem, és a szabó se szívesen varrt neki; itt-ott apró hibákat is ejtett a szabáson és az eredeti ár kétszeresét kérte a ruháért. Az emberek között az a monda ütötte fel a fejét, hogy Gregor fogva tartotta, kínozta és megölte köztiszteletben élő apját, akit életében mindenki sajnált, hogy ilyen átokverése fia született és halála után, sokáig megvetően sugdolóztak a hitvány temetéséről. Azt is beszélték, hogy a dybukk szelleme költözött Gregorba, s reggeli sétái során – amiről mindenki tudott – a bárányok vérét issza, de persze ebben csak a kovács és a hentes hittek, akik a falu minden baját Gregornak tulajdonították; Gregort ez nem zavarta, inkább csak megerősítették abbeli hitében, hogy akárcsak Jézus, ő is penitenciára ítéltetett. Szinte már a hátán cipelte a keresztet. Sok ezekhez hasonló legenda, mítosz és történet keringett K. úr körül, s ha őszinték akarunk lenni a falusiak szerettek áskálódni és örültek, ha a bűnbakról beszélgethettek a falugyűlésen. A szűk közösség, elhízott helytartója minden gyűlés után elégedetten böffentett és azonnali megoldást ígért, de természetesen ezt senki nem gondolta komolyan, hiszen legbelül mélyen mindenki tudta, hogy Gregor, azon kívül, hogy visszavonuló természetű, mizantróp és bár különös szokásai voltak, nem ártott senkinek. Így a témát meghagyták pusztán az aggasztó elméletek síkján; nem utolsó sorban azért is, hogy a gyermekeket a dybukk rémtetteivel riogathassák az ágyban. Gregor és a teljesen elidegenedett falusiak sosem érintkeztek egymással és ez így is volt rendjén.
Gregor sorba rendezte a számláit. A tárgyakat, amik előtte az asztalon voltak, félresöpörte, a földön gyűrődő, krokodilokba és őslényekbe hajtogatott számlákat is óvatosan kisimította és a többi mellé rakta őket az asztalra. Hosszú ujjaival vakargatta a borostás állát és gondolkodva húzogatta a hosszabb szőrszálakat. Érdes tapintású, pergamen száraz bőre bágyadtan lógott. Húsos táskák és bordó karikák keretezték a szemeit, melyek ide-oda jártak a számlákat olvasva. Másik kezével a zsebében kotorászott, majd hosszas keresés után egy marék aprót szórt ki az asztalra. Gyomra hangosan korgott, mintha mondani akarna valamit, de csak morgásra telne tőle. Magába mélyülten ekképpen gondolkozott; eladósodott, nincs pénze és dolgozni sem tud. Nem ért semmihez, s bár korántsem öreg, a maga harmincnégy évével soha nem járt a földeken vagy bármely más hivatalban, az iskolában csak annyit töltött, amennyire a falu keretei megengedték s még a könyveket se olvasta el, amiket rezignáltan széttépett. A gyomra megint felmordult – csitítóan megsimogatta a hasát, mintha doromboló macska volna. Lassan végighordozta a tekintetét a földön, hátha talál még számlát valahol. A szeméthegyet, ami majdhogynem a bokájáig ért, felkavarta, de undorát lenyelve továbbkutatott. Aztán mint a mennykő csapott bele a felismerés. Lehajolt és felvett egy penészes kenyérdarabot és az asztal alatti, üres vederbe dobta. Majd megragadott egy köteg papírt és a kenyér után hajította őket. És így tovább és tovább; egyre gyorsabban és céltudatosabban dobálta a vederbe a szemetet, majd mikor az megtelt, kivitte és a ház elé öntötte. Hatalmas takarításba fogott, öltönyét sem sajnálva végigment az egész házon. A rengeteg origamit, nagy kupacba seperte és egy feneketlen ládába borította az összeset, felvitte a hálószobába és a ládát lelakatolta. Erőt vett magán és kitakarította a fürdőt, a konyhát. Még a megmaradt, hiányos könyveket és a polcokat is leporolta. A kertből kitépkedte a gyomnövényeket, amik támadólag a nyakára tekeredtek, fojtogatni kezdték, de legyőzte őket. A ház előtt már hatalmas dombokban állt a szemét és egyre csak gyűlt, s amint Gregor látta, hogy kemény munkája eredménnyel jár, még keményebben dolgozott. Az öltönye már cafatokban lógott róla, arca fekete volt a rárakódott kosztól. Energikus seprése nyomán a por felhőkben távozott az ablakokon át. Három hónap után, éjt nappallá téve serénykedett, míg végül holtra fáradva összerogyott hevenyészett ágyán, és napokig aludt. A falusiak hallották a ház felől jövő lármát és elégedetlenségükben rendkívüli tanácsot hívtak össze, ahol azon tanakodtak, hogy vajon min töri a fejét a dybukk. Már-már cselekvésre szánták a fejüket, de maga a kovács és a hentes mondta, hogy várják ki a végét. Aznap este a falusiak nyugtalanul tették be a zsalugátert. Gregor elmélyedetten aludt és még álmában is a megvalósulni látszó tervét szövögette. Úgy érezte, hogy felemelkedik, hogy újjászületik. Aztán, amikor kipihenten felébredt, mintha éveket fiatalodott volna. Levágta hosszúra nőtt szakállát és haját. A legszebb ruháját öltötte magára és megmaradt aprópénzét is a lovára költötte, amely végre ismét régi fényében tündökölhetett. Három hónap készülődés után, elindult. Nem vitt magával semmit, egyedül az origamikat tartalmazó ládáját kötötte a nyergére. Senki nem állta az útját a kapuban, senki nem trombitált a faluban, senki nem kérdezte hová megy. (Soha senki nem költözött be, a hátrahagyott házba, mely szép lassan mazsola méretűre zsugorodott és nyomtalanul eltűnt a föld színéről.) Feje kókadtan dülöngélt, de szája szélén hamiskás mosoly húzódott, fejében a tervével lovagolt át a házak között, az ablakokból kíváncsi szempárok lesték az alkonyi fényben elporoszkáló árnyalakját. Eszébe jutott a férfi, akiről régen hallotta azt a mesét. A férfi aki elment és visszatért. A homokúthoz ért, lefordult a faluból és magányosan továbblovagolt a sivár földön. Távozása hangtalan volt és légies, még a marhák békés szuszogását is hallani lehetett. Gregor K. elindult a tervvel, amiről a falu népe sose tudhatta meg mi volt valójában, mert kétszáz év múlva már senki nem élt a vidéken.

Krizbai Domokos, amolyan Kafkásan

2010. október 9., szombat

The Cinematic Orchestra



Egy kis muzsika, ami tökéletes egy hideg, őszi estére. :)

2010. október 8., péntek

Aranycsarnok, V. Budapesti Barokk Fesztivál

Mindössze háromszáz forintért, másodjára is beléphettem a Váci utcai, Belvárosi Szent Mihály – „Angolkisasszonyok” – barokk templomába, az Aranycsarnokba. Akárcsak tavaly ilyenkor, Arnold, zenekedvelő barátom felhívott, hogy ugyan nézzük már meg a Budapesti Barokk Fesztivált, elvégre művelődni is kell és háromszáz forintos diákjegyért megéri elmenni. Így történt, hogy tizenhatodikán, este hétkor egy kényelmetlen templomi padon találtam magam, s érdeklődve vártam a fejleményeket. A templom – túlzás nélkül állíthatom – kimerítette a Barokk nagybetűs stílus minden jellemzőjét. Még a csempe is aranyból volt! A falakon körös-körül bronz gyertyatartókba tűzdelt lámpák égtek, fényük szikrázott a templom szentélyében elhelyezett szíven, alatta tündöklő fényben szenvedett Jézus Krisztus. A boltozaton realista freskó volt, a színes ablakok szokatlan félhomályba borították a teret. Díszek, csicsák, kanyargós vonalak, keretezett szépségek, meg egy rakás szobor, szentekről és egyéb biblikus szereplőről. Itt volt minden, ami keresztény ember szemének szájának ingere; nagy kár, hogy én nem vagyok igazán vallásos, így nekem ez a ”panoptikum” nem jelentett sokat, maximum mosolyogva nézegetem az örök penitenciára utalt díszítést. Aztán, amikor a templom már zsúfolásig megtelt öreg nőkkel és párjaikkal, a frakkba öltözött zenekar előszivárgott a búvóhelyéről és helyetfoglaltak.
A csellósok kezdték, hatalmas, fa hangszerük mély búgása azonnal betöltötte a templomot, bölcs zúgásuk lassan vitorlázott faltól-falig. Az ösztövér bőgős egész testével a hangszerére dőlt s hatalmas, lapát tenyerével teljesen átfogta a bőgő nyakát; játéka közben fel-le csúszkált a húrokon, szőke varkocsba font haja hátát verdeste. Hangosításra nem volt szükség, hiszen a templomhajó magas, széles terében még a leghalkabb piszmogás is visszahangzott. Aztán bekapcsolódtak a hegedűsök, hangszerük – melyet úgy fogtak, akár a puskákat – gyönyörű csengése szivárványt varázsolt a melankolikus búgásba. A zene mélyről építkezett, az andalító muzsika folyamatos hullámzása talán az utcákat is bejárta. Amikor megérkezett az oboás hölgy, az össznépi eufória már tetőfokra hágott. A Kamarazenekar tagjai széles vigyorral játszották a kétszázhatvan éve született Johann Sebastian Bach műveit. Az idő megállt és csak zene volt. Tiszta, halottnak gondolt hang támadt fel poraiból, hogy megelevenedjen a közönségnek. Lebicsakló fejemen és lehunyt szememen át ezerhétszázba csöppenten, ahol mezőket jártam, piknikező nők társaságában, akik halovány, csipkés szoknyát és kalapot viseltek,
Végül megérkezett Érdi Tamás. Az esetlen, öltönyös, vak zongorista. Ügyetlenkedett a belógó hangszerek között, segítségre szorult, akár egy csecsemő. Mosolya zavart volt, a tapsviharban csak sötétet láthatott. Rövideket és remegő testtel hajolgatott meg, kezei fatuskóként lógtak mellette, majd leült a versenyzongoránál. Először néma csend. Egy-egy köhintés a nézők sorából. Alig hallhatóan üdvözölte a közönséget és nekikezdett. Virtuóz, csontos ujjai tökéletesen futottak a billentyűkön. Kiszámított mozdulatai láthatatlanul suhantak a zongorán. Hihetetlennek tetszett, hogy az előbb még tébláboló férfi, hogyan elevenedett meg a muzsikában. Rég elfeledett zenei múltat idézett meg a billentyűkkel, Mozart, Chopin és Bach szellemalakjai szoros gyűrűbe fogták a tanítványukat. A zenekar szájtátva nézte a Mestert. A templom ragyogott. Vakító aranysárga jelenésként tündökölt, Budapest szíveként, dobogva ünnepelt.
Ezúton is köszönöm Arnoldnak, hogy elvitt a nagyszerű koncertre, illetve a későbbiekben koncertekre.

2010. október 7., csütörtök

Deszka

A műanyag, ciánkék ugródeszka nagyot reccsen, amint a test elrugaszkodik róla, hogy a bizonytalan mélységbe vesse magát. Percekig fel-le rugózva, pengő hangja visszhangzik a völgyben, még akkor is, amikor a repülő alak már mélyen alatta száll. Lassan, kínosan lassan zuhan a tó felszíne felé. Arca grimaszba torzul, kezeivel vadul kalimpál, várva, hogy a zuhanás merev pillanatai véget érjenek. De az időt nem tudja felgyorsítani, az idő köszöni nem kér az emberekből és inkább a saját medrében folyna. Csobbanni akar. Azt akarja, hogy testét buborékok koszorúzzák, hogy az ezüstös habok elborítsák a fejét s a víz átjárja a füleit meg az orrjáratát. Nem érdekli, hogy meleg vagy hideg. Eredményt akar. Csobbanni akar, az aljára hatolni tónak, amiért végső soron ugrásra hajtotta a fejét.

2010. október 4., hétfő

The Shade - Stílus paródia



Frank Foreman meghal, amikor családját szeme láttára gyilkolják meg a Lincoln Plázában. Aznap megszületik az Árnyék, a maszkos igazságosztó, akit egyetlen cél vezérel: Megtalálni felesége és lánya gyilkosait és bosszút állni rajtuk bármilyen áron. Hosszú, sötét mélységekbe hatoló kálváriáján észre sem veszi, hogy ő maga válik szörnyeteggé. A fiatal író képregénye egyszerre brutális és elgondolkodtató. Foreman története új színt visz a „Bosszú történetek” évszázados sorozatába, miközben görbetükröt állít a XXI. század materialista Amerikájára. Újszerű színezési technikája, szemet gyönyörködtető képi világa érzelmi vasútra kalauzol minket.

„Lenyűgöző. Mindenkinek csak ajánlani tudom!”
New York Times

„Az Árnyék letehetetlen olvasmány.”
Coventry Telegraph

„Izgalmas, csodálatosan megírt képregény. Jöhet a folytatás.”
yareads.com

„Az Árnyék arcpirító, botrányos és zseniális. A klasszikusok közé került.”
Wahington Post