A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fotó. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fotó. Összes bejegyzés megjelenítése
2010. május 24., hétfő
2010. május 6., csütörtök
Kirándulás 2010-05-04
Törpök
A Mező
Erdőarcok
Rönkfal
A Rengeteg
A Csúcs
Omlás
Karnyújtásnyira
Záróakkord
Igazából ide hosszú írást terveztem, de nem akarok senkit megzavarni a képek élvezésében, talán később.
2010. május 5., szerda
2010. április 17., szombat
2010. április 6., kedd
Orgia, Liturgia, Letargia?
Mennyi az esély arra, hogy elkattintod a fényképezőgépet és elkapsz egy láthatatlan pillanatot? Kicsit úgyérzem, hogy afféle betörést látunk a valóságba...
Hajnalban, amikor még a Nap se kelt fel és a Kálváriát beborító gyepszőnyeget, halovány dér burkolja; haza felé ballagsz, lassú, elgyötört léptekkel. A fejed kóvályog, gondolataid megálltak és nem érzel ösztönzést arra, hogy újraindítsd magad. Agyadat valami megállíthatatlan erő nyomja, mintha a felhők fölött repülnél, bedugult füleden keresztül egyre hangosodó sípolást hallasz. Kiszáradt ajkaid összeragadtak s mikor beszédre nyitod a szádat, a bőr elszakad és a szájpadlásodról, összecsomósodott nyálcseppek lógnak. Nincs vized, egyedül vagy, hajnali ötkor. És különben is magadban beszélsz.
Az evangélikus templom, fehéren ragyog a sötétben, mikor közelebb érsz a frissen meszelt falakhoz, tömeg válik ki a levegőből. Tompa vagy és fáradt, de képtelen vagy közömbösen elmenni egy ilyen esemény mellett, tehát még jobban lelassítod a lépteidet és fürkésző szemekkel nézed a jobbára idősekből álló gyülekezetet. Gyakorlatilag nem mozogsz előre és az idő is megállt, te mégis másik helyre kerülsz. Gyűrűsféreg mozgás? Gondolkozol, miért sorakoznak itt hajnalban. Már a Bükkös part közelébe érkezel, hallgatod a patak zubogását, a fülemülék énekét. Az úton, a felüljárót keresztülvágó zebrán egy magas, fekete ruhás alak határozott lépétekkel közeledik. Hátán hordoz valamit, nem tudod kivenni pontosan mi az, csak egy homályos foltot látsz. Lejön a lépcsőn és akkor megérted. Ironikus módon egy pap, hatalmas Feszülettel a hátán sétál a Kálvária domb felé. Mögüled, a társaság felől búgó ének szól és egyszerűen nem hiszed el, hogy ez tényleg történik. A pap elmegy melletted és te tátott szájjal haladsz tovább. Hajnali liturgia? Jézus Krisztus feltámadására tartott Istentisztelet. Tudod, mégis kételkedsz magadban. Eszedbe jut, hogy részeg vagy (és különben is magadban beszélsz).
A macskaköveken vízcseppek csillognak, egy egész galaxis száguld a lábaid alatt és úgy érzed, hogy újraindulsz. Mikor a kapudhoz érsz a Nap már a zeniten áll, narancssárga és rózsaszín keverékébe vonva a várost. A gyülekezet énekét még az ágyban is hallani véled, majd az álom elragad. Nem törődsz vele, hogy ruhában alszol, legalább holnap nem kell felöltözni. (És különben is részeg vagy).
Mi a következő lépésed?
Ha másnap locsolkodni akarsz, ezzel megfosztva magad egy áldott nap pihenéstől lapozz a 159-re.
Ha alszol, ameddig szeretnél ezzel kockáztatva, hogy mélyen elásod magad s kiterítenek, akkor lapozz 243-ra.
Ha visszamész a liturgiára, akkor lapozz a 33-ra.
Ha egyéb, akkor lapozz 65-re.
Sok szerencsét az intellektuális önkielégítéshez!
Következtessetek, hogy miért pont ezt a képet töltöttem fel.
2010. március 21., vasárnap
2010. február 28., vasárnap
Híd - Bridge
Nos beköszöntött a korai tavasz, és ennek örömére a patak is kiáradt, üdvözölve ezzel a meleget és boldogság érzését sugárzó, halovány napot.
2010. február 23., kedd
2009. november 28., szombat
2009. november 22., vasárnap
Füst és füstölgés
Valamikor télen, azt hiszem egy januári napon történhetett, amikor fővárosunkban szmog -riadót jelentett be a média. A rendelet valahogy így hangzott: VASÁRNAP 11 ÓRÁTÓL ÉLETBE LÉPETT A SZMOGRIADÓ BUDAPESTEN, AZ INTÉZKEDÉS VISSZAVONÁSÁIG ÉRVÉNYES! AKI TEHETI MARADJON OTTHON! Így történt? Hát nem. Mert bár figyelmeztették a lakosságot, valójában pontosan tudták, hogy ez az utasítás nem működhet addig, amíg az embereknek munkába kell járnia, hiába, első a kötelesség. A szmog magyarázata? Magától értetődő: kevés a légmozgás, de aggodalomra semmi ok hamarosan újraindul, mint egy ventilátor. Tehát az emberek a szmog-riadó alatt is zavartalanul sétáltak, sőt a rendszám korlátozások ellenére a kocsik is ugyanúgy jártak az utakon, azzal a kis különbséggel, hogy most már tudták, hogy szennyezik a környezetet.
Különös lény az ember: előbb gondtalanul szennyezi a környezetét, majd amikor szembesül azzal, hogy mit művelt kétségbeesik. Tulajdonképpen ez az egész olyan volt, akár egy nagy szembesítő show: rádöbbentünk a valóságra, hogy Budapest levegője európai viszonylatban az egyik legszennyezettebb. A városlakók nem mutatták, de legbelül mindenki félt, hogy most vajon mi lesz. És mi lett? Semmi. A szmog-riadó elmúlt, az emberek pedig ugyanúgy élnek, mint eddig. A környezetvédők, pedig akármit is csinálnak, valószínűleg ismét nem veszik észre őket. A lakosság kisebb része viszont elgondolkodott és feltette a két legfontosabb kérdést: Mitől keletkezik a szmog? Mit csinálhatunk, hogy ne alakuljon ki még egyszer? Ha pedig csak a légmozgás hiánya miatt van, akkor a környezetvédők mit akartak ellene tenni? Kérdések halmaza zúdult a nyakamba, a válaszokat pedig csak jóval később tudtam meg. Így hát, bizalmamat keresve elkezdtem kutatni a valódi okok után. Kutatásomat legalulról kezdtem el, - hogy végül a lépcső tetejére kerüljek – az utcán.
Április másodikán lementem a zöldségeshez, mert a szomszéd Ilus mesélte a Katinak, hogy 1000 forintért lehet akciósan venni egy vödör narancsot. Ennek az ajánlatnak nem mondhattam nemet, s amíg az asszony otthon maradt a gyerekkel, addig én elindultam a zöldségeshez. Éppen a Bogdányi utcában járhattam, amikor egy boltból beszélgetés hangjai szűrődtek ki. Egy negyven év körüli, kövér nő egy fiatal sráchoz beszélt.
- Én mondom neked, ez az egész amiatt a felmelegedés miatt volt.
- Globális? – kérdezte értelmesen a férfi.
- Az, az. Globális. Addig tettünk-vettünk, hogy ez a füst jött ki belőle. – a nő megszorította a fiú derekát és erőteljesen bólintott.
- Mármint a globális felmelegedés?
- Igen az!
- Januárban? Sára néni ne viccelődjön! – a srác legyintett egyet és megvakarta a borostáját. – A globális felmelegedés … még hogy … ez az egész a közeledő világ vége miatt van! 2012 december 21.: a Maja időszámítás véget ér! A világ tönkrement, ezért az ufók meg fognak büntetni minket és…
Úgy éreztem, hogy ezzel a beszélgetéssel nem megyek semmire, de mégis éreztem benne valami mélyről jövő feszültséget. Miután megvettem a narancsot hazasiettem, hogy leírjam a párbeszédet. A narancsok fele romlott volt, a kukában végezték.
Továbbléptem és áthelyeztem a kutatást a gyakorlatba. Elmentem a Deák Ferenc térre és megkérdeztem három embert, hátha velük többre megyek, mint a szentendreiekkel. Egy húszas éveiben járó srácot, egy hetven éves öregurat és egy harminc körüli nőt kérdeztem meg. Úgy érzem, ildomos, ha a nővel kezdem.
- Elnézést! Bocsánat!
- Igen. – a vörös ruhás nő lassan megfordult.
- Igen. Bocsánat. Felelne egy pár kérdésemre? Egy perc az egész.
- Igen. Miért is ne?
- Jól van. Köszönöm. Egy pillanatra, ha leülnénk…
- Hogyne, hogyne.
- Így. Szóval. Mi a véleménye a szmog-riadóról?
- Nos … nem is tudom. Szomorú, de tudja az már elmúlt, szóval nem érdekel. A férjemmel három kocsink van, máshogy nem tudnánk élni, tehát nem törődünk a szmoggal. Az okosok majd kitalálnak valamit.
- De hölgyem. Önt nem érdekli a környezete? Vagy akár azok az emberek, akiknek nincs kocsija. Ők megfulladnak az utcákon. Vagy azt akarja, hogy úgy éljünk, mint Tokióban? Maszkokkal és sűrített levegő tartályokkal? – kontráztam rá gyorsan. Nem tetszett ez a nő.
- Ha ez az ára. Mármint nekik sikerült. Miért ne menne itt is? De mit képzel, hogy valami hippi vagyok? Kit érdekel a környezet? Nem beszélve azokról az emberekről, akiknek nincs kocsija. Kiknek nincs ma kocsija? A koldusoknak! Nekik meg úgyis mindegy? – okoskodott.
- De kérem! Ez gyilkosság. Árt a többi embernek! – felháborodtam.
- Gyilkosság az, ha késsel leszúrok egy EMBERT. Ha én autóba ülök, az nem az.
- És mi lesz az emberi jogokkal? Mindenkinek joga van élni! – egyre dühösebb lettem.
- Maga részeg? Nagyon úgy tűnik. Ha nem megy el, akkor idehívom azt a rendőrt. Akarja? Tűnjön el! – a nő gyorsan felugrott és elfutott a parkoló felé.
Miután magamhoz tértem, odasétáltam a padon ücsörgő öregúrhoz. Hosszú, ősz haja, mint megannyi polipcsáp tekergett roskatag vállain. Lassan leültem mellé és melegen rámosolyogtam. Zsebéből elővett egy kis száraz kenyeret, majd dobálni kezdte a körénk sereglő galamboknak. Beszédre nyitottam a számat, de az öreg mutató ujja hirtelen a levegőbe emelkedett és csöndre intett. Egy perc múlva leeresztette és ő maga szólított meg.
- Mondjad fiam. Miért zavartál meg csöndes nyugalmamban?
- Csupán csak pár kérdést tettem volna fel.
- Mond! Mivel akarod fárasztani szegény szakállamat?
- Önnek mi a véleménye a szmog-riadóról?
- Hogy miről? – kérdezte és felém hunyorgott.
- A szmog-riadóról. – mondtam egy kicsit hangosabban.
- Szmog? Az meg mi? – kérdezte kíváncsian.
- Maga nem pesti ugye?
- Nem! Nem! – hangosan felköhögött. Etyekről jöttem fel az unokámhoz.
- Ön nem hallott a három hónapja bejelentett szmog-riadóról?
- Nem. De nézze. Itt is jön az unokám. Hogy milyen szép szál fiú lett belőle! Ejha! - Felvette az eddig rejtve maradt bükkfa botot és remegve keresztül ment a téren, hogy találkozzon az unokájával.
Kezdtem teljesen kétségbe esni. A két megkérdezett emberből az egyik egy nő, akit nem érdekel az egész a másik pedig egy jó szándékú öregúr, aki azt sem tudja, hogy mi fán terem a szmog. Hát ennyire elfelejtették az emberek? Hisz még csak három hónapja volt! Vagy csak nem akarnak róla beszélni? Aztán hirtelen támadt egy ötletem. Mi lenne, ha megkérdeznék egy fiatalt? Nos, nem volt választásom, odasétáltam egy fűben heverő társasághoz.
Négyen voltak. Egy kis körben ültek, a kör közepén pedig egy füstölgő vízipipa állt. Kellemesen elbeszélgettek, éppen akkor érkeztem, amikor a fekete hajú srác egy disznóvicc végére ért.
- Helló srácok! – szólítottam meg őket barátságosan.
- Csá! Nézett rám a fekete hajú srác. Már tudtam, hogy vele fogok beszélgetni. Értelmes, sötétbarna szemei nagyon megragadtak.
- Leülhetek ide a körötökbe?
- Nincs más választásunk ugye? Biztos valamilyen köcsög indexes vagy.
A kör kiszélesedett, így beültem a sráccal szembe. A haja egészen a szemébe lógott, enyhén beesett szemei voltak és fehér bőre. Nyakában egy furcsa jelkép lógott, valami kalapácsot ábrázolt, amibe belecsap egy villám. Színes csíkos pulcsija egészen kitűnt a fekete tömegből.
- Mi a helyzet? – kérdeztem és továbbjátszottam a szerepemet.
- Semmi tesó. Semmi. És veled?
- Hát. Voltaképpen én csak feltennék egy pár kérdést.
- Hogyne! Jó arcnak tűnsz! Kérsz? – és felém nyújtotta a pipát.
- Persze. Igen. Köszönöm. Szóval – mélyet szippantottam a pipából – mi a véleményed a szmog-riadóról?
- Szörnyű! Szerencsétlenek vagyunk! Szennyezzük a környezetet aztán most itt vagyunk. Nézd meg a füvet. Már az se a régi. - A többi srác felröhögött, de én mélyen a szemébe néztem. Lehet, hogy ez srác egy kicsit komolyabb az átlagnál?
- Így van. Szerinted mitől van ez az egész? – néztem ahogy a füst elborítja a srác arcát. Szemei rémisztően villogtak a sűrű füstben.
- Hát. A kocsiktól haver. A kocsiktól! Ha nem lenne ennyi belőle, akkor talán jobb lenne.
- De hát a cigaretta is káros. Sőt. A vízipipa is. Nem gondolod, ha nem lennének, akkor jobb lenne?
- Nem tudom haver. Szerintem például egy gyár sokkal durvább, mint ez. – fellendítette a vízipipát, majd visszatette a fűbe. – És különben is ennek legalább finom az illata.
- Na ja. És mivel lehetne enyhíteni?
- Hát kevesebb kocsi meg gyár! Logika haver! L-O-G-I-K-A! – betűzte lassan.
- Jól van. Köszönöm. Helló srácok.
Hazamentem. A feleségem és a gyerek már aludt. Egyedül álltam a tükör előtt és néztem az arcomat. Fél napot töltöttem azzal, hogy embereket megkérdezzek és nem jutottam semmire. Lehet, hogy tényleg ennyi lenne csak? A kocsik? Fölösleges a kutatás? Gondolatmenetemet a telefon csörgése szakította félbe.
Felvettem a telefont. A vonal sípolt egy darabig, majd pedig robbanásszerűen egy ordító hang azt kiáltotta:
- Halló?!
- Itt Barkonyi Ferenc, újságíró. Miben segíthetek? – halkan beszéltem. Nem tudhattam, hogy ki van a vonal másik végén.
- Kárpáti Eszter, környezetvédő. Megkaptam az üzenetét. – már nem ordított, de a hangja még mindig olyan volt, mint egy fűrészé.
- Igen! Reggel hívtam önt. Talán egy kicsit már későn érdeklődöm, de arra kérném, hogy mondja el a szmog-riadó valódi okát. Hogy mit tudok ellene tenni.
- A szmog-riadó? Igen, igen. Három hónapja volt, ugye? Január? Fagypont körüli hőmérsékleten gyakori. – miközben beszél. lassan odamegyek az ablakhoz. Nézem a lemenő napot. Fénye narancssárgára festi a szoba sarkait, elnyúlt árnyékokkal játszadozva a falon. – Legfőképpen a lakások és az irodák fűtése, okozza. A fosszilis tüzelőanyagok, a szén, az olaj, a gáz nagymértékű felhasználása váltja ki. A korom a porral vegyül, jelentős kén-dioxid szennyezést okoz. Mint Londonban. A légmozgás leáll. És hogy miért? Mert a Dunaparton épülő hatalmas irodaházak teljesen elzárják a szél útját. Szóval mondhatjuk úgy is, hogy olyan, mint egy öltöző, ami nem szellőzik, mert nincsenek ablakai. És ki zárta be az ablakokat? Hát mi! Tudja jól, hogy mi hiába jártatjuk a szánkat. Csak azt nem tudom, mi lesz, ha elered a savas eső! Vajon mi lesz akkor?
- Megkapjuk, amit megérdemlünk. Tudja mit? Köszönöm. Viszonthallásra. – lerakom a telefont. Lassan elindulok az előszoba felé. Közben érzem a talap alatt áramló padlófűtést. Még fütyülni is elkezdek. A cirkókazán elé álltam és egy határozott mozdulattal lekapcsoltam. Én ugyan nem szennyezem a környezetemet! Nem tudom megakadályozni a szennyezést, de legalább a magam részével csökkentem. És ha mindenki így gondolná … igen, akkor tökéletes lenne. Lefekszem az ágyba a feleségem mellé. Gyengéden átölelem Anna derekát és arra gondolok, hogy milyen jó, hogy már itt a tavasz, április van …
Különös lény az ember: előbb gondtalanul szennyezi a környezetét, majd amikor szembesül azzal, hogy mit művelt kétségbeesik. Tulajdonképpen ez az egész olyan volt, akár egy nagy szembesítő show: rádöbbentünk a valóságra, hogy Budapest levegője európai viszonylatban az egyik legszennyezettebb. A városlakók nem mutatták, de legbelül mindenki félt, hogy most vajon mi lesz. És mi lett? Semmi. A szmog-riadó elmúlt, az emberek pedig ugyanúgy élnek, mint eddig. A környezetvédők, pedig akármit is csinálnak, valószínűleg ismét nem veszik észre őket. A lakosság kisebb része viszont elgondolkodott és feltette a két legfontosabb kérdést: Mitől keletkezik a szmog? Mit csinálhatunk, hogy ne alakuljon ki még egyszer? Ha pedig csak a légmozgás hiánya miatt van, akkor a környezetvédők mit akartak ellene tenni? Kérdések halmaza zúdult a nyakamba, a válaszokat pedig csak jóval később tudtam meg. Így hát, bizalmamat keresve elkezdtem kutatni a valódi okok után. Kutatásomat legalulról kezdtem el, - hogy végül a lépcső tetejére kerüljek – az utcán.
Április másodikán lementem a zöldségeshez, mert a szomszéd Ilus mesélte a Katinak, hogy 1000 forintért lehet akciósan venni egy vödör narancsot. Ennek az ajánlatnak nem mondhattam nemet, s amíg az asszony otthon maradt a gyerekkel, addig én elindultam a zöldségeshez. Éppen a Bogdányi utcában járhattam, amikor egy boltból beszélgetés hangjai szűrődtek ki. Egy negyven év körüli, kövér nő egy fiatal sráchoz beszélt.
- Én mondom neked, ez az egész amiatt a felmelegedés miatt volt.
- Globális? – kérdezte értelmesen a férfi.
- Az, az. Globális. Addig tettünk-vettünk, hogy ez a füst jött ki belőle. – a nő megszorította a fiú derekát és erőteljesen bólintott.
- Mármint a globális felmelegedés?
- Igen az!
- Januárban? Sára néni ne viccelődjön! – a srác legyintett egyet és megvakarta a borostáját. – A globális felmelegedés … még hogy … ez az egész a közeledő világ vége miatt van! 2012 december 21.: a Maja időszámítás véget ér! A világ tönkrement, ezért az ufók meg fognak büntetni minket és…
Úgy éreztem, hogy ezzel a beszélgetéssel nem megyek semmire, de mégis éreztem benne valami mélyről jövő feszültséget. Miután megvettem a narancsot hazasiettem, hogy leírjam a párbeszédet. A narancsok fele romlott volt, a kukában végezték.
Továbbléptem és áthelyeztem a kutatást a gyakorlatba. Elmentem a Deák Ferenc térre és megkérdeztem három embert, hátha velük többre megyek, mint a szentendreiekkel. Egy húszas éveiben járó srácot, egy hetven éves öregurat és egy harminc körüli nőt kérdeztem meg. Úgy érzem, ildomos, ha a nővel kezdem.
- Elnézést! Bocsánat!
- Igen. – a vörös ruhás nő lassan megfordult.
- Igen. Bocsánat. Felelne egy pár kérdésemre? Egy perc az egész.
- Igen. Miért is ne?
- Jól van. Köszönöm. Egy pillanatra, ha leülnénk…
- Hogyne, hogyne.
- Így. Szóval. Mi a véleménye a szmog-riadóról?
- Nos … nem is tudom. Szomorú, de tudja az már elmúlt, szóval nem érdekel. A férjemmel három kocsink van, máshogy nem tudnánk élni, tehát nem törődünk a szmoggal. Az okosok majd kitalálnak valamit.
- De hölgyem. Önt nem érdekli a környezete? Vagy akár azok az emberek, akiknek nincs kocsija. Ők megfulladnak az utcákon. Vagy azt akarja, hogy úgy éljünk, mint Tokióban? Maszkokkal és sűrített levegő tartályokkal? – kontráztam rá gyorsan. Nem tetszett ez a nő.
- Ha ez az ára. Mármint nekik sikerült. Miért ne menne itt is? De mit képzel, hogy valami hippi vagyok? Kit érdekel a környezet? Nem beszélve azokról az emberekről, akiknek nincs kocsija. Kiknek nincs ma kocsija? A koldusoknak! Nekik meg úgyis mindegy? – okoskodott.
- De kérem! Ez gyilkosság. Árt a többi embernek! – felháborodtam.
- Gyilkosság az, ha késsel leszúrok egy EMBERT. Ha én autóba ülök, az nem az.
- És mi lesz az emberi jogokkal? Mindenkinek joga van élni! – egyre dühösebb lettem.
- Maga részeg? Nagyon úgy tűnik. Ha nem megy el, akkor idehívom azt a rendőrt. Akarja? Tűnjön el! – a nő gyorsan felugrott és elfutott a parkoló felé.
Miután magamhoz tértem, odasétáltam a padon ücsörgő öregúrhoz. Hosszú, ősz haja, mint megannyi polipcsáp tekergett roskatag vállain. Lassan leültem mellé és melegen rámosolyogtam. Zsebéből elővett egy kis száraz kenyeret, majd dobálni kezdte a körénk sereglő galamboknak. Beszédre nyitottam a számat, de az öreg mutató ujja hirtelen a levegőbe emelkedett és csöndre intett. Egy perc múlva leeresztette és ő maga szólított meg.
- Mondjad fiam. Miért zavartál meg csöndes nyugalmamban?
- Csupán csak pár kérdést tettem volna fel.
- Mond! Mivel akarod fárasztani szegény szakállamat?
- Önnek mi a véleménye a szmog-riadóról?
- Hogy miről? – kérdezte és felém hunyorgott.
- A szmog-riadóról. – mondtam egy kicsit hangosabban.
- Szmog? Az meg mi? – kérdezte kíváncsian.
- Maga nem pesti ugye?
- Nem! Nem! – hangosan felköhögött. Etyekről jöttem fel az unokámhoz.
- Ön nem hallott a három hónapja bejelentett szmog-riadóról?
- Nem. De nézze. Itt is jön az unokám. Hogy milyen szép szál fiú lett belőle! Ejha! - Felvette az eddig rejtve maradt bükkfa botot és remegve keresztül ment a téren, hogy találkozzon az unokájával.
Kezdtem teljesen kétségbe esni. A két megkérdezett emberből az egyik egy nő, akit nem érdekel az egész a másik pedig egy jó szándékú öregúr, aki azt sem tudja, hogy mi fán terem a szmog. Hát ennyire elfelejtették az emberek? Hisz még csak három hónapja volt! Vagy csak nem akarnak róla beszélni? Aztán hirtelen támadt egy ötletem. Mi lenne, ha megkérdeznék egy fiatalt? Nos, nem volt választásom, odasétáltam egy fűben heverő társasághoz.
Négyen voltak. Egy kis körben ültek, a kör közepén pedig egy füstölgő vízipipa állt. Kellemesen elbeszélgettek, éppen akkor érkeztem, amikor a fekete hajú srác egy disznóvicc végére ért.
- Helló srácok! – szólítottam meg őket barátságosan.
- Csá! Nézett rám a fekete hajú srác. Már tudtam, hogy vele fogok beszélgetni. Értelmes, sötétbarna szemei nagyon megragadtak.
- Leülhetek ide a körötökbe?
- Nincs más választásunk ugye? Biztos valamilyen köcsög indexes vagy.
A kör kiszélesedett, így beültem a sráccal szembe. A haja egészen a szemébe lógott, enyhén beesett szemei voltak és fehér bőre. Nyakában egy furcsa jelkép lógott, valami kalapácsot ábrázolt, amibe belecsap egy villám. Színes csíkos pulcsija egészen kitűnt a fekete tömegből.
- Mi a helyzet? – kérdeztem és továbbjátszottam a szerepemet.
- Semmi tesó. Semmi. És veled?
- Hát. Voltaképpen én csak feltennék egy pár kérdést.
- Hogyne! Jó arcnak tűnsz! Kérsz? – és felém nyújtotta a pipát.
- Persze. Igen. Köszönöm. Szóval – mélyet szippantottam a pipából – mi a véleményed a szmog-riadóról?
- Szörnyű! Szerencsétlenek vagyunk! Szennyezzük a környezetet aztán most itt vagyunk. Nézd meg a füvet. Már az se a régi. - A többi srác felröhögött, de én mélyen a szemébe néztem. Lehet, hogy ez srác egy kicsit komolyabb az átlagnál?
- Így van. Szerinted mitől van ez az egész? – néztem ahogy a füst elborítja a srác arcát. Szemei rémisztően villogtak a sűrű füstben.
- Hát. A kocsiktól haver. A kocsiktól! Ha nem lenne ennyi belőle, akkor talán jobb lenne.
- De hát a cigaretta is káros. Sőt. A vízipipa is. Nem gondolod, ha nem lennének, akkor jobb lenne?
- Nem tudom haver. Szerintem például egy gyár sokkal durvább, mint ez. – fellendítette a vízipipát, majd visszatette a fűbe. – És különben is ennek legalább finom az illata.
- Na ja. És mivel lehetne enyhíteni?
- Hát kevesebb kocsi meg gyár! Logika haver! L-O-G-I-K-A! – betűzte lassan.
- Jól van. Köszönöm. Helló srácok.
Hazamentem. A feleségem és a gyerek már aludt. Egyedül álltam a tükör előtt és néztem az arcomat. Fél napot töltöttem azzal, hogy embereket megkérdezzek és nem jutottam semmire. Lehet, hogy tényleg ennyi lenne csak? A kocsik? Fölösleges a kutatás? Gondolatmenetemet a telefon csörgése szakította félbe.
Felvettem a telefont. A vonal sípolt egy darabig, majd pedig robbanásszerűen egy ordító hang azt kiáltotta:
- Halló?!
- Itt Barkonyi Ferenc, újságíró. Miben segíthetek? – halkan beszéltem. Nem tudhattam, hogy ki van a vonal másik végén.
- Kárpáti Eszter, környezetvédő. Megkaptam az üzenetét. – már nem ordított, de a hangja még mindig olyan volt, mint egy fűrészé.
- Igen! Reggel hívtam önt. Talán egy kicsit már későn érdeklődöm, de arra kérném, hogy mondja el a szmog-riadó valódi okát. Hogy mit tudok ellene tenni.
- A szmog-riadó? Igen, igen. Három hónapja volt, ugye? Január? Fagypont körüli hőmérsékleten gyakori. – miközben beszél. lassan odamegyek az ablakhoz. Nézem a lemenő napot. Fénye narancssárgára festi a szoba sarkait, elnyúlt árnyékokkal játszadozva a falon. – Legfőképpen a lakások és az irodák fűtése, okozza. A fosszilis tüzelőanyagok, a szén, az olaj, a gáz nagymértékű felhasználása váltja ki. A korom a porral vegyül, jelentős kén-dioxid szennyezést okoz. Mint Londonban. A légmozgás leáll. És hogy miért? Mert a Dunaparton épülő hatalmas irodaházak teljesen elzárják a szél útját. Szóval mondhatjuk úgy is, hogy olyan, mint egy öltöző, ami nem szellőzik, mert nincsenek ablakai. És ki zárta be az ablakokat? Hát mi! Tudja jól, hogy mi hiába jártatjuk a szánkat. Csak azt nem tudom, mi lesz, ha elered a savas eső! Vajon mi lesz akkor?
- Megkapjuk, amit megérdemlünk. Tudja mit? Köszönöm. Viszonthallásra. – lerakom a telefont. Lassan elindulok az előszoba felé. Közben érzem a talap alatt áramló padlófűtést. Még fütyülni is elkezdek. A cirkókazán elé álltam és egy határozott mozdulattal lekapcsoltam. Én ugyan nem szennyezem a környezetemet! Nem tudom megakadályozni a szennyezést, de legalább a magam részével csökkentem. És ha mindenki így gondolná … igen, akkor tökéletes lenne. Lefekszem az ágyba a feleségem mellé. Gyengéden átölelem Anna derekát és arra gondolok, hogy milyen jó, hogy már itt a tavasz, április van …
Régi írás, régi kép. Ősi mappámban turkálva fedeztem fel e remekeket.
2009. május 16., szombat
Visszzatekerés - Rewind
Az idő kerekét - nem egész három hónappal a Valentin-nap után – visszafordítják. Isten ujjai megnyomják a „visszatekerés” gombot és az élet rádiószalagja elindul hátrafelé. Az óraszámlapján jobbra vánszorgó mutatók, balra indulnak el. A nap, este felmegy az égre, reggel pedig lebukik. Az emberek visszafelé futnak munkájukból - Szürke városukon keresztül – a boltokig - az élelmiszereket, tisztálkodó szereket kiveszik a kosárból és a polcra rakják. Utána hazahátrálnak, kihúzzák a mosogatóból a tányérokat és visszaterítenek az asztalra. A reggeli, a tányérba vándorol, a kávé visszaugrik a kotyogós főzőjébe, hogy leforrjon. A testekből kicsapódó víz a zuhanyrózsa kicsiny lyukaiba költözik, majd hosszú alagúton a bojler gyomrába ömlik. A pizsama leesik a fogasról és visszakerül a gazdájára. Mindenki visszaugrik az ágyba, hogy tovább aludjon, sőt még az álmok is visszafordulnak, hogy megkeressék a gyökereiket. A nyárfákra visszahullnak a fehér termések. A fa, amely egy hosszú évig készül a nagy pillanatra, hogy virág ruhába öltözzön. És miután végzett leveti magáról. Vajon miért ajándékoz meg egy ilyen világot? A felfelé tartó virágeső hónapokig tart. Fa újra pompázik a tavaszi napfényben. Az út végeztével visszabújnak téli tokjukba. Hamarosan a hó újra megfagy a földön, hogy utána a felhők közé essen. Három hónapig az idő kizökken addigi – normális – medréből, hogy egy másikba folyjék. Minden megy ebben az ütemben, tavaszból újra tél lesz, az eső felfelé esik, a kocsik hátramennek, ám - a három hónapja zavartalanul pörgő szalag - beleütközik egy csavarba. A tempó lassulni kezd, a szalag felcsavarodik, összekuszálódik, majd magába fordul. Az egész pillanatok alatt zajlik le. Egy utolsó elkeseredett próbálkozás után megáll. A nyomorékká vált kazetta megáll a szerelmesek napján. Hetvenegy nap tekerés után először áll meg pihenőre, míg a fényes fellegekben élő Úr, próbálja megjavítani a kattogó magnót.
Emlékképek
2009. január 31., szombat
2009. január 24., szombat
Helyzetjelentés a Megyeri hídról - Status report from Megyeri bridge
Valahol a Cora környékén járhattuk, amikor a neonihil gyorsított a tempón. Tövig nyomta a gázpedált. Száguldás. Úgy tapadtunk bele a hátsó ülésbe, mintha a kocsit sugárhajtómű hajtaná. De nem volt itt szó semmilyen hajtóműről. A vezető csak szimplán a neonihil volt. Neki nem kell változnia, mert már alkalmazkodott ehhez a tempóhoz. És, hogy mi van velünk, többiekkel? Ki nem szar le minket? Mi már egy másik világban jártunk, ahol csak futó fények voltak. És különben is szalagavatóra siettünk. Már ott kellet volna lennünk, de későn indultunk el Szentendréről. A sötét kocsiban senki nem beszélt csak az elszaladó fényeket láttuk magunk körül. Tényleg egy másik világban jártunk? Mellettem ült a bátyám, akit hamarosan felavattak. Akit a legkevésbé sem érdekelt ez az egész szentimentális maszlag. Őt csak a barátnője érdeklte, aki mivel még nem ismerte igazán a neonihilt még egy könnycseppet is elmorzsolt sőt még imádkozott is, nehogy összeütközzünk az egyik fénycsóvával. Fogták egymás kezét. Szerelmesen néztek egymás szemébe. A bátyám arcán valami természetellenes vigyor terült el. Élvezte, ahogy a neonihil vezet. Megszokta már. Eggyé váltak. Ő és a neonihil. Neonihil. Egyedül.
Mindketten tudták, hogy mi vár rájuk az egyre gyorsabban közeledő körforgalomban. A kilométeróra felszökött ötvenre. A világ már eltörpült körülöttünk. Egyre kisebb lett. Majd pedig megszűnt létezni. Már egészen biztos voltam, hogy az álmodok. Arcokat rajzoltam a bepárásodott üvegre. Mindegyik melegen mosolygot rá a fényekre és régi barátként üdvözölte őket. A neonihil állandóan vedeli a vizet. Hideg és szénsavmentes. Senki nem tudja, hogy miért van nála mindig víz, de nem is érdekes addíg, amíg a nihil működik. Fagyosan vágott neki a körforgalomnak. A belső sávban megy. Előzik. És már kint is volt. Az egész olyan gyorsan történt, hogy a többi kocsi csak egy sötét foltot láthatott az egészből, ha egyáltalán láttak valamit. A neonihil röhögött. Hangosan visított. Elszántan nézte az utat. Még gyorsabbra váltott, már láttuk a híd grandiózus pilléreit, amikor egyszer csak rendőr sziréna sikított fel mögöttünk. Hátra néztem. Egy rendőr követett minket. A kocsik szétváltak a rend dicsőséges szerve előtt szabad utat engedve hozzánk.
- Minket követ? - kérdezte az anyukám megtörve ezzel a percek óta tartó csendet.
- Nem tudom. - válaszolta a neonihil és tovább nyomta a pedált.
- Minket. - mondta a bátyám és kifordult. Elengedte Melinda kezét.
- Minket. - mondta anyukám is, aki feszülten nézte a visszapillantó tükröt. A kék és piros fények már egészen elborították a kocsit. A sarkunkban voltak. A neonihil vizet vedelt. A szirénák erősebben kezdtek villogni. Már a híd közepén voltunk, amikor lassulni kezdtünk. A fények már nem mozogtak. Én még mindig idióta arcokat rajzoltam. Teljesen beborítottam velük az üveget. Megálltunk. A kocsik gyorsan szálltak el mellettünk. Ők tovább repültek nélkülünk. A rendőr kocsi már nem szirénázott, de a fényei még mindig világítottak. A sárga mellényes rendőr lassan oda sétált a kocsinkhoz. Szemében a diadal kiolthatatlan lángja égett. Ki voltunk neki szolgáltatva. Végre egy ember, akit megbüntethet. Akin kiélheti a hetek óta gyűlő dühét. Bekopogott az ablakon. A valóság ridegen, egy csúnya rendőr képében üdvözölt bennünket. Véget ért az álom. A neonihil kiszállt. A Duna feketén hömpölyögött alattunk, az óramutató pedig kínzó lassúsággal vánszorogott. A rendőr húzta az időt. Nem voltak többé színek, egyszer csak minden boldogság és öröm fekete-fehérre vált. Csak a rend fényei világítottak színesen.
Kék - Piros. Kék - Piros. Kék - Piros. Melinda és Gergő csókolóztak. Senki nem törte meg a feszült csendet. Még mindig az üveget firkáltam. Anya kinyitotta az ablakot. Rágyújtott egy cigire. A dohány halkan sercegett. A szájak elváltak egymástól. Az ujjam megállt egy pillanatra. Anya kihajította a cigit.
- Nem lesz semmi baj cicám. A neonihil meg fogja oldani. – mondta a bátyám, de valójában ő is félt.
Egy másik rendőr közeledett az kocsi felé. Közben a neonihil iratait vizsgálták. Megfújatták vele a szondát. Semmi. A nenohil notórius józan vezető.
- Maga az anyja? – kérdezte a kopasz rendőr. A harmincas éveiben járhatott. Sűrű szakáll borította a pattanásos arcát. Feje - mintha baltával faragták volna – kocka alakú volt Acél szürke szemei fenyegetően nézték az újfent csókolózó párt.
- Nem. Mi csak utasok vagyunk. Szalagavatóra sietünk. - válaszolta reszketve az anyukám.
- Meg akarnak halni? Kösse be magát újra! És maguk is! – vádlón rámutatott a bátyámra. – Bambák! – elsétált az autótól, de még egyszer rám is nézett. Tekintet alatt eltűnt a kocsi ablakairól a pára. A mosolygó arcok is meghaltak. Most már végleg vége volt az álomnak.
A neonihil visszajött.
- Egy húszast biztos le fognak rólam akasztani. – ismét ivott az üvegből.
Körülbelül fél órát álltunk egy helyben. Mikor újra elindultunk, már nem tér vissza az álom. Vége volt. A valóságban voltunk. A valóság sivár autópályáján, ahol minden földhöz ragadt és magányos. Nincs senki az alagút végén, csak egy újabb rendőr, aki várja, hogy mikor csaphat le ránk az acél karmaival. Az élet nem fair és megöli az olyan embereket, akik csak élvezni szeretnék az életet. Kötelesség? Biztonság? Rendőrség? Mit érnek mindezek addig, amíg egy eltörhetetlen lánc tartja őket fogva?
Mindketten tudták, hogy mi vár rájuk az egyre gyorsabban közeledő körforgalomban. A kilométeróra felszökött ötvenre. A világ már eltörpült körülöttünk. Egyre kisebb lett. Majd pedig megszűnt létezni. Már egészen biztos voltam, hogy az álmodok. Arcokat rajzoltam a bepárásodott üvegre. Mindegyik melegen mosolygot rá a fényekre és régi barátként üdvözölte őket. A neonihil állandóan vedeli a vizet. Hideg és szénsavmentes. Senki nem tudja, hogy miért van nála mindig víz, de nem is érdekes addíg, amíg a nihil működik. Fagyosan vágott neki a körforgalomnak. A belső sávban megy. Előzik. És már kint is volt. Az egész olyan gyorsan történt, hogy a többi kocsi csak egy sötét foltot láthatott az egészből, ha egyáltalán láttak valamit. A neonihil röhögött. Hangosan visított. Elszántan nézte az utat. Még gyorsabbra váltott, már láttuk a híd grandiózus pilléreit, amikor egyszer csak rendőr sziréna sikított fel mögöttünk. Hátra néztem. Egy rendőr követett minket. A kocsik szétváltak a rend dicsőséges szerve előtt szabad utat engedve hozzánk.
- Minket követ? - kérdezte az anyukám megtörve ezzel a percek óta tartó csendet.
- Nem tudom. - válaszolta a neonihil és tovább nyomta a pedált.
- Minket. - mondta a bátyám és kifordult. Elengedte Melinda kezét.
- Minket. - mondta anyukám is, aki feszülten nézte a visszapillantó tükröt. A kék és piros fények már egészen elborították a kocsit. A sarkunkban voltak. A neonihil vizet vedelt. A szirénák erősebben kezdtek villogni. Már a híd közepén voltunk, amikor lassulni kezdtünk. A fények már nem mozogtak. Én még mindig idióta arcokat rajzoltam. Teljesen beborítottam velük az üveget. Megálltunk. A kocsik gyorsan szálltak el mellettünk. Ők tovább repültek nélkülünk. A rendőr kocsi már nem szirénázott, de a fényei még mindig világítottak. A sárga mellényes rendőr lassan oda sétált a kocsinkhoz. Szemében a diadal kiolthatatlan lángja égett. Ki voltunk neki szolgáltatva. Végre egy ember, akit megbüntethet. Akin kiélheti a hetek óta gyűlő dühét. Bekopogott az ablakon. A valóság ridegen, egy csúnya rendőr képében üdvözölt bennünket. Véget ért az álom. A neonihil kiszállt. A Duna feketén hömpölyögött alattunk, az óramutató pedig kínzó lassúsággal vánszorogott. A rendőr húzta az időt. Nem voltak többé színek, egyszer csak minden boldogság és öröm fekete-fehérre vált. Csak a rend fényei világítottak színesen.
Kék - Piros. Kék - Piros. Kék - Piros. Melinda és Gergő csókolóztak. Senki nem törte meg a feszült csendet. Még mindig az üveget firkáltam. Anya kinyitotta az ablakot. Rágyújtott egy cigire. A dohány halkan sercegett. A szájak elváltak egymástól. Az ujjam megállt egy pillanatra. Anya kihajította a cigit.
- Nem lesz semmi baj cicám. A neonihil meg fogja oldani. – mondta a bátyám, de valójában ő is félt.
Egy másik rendőr közeledett az kocsi felé. Közben a neonihil iratait vizsgálták. Megfújatták vele a szondát. Semmi. A nenohil notórius józan vezető.
- Maga az anyja? – kérdezte a kopasz rendőr. A harmincas éveiben járhatott. Sűrű szakáll borította a pattanásos arcát. Feje - mintha baltával faragták volna – kocka alakú volt Acél szürke szemei fenyegetően nézték az újfent csókolózó párt.
- Nem. Mi csak utasok vagyunk. Szalagavatóra sietünk. - válaszolta reszketve az anyukám.
- Meg akarnak halni? Kösse be magát újra! És maguk is! – vádlón rámutatott a bátyámra. – Bambák! – elsétált az autótól, de még egyszer rám is nézett. Tekintet alatt eltűnt a kocsi ablakairól a pára. A mosolygó arcok is meghaltak. Most már végleg vége volt az álomnak.
A neonihil visszajött.
- Egy húszast biztos le fognak rólam akasztani. – ismét ivott az üvegből.
Körülbelül fél órát álltunk egy helyben. Mikor újra elindultunk, már nem tér vissza az álom. Vége volt. A valóságban voltunk. A valóság sivár autópályáján, ahol minden földhöz ragadt és magányos. Nincs senki az alagút végén, csak egy újabb rendőr, aki várja, hogy mikor csaphat le ránk az acél karmaival. Az élet nem fair és megöli az olyan embereket, akik csak élvezni szeretnék az életet. Kötelesség? Biztonság? Rendőrség? Mit érnek mindezek addig, amíg egy eltörhetetlen lánc tartja őket fogva?
2009. január 19., hétfő
2009. január 11., vasárnap
Őrület - Madness
Több napos, lázas készülődés után végül arra az elhatározásra jutottam, hogy elmegyek. Felkaptam a vállamra a fényképezőgépet és elutaztam. Meglátogattam az Érzelmek partjait, ahol nem találtam mást csak mindent elnyelő őrületet.
Ui: Köszönet a bátyámnak, aki a kezembe adta a gépet.
Ui: Köszönet a bátyámnak, aki a kezembe adta a gépet.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
