Végjáték

Betegségem története véget ér. Összezuhanva, földre roskadva felköhögöm a lelkemet. Holtan az árokba hanyatlok, akár egy megvert farkas. Reszketek, fogaim csikorognak, talán ki is hullott néhány. Harmadnapja szenvedek. Azt hiszem az ember érzi, ha közelít a vég. Hörgő, recsegő, fröcsögő állat vagyok. Lesoványodott csontváz, félember, elhagyott árnyék, barna festék paca. Belül égek és kívül meghalok. Vékonybelemben egy féreg tekereg, fogaival marcangol. Nem tudok harcolni a kór ellen, gyötör és acél sodronyával gúzsba köt. Nincs gyógyír, a sárga por nem segít. Isten sem segíthet rajtam. A vérem sötétedik és megalvad az ereimben. Kerékbe tör, kifacsar, mint egy felmosórongyot. Nevet rajtam az ördög. Bőröm megzuhant, arcom kifejezéstelen, halott. Lassan elszürkülök, ahogy a betegség felülkerekedik rajtam. Szemeim üresek, mint két sötét lyuk tátonganak az arcomon és kihunyt belőlük az utolsó szikra. Leolvadó ajkamon sárga nyálcsimbókok ingáznak, arany cseppekben, lustán csurognak az államon. Megtörtem és beletörődtem az elkerülhetetlen végbe. Végrendelet nélkül, észrevétlenül távozok. Vánszorgok a folyosókon céltalanul, mint egy élőhalott. Csontjaim ropognak, minden megtett lépés után elvékonyodnak a lábamban az izmok. Cérnavékony inak elszakadnak és a húshúrok egy utolsót pendülnek, ahogy szétpattannak. Pokoli gitárszólam szól a testemből. A víz már forr. Zseléssé vált tükrén fények sárgállanak és üldözik egymást a bugyogó felszínen. Teafiltert mártogatok bele. Először, mint kóbor tintakígyó, tekereg a víz alatt a vörös folt. Lustán kavarog és szerteoszlik. A víz felhabzik. Megfeketül. Heves mozdulatokkal emelgetem fel-le a filtert, mint karmester a pálcáját. A mélyvörös hullám teljesen elszínezi a vizet, majd feketévé változtatja, de én benne hagyom a filtereket. Bordó indák örvénylenek a kanalam nyomán. Habzás alábbhagy, csak tűhegynyi szikrák pattognak a vízen. A gáz szisszenve kialszik. Fehér gőzfelhő száll a plafon felé. A lámpafény is megnyugszik, türelmesen önmagába fordul, körbe-körbehömpölyög. Én is megpihenek, végre valahára megpihenhetek. Elhagyom a testemet és a párnák közé simulva alszom Elindulok egy másik úton, ahol csak nagyon kevesen járnak. Köhögésem messze elhallik, el a játszótéren nevetgélő gyerekig. El az orvosi rendelőbe, ahol a kislány eldobja a mackóját és a kisfiú felsír, amint elesik a lépcsőn. Remélem mindenki meghallja majd az utolsó sóhajomat, Isten óvjon mindenkit a járványtól.

Változatlanul

Hajnali háromkor a helyzet változatlan. Takaró az államig húzva, hálózsákba bújva csúszok lefelé az ágyról. Egy ideig úgy teszek, mintha aludnék, de csak hallgatózom a csendben. Rövid, álmatlan alvásból ébredek fel. Csakúgy felnyílik a szemem. Szívem nagyon lassan és mélyeket dobban, akár egy cseppkőbarlang, ahol csak akkor szűnik meg a dübögés, ha felnyitják. Orrom éget, felsebesedett. Orrspray. Súlyos léptekkel leslattyogok a lépcsőn. A fürdőszoba csendjét egyedül a zuhanyrózsáról lehulló páracseppek rendszertelen kopogása töri meg. Az asztalon szétomlik egy régen összegyűrt csokipapír, a szobákból elhaló sóhajok hallatszódnak - mindenki az igazak álmát alussza még. Finom remegések, itt-ott takaró vagy matrac zizzen. Ízület reccsen-roppan. Csakúgy, mint tegnap. Víz a gázra, sisteregnek a buborékok, gyöngyözik a víztükör. Sárga lötty le torkon. Nem tudom, hogy segít-e egyáltalán. Jobb azt hinni, hogy igen. Nem sokra rá egy kávé. Az utca némább, mint tegnap. A város néptelen, csak egy pár kallódó lélek poroszkál az jégtől korbácsolt falak mentén. A hideg egyre nő, a színek és felhők megfakulnak, ahogy feladom a küzdelmet. A rohamok nem szűnnek. Úgy érzem, hogy minden köhögésnél kiszakad egy darabka a tüdőmből. Elsatnyultan, görnyedezve köhögök. A torkom pergamen száraz. Ahogy nyelem a kávét, mintha a hajszálvékony erecskék megroppannának és elkérgesedve a mélybe zuhannának. Akár egy kígyó levedlett bőre. Sálban és sapkában ülök és várom, hogy elindulhassak a HÉV-hez, mintha misem történt volna. Mintha nem lennék ébren két és fél órája. Ma nem találkozom se rákóczisokkal se a ferencesekkel. Túl korán van még.

Beteg

Inhalálok. Remegve ébredek fel, miközben a levegő sípolva áramlik ki a számon. Az orrom eldugulva, minden levegővétel egy percig élet. Minden levegővétel kínszenvedés. Az oxigén nehézkesen préseli magát a tüdőmbe, lyukakat vág a hörgőkre rakódott betegségbe. Szemeim könnybe lábadnak. Hurutos, karcos köhögésroham fog el. Attól félek, hogy a következő pillanatban vérpermet borítja majd a párnahuzatot, de elmúlik. Embriópózba meredve hallgatok. Anyám horkol. Nagyokat emelkedik a mellkasa, szipogva fújja ki levegőt. Szája szélén kipukkan egy nyálbuborék. Erre ébredhettem fel. Meg arra, hogy beteg vagyok. A haja szétterül az ágyon. Úgy érzem magam, mint egy molyrágta pulóver, amit a nagymama kötött régen. Megkaptam és beraktam a szekrénybe. Ott lógott, védtelenül a sötétben, mígnem a rovarok apró lyukakat rágtak bele. Vörös szemekkel feltápászkodom. Elgémberedett végtagjaim, mintha kihaltak volna. Automatikus reflexek még működnek. Bal láb, jobb láb. Az orrspray után nyúlok.

Lent kiveszem a mikróból a kávémat és felteszek forrni egy lábasban vizet. Sárgás port öntök a bögrébe és türelmesen várok kávét kortyolgatva. Néha-néha felköhintek, ragadós massza ugrál a torkomban. Összegörnyedve fogom a mellkasom. Kemény. Kint még nem jött fel a Nap. Sötét van. A csend megtölti a konyhát, mint a víz a befőttes üveget. Kint csurog az eső. Egy utolsó halálhörgésre várok, hogy kilehelhessem a lelkemet. A gőzölgő gyógyszer legurul a torkomon, akár egy kéményseprő, végighúzza seprűjét a nyelőcsövemen. Lehordja magával a belsőfalra ragadt kormot. A forró víz szétterjed a testemben, kavarog a gyomromban, golyót hagy a torkomban. Két órával előbb ébredtem, mint kellett volna. Szemem alatt kövér táskák, megtelve vérrel és álmatlansággal. Nincs étvágyam. Az agyam lassan ébredezik. Szürke falakat kell átütnie. A kór és a hátrahagyott álmok falait. Be kell menjek Pestre. Nincs más választásom. Esik az eső a sáros utakra, a sarkokba félrehordva, megfeketült hóbuckák olvadoznak. A ferencesek meg a rákóczisok garmadája átnéz az út túloldaláról. Nevetve mutogatnak felém. Nyakamat behúzva fújom az orromat, de nem jön semmi. Száraz. Éget. Feldörzsöli az arcom, mégse jön semmi.

Tündérkép

B. Zita-Ritának

Az álom olyan, amilyennek látni szeretnéd.

Már harmadik éve, a hét öt napján – szombat és vasárnap kivételével – a szentendrei HÉV-vel utaztam. Negyvenkét percet egészen a Batthyány térig – bár régebben már az Árpád hídnál leszálltam, hamar rádöbbentem, hogy időben gazdaságosabb, ha végigmegyek. Felszálltam a kettes metróra, aztán a Deák téren váltottam a hármasra, majd a Nagyvárad téren leszálltam, ahonnan mindössze hat perc sétára volt az iskolám. Három évig, minden reggel. Minden év szeptemberétől a következő év júniusáig. Az órarendemtől függően más és más járatokkal is utaztam – előfordult, hogy buszra szálltam, amely egészen másfele vitt, mint a vonat. A lábamban volt az út, álmomban is odataláltam volna.

Úgy ismertem a pesti tömegközlekedést, mint a tenyeremet. A HÉV-vel, a metróval, a busszal és esetenként a villamossal is utaztam, igaz az utóbbival csak nagy ritkán, ha portyázásaim éppen arra vezettek. A villamos olyan volt, mint egy kígyó. Nyájas hangjával kényeztetett, a közeledbe férkőzött, felkínálta az almát, utána egy váratlan pillanatban a földhöz vágott és jót nevetve elkúszott a Margit hídon. Jól ismertem a jellegzetes énekeket, a zörejeket és a tompa puffanásokat. Tudtam, hogy melyik karakán és melyik gyáva. Ki mit mond, milyen állomásokon áll meg, hová visz, mikor érkezik és távozik. Ismertem az utasokat, tudtam, hogy melyiken utaznak a leggazdagabbak és a legszegényebbek. A BKV járatai olyanok, mint a kutyák – látszólag hasonlók egymáshoz, mégis mindnek saját személyisége van. Néha erőszakosak, de jobbára játékosak és készek a fogadásodra. Hűségük nem ismer határt és ha meghalsz, veled halnak ők is. Az elöregedett gumi, a fém szaga és a hosszas utazás jelezte nekem, hazaértem. Igazság szerint, ebben a három évben több időt töltöttem utazva, mint amennyit családi körben. Talán kijelenthetem, hogy mozgásban éltem, afféle köztes területen, ahol bármi megtörténhetett. Mára már minden megváltozott. Térdemet hosszú szakáll veri és soha többet nem szállhatok se HÉV-re se buszra. Üldögélek a sötétben, elzárva a világtól álmodozom róluk, mint patkány a pincében.

Akár egy jó boré, lett évről évre egyre zamatosabb az Út íze. Budapest már sok mindent látott. Sok vér, könny és kacaj száradt az ülésein. Jézus és az apostolok, mind mesélni próbáltak nekünk, de csak azok hallották meg a szavát, akik jól odafigyeltek rá és egy pillanatra se kalandoztak el.

Furán hangzik, de egy kicsit beleszerettem. Úgy éreztem, hogy nélküle kissé sekélyes és komolyabb viszontagságoktól mentes életem üresebb lett volna. Ő megtöltött és akkor szeretkezett velem, amikor én akartam. Soha nem csalt meg és nem kellett fizetnem érte, mert Ő nem utcalány volt. Nélküle minden elhagyatott lenne, Ő a mozgatórugója a Földnek, mégis romlásba viszi. Legalábbis, amennyit tudok róla most. Korcs érzelem fűzött hozzá, amelyhez hasonlót személy vagy öleb iránt nem érezhettem. Ez nem a hagyományos értelemben vett szerelem volt. Alakja nem megtapintható, de mindent összenyomhat bármiféle erőfeszítés nélkül. Ezer karja ölelt, és millió lába rúgott. A jelenléte egyszerre volt fenyegető, de menedéket is nyújtott a kíváncsi tekintetek elől. Ezer szeme volt vak és millió szájjal beszélt. Ő mindig játszott és én mindig játszottam vele. Mindig meglepett. Bőgtem és dühöngtem miatta vagy csengő hangon kacagtam rajta, de közönyösen képtelen voltam elmenni mellette. Ezer millió verejtékcseppen csúszott, de csak két könnycseppet hullajtott. Amelyet én láthattam csupán apró szilánkja volt az egésznek, amely a levált a fa törzséről. Utazott szerte a világon. Előfordultak olyan csoportjai is, amelyek négykerekű járműveikkel tolongtak az autópályákon, de ők csak közvetve érintettek. Legkedveltebb helyei a divatos utcák, nagyobb csomópontok, fővárosok – Budapest, Tokió, Párizs, Washington vagy London – és az ezeket körbefutó közlekedési hálózatok. Kiről is beszélek? A tömegről. Ó, a nagy zsibongásról és forgatagról. Egyszerre rohadt és meseszép, akár a lehulló őszi falevél. Néha gyűlöltem. Sőt azt hiszem nálamnál jobban senkinek sincs tömegiszonya. Igen, volt, hogy a halálba kívántam Őt, aki egyszerre volt múzsám és nemezisem. Ma már őt se látom, csak a nyirkos talajon ülve magam elé képzelem, de a képet hamar elfújja a szél, mint valami régi emléket.

Kérdezem én tőled, nyájas Olvasó, hogy azoktól a napoktól eltekintve, amikor olvasol, az elszaladó tájat fürkészed vagy épp alszol, nem nézed-e a tömeget? A hatalmas masszát, melynek húskoszorúja összezárul körülötted és nekiprésel az ajtónak. Nem nézed-e a figyelemreméltó nagyságát csak úgy szórakozásból? Elmerülsz benne? Tudod milyen, amikor a látásod elhomályosul, majd üvegessé válik? Teremtő elméd munkája a szemeidben kristályosodnak ki, amint bámulod. Keresel valakit, akit kiválaszthatsz. Néha azonnal megleled, de fél órába is beletelhet, míg megakad rajta a szemed. Miután öncélú mustrád véget ért és figyelmed egyetlen alakra összpontosul, aki valamiért megragad és el nem ereszt. Benne sűrűsödik össze minden vágyad. Olyan, mint amikor a konzervből kihalászol egy kedvedre való sprotnit és bekapod, pedig semmivel sem méltóbb rá, mint a többi lefejezett társa. Szoktál álmodozni arról, hogy vajon ki tartozik ezekhez a testekhez? Hogy milyen lehet az élete, hogy honnan jött és hová megy? Diák, nyugdíjas vagy négy gyermekes családapa? Magyar vagy külföldi? Ne feledd, hogy az agyad másodpercenként képes világokat alkotni és lerombolni. Ábrándozol-e az embereken? Az életükön … a sorsukon … érted mire gondolok, igaz? Ha már eleget nézted a kiválasztottat, talán ő is feléd fordul. Egy pillanatra összetalálkozik a szemetek. Az övé acélkék a tied barna. Az övé, akár az örvény, magába szippant, te pedig tehetetlenül elhagyod magad. Mélyen néztek egymásba, de csak egy röpke pillanatig, mert valamelyikőtök szégyellősen elkapja az arcát s az álom szertefoszlik. Talán hamar elfelejted, mást találsz helyette, de emlékének nyoma örökké beléd vésődhet, mint rézlemezbe a rovátkák. Tudod, hogy ő is ugyanarra gondolt. Vagy legalábbis érzed. Mi lenne ha rátok szakadna a mindenség, ha a világ sötétbe borulna és ez a pillanat megmerevedne? Mi lenne, ha folytatódna a pillanat? És akkor csak ketten maradnátok … egyszóval tudod és kész.

Csak ezt szerettem volna kérdezni, mielőtt elolvasnád a történetemet, amely már régen esett meg velem, mikor még fiatal voltam, államon még a szőr se serkent. Törekszem a teljes igazságra, mint hajdan a nagy krónikások, de öreg koponyám kusza gondolatai már nem olyan tiszták, mint régen. A történet kétezer-tíz, november huszonkettedikén kezdődött. Már napok óta szitáló eső esett, a hajnalokra ködfátyol borult, a macskakövek csillagoknak tetszettek a félhomályban.

Szürkés napfény táncolt a vonat jobb oldalán. Az ablakok előtt hosszú, fekete fasor húzódott, apró faágacskák ütődtek az ablaknak, amint elrobogtunk mellette. Az egy hetes fagy szigorú gúzsba kötötte az fasort és az öreg fák ágai a legkisebb madár szárnycsapásától is letöredeztek. Emlékszem, kissé kótyagos voltam, a kihűlt ágyamra gondoltam és arra, hogy csak a gyűrött lepedők árulkodnak arról, hogy valaki aludt bennük. Szemeim le-lecsukódtak. A hullámzó papíróceán tajtékot vetett a ragasztásoknál, betűk fekete habjaival mosta a sárga partokat, képtelen voltam olvasni. Semmi baj, gondoltam, a negyvenkét perces utazás majd felébreszt. A bepárásodott üveg felé fordultam s szemüvegformát vágtam bele. A táj olyan volt, mint egy fekete-fehér film. A roskatag fák mögött deres mező húzódott. A megfagyott talajt tavacskák szabdalták. A tavak körül megfagyott nádas. A szélfútta, kiszáradt nád megmerevedett, akár egy régi osztálykép. Megsárgult fűcsomókat gurított tovább a menetszél. Egy orkánkabátos alak, fehér kutyájával vándorolt a bizonytalan ködfal felé.

Így gondolkodtam magamban, miközben bal fülemmel kíváncsian hallgattam a közelemben üldögélő, zsémbes nő duruzsolását. Vastag, kötött pulóvert és melegítőnadrágot viselt, amely ránctalanul feszült a húsos combjain. Mellei lógtak a hasára, akár a kifogyott dohányos tasakok. Ősz haja rövid lándzsában futott össze a tarkóján. Állán a morzsadarabka úgy egyensúlyozott, mint artista a trapézon. Szemei körül ráncok, vastag száját és homlokát is mély barázdák keresztezték. Lábai előtt vászonszatyor hevert. Nyammogva emésztette a reggelit, ajkai nedvesen csillogtak a bőséges nyáltól, mely a szendvicse nyomán maradt. Nyugtalan öreg nő, olyan hetven év körüli. Sokszor láttam őt ezen a hajnali járaton. Szemei bizalmatlanságot és gyanakvást sugároztak, még a fákra is úgy tudott nézni, hogy elhúzódjanak tőle. Talán azóta ilyen, mióta meghalt a férje. Vékony férfi lehetett és az utolsó pillanatig hűséges maradt hozzá. Nyugdíjából félretett csekélyke vagyonát sem egyetlen fiukra – tegyük fel, Dezsőre – hagyatékozta, hanem rá. Vagy valami ilyesmi. Pomázon felszálltak a barátnői. Afféle féltót-félmagyar nyelven, túlüvöltve a HÉV-et, pletykálkodtak. Persze lehet, hogy rosszul ítéltem meg őket. Hajlamos voltam arra, hogy körömszakadtáig ragaszkodjak bizonyos elképzeléseimhez vagy aranyszabályokhoz, ám ebben az „emberismerős” játékban könnyen veszíthet az ember; az a legbiztosabb, ha megkérdezi az illetőt, de az idős nők esetében soha nem volt merszem ezt megtenni.

Megérkeztünk Pomázra. Ilyenkor szálltak fel a legtöbben. Jobbára diákok, két fiatal anyuka – az egyiknek még csak egy, a másiknak két gyermeke van – és az ellenőr. Az ellenőr rezignált volt, hangja karcos, szája bús. Sűrű, szürkés bajusza fel-leugrált, ahogy beszélt. Szeme alatt a gyűrődő táskák igazi bánatról meséltek. Élettelenül lyukasztotta a jegyeket, mint egy gépezet. Csíkos gallérját hanyagul kihajtotta, táskája csörgött, ahogy előremenetelt a vagonba. Azt hiszem, ez nagyon szomorú. Napról napra egyre megtörtebb lett, mígnem egyszer végleg eltűnt. Azt hiszem, sokkal magányosabbak lettek nélküle a reggelek.

Az anyukák közül csak az egyik szállt fel, akinek a két idősebb gyereke volt. Állandóan vitatkoztak. Hol a játékokról, zenéről, filmekről vagy a mobilokról. Az anyuka elnézően mosolygott, s lágyan összeborzolta a fiúk üstökét. Ekkor pillanatnyi szünet következett, majd a gyerekek újra kezdték a vitát. Fagyos pillantásokat lövelltek felém, akár a harcba induló Nagy Sándor az ellenségére. Zavaromat leplezvén, igyekeztem kedélyesen mosolyogni, de hamar visszafordultak egymás torkához. Az anyuka újságot olvasott. Elfásult tartása nem volt nőhöz illő. Barna pöttyös ruhája, amely mindenkin feszült volna, bő volt rá. Igazából szép nő lehetett valamikor, de mostanra a paplanszerű szemei úgy lógtak az arcán, mint a tükörtojások. A másik nőt jobban kedveltem. Egy kicsit teltebb asszony volt, de mosolya kedves és szemei őszinte anyai szeretetben fürödtek. Talán megbetegedett a gyerek és együtt várakoznak az orvosnál? Ekképpen merengtem, miközben a könyv észrevétlenül kicsusszant a kezeim közül. Zavartan felvettem a földről és alvást mímelve lehunytam a szemeimet. A kép, mintha csak falra vetítenék, megelevenedett a szemeim előtt. Ott mindig gyógyszerszag van, minden steril, csak az általános iskolás gyerekek festményei díszítik a falat. Általában mosolygós lovak vagy katicák, de néhány huhogó bagoly és mogorva zebra is akad köztük. Az anya, amint belép a váróterembe gondterhelten körbenéz. Sokan ülnek a bent. Gyermeke csúnyán köhécsel, de valószínűleg csak megfázott. Alig hallhatóan köszön, és megkérdezi, hogy ki a következő, mire a sarokból egy lány válaszol. Szőkére hidrogénezett haját és gepárdmintás harisnyáját igazgatja. Baseball sapkás porontya sáros cipőben ugrál a pelenkázó ágyon, visítozik és szaladgál, mint egy labrador kölyök. Valójában nem is beteg, de az orvos előbb fogadja a többieknél. Tudniillik évek óta kapcsolata van az anyával és hidegebb téli napokon összeülnek egy Unicum mellett, majd … ki tudja? Már igazán a mélyére ástam a doktor kapcsolatának, amikor egy kövér fickó megzavarta csendes elmélkedésemet. Szemüveges, öltönyös irodai munkás. Korán őszülő típus, már huszonéves korában deresedett a halántéka. Elolvasta a Metropol gazdasági híreit, majd a legfáradtabb emberek horkolásával elszenderedett. Aranykeretes szemüvege lecsúszott az orráról, és az ölébe esett. Karrierista férfi, akinek évek óta tetszik a titkárnő, de még magának is fél bevallani.

Békásmegyeren leszálltak a veszekedő gyerekek, az ellenőr és a tót nők közül a legvénebb és legzsémbesebb, aki minden héten vörösre festette a haját és mást sem csinált csak óbégatott. A fiúk is leszálltak, karöltve újdonsült barátnőikkel, akik a zimankós idő ellenére is mélyen kivágott ruhában, miniszoknyában és leheletvékony harisnyában voltak. Egész estét betöltő fenekük jobbra-balra ingott, ahogy leugráltak a HÉV-ről. Vastagon felkent kenceficével az arcukon, bambán meredtek előre s mélyről jövő ostobaságtól csöpögtek. Vékony, márkás cigarettára gyújtottak és csacsogva elslattyogtak.

Békásmegyeren színes társaság érkezett az előbbi helyébe. Elmélyült beszélgetést folytató „harmincasok”, farkasképű cigányok, kosztümös nők és szövetkabátos férfiak. Minden volt, mi szem-szájnak ingere. Innen-onnan fájdalmas kiáltás, néhol reccsenés-roppanás. Kabátjukról ömlött a víz. A sarokban egy marcona fiú állt, nekidőlve az ajtónak. Sötét haja összecementálódva, csomókban lógott a hátára. Vastag szakálláról vízcseppek ugráltak a föld felé. Lapát kezeiben egy vaskos könyvet tartott. Necro … nem tudom kiolvasni. Volt egy ilyen rossz szokásom, hébe-hóba beleolvastam mások könyveibe. Fejében olcsó, ordítozós zene szólt (ingyen rádió). Fekete bőrkabátot, fekete kapucnis pulcsit és fekete nadrágot viselt, melyet begyűrt a fekete, magas szárú bőrbakancsába. Fejedelmi méretű orrában fémkarika, fülében valamilyen kelta szimbólum ingázott. Metszőfogai kitüremkednek száraz ajkai közül. Illett volna mellé egy alacsony termetű lány. Szakadt farmernadrág láncövvel átkötve, a hozzátartozó csíkos harisnyával és piros bakanccsal kiegészítve. A lány csókhoz nyújtózkodna, de képtelen elérni a vaskos, kicserepesedett ajkakat. Vagy valami ilyesmi. A vagon másik végében fiatal leányka üldögélt. Zöld táskája az ölében, tankönyvet olvasott és néha felsandított a közelben álló fiúra, aki mindenkit lenézett. Alighanem gazdag család sarja, bármit megkap, amit csak akar. Miért is szeretek történeteket kitalálni az emberekről? – elmélkedtem magamban, de akkor megláttam a tömeg gyűrűjébe szorult arcot. Az én sprotnimat. Ó, ma azt kívánom bárcsak ne tettem volna.

A vállak és táskák összenyomták, de ő mit sem törődve velük, bátran előrefurakodott. Hosszú, fehér nyakán szív alakú fej ült, arcát fakó barna haj övezte, amely dús hullámokban borult a vállára. Nagy, mandulavágású, elbűvölő szemei értelemtől és szerelemtől csillogtak. Hamvas ajkainak nektár illatja kínozta a szívemet. Finom, angyali orra, akár egy nyújtózkodó virág. Fehér, csipkés sálja álláig húzva. Bal kezét egérszürke szövetkabátkájába rejtette, jobbjában széles mappát szorongatott. Farmernadrágja vizesen tapadt a lábára. Fekete csizmája enyhén magasított, elegáns volt. Regényes lelkületű lánynak tetszett, ahogy az elsuhanó házakat nézte. Valamilyen művészcsaládból jöhetett, pirosló arca sietségről árulkodott. Talán nem volt elkészítve a KV vagy senki nem ébredt fel a vekkere. Van egy bátyja, aki két éve ment el egyetemre és egy nővére, aki már rég elköltözött otthonról. Az anyukája biztos sokat dolgozik és csak este jön haza, akkor is csak a fizetésről vitatkozik az apukájával. Külön ágyban alszanak, mert mindkettő a másik horkolására panaszkodik. Az apa nem igazán tudja eladni a festményeit de a lány tiszteli a művészetét. Családjának lenyűgöző könyvtára van. Rendetlenség, de örökös vidámság jellemzi gyerekeket. Érdekes, gondoltam. Soha nem láttam még itt. Mélyet lélegezve a falra hajtottam a fejemet és tudtam, hogy Ő az én múzsám, Ő az én mátkám, Ő az én galambom, Övé a szívem és az egész Világ ereje sem elég, hogy megrendítsen ebben. Szerelme jobb volt az vörösbornál, szíve tisztább a forrásvíznél, ölelése szenvedélyes és szorosabb, mint bármely bilincs. Kecses, mint egy madár, mintha maga Pügmalion faragta volna. Kérdezném a napjáról. Beszélgetnék vele egészen a végállomásig s talán elkísérném az iskolájába, majd elválnék tőle, de előbb megcsókolnám. Késve érnék be az iskolába, de nem zavarna. Sőt, be se mennék. Egész nap a lépcsőjén várnék rá és sose válnék el tőle. Rövid időn belül leköltöznénk Zebegénybe és együtt élnék le az egész életünket. Békességben, szeretetben. Két macskával, két kutyával és három szép gyermekkel. Így ábrándoztam sokáig. Fel-feltekintettem könyvemből és mosolyogva gondoltam rá, mint valami romantikus idióta. Aztán, amikor az Árpád hídhoz érkeztünk, a biztonság kedvéért újra ránéztem, hogy megbizonyosodjak: nem hagyott el. Ő azonban elegánsan kinyújtózott és mielőtt leszállt volna felém fordult. Tudtam, hogy ez az a nézés. Ő is ugyanarra gondolt mint én, ő is ugyanúgy keresett engem. Neki is elege van már ebből az utazásból meg a hazugokból és a képmutatókból és a zsémbesekből. Tudtam, hogy ha esik, ha fúj, mindig ezzel a járattal fogok jönni és mindig őt fogom keresni. A barátom azt mondta volna, hogy idióta vagyok, de soha nem értettem vele egyet.

Így is véget érhetne a történet. Milyen egyszerű képlet lenne. Egyszer láttam és többé soha. Csak tiszavirágja maradt nekem. Sajnos azonban a történetem korántsem így ért véget.

Másnap a felkelő nap narancssárga félköröket festett a felhők hasára. Szemközt a telihold ragyogott, mintha éjszaka lenne. A két dicső égitest közén a halovány Esthajnal csillag, pompás Szentháromságuk fényességgel árasztotta el az utcát. Méregzöld pamacsok úszkáltak az égen. Vastag köd telepedett az utcákra, ide-oda fújdogálta a szél, amitől különös alakzatokat öltött. Úgy siklott a házak között, mint egy hatalmas arany anakonda, úgy szárnyalt az égen, mint egy sas. Az eső elállt, helyette szigorú hideg korbácsolta a várost. Azt hiszem ezen a reggelen kezdődött az igazi tél. Mindenkinek ajánlom, hogy ilyenkor, a fagyos hónapok környékén fürkéssze az égboltot, mert egészen pompázatos jelenségeknek lehet szemtanúja. Nem tudom, hogy pontosan miért van ez … talán a lehűlő levegő okozza? Mindenesetre másnap hajnalban ugyanazon a járaton ültem, ugyanazon az áldott ülésen. Közben arra gondoltam, hogy a jó Isten is egynek teremtett minket. Naivan azt hittem, hogy találkozhatok vele, de hiába vártam. Így telt el három nap, keserves várakozással, amely teljesen kiölte belőlem a reményt, hogy valaha látni fogom az én szerelmemet. Kicsit úgy éreztem, mintha a számhoz emeletem volna a sprotnit és ahelyett, hogy azonnal bekaptam volna, kicsusszant a kezemből. Boldogság és bánat viharában őrlődtem tétlenül. Aztán felnéztem és újra ott volt. Ugyanaz a kabátka – szürke szövet, hatalmas műanyag gombokkal és hajszálvékony cérnával öltött zsebecskékkel –, a mappa se más. Megfigyeltem, hogy orrán egy picinyke anyajegy volt, hogy szemei alatt nincsenek durva karikák és tiszta, akár a száradó lepedő. Hajába ártatlan virágot tűzött, mint egy földre szállt angyal. A barátom azt mondta volna, hogy idióta vagyok, de soha nem értettem vele egyet.

Megszállottja lettem. Ábrándom egyre hosszabbra nyúlt, kiterjedt a nagymamára és az egyéb felmenőkre, vissza a híres művészekig. Fejedelmi tartásából arra következtettem, hogy rokona volt a híres Degasnak, keskeny ajkain egyértelműen Edgar Allan Poe-hoz fűződő távoli rokonság jelei mutatkoztak. Ezernyi rajz, rengeteg leírás és millió festmény se közelítette meg a szépségét. Senki nem tudná papírra vetni pompázatos ragyogását és azt a felhőtlen boldogságot se, amit akkor éreztem. S még a nevét se tudtam. Elneveztem Zita-Ritának. Zita-Rita volt az én tündérképem. Az álmom, amely elkísért minden utamon. Tünékeny fikcióm. Nem gondoltam másra. Szenvedő lelkemet azzal áltattam, hogy az ésszerűség határain belül mozgok, pedig már rég nem erről volt szó. Otthon, hétvégén, fogmosás, evés közben csak a lány járt a fejembe. Minden táblában, kerékben, arcban, jegyben, fényben betűben láttam a mosolyát. Álmot kergettem és közben nem vettem észre, hogy én magam átalakultam, hogy az őrület fortyogó örvénye elrabolt és a mélybe taszított. A beteljesületlen szerelem sajátos veszedelem, amely könnyedén tönkre tesz. Eltaszítottam magamat mindenkitől is mindentől, egyedül maradtam a nagyvilágban. Bal és jobb kezem csak levegőt fogdosta és senki nem állt az oldalamon. Olyan rettenetesen valószerűtlen helyzet volt. Visszagondolván is beleborzongok abba … A barátom azt mondta, hogy ne foglalkozzak a múlttal, inkább az a fontos, hogy a jövőmön változtassak. Ma már igazat adnék neki, de nem volt többé barátom. Akkor még nem láttam előre a sziklaomlást, amely kivette alólam a talajt és oda a sodort, hogy krónikámat leírjam.

Sherlock Holmes vagy Philip Marlowe módjára figyeltem meg a lányt. Mindig az állomás felőli ablakhoz ültem. Nem volt nehéz megtalálnom, hiszen már minden porcikáját ismertem. Közben leesett az első hó és a vászoncipőket bakancsok váltották fel. A HÉV olvadt jégtől és sártól tocsogott. Ha a lány nem az első vagonba szállt, én mindig átmentem hozzá. Nem számított semmi csak, hogy ily nyomorult módon is együtt legyek az én tündéremmel. Pontos táblázatba foglaltam, hogy melyik HÉV-vel jön reggelente. Nem volt nehéz dolgom, hiszen a ritka napoktól eltekintve, amikor elkésett, ugyanazzal jött. Nagyjából kiszámoltam, hogy mennyire időre lakik az állomástól, egyelőre még nem volt elég merszem követni. Anyámék óva intettek Békásmegyertől. Azt mondták veszélyes környék és ne járkáljak arra, mert olyan, mint Ninive, a bűnös város. Férfiasan bevallom, hogy féltem, de vágyam erősebb volt bármi intelemnél. Minden mindegy volt. Szélben, viharban, hóban, sárban az Árpád hídnál vártam rá. Az egyes villamossal járt, amit kiváltképp gyűlöltem, jobban, mint a négyes-hatost. Állandóan zsúfolt volt és az ellenőrök terén is kész lutri. Nem mentem el az iskolájáig, de pontosan tudtam, hogy hova jár. Betábláztam, mint valamilyen fizikai megoldó képletet. Volt, hogy órákig várakoztam rá a hidegben. Kiolthatatlan szomjamat ez sem csillapította. Követni kezdtem. Hol itt hol ott bukkantam fel. Olvastam a padon, rajzolgattam a parkban, de végig őt figyeltem, ahogy könnyed léptekkel jár-kel a barátaival. Most már tudom, hogy ekkor már nem a kegyeire áhítoztam. Nem is holmi vad, romantikus vágy. Meg akartam ismerni, de inkább úgy, ahogy a fizikus az univerzumot vagy a kémikus valamilyen vegyületet. Olyan közel akartam kerülni hozzá, mint egy szúnyog a lüktető erekhez. A tömeg rejtekében maradva követtem. Aranyos sáljával játszadozott a szél, haja vad hullámokban verte a levegőt. Először csak a buszmegállóig kísértem. Megállt, tétován körbenézett, hallgatózott. Talán tudta, hogy követem vagy csak gondolkodott valamin? Amint felszállt, mélyet lélegezve előmerészkedtem a fal mögötti rejtekből és a hazamentem.

Békásmegyeren felszállt a 34-es buszra, befordult a Hatvany Lajos utcába. A következő napon én is buszra szálltam vele s a hátsó ülésről, egy tankönyv lapjai mögül leskelődtem. A Boglár utcánál leszállt, ahonnan hét perc sétára volt a háza, a Naplemente utca huszonhatos szám alatt. Ott álltam az utca elején és néztem, ahogy bemegy a házba.

Mire hazaértem a vérvörös alkony szuroksötétbe hajlott. Szürkés felhők úsztak az égen, a dombok mögé lehanyatló Nap lángba borította a látóhatárt. Baljós fények voltak ezek és olyan érzésem támadt, mintha Budapesten tűzvész ütött volna ki.

Ahogy teltek-múltak a sötét napok, egyre korábban esteledett és táj ridegebbé vált. Az utcákon karácsonyi fények gyúltak. Fényfüzérek, forralt bor, na meg zsíros kolbász. A szüleim kérdőre vontak. Az iskolából is hívták őket. Sokat hiányoztam. Senkinek nem beszélhettem legújabb betegségemről, csak önnön testemet marcangoltam vele. Elsatnyuló arcomon mély vágásokat hasított a rám nehezülő súly. Fájdalmaim fokozódtak, kínozták az egész testem, mintha tüzes vassal vágnának. Fekete kelések borították el a mellkasomat, apró krátereikből sötét vér szivárgott. A világ szemébe hazudtam. Ahogy hevertem egy kád forróvízben, elhatároztam magam. Megtisztulni vágyásom és szivaccsal véresre dörzsölt testem ordított, hogy vessek véget ennek az egésznek. Zita-Rita után eredtem.

Már hetek óta a házánál jártam. A háznál, amelyről nem tudtam, hogy a végzetem is egyben. Sötét kriptám, végső koporsóm, amely örökké eltakar. Néztem, ahogy bemegy a kapun és óvatosan bereteszeli maga után. Fél méteres fakerítés, piciny kerttel, mögötte a ház. Szürke ház, a fal burjánzó kúszónövényekkel benőve. Fojtogató, méregzöld köd úszott körülötte, rothadó marka összeszorult a házon. Amolyan családi ház a város peremén, egy halott folyó partján. Néha, ha tovább hagyták tárva az ajtót, beláttam a rendetlen előtérbe. A földön törött játékok és üres üvegek hevertek. Rozsdás fogason koszos kabátok lógtak. Szörnyű igazságra derült fény, ahogy egyre közelebb kerültem hozzá. Apró szárnyaimmal, lebegve, biztonságos távolból néztem a vénáját. A kép, amelyet gondosan megálmodtam szertefoszlott és apró, színes szilánkokra tört. Nem művész családban élt. Apja szerelő volt, anyja csak kép a falon. Egyetlen öccse gyógyíthatatlan beteg. Néha sokkal jobb semmit nem tudni. Élni egy felhőtlen világban, ahol senkire nem esik az eső. Csodálatos burokban, melyet én alkottam. A lány iskola után dolgozni járt. Bébiszitterkedni, vagy valami hasonló. Nem csalódtam, inkább fanyar módon nyugtáztam. Már nem szerettem a lányt. Megismertem és láttam, hogy semmivel nem különb a többi sprotninál. Amíg gyermeteg álmomban élhettem, sokkal szebb volt minden. A lány ábránd volt csupán és a valóság hitványabb, mint egy patkány.

Felkeltem a hóból és lassan a kertkapu felé indultam. Nyikorogva szántotta a havat. Emlékszem, hogy akkor először fordult meg a fejemben, hogy engem is követhetett valaki. Hogy nem vagyok egyedül és rajtam kívül is vannak sekélyes típusok, akik másokkal töltik meg a kiüresedett életüket. Nem tudom miért gondoltam erre, azt hiszem ilyenkorra már magába kerített az üldözési mánia. Szívem a torkomban dobogott, vörösre vált arcomon izzadság gyöngyözött. A sapkám alól perzselő cseppek gurultak ki és csorogtak végig az orromon. Tudásom nem elég ahhoz, hogy leírjam ezt az érzést. Nem félelem volt, hiszen már mindent tudtam erről helyről, amit tudni lehetett. Sokkal inkább aggodalomféle. Ahogy egyre közeledett az ajtó, olyan volt, mintha a pokol felé haladnék. Megrészegültem. Izgatott voltam, valamilyen perverz izgatottságot éreztem. A lábam alatt már nem is hó ropogott, hanem a föld alá vezető vörös szőnyeg. A zöld köd magába szippantott. Olyan volt, mintha a kivégzőosztag felé menetelő rab lennék, aki mindenről lemondott. A jellegtelen, bükkfa ajtó hatalmas fekete kapunak tetszett a félhomályban. Sehol senki, az utcából egy hang se hallatszott. Ez a pillanat kínosan lassan telt. Úgy vánszorogtam, mint egy ezer éves öregember. Torkomban gombóc gyűlt, reszket a feltörő zokogás, ha arra gondolok, még a családomtól se búcsúzhattam el. Remegő kézzel a csengő felé nyúltam. Kurtán csengettem. Nem kaptam választ. Még egyszer csengettem. Emlékszem, legszívesebben elfutottam volna. Valahova messzire és örökre elfelejtettem volna a lányt és ezt a borzalmas házat. Óvatosan a kilincs felé nyúltam és kitártam az ajtót. Még akkor se tudtam, hogy ez a hely lesz a szurkos magányom végső börtöne.

Az ajtó mély alagút torkába nyílt. Rettenetesen sötét, nyirkos alagút szájában álltam. A levegőben fojtogató bűz, rohadó étel szag keveredett valamilyen alkoholéval. A falak nyirkos zselatinból voltak, remegő, mélyvörös testükön, rózsaszín erecskék futottak. Mintha lüktettek volna. Egy mély dobbanás és egy magasabb egyenletes ismétlődése. Ütemes dobogásuk visszhangzott a barlang torkában, amelytől ősi doboknak tetszettek. Az alagút végén egy lefelé ívelő kanyar volt, ahonnan nem láttam tovább. Mélyről zúgás hallatszott, akár egy kagylóban, amikor füledhez érinted. A hullámzó tengermorajlás örökre bezáródva a vékony csontburokba. Az alagút végén, a plafonról egy karvastagságú inda lógott a végén véres golyóbissal, akár valami élő bunkósbot, behálózva rózsaszín erecskékkel, mint a falak. Minden dobbanásnál megremegett, ide-oda ingázott s nyál csepegett róla, mint száradó kabátról a víz. Kövér cseppekben hullott róla a nyál. Csepegésének kísérteties koppanásait elnyelte a morajlás és a hatalmas szív dobbanásai. A kanyarból világospiros, ragyákkal és gödröcskékkel tagolt hosszú kígyó futott, elkeskenyedő vége egészen a bokámig nyúlt, ahol fel-leugrálva nyaldosta a lábamat. Közepén halvány elválasztó csík, mintha kettévágták volna. A gyomrom felkavarodott. A talpam alatt gyűlő, sűrű víz beszivárgott a cipőmbe. Felemeltem a lábamat, de ingoványba léptem, csillogó szálak futották körbe a cipőmet és leragasztották a lábamat. Nyáltócsában álltam, valamilyen puha, hússzerű anyagon. Balra és jobbra tőlem az ajtófélfa száraz, rózsaszín húsból volt, szélén pergamen szerűen lefoszló bőr darabkák lógtak. Fehér sebek csíkozták, akár a felcserepesedett szájat. A sarkam mögött, megannyi fehér katonákként, csonttéglák sorakoztak, beleékelődve egy vérvörös kerítésbe. Racionális elmém meghanyatlott. Hátrafordultam, de a fekete ajtó eltűnt, helyette a végtelen ürességbe bámultam. Egy hatalmas, kitátott száj peremén álltam, a barlang, amelybe néztem óriási torkok, begyulladt garatjával együtt. A bokámat simogató kövér kígyó a nyelv, a csontkatonák a fogak. Hegyes fogak, marcangoló fogak, hegyes, hosszú, marcangoló fogak. Egy szörnyeteg állkapcsa. Elvesztve az egyensúlyomat, megtámaszkodtam az ajkakban, amelyek cuppogva összezárultak. A fogak csikorogtak egymáson, ahogy összecsapódtak, és akkor tudtam, hogy nincs menekvés. Fejem lett a tündérkép. Kezemben csak egy áttetsző bőrcafat maradt. Megcsúsztam, majd halkan puffantam a nyáltól tocsogó húson. Az éles fogak összezárult sora alig pár centire álltak a fejemtől. A réseken át épp csak valami hideg szellő simogatta az arcomat. Ez volt az utolsó élményem kintről. A szájpadlásról nyálcsomók lógtak. Ragadós cseppekben hullottak tehetetlenül heverő testemre. Ekkor mintha a nyelv megmozdult volna és én csúszni kezdtem. Sehol egy fogódzkodó, sehol egy támpont. Körmömmel véres pályákat hasítottam a húsba, de csúsztam, mint valami élettelen ételdarabka. Elértem a barlang végét és leestem. A plafonon logó garat gúnyosan ingázott, mintha rázná a nevetés. Rövid zuhanásom után hatalmas csobbanás és sötétség. Nem tudom mennyi idő telhetett így el, lenyelve. Elzárva a világtól. Messze mindentől, ami valódi. Isten sem segíthet rajtam. Önnön torkosságom áldozatává lettem s a ház lenyelt, ahogy Jónást lenyelte a cethal.

Így történt hát az én esetem az álmokkal. Remélem jól figyeltél Kedves Olvasóm és nem követsz engem az ábrándok végtelen mély torkába, ahol imádságod pusztába kiáltott szó. Fikció és valóság között keskeny határ húzódik, vigyázz hát az álmaiddal, mert könnyen bekebeleznek anélkül, hogy észrevennéd,

Az álom nem olyan, amilyennek látni szeretnéd.

Aranycsarnok, V. Budapesti Barokk Fesztivál

Mindössze háromszáz forintért, másodjára is beléphettem a Váci utcai, Belvárosi Szent Mihály – „Angolkisasszonyok” – barokk templomába, az Aranycsarnokba. Akárcsak tavaly ilyenkor, Arnold, zenekedvelő barátom felhívott, hogy ugyan nézzük már meg a Budapesti Barokk Fesztivált, elvégre művelődni is kell és háromszáz forintos diákjegyért megéri elmenni. Így történt, hogy tizenhatodikán, este hétkor egy kényelmetlen templomi padon találtam magam, s érdeklődve vártam a fejleményeket. A templom – túlzás nélkül állíthatom – kimerítette a Barokk nagybetűs stílus minden jellemzőjét. Még a csempe is aranyból volt! A falakon körös-körül bronz gyertyatartókba tűzdelt lámpák égtek, fényük szikrázott a templom szentélyében elhelyezett szíven, alatta tündöklő fényben szenvedett Jézus Krisztus. A boltozaton realista freskó volt, a színes ablakok szokatlan félhomályba borították a teret. Díszek, csicsák, kanyargós vonalak, keretezett szépségek, meg egy rakás szobor, szentekről és egyéb biblikus szereplőről. Itt volt minden, ami keresztény ember szemének szájának ingere; nagy kár, hogy én nem vagyok igazán vallásos, így nekem ez a ”panoptikum” nem jelentett sokat, maximum mosolyogva nézegetem az örök penitenciára utalt díszítést. Aztán, amikor a templom már zsúfolásig megtelt öreg nőkkel és párjaikkal, a frakkba öltözött zenekar előszivárgott a búvóhelyéről és helyetfoglaltak.

A csellósok kezdték, hatalmas, fa hangszerük mély búgása azonnal betöltötte a templomot, bölcs zúgásuk lassan vitorlázott faltól-falig. Az ösztövér bőgős egész testével a hangszerére dőlt s hatalmas, lapát tenyerével teljesen átfogta a bőgő nyakát; játéka közben fel-le csúszkált a húrokon, szőke varkocsba font haja hátát verdeste. Hangosításra nem volt szükség, hiszen a templomhajó magas, széles terében még a leghalkabb piszmogás is visszahangzott. Aztán bekapcsolódtak a hegedűsök, hangszerük – melyet úgy fogtak, akár a puskákat – gyönyörű csengése szivárványt varázsolt a melankolikus búgásba. A zene mélyről építkezett, az andalító muzsika folyamatos hullámzása talán az utcákat is bejárta. Amikor megérkezett az oboás hölgy, az össznépi eufória már tetőfokra hágott. A Kamarazenekar tagjai széles vigyorral játszották a kétszázhatvan éve született Johann Sebastian Bach műveit. Az idő megállt és csak zene volt. Tiszta, halottnak gondolt hang támadt fel poraiból, hogy megelevenedjen a közönségnek. Lebicsakló fejemen és lehunyt szememen át ezerhétszázba csöppenten, ahol mezőket jártam, piknikező nők társaságában, akik halovány, csipkés szoknyát és kalapot viseltek,

Végül megérkezett Érdi Tamás. Az esetlen, öltönyös, vak zongorista. Ügyetlenkedett a belógó hangszerek között, segítségre szorult, akár egy csecsemő. Mosolya zavart volt, a tapsviharban csak sötétet láthatott. Rövideket és remegő testtel hajolgatott meg, kezei fatuskóként lógtak mellette, majd leült a versenyzongoránál. Először néma csend. Egy-egy köhintés a nézők sorából. Alig hallhatóan üdvözölte a közönséget és nekikezdett. Virtuóz, csontos ujjai tökéletesen futottak a billentyűkön. Kiszámított mozdulatai láthatatlanul suhantak a zongorán. Hihetetlennek tetszett, hogy az előbb még tébláboló férfi, hogyan elevenedett meg a muzsikában. Rég elfeledett zenei múltat idézett meg a billentyűkkel, Mozart, Chopin és Bach szellemalakjai szoros gyűrűbe fogták a tanítványukat. A zenekar szájtátva nézte a Mestert. A templom ragyogott. Vakító aranysárga jelenésként tündökölt, Budapest szíveként, dobogva ünnepelt.

Ezúton is köszönöm Arnoldnak, hogy elvitt a nagyszerű koncertre, illetve a későbbiekben koncertekre.

Deszka

A műanyag, ciánkék ugródeszka nagyot reccsen, amint a test elrugaszkodik róla, hogy a bizonytalan mélységbe vesse magát. Percekig fel-le rugózva, pengő hangja visszhangzik a völgyben, még akkor is, amikor a repülő alak már mélyen alatta száll. Lassan, kínosan lassan zuhan a tó felszíne felé. Arca grimaszba torzul, kezeivel vadul kalimpál, várva, hogy a zuhanás merev pillanatai véget érjenek. De az időt nem tudja felgyorsítani, az idő köszöni nem kér az emberekből és inkább a saját medrében folyna. Csobbanni akar. Azt akarja, hogy testét buborékok koszorúzzák, hogy az ezüstös habok elborítsák a fejét s a víz átjárja a füleit meg az orrjáratát. Nem érdekli, hogy meleg vagy hideg. Eredményt akar. Csobbanni akar, az aljára hatolni tónak, amiért végső soron ugrásra hajtotta a fejét.

Orgia, Liturgia, Letargia?

Mennyi az esély arra, hogy elkattintod a fényképezőgépet és elkapsz egy láthatatlan pillanatot? Kicsit úgyérzem, hogy afféle betörést látunk a valóságba...

Hajnalban, amikor még a Nap se kelt fel és a Kálváriát beborító gyepszőnyeget, halovány dér burkolja; haza felé ballagsz, lassú, elgyötört léptekkel. A fejed kóvályog, gondolataid megálltak és nem érzel ösztönzést arra, hogy újraindítsd magad. Agyadat valami megállíthatatlan erő nyomja, mintha a felhők fölött repülnél, bedugult füleden keresztül egyre hangosodó sípolást hallasz. Kiszáradt ajkaid összeragadtak s mikor beszédre nyitod a szádat, a bőr elszakad és a szájpadlásodról, összecsomósodott nyálcseppek lógnak. Nincs vized, egyedül vagy, hajnali ötkor. És különben is magadban beszélsz.

Az evangélikus templom, fehéren ragyog a sötétben, mikor közelebb érsz a frissen meszelt falakhoz, tömeg válik ki a levegőből. Tompa vagy és fáradt, de képtelen vagy közömbösen elmenni egy ilyen esemény mellett, tehát még jobban lelassítod a lépteidet és fürkésző szemekkel nézed a jobbára idősekből álló gyülekezetet. Gyakorlatilag nem mozogsz előre és az idő is megállt, te mégis másik helyre kerülsz. Gyűrűsféreg mozgás? Gondolkozol, miért sorakoznak itt hajnalban. Már a Bükkös part közelébe érkezel, hallgatod a patak zubogását, a fülemülék énekét. Az úton, a felüljárót keresztülvágó zebrán egy magas, fekete ruhás alak határozott lépétekkel közeledik. Hátán hordoz valamit, nem tudod kivenni pontosan mi az, csak egy homályos foltot látsz. Lejön a lépcsőn és akkor megérted. Ironikus módon egy pap, hatalmas Feszülettel a hátán sétál a Kálvária domb felé. Mögüled, a társaság felől búgó ének szól és egyszerűen nem hiszed el, hogy ez tényleg történik. A pap elmegy melletted és te tátott szájjal haladsz tovább. Hajnali liturgia? Jézus Krisztus feltámadására tartott Istentisztelet. Tudod, mégis kételkedsz magadban. Eszedbe jut, hogy részeg vagy (és különben is magadban beszélsz).

A macskaköveken vízcseppek csillognak, egy egész galaxis száguld a lábaid alatt és úgy érzed, hogy újraindulsz. Mikor a kapudhoz érsz a Nap már a zeniten áll, narancssárga és rózsaszín keverékébe vonva a várost. A gyülekezet énekét még az ágyban is hallani véled, majd az álom elragad. Nem törődsz vele, hogy ruhában alszol, legalább holnap nem kell felöltözni. (És különben is részeg vagy).

Mi a következő lépésed?

Ha másnap locsolkodni akarsz, ezzel megfosztva magad egy áldott nap pihenéstől lapozz a 159-re.

Ha alszol, ameddig szeretnél ezzel kockáztatva, hogy mélyen elásod magad s kiterítenek, akkor lapozz 243-ra.

Ha visszamész a liturgiára, akkor lapozz a 33-ra.

Ha egyéb, akkor lapozz 65-re.

Sok szerencsét az intellektuális önkielégítéshez!

Következtessetek, hogy miért pont ezt a képet töltöttem fel.

Holnap történt

A körülbelül ötven literes fürdőkád már félig megtelt, de a csapból még mindig lávafolyamként csobogott kifelé a közel forráspontra tekert víz. Fél óra teljes magány. A kádban fürdés az életnek azon kevés pillanatai közé tartozik, amikor egyedül vagy és – hacsak nincs peched – senki nem zavar meg. Ilyenkor úgy érzed, ugyan a világ hatalmas, de neked jutott belőle egy kicsiny szeletkéje, ami csakis a tiéd. Félóráig. Ez a félóra, amikor a héten eléred a csúcspontot és miden megértesz.

A kád nagyon gyorsan megtelik. Elzártam és óvatos léptekkel indultam a megváltásom felé, a pára kicsapódott a tükörre és elhomályosította, de a szoba hűen igazodott igazi urához, mivel az orromig se láttam a sűrű gőzpamacsoktól. Vízbe mártottam bal, majd jobb lábamat. Tudjátok milyen az, ha valami átkozottul fáj és mégis élvezed? Az elmúlt napok, amik vastagon rám rakódtak, leomlottak rólam. Tapéta darabokban szakadtak le és úszkáltak a vízfelszínen, amely úgy ragyogott a lámpafényben, akár a gyémánt. Ismét pihekönnyűnek éreztem magam, megszabadulva a súlyoktól. Megszabadulva mindentől.

Lassan lejjebb ereszkedtem. A víz széle, mint egy borotva, először belevágott a húsomba, majd utána beforrasztotta azt. Egyféle tendencia, módszer a gyógyításra, mint amikor piócákkal tisztítják ki a véred. Szép, nyugodtan elborít a pengék tengere.

Hátradőlök, immár az állam is víz alatt van. Kiélvezem a tisztulás folyamatát. Nem gondolok semmire. Kiürítem az elmém és edényként lebegek a kád feneke felett két milliméterrel. Mikor elérem ezt a nihil állapotot, mély lélegzettel alámerülök.

A víz rohamos erővel töri be a koponyám falait. Sugárként árasztja el az orromat és a fülemet, összeszorított szemeim közé is beférkőzik. Száz százalékos „vízemberként" fejemet láthatatlan párnára hajtva, vízalatt tartottam. Nem régiben levágott hajam szerteágazó, vízinövényként tekergett a felszín felé.

Két perc.

A szívem kezdett felgyorsulni. A szív sokkal mélyebb frekvencián dübörög, ha ötven liter nyomja az agyadat, olyan mintha valahonnan messziről szólna. Egyre gyorsuló ütemben játszott, végül már összemosódott, egyenes hanghullámmá vált. Valamiért az ausztrál őslakosok jutottak eszembe, akik szerint az valódi világot az álmaidban találod. Az igazság benned van.

A negyedik percben a tűdőm kitágult.

Az ordításomat mindenki hallotta a városban. Az ezernyi buborék gyöngy, felhőkként szökött a felszínre. Kis fehér foltok. Nem is vettem észre, hogy a szemem kinyílt.

Hat perc. Fény. Olyan, mintha egy kifordított űrbe kerültem volna, ahol a csillagok feketén pislákolnak és a tér fehérré változott. Testem súlytalan, hatoda az eredetinek. Kínos lassúsággal dőlök el jobbra, mint valami lassított kuglibábú. Amikor egy láthatatlan lefolyó szívni kezd kifelé. Egy apró töredéket kaptam az igazságból, nem akarok elmenni. Kérlek!

Ösztönök. A létfenntartó ösztön akkor is működik, amikor nem akarod.

A víz szerteszét fröcskölt. Úgy lihegtem, mintha maratont futottam volna. A szívem még mindig állatira dolgozott. A vízcseppek gyorsan csorogtak végig a testemen vissza a kádba.

Tizenöt perc.
És vége.

BTW.: Lehet, hogy ma megjelenik egy írásom a Szentendre és Vidékében, Csokinyúl melankólia címmel. Tessék figyelni az újságot! :) Bár holnap ide is feltöltöm... A fenti közjátékról csak annyit, hogy nagy része tényleg megtörtént.
Szerk.: Nem jelent meg... :(

Csend hangjai - Sound of Silence

Már tíz perce ébren vagyok, mikor szemeim kinyílnak – körülnézek és mire felfogom hol vagyok, a kezem már nyúl a réz kilincsért. Kilépek a hideg hajnalba, arcomat simogatja a hat órai fuvallat. Lassan, elcsigázottan lépek le a lépcsőről alig hagytam el az otthon melegét, máris a reszketek. Lábaim, mintha visszafelé mennének - vánszorgok a kapu felé. Lépéseim nem hagynak nyomot a levegőben - úgy megyek keresztül az udvaron, hogy az éberek is elalszanak. Beillesztem a nyílásba a kulcsomat és egy hirtelen ugrással az utcán termek. A kapu három, velőt rázó csattanásra csukódik csak be. Azt hiszem felébredtem.
Lépteim most már határozottan csattognak az utca dérrel borított kövén. Szürke macska üldögél a falon, sárga szemeivel végigkísér - nyávogva köszön el. A Szamárhegyre vastagon lerakódott csendet, beretvaként szakítja át a macska permanens nyávogása. A sarkon álló félkészházra esküvői diadémként borul rá a takarófólia - mozog a levegő, a nejlon csak recseg-ropog. Valahol a tél utolsó jégcsapja is lehull, nagyot toccsan – utána sokáig csepegnek a harmatcseppek. Távoli „szellemszonátaként” szűrődik fel a tizenegyesen száguldó kocsik folyamatos suhogása, a macska még mindig nyávog, a zacskó recseg-ropog és a víz csak csöpög.
Már a hegytetején vagyok, amikor a hangokhoz csatlakozik valamiféle statikus zörej - meg nem álló méhzümmögés - kétségbeesettem keresem a kísérteties hang forrását, mindhiába. Megállok a keresztnél és fürkészően nézem a tájra ráömlött tejfelszerű ködöt. Látom a láthatatlant - a zörej a levegő részecskéiből szól. A mozgásérzékelő lámpák felkapcsolnak érkezésemre - tiktak - kattognak, mint az elromlott mikró. A felerősödő sistergést, kutyaugatások szakítják meg - pillanatokig csak a mélyről jövő csaholásukat hallani. A kereszteződésben egy bokorból áramfejlesztő motyog, a reggel mesterséges holdjai szúnyogként vibrálnak, átszúrják a szemgolyómat. Egy macska nyávog messze, zacskó ropog, víz csöpög a statikus zörej nem áll meg, kutyák ugatnak bele a csendbe és a mozgásérzékelő lámpák úgy kattognak, mint az óra mutatói.
A hegy aljába érve egy kocsi kereke csikorog, madarak rebbenek szét a fáról és a szél felerősödve süvít. A főtéren szemeteskukák tetői csapkodnak, öblös hangon szólva beszélnek a város korán kelőivel.
Állandó zörejek mindenütt. Körülvesznek. A templomtorony harangja jelzi, hogy elütött az őrület órája. Egyedül, emberek nélkül csak csend hangjaival állok karöltve a vékonyka utcában. Elborítják a fejemet. A HÉV kerekei között működésbe lép mechanikus dolgozók földöntúli ordítása. Fém fémnek ütődik. A tökéletes csend nyomasztó űrként lebeg felettem - a némaság hangjai kiáltanak. A csend hangjai, mint megannyi kés felszakítják a dobhártyámat, az agyam zakatolása elborítja a várost. Hangosbemondó robothangjai az utcán szólítanak, zászlókat forgat a szél. Ezeket csak ilyenkor hallani, mikor egy árva lélek sincs az utcákon. Csend hangjai, irgalmazzatok.
Macska nyávog, takarófólia ropog, vízcseppek zuhannak a tócsába, statikus zörej, kutyaérzékelő lámpák, áramfejlesztő madarak, csikorgó harangok, robotbemondó monoton zörgése, zászló ütődik a fémnek, lépteim zaja dobként dübörögnek - feldolgozhatatlan információ förgeteg.
ELÉG!
- Inkább hagyjatok aludni...
Üdvözöllek téged, álmok világa. Beszélnék veled.

2009-2010

- Hány perc múlva indul a buszod?

- Már biztos lekéstem. Nem fogom elérni és igazából fölösleges lenne a futás.

- Tudod mennyi most az idő?

- Nem akarom megnézni.

- Ötvenhárom.

- Tehát hét perc alatt kell az állomáson legyek?

- Igen.

- Ez most durva lesz. Boldog Új Évet anya.

- Boldog Új Évet, angyalkám. Majd megkapod a telefonfeltöltést. Siess!

*

Tudjátok, én szeretem a hatásos filmeket. Ahogy a robbanások fénye uralja a vásznat, mély hangok borzolják fel a hátamon a szőrt. Szemem káprázik és próbálja leküzdeni az érzést, hogy amit lát az nem valódi és csak a grafikusok ügyes kezei miatt ilyen valósághű. Két Istenség ökle összecsap és elindul a végzetes csata, amiben a jók végül felülkerekednek. A megtévesztés foka, ahol egyszerűen átadom magam a vizuális orgiának. Amikor a töltényhüvely lehullik a forró homokba – megpördül – és lassítva felhányja az apró porszemeket, miközben - mintha kések szakítanák a levegőt - éles fütyülő hang szól. Élvezem, ahogy a főszereplő a falnak ugrik és, mint egy őrült hányja a golyókat a „sohakinemfogyó” csúzlijából. Tetszik spártai harcos, miután leterítette ellenfeleit diadalittasan a kamerába ordít és a közönség egyszerre kiált vele. Függöny le, vége és főcím.

Igen szeretem az ilyen filmeket - a lélegzetelállító robotokat, űrhajókat, hatásvadász akciókat, bugyuta halálokat, hogy főhősnő mindig szép és az űrlények gáncstalanul nemesek.

Imbecillis, bárgyú mosollyal jövök ki a moziból, ha egy ilyen film végére értem és valami ilyesmit szoktam mondani: - Igen, ez egy látványos mozi volt, amin jól szórakoztam. Szeretnék még ilyeneket nézni és én is venni fogok egy töltényhevedert.

Talán ezért lehet, hogy december harmincegyedikén eljátszottam a gondolattal, hogy talán én is egy ilyen film szereplője lehetnék.

Harrison Ford, a legnagyobb

Most képzeljétek el, hogy a kamera makro közelségből veszi a lábfejemet, ahogy előrelendül. A hang is olyan tartományba lép, ami szinte már zavaróan mély. Kínosan lassan, a levegőt belepő láthatatlan porszemek láthatóvá válnak elrúgom őket, aztán belelépek a pocsolyába. A sáros víz felfröccsen, a bal lábam izmai megfeszülnek elektromos jelet sugároznak az agyamba és az emberi gépezet automatikusan beindul - előre lendítem a jobb lábamat is. Apró vízcseppek csillognak a levegőben, ráugranak a lábamra és beszívják magukat a fekete szövetbe. Ereim lüktetni kezdnek, szívem gyorsan ver és elkezdi pumpálni a savszerű vért. Hihetetlen gyorsan száguldoznak a vérsejtek érrendszerem végtelen labirintusában, hogy feltöltsék a lábaimat. A hús börtön rácsai megfeszülnek, a bőrcipő szétreped és szárnyak nőnek ki belőle. Az indulás pillanata véget ér. A néző már kicsit unja a valóság részleteit, elege lett a mikroorganizmusok mozgásából – és már több akar lenni, mint Isten. A kamera a feszülő tenyeremről a tengerként hullámzó arcomra vált és a kép megáll. Minden, ami eddig folyamatos mozgásban volt most végre pihenhet, de három néma másodperc után a ködből valami ritmus kezd kiválni, felerősödik és beindul a kép - ezúttal a zene ősi dobogásával és egy mélyről szóló angyali nő énekével kísérve. Most, hogy tudjuk ki a rendező és kik a főszereplők a film elindul.

A kép elmosódik és a kamera csak nehezen tud követni. Földöntúli sebességgel futok, lábam nem érinti a talajt. Látattok már rakéta kocsit elindulni?

Valahogy így indultam én is. Először csak motor pergett fel hangos zajokkal kattogva, majd normális tempóba kerültem - kocogás - egyre gyorsabban léptem, mígnem egy hűtőventillátorhoz hasonlóan, a lábaim már pörögtek. Azt hiszem tényleg repültem. Egy perc alatt magam mögött tudtam a házamat. Majd a Tabakosok keresztjét. Utána a Szamár-hegy is csak távoli foltként magasodott felém, végül teljesen eltűnt. A Főtér, mint valami rövidfilm pergett le. Az emberek csak árnyakként jelentek meg - tovatűntek a fülemben zúgó széllel. A lámpák fénye, mint végtelenül hosszú labirintus végig kísért szárnyalásom alatt. Elvesztettem a kapcsolatot a világgal, csak a táska súlya miatt éreztem magam valódi embernek. Egy üveg Porkoláb, egy szép tál püspökkenyér, - Aldous Huxley könyve - a Szép új világ és egy enyhén megolvadt Milka csokoládé. Elmém valahonnan a sötét felhők közül kitekintve észrevette az orosz turistáktól, kövér költekezőktől és az ünnepi néptől megtelt Dumcsa Jenő utcát és megállásra szólított. Hosszan kígyózó, fekete féknyomot húztam magam után az aszfalt megnyílt lábaim nyomán és forró magma tört a felszínre.

Bummm. Stop. Lelassulás. Arcomat elöntötte a vér, izzadtam és szédültem, fejemet ide-oda kapkodtam és azt vettem észre, hogy 2010-ben vagyok. Idő utaztam.

A jövőben, ahol az emberek pisztolyokkal lövöldöznek egymásra, pedig nincs okuk rá. Kereskedők eltorzult arccal ordítanak, árulják a műanyag termékeiket és a világ, mint valami óriás malac elhízik a vegyszerekben itatott haláltól. A gyerekek már többé nem gyerekek, nincsenek játékok és az érzések eltűntek a világból. Minden steril, pneumatikus gumiszoba, akár az őrültek háza.

Polgárháború! Robbanások, rakéták süvítése ébresztett fel a lidérces jövőképből – egy helyben álltam és bambultam kifelé a fejemből. Közeledik az Újév, a 2010. A petárdák égett szaga összekeveredett a kürtöskalács fahéjas illatával Megráztam magam és újra futni kezdtem. Már csak öt perc. Térkép számomra e táj, poros Szentendréről mindent láttam megtörténni. Éreztem a jövőt, kifutottam a múltból és a jelenbe csöppentem. Egy pincébe zárva az sátánfajzatokkal koccintottam, ingatag lábakkal a Duna elmocsarasodott, nádasában lehúztam az égető vodkát.

És az Újévből csak négy puszi és egy sikítás maradt. Semmi több. Minden megy a rendes kerékvágásban, se jó kívánság se fogadalom. Csak egyszerűen elmúlt egy év és elkezdődött a másik.

- És tudod Domó, ebbe a sikolyban benne volt a szózat és a himnusz egyszerre.

Boldog Új Évet kívánok mindenkinek.

Aliz Csodaországban - Alice in Wonderland

Az Újpesti busz gond nélkül gördült ki a Szentendrei állomásáról, megszokott útján száguldott végig: Át a felhőket, büszkén karcoló Megyeri-hídon, végig a szmogtól és kortól beszennyezett épületek mellett, szlalomozva, az elszabadult villanyborotvák között, majd befutott a végső kapun, leszálltunk és elkezdtük lassú hömpölygésünket a bolt felé.

- Aki látta a Világ - pusztuló, borzalmakkal teli és még is ijesztően valódi oldalát, fogékonyabb a szebb részeire.

- Szerintem, te nem láttál semmi szörnyűt! Dramatizálsz.

Moleskine bejegyzés - Pláza Másvilág:

Itt ülök a Pláza Másvilágon, magányosan, vakítóan fehér neonfényekben fürdőzve. Lassan végighordozom tekintetem a műanyag valóságon, állom a buta, leszűkült emberek bárgyú szemeit és elkeseredve nyelem magamba a fénysebességgel rohanó információ patakot; attól félek, ha huzamosabb időt töltök itt skizoid rohamot kapok és embereket mészárolok le a füzetemmel. Hát csak én látom ezt? Ezt az érdektelenséget. Ezt az ostobaságot. Ennyire egyszerűek? Ennyire elégedettek? Az emberek vagy félnek, vagy megvetnek, ahogy itt ülök már órák óta és csak szakadatlanul szöszmötölök a Moleskinbe, leírom a rohanó rohadást. Elpusztulnak, mint a rovarok, a saját Isteneik fordulnak ellenük és a fejükre dől az a rengeteg felhalmozódott önző, önelégült gondolat. Agyonnyomja őket a Pláza acél szerkezete és én is itt fogok ülni. Írok...Istenem szürkébbek, mint a kabátom. Összeomlik körülöttem a valóság. Gigantikus leírhatatlan káosz, nevetés, robot hangok ordítoznak a hangszórókból.
- Pláza Másvilág.

Az érzelmi szabadság példázata:

London közeli falucskában haldoklik a pap és azon gondolkozik, melyik tanítványára hagyja összes tanítását tartalmazó papi könyvét. Magához hívatja a két legkedvesebb tanítványát és azt mondja nekik:

- Menjetek fel Londonba és mondjátok el, hogy mit láttattok.

A két tanítvány három nap múlva visszatér a paphoz:

- Atyám! London egy emberi fertő, prostituáltak árulják a testüket minden sarkon, koldusok kéregetnek. Mocsok és borzalom, Isten elleni bűn. - kiáltozik az egyik.

- London a kultúra városa. Rengeteg múzeum és szépség. Gyönyörű épületek, fantasztikus koncertek. – harsogja a másik.

A könyvet a második tanítvány kapta meg, pedig mindketten ugyanabban a városban jártak.

Moleskine bejegyzés - A láthatatlan tér

Hallucinációk gyötörnek - az egyik pillanatban még a parketta felé zuhanok, a másikban már az ágyamban fetrengek és leszakítom a nyakamra tekeredett ágyhuzatot. A szemem visszacsukódik. A napkorong száguld felém, megint vergődök, akár egy partra vetett hal. Küzdök a szörnyetegekkel, amik kinyújtják felém fekete karmaikat, az elmémbe vájnak - úgy érzem megőrültem. Felugrok az ágyból, szédülök és a falak mozognak körülöttem, mint egy szellem sétálok a néma folyosókon. Legurítom a reggeli kávémat - a frissen lefőzött barna nedű egy pillanatra megvált a beteges vízióktól. Kidörzsölöm az álmot a szememből és kilépek a csípős hajnalba, ahol a minden visszatér. Szörnyek acsarkodnak egymásra az utcában, kutya ugatás hasítja keresztül a megfagyott levegőt. Őrült egyedüllétemben közelítem meg az állomástól feltörő acélfelhőt. A rohanó skizofrének világa, ahol csupa olyan őrült vár, mint jómagam.

- Én a Mátrixot választanám.

- De miért? Hisz az nem valóság?

- A valóság szar, sötétség van mindenütt.

- És igazi emberi érzelmek.

- Én a Mátrixot választanám, hiszen most is ott vagyunk. Szeretek itt élni.

Atyavilág! Mi volt ezt a bejegyzés? Értelmezhetetlen massza. Sajnálom, hogy kurta gondolatokkal fárasztalak titeket, de úgy éreztem ezt kell tennem még akkor is, ha nem tudom megfogalmazni, amit érzek. Még a szemetesládának is kell valami, ahova kiönthetik. Pillanatnyi benyomások, múló ösztönök és gondolatok, csípések mindenütt.

- Ezzel zárom soraimat.

Köszönet Gergőnek a fotóért.

Moleskine

Hát, megkaptam. Éppen egy sith lovagot küldtem le a végtelen mélységbe, amikor a bátyám belépett a szobába és arra kért forduljak el a játéktól. Leült az ágyra és várt. Hátra gurultam, majd valami ilyesmit kérdezhettem: Mit kívánsz? Erre hirtelen, az eddig elrejtett kezei előrerendültek. Nem volt időm se védekezni, se támadni, mert a levegőben repülő fekte notesz és a hozzá tartozó toll az ölembe repült. Nem csíkos és nem zöld, de az enyém és örülök neki.

Szemek - Eyes

A szem (latinul oculus) a látás szerve, amely a fény érzékelésére szolgál.

- Oké. Készen állok. Semmi baj anya…holnap itthon maradok. Nem, nem írok dolgozatot. Mátrait fel kell majd hívni.

Kedves olvasó!

Arra kérlek, hogy mielőtt még elkezded olvasni a következő sorokat nézz bele jó mélyen a tükörbe. Türelmes vagyok, várok rád, de csak akkor térj vissza, ha tükör van a kezedben. Ha az utóbbi lehetőség véghezvitele nem áll módodban, csak használd a mindent felülmúló képzeletedet.

*

Pásztázd végig arcodat, álladtól egészen homlokod tetejéig. Nézd meg a jobb orcádat, majd a balt. Tekints rá a szádra, a füleidre és az orrodra, majd állj meg a szemeden. Nézd. Álld a saját tekinteted és próbálj nem pislogni, csak nézd a szembogaradat. Bambulj és fókuszálj. Figyeld, ahogy a pupilláid összezsugorodnak, majd újra kitágulnak. Vessz el a sötét lyukban, majd mássz fel és sétálj át az íriszedre. Nézd, ahogy forognak végtelen örvényt kavarva a tükör sima felületén. Hát nem csodálatos emberi szem? Barna? Kék? Zöld, vagy szürke? Elemezd a tekinteted. Vizsgáld az apró, szinte láthatatlan érzéseket, amik, mint egy a tenger tajtékjai verik szemgolyód rácsait. Nézted már a szemeidet valaha is ilyen meredten, ilyen bambán? Szögezd le az arcodat. Szögezd le az egész fejedet, hogy elgémberedjen, és csak nézz farkasszemet saját magaddal. Ki fog győzni? Nem érdekes, nem számít itt a győzelem csak az a fájdalom, ami a kudarchoz vezet. De csak nézz és élvezd ki ezeket a pillanatokat, mert lehet, hogy soha vissza nem térő alkalom ez.

Most képzeld el, hogy a szemgolyódat körbefutó vékony, hajszálerek, mint egy acéllánc megszilárdulnak, és nem engedik elmozdítani szemeidet. Kicsit olyan, mintha egy csövön keresztül látnál, aminek a homályba vesznek az oldalai. Te csak az íriszedet és a pupilládat láthatod. Érezd, ahogy a láncok egyre erősebben fogva tartanak, már régen pislogtál kínoz a fájdalom és vörös béklyóid is mintha izzanának - lassan kiégetik a kocsonyás szemfehérjédet. A kép remegni kezd. A könnycsatornák megnyílnak, könnycseppek gördülnek végig az arcodon, az orrod hegyéről levetik magukat, de nem törődsz velük, nem tudsz velük törődni: le kell hunynod a szemed! Megteszed. Barázdákkal tarkított szemhéjad lecsukódik, de egyszerre, mintha megfognák. Mintha a vékony bőrfüggöny pattanásig feszülne. Hunyorítasz. Még több könny szökik a szemedbe. Vége van a látásodnak, minden elhomályosul, az izzóláncok behálózták az egész szemedet. Kurvára fáj nem? Kétségbeesetten próbálsz jobbra és balra tekinteni, de képtelen vagy rá, a szemed minden rezdülésével a lánc még mélyebbre vágódik a puha zselatinban. Egész nyakadat megmozgatod, nyakcsigolyáid eltörnek az erőfeszítésben, szemeid örökké nyitva maradnak, és lassan teljesen szétmállanak a meleg vért pumpáló erektől, amik fogva tartják. Látni fogod, ahogy Isten mindent látó, éjszakai szeme - a Hold - is feladja a küzdelmet, nem kel fel többé a Nap - az ezüstösen világító korong, szétfolyó gömbalakja ellepi tested és egész arcodat. Még egy utolsó sikoly, de tudod, hogy ez a megváltás, mert a kín már pokolivá vált. Kocsik zaja szűrődik át az ezüst masszán és mielőtt elérnéd a Szépvölgyi utat, megfulladsz.

El tudod ezt képzelni kedves olvasó? Igen? Mert pont így érzek én. Mert nem tudom lehunyni szemem, nem forgathatom. Talán örökké vak maradok? Üvegesen meredek bele a neonfénybe és leírom e sorokat, hogy tudjátok milyen sorsa kárhoztattak őzbarna bogaraim.

Csak hangulat aláfestő.

Bűnös város - Sin City

Hozzád szólok Ninive népe!

Acél monstrum lánctalpai megfeneklettek a homokban, a múlt száguldó fekete ménese pedig eltörte a modern évek irreális valóságát.

Forró szél süvített keresztül Irak homoktengere felett, a légáramlat felverte a dűnéket, új formába rendezte őket, majd folytatta útját a hosszú sivatagi út mentén, amíg elérte a hatalmas város falait. A nap perzselően tűzött, minden élőt eltaszítva - ezen a szörnyű környéken semmi nem maradt meg élve, Isten nem irgalmazott az itt élő népeknek. A kietlen sivatagban egyedüli oázisként állt a gyarló emberek által felhúzott Ninive grandiózus városa, de félt ki belépett az óriási kapukon, mert Ninive a bűn városa volt, ahol az embert szörnyűbb sors érte, mint a homokdűnék állandóan változó kegyetlen óceánjában.
A város, mint a túlvilág Nekropolisza vetett elnyúlt árnyékot a szent földre, melyek trónján véreskezű és bűnös uralkodó, maga a Sátán ült. Falai hazugsággal, gyilkossággal és rablással voltak tele, ami mint kátrány szennyezte a Tigris-folyó akkoriban éppen kiszikkadt folyómedrét. A földi pokol volt a város, ahova mintha a világ szennye telepedett volna le. De jaj nekik, átkozott lelkeknek, akikre nem várhatott más csak a kínkeserves pusztulás! Ó, ha Isten nem lenne ilyen kegyes korcs népéhez, talán örökké a feledés és a homok homályába veszett volna. Ninive! Minden erődöd olyan, mint a korán érő füge: megrázzák és lehullik örökre. Falaid megnyíltak a Gonosz erői előtt, harcosaid, akár az asszonyok. Hiába próbálsz védekezni a folyó vizével, a dicsőséges Nap felperzseli népedet.
Ostor csattan, dübörög a kerék. Kézről kézre járnak a rabszolgák. Az uralkodó parázna és népe se különb. Minden nap céda nők vére folyik az utcákon, a férfiak, akárha bíborszőnyegen taposnának, kerülgetik a holtesteket. Éhező gyerekek, sírnak egy falat kenyérért, térdre borulnak királyuk előtt, aki - mintha csak állatok lennének – oldalba rúgja őket. Anyák sikítása tölti be a sikátorok göcsörtös falait. Minden becsület kiveszett innen. Rendes férfiak csalnak, s ha kell, ölnek a családjukért és mégis, mint birkák tűrik a csapásokat, mert vezetőjük nem tesz értük semmit. Meggyötörten, az eléjük vetett kutyacsonton marakodnak. A nagyváros emberei elidegenedtek egymástól, nem törődnek a szomszédaikkal de még barátaikkal a sem. Vajon Isten bünteti őket, vagy másról van szó?
A király kegyetlen vezérként sétál végig a rohadó városon, a patkányok hordái szétnyílnak döngő léptei előtt, kezét széttárja és belenevet a felhők között élő arcába. Meztelenül fekszik az égboltot karcoló tornyában, ahol ezernyi szűzlány simogatja mocskos testét. Hollófekete, hullámos haja palástként omlik széles vállaira. Kicsiny, összehúzott szemei vörös tűzzel égnek, bordó szája undorító mosolyra húzódik. Arany csatokkal összefűzött, sötét szakálla a köldökéig ér. Ezernyi talpnyaló sereglik köréje, tömjénnel, mirhával, itallal, pénzel és a világon felelhető minden jóval kínálják őfenségét, akinek beszélnie sem kell, disznó tekintetével szavak nélkül parancsol. Írnokok oldalakat töltenek meg tökéletességével, tévhitbe ringatva Ninive népét.
A kastély előtt a város túlsó végéig - a kapuig - kígyózó, pálmafák sorával szegélyezett, emberek testével kirakott út vezet. Bal oldalon sorakozik a rengeteg lakóház, lépcsőzetesen lefelé húzódva a fellegvártól. Minél lejjebb jutunk, annál nagyobb nyomorúságot tapasztalunk, de a nyomor sem számít, Ninive városában mindenki egyformán bűnös. Jobb oldalt a nagy piac, ahol a glóbusz minden tájáról idesereglett népek árulják törvénytelen portékájukat. Itt áll a számtalan bordélyház, közvetlenül mellettük a katonai laktanya téglaépülete magasodik a várfal szintjéig, ahol százötven őr strázsál folyamatosan, tizenkét órás váltásban. És itt a fal. A fal, amelyet évtizedeken át építettek rabszolgák ezrei, s ami áttörhetetlen hegyláncként veszi körbe az egész várost.
Egy tiszta sivatagi éjszakán e fal elé állott egy öregember. Görnyedt hátú öregember, szakadt lepelbe burkolódzva. Hideg szél fújt, enyhítve a forróságot. A hívatlan látogató felnézett kámzsája alól, égszínkék tekintete végigfutott a kapun, ezután fel a falra, ahol az őrök, mint megannyi légy gyülekezett. Így szólott fel: - Gyülekezetek csak! Ninive királyához szólók! Szaporítsd kereskedőidet, hogy annyi legyen, mint égen a csillag! Katonáid, mint a sáskák! Gyülekezzetek csak fagyos éjszakai napokon, de amint felkel holnap a vöröslő napkorong, szétrebbentek s ki tudja hová! Várd a véget Ninive népe, vagy engedj be szörnyű kapudon hadd segítsek megfertőzött uralkodótok sötét elméjén. Az őrök egymásra néztek, a kőkapu pedig porfelhőt kavarva felnyílt a magányos öregember előtt.
És ezen éjszakán eldőlt a bűnös város sorsa. Ninive felől másnapra eltűntek a vészjósló felhők.

Mi az a madár? Mit keres itt Marvin? Mit akar ez az ízletes sült csirke?

Füst és füstölgés

Valamikor télen, azt hiszem egy januári napon történhetett, amikor fővárosunkban szmog -riadót jelentett be a média. A rendelet valahogy így hangzott: VASÁRNAP 11 ÓRÁTÓL ÉLETBE LÉPETT A SZMOGRIADÓ BUDAPESTEN, AZ INTÉZKEDÉS VISSZAVONÁSÁIG ÉRVÉNYES! AKI TEHETI MARADJON OTTHON! Így történt? Hát nem. Mert bár figyelmeztették a lakosságot, valójában pontosan tudták, hogy ez az utasítás nem működhet addig, amíg az embereknek munkába kell járnia, hiába, első a kötelesség. A szmog magyarázata? Magától értetődő: kevés a légmozgás, de aggodalomra semmi ok hamarosan újraindul, mint egy ventilátor. Tehát az emberek a szmog-riadó alatt is zavartalanul sétáltak, sőt a rendszám korlátozások ellenére a kocsik is ugyanúgy jártak az utakon, azzal a kis különbséggel, hogy most már tudták, hogy szennyezik a környezetet.
Különös lény az ember: előbb gondtalanul szennyezi a környezetét, majd amikor szembesül azzal, hogy mit művelt kétségbeesik. Tulajdonképpen ez az egész olyan volt, akár egy nagy szembesítő show: rádöbbentünk a valóságra, hogy Budapest levegője európai viszonylatban az egyik legszennyezettebb. A városlakók nem mutatták, de legbelül mindenki félt, hogy most vajon mi lesz. És mi lett? Semmi. A szmog-riadó elmúlt, az emberek pedig ugyanúgy élnek, mint eddig. A környezetvédők, pedig akármit is csinálnak, valószínűleg ismét nem veszik észre őket. A lakosság kisebb része viszont elgondolkodott és feltette a két legfontosabb kérdést: Mitől keletkezik a szmog? Mit csinálhatunk, hogy ne alakuljon ki még egyszer? Ha pedig csak a légmozgás hiánya miatt van, akkor a környezetvédők mit akartak ellene tenni? Kérdések halmaza zúdult a nyakamba, a válaszokat pedig csak jóval később tudtam meg. Így hát, bizalmamat keresve elkezdtem kutatni a valódi okok után. Kutatásomat legalulról kezdtem el, - hogy végül a lépcső tetejére kerüljek – az utcán.

Április másodikán lementem a zöldségeshez, mert a szomszéd Ilus mesélte a Katinak, hogy 1000 forintért lehet akciósan venni egy vödör narancsot. Ennek az ajánlatnak nem mondhattam nemet, s amíg az asszony otthon maradt a gyerekkel, addig én elindultam a zöldségeshez. Éppen a Bogdányi utcában járhattam, amikor egy boltból beszélgetés hangjai szűrődtek ki. Egy negyven év körüli, kövér nő egy fiatal sráchoz beszélt.
- Én mondom neked, ez az egész amiatt a felmelegedés miatt volt.
- Globális? – kérdezte értelmesen a férfi.
- Az, az. Globális. Addig tettünk-vettünk, hogy ez a füst jött ki belőle. – a nő megszorította a fiú derekát és erőteljesen bólintott.
- Mármint a globális felmelegedés?
- Igen az!
- Januárban? Sára néni ne viccelődjön! – a srác legyintett egyet és megvakarta a borostáját. – A globális felmelegedés … még hogy … ez az egész a közeledő világ vége miatt van! 2012 december 21.: a Maja időszámítás véget ér! A világ tönkrement, ezért az ufók meg fognak büntetni minket és…
Úgy éreztem, hogy ezzel a beszélgetéssel nem megyek semmire, de mégis éreztem benne valami mélyről jövő feszültséget. Miután megvettem a narancsot hazasiettem, hogy leírjam a párbeszédet. A narancsok fele romlott volt, a kukában végezték.
Továbbléptem és áthelyeztem a kutatást a gyakorlatba. Elmentem a Deák Ferenc térre és megkérdeztem három embert, hátha velük többre megyek, mint a szentendreiekkel. Egy húszas éveiben járó srácot, egy hetven éves öregurat és egy harminc körüli nőt kérdeztem meg. Úgy érzem, ildomos, ha a nővel kezdem.
- Elnézést! Bocsánat!
- Igen. – a vörös ruhás nő lassan megfordult.
- Igen. Bocsánat. Felelne egy pár kérdésemre? Egy perc az egész.
- Igen. Miért is ne?
- Jól van. Köszönöm. Egy pillanatra, ha leülnénk…
- Hogyne, hogyne.
- Így. Szóval. Mi a véleménye a szmog-riadóról?
- Nos … nem is tudom. Szomorú, de tudja az már elmúlt, szóval nem érdekel. A férjemmel három kocsink van, máshogy nem tudnánk élni, tehát nem törődünk a szmoggal. Az okosok majd kitalálnak valamit.
- De hölgyem. Önt nem érdekli a környezete? Vagy akár azok az emberek, akiknek nincs kocsija. Ők megfulladnak az utcákon. Vagy azt akarja, hogy úgy éljünk, mint Tokióban? Maszkokkal és sűrített levegő tartályokkal? – kontráztam rá gyorsan. Nem tetszett ez a nő.
- Ha ez az ára. Mármint nekik sikerült. Miért ne menne itt is? De mit képzel, hogy valami hippi vagyok? Kit érdekel a környezet? Nem beszélve azokról az emberekről, akiknek nincs kocsija. Kiknek nincs ma kocsija? A koldusoknak! Nekik meg úgyis mindegy? – okoskodott.
- De kérem! Ez gyilkosság. Árt a többi embernek! – felháborodtam.
- Gyilkosság az, ha késsel leszúrok egy EMBERT. Ha én autóba ülök, az nem az.
- És mi lesz az emberi jogokkal? Mindenkinek joga van élni! – egyre dühösebb lettem.
- Maga részeg? Nagyon úgy tűnik. Ha nem megy el, akkor idehívom azt a rendőrt. Akarja? Tűnjön el! – a nő gyorsan felugrott és elfutott a parkoló felé.
Miután magamhoz tértem, odasétáltam a padon ücsörgő öregúrhoz. Hosszú, ősz haja, mint megannyi polipcsáp tekergett roskatag vállain. Lassan leültem mellé és melegen rámosolyogtam. Zsebéből elővett egy kis száraz kenyeret, majd dobálni kezdte a körénk sereglő galamboknak. Beszédre nyitottam a számat, de az öreg mutató ujja hirtelen a levegőbe emelkedett és csöndre intett. Egy perc múlva leeresztette és ő maga szólított meg.
- Mondjad fiam. Miért zavartál meg csöndes nyugalmamban?
- Csupán csak pár kérdést tettem volna fel.
- Mond! Mivel akarod fárasztani szegény szakállamat?
- Önnek mi a véleménye a szmog-riadóról?
- Hogy miről? – kérdezte és felém hunyorgott.
- A szmog-riadóról. – mondtam egy kicsit hangosabban.
- Szmog? Az meg mi? – kérdezte kíváncsian.
- Maga nem pesti ugye?
- Nem! Nem! – hangosan felköhögött. Etyekről jöttem fel az unokámhoz.
- Ön nem hallott a három hónapja bejelentett szmog-riadóról?
- Nem. De nézze. Itt is jön az unokám. Hogy milyen szép szál fiú lett belőle! Ejha! - Felvette az eddig rejtve maradt bükkfa botot és remegve keresztül ment a téren, hogy találkozzon az unokájával.
Kezdtem teljesen kétségbe esni. A két megkérdezett emberből az egyik egy nő, akit nem érdekel az egész a másik pedig egy jó szándékú öregúr, aki azt sem tudja, hogy mi fán terem a szmog. Hát ennyire elfelejtették az emberek? Hisz még csak három hónapja volt! Vagy csak nem akarnak róla beszélni? Aztán hirtelen támadt egy ötletem. Mi lenne, ha megkérdeznék egy fiatalt? Nos, nem volt választásom, odasétáltam egy fűben heverő társasághoz.
Négyen voltak. Egy kis körben ültek, a kör közepén pedig egy füstölgő vízipipa állt. Kellemesen elbeszélgettek, éppen akkor érkeztem, amikor a fekete hajú srác egy disznóvicc végére ért.
- Helló srácok! – szólítottam meg őket barátságosan.
- Csá! Nézett rám a fekete hajú srác. Már tudtam, hogy vele fogok beszélgetni. Értelmes, sötétbarna szemei nagyon megragadtak.
- Leülhetek ide a körötökbe?
- Nincs más választásunk ugye? Biztos valamilyen köcsög indexes vagy.
A kör kiszélesedett, így beültem a sráccal szembe. A haja egészen a szemébe lógott, enyhén beesett szemei voltak és fehér bőre. Nyakában egy furcsa jelkép lógott, valami kalapácsot ábrázolt, amibe belecsap egy villám. Színes csíkos pulcsija egészen kitűnt a fekete tömegből.
- Mi a helyzet? – kérdeztem és továbbjátszottam a szerepemet.
- Semmi tesó. Semmi. És veled?
- Hát. Voltaképpen én csak feltennék egy pár kérdést.
- Hogyne! Jó arcnak tűnsz! Kérsz? – és felém nyújtotta a pipát.
- Persze. Igen. Köszönöm. Szóval – mélyet szippantottam a pipából – mi a véleményed a szmog-riadóról?
- Szörnyű! Szerencsétlenek vagyunk! Szennyezzük a környezetet aztán most itt vagyunk. Nézd meg a füvet. Már az se a régi. - A többi srác felröhögött, de én mélyen a szemébe néztem. Lehet, hogy ez srác egy kicsit komolyabb az átlagnál?
- Így van. Szerinted mitől van ez az egész? – néztem ahogy a füst elborítja a srác arcát. Szemei rémisztően villogtak a sűrű füstben.
- Hát. A kocsiktól haver. A kocsiktól! Ha nem lenne ennyi belőle, akkor talán jobb lenne.
- De hát a cigaretta is káros. Sőt. A vízipipa is. Nem gondolod, ha nem lennének, akkor jobb lenne?
- Nem tudom haver. Szerintem például egy gyár sokkal durvább, mint ez. – fellendítette a vízipipát, majd visszatette a fűbe. – És különben is ennek legalább finom az illata.
- Na ja. És mivel lehetne enyhíteni?
- Hát kevesebb kocsi meg gyár! Logika haver! L-O-G-I-K-A! – betűzte lassan.
- Jól van. Köszönöm. Helló srácok.
Hazamentem. A feleségem és a gyerek már aludt. Egyedül álltam a tükör előtt és néztem az arcomat. Fél napot töltöttem azzal, hogy embereket megkérdezzek és nem jutottam semmire. Lehet, hogy tényleg ennyi lenne csak? A kocsik? Fölösleges a kutatás? Gondolatmenetemet a telefon csörgése szakította félbe.

Felvettem a telefont. A vonal sípolt egy darabig, majd pedig robbanásszerűen egy ordító hang azt kiáltotta:
- Halló?!
- Itt Barkonyi Ferenc, újságíró. Miben segíthetek? – halkan beszéltem. Nem tudhattam, hogy ki van a vonal másik végén.
- Kárpáti Eszter, környezetvédő. Megkaptam az üzenetét. – már nem ordított, de a hangja még mindig olyan volt, mint egy fűrészé.
- Igen! Reggel hívtam önt. Talán egy kicsit már későn érdeklődöm, de arra kérném, hogy mondja el a szmog-riadó valódi okát. Hogy mit tudok ellene tenni.
- A szmog-riadó? Igen, igen. Három hónapja volt, ugye? Január? Fagypont körüli hőmérsékleten gyakori. – miközben beszél. lassan odamegyek az ablakhoz. Nézem a lemenő napot. Fénye narancssárgára festi a szoba sarkait, elnyúlt árnyékokkal játszadozva a falon. – Legfőképpen a lakások és az irodák fűtése, okozza. A fosszilis tüzelőanyagok, a szén, az olaj, a gáz nagymértékű felhasználása váltja ki. A korom a porral vegyül, jelentős kén-dioxid szennyezést okoz. Mint Londonban. A légmozgás leáll. És hogy miért? Mert a Dunaparton épülő hatalmas irodaházak teljesen elzárják a szél útját. Szóval mondhatjuk úgy is, hogy olyan, mint egy öltöző, ami nem szellőzik, mert nincsenek ablakai. És ki zárta be az ablakokat? Hát mi! Tudja jól, hogy mi hiába jártatjuk a szánkat. Csak azt nem tudom, mi lesz, ha elered a savas eső! Vajon mi lesz akkor?
- Megkapjuk, amit megérdemlünk. Tudja mit? Köszönöm. Viszonthallásra. – lerakom a telefont. Lassan elindulok az előszoba felé. Közben érzem a talap alatt áramló padlófűtést. Még fütyülni is elkezdek. A cirkókazán elé álltam és egy határozott mozdulattal lekapcsoltam. Én ugyan nem szennyezem a környezetemet! Nem tudom megakadályozni a szennyezést, de legalább a magam részével csökkentem. És ha mindenki így gondolná … igen, akkor tökéletes lenne. Lefekszem az ágyba a feleségem mellé. Gyengéden átölelem Anna derekát és arra gondolok, hogy milyen jó, hogy már itt a tavasz, április van …

Régi írás, régi kép. Ősi mappámban turkálva fedeztem fel e remekeket.

A tükör: Első fejezet - The mirror: First chapter

Nézzetek rám: Téhba népe, itt a híres Oedipus,
ki a Nagy Talányt megoldta, leghatalmasabb király,
minden polgár irigy szemmel leste boldogságomat:
s nézzétek, mily rettentő sors hullámba hulltam én!
Senki hát halandó embert, ki e földön várja még
végső napját, ne nevezzen boldognak, míg élete
kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.
Szophoklész, Oedipus király, Kr. e. 420

I

John Shaw - többi nevén, a „Jóképű” a „Vicces” az "Okos" és az „Őrült” – hűvös reggelre ébredt, mert a takarója a földön hevert, egy állatcsontokkal megrakott tányér és egy kiömlött borosüveg mellet. Megdörzsölte a szemeit, és tett még egy elkeseredett próbálkozást a visszaalvásra, amikor az oldalára fordulva észrevette, hogy egy meztelen nő fekszik az ágya másik oldalán. Ez meg ki? – kérdezte szinte azonnal magától? Mit keres egy nő az ágyamban? A feje ugyan kóválygott, de minden erejét összpontosítva próbált visszaemlékezni a tegnap estére. Tíz percig feküdhetett így, némán, az agyába kutatva, de végül egy kézlegyintéssel nyugtázta a nő ottlétét és egy ugrással kint termett az ágyából. Amikor elindult, mintha egy láthatatlan kéz, megszorította volna a fejét. Kétrét görnyedt. Másnaposság. A szemgolyói, mintha ki akarnának robbanni a gödrükből, fejébe folyamatos, meg nem álló fájdalmas pulzálás hatolt és úgy érezte, hogy ha így meg tovább agya leáll és eldől a hamus szőnyegen. Lassan totyogott előre, akár egy császárpingvin. Minden lépésnél, a kéz egy újabb ütés mért a fejére. Mintha Isten ökle sújtana le rá. Pedig tudta, hogy Isten nem vele foglalkozik, hanem puffra teszi a lábát és nézi a Világ című műsort, ami tele van intrikával, halállal és őrültekkel. Kezeivel a sötétbarna haját markolászta, túrta, majd lejjebb vándorolt a homlokáig. Kézfejével óvatosan végigsimította, lassan pislogott. Külső szemlélőnek úgy tűnhetett volna, hogy Johnon átment egy úthenger, ami talán nem is állt olyan messze az igazságtól. Még jó, hogy nem emlékszik a tegnap estére. Jobb elfelejteni az ilyet, de tudta, hogy hamarosan visszatérnek az emlékek és vége a homálynak. Kár. Teste egyre gyengébb és ernyedtebb lett, szemei lecsukódtak, vakon kezdett a saját házában tapogatózni. Hirtelen olyan idegennek érezte magát. Elveszik a szeme világát - gondolta - így büntetik meg. Megérdemli ezt? Ordított volna a világ bíráival, de kiszáradt torkán csak valami vinnyogást tudott kipréselni, amit senki nem hallott meg. Lement a lépcsőn, léptei alatt megreccsentek a gerendák, végül elérte a fürdőt, hosszas keresés után megtalálta a csapot és megeresztette. Hideg vizet öntött az arcára, mélyen beledörzsölte a hajába, végig mosta a szemeit. Majd még egyszer. És megint, mígnem fázni kezdett. A vízcseppek gyorsan gurultak végig a meztelen testén, egészen a csempéig - a mosakodás végére már egész tócsa volt alatta. Kinyitotta a szemét és az első dolog, amit meglátott a saját elnyűtt arca és a meztelen felsőteste volt. Szemei tágra nyílva vizsgálták a tükröt, amikor utoljára látta, még más volt - talán a tükör hazudik? Nem tetszett neki a mostani kép. Régen még tiszta, értelmes szemei voltak, arca frissen borotvált, haja fésült. Inget viselt, egy gyönyörű skarlátvörös, selyem nyakkendőt. Szíve fölött egy arany toll díszelgett, amit mindig magánál tartott - ez őrizte a gyerekkori sikereit. Miért volt olyan rendezett? Munkába indulhatott, vagy randevúra? Az utóbbi ésszerűbbnek tűnt, mivel egy meztelen lány feküdt az ágyon. És miért ilyen csapzott most? - így gondolkodott a párától homályossá vált tükör előtt. Most borostás volt, beesett, lila szeme alatt egy véres folt díszelgett, mintha megkarmolták volna, tekintete olyan homályos, mint az előtte álló tükör, haja szerteszét meredezett a levegőbe, felső testét lila foltok borították, mintha valaki órákig ütötte volna. Kezével letörölte, majd közelebb hajolt a tükörhöz, az arcképébe vicsorított, mosolygott és hatalmasra tátotta a száját. Hiányzott egy foga, helyén véres lyuk tátongott. Hirtelen egy emlék hasított bele az elméjébe: Egy fiatal nővel szeretkezik. Egyik kezében félig megivott borosüveg, másik a nő fenekét csapkodják. Izzadó testük, egymáséhoz ér, gyorsan mozognak fel-le. A nő felsikolt – Igen! – Még gyorsabbra váltják a tempót. A nő hátrakap, hosszú körmeivel végig hasítja John arcát. Vér patakzik ki a sebből, majd az álláról a nő hátára hullnak a vércseppek. Hosszú, világosbarna haja lobog a levegőben, a fürtök erősen csapkodják John hasát. Őrülten sikít, mintha az ördög szülötte lenne. Mindkét test lángolni kezd, nem marad más csak a porhüvelyük. John hangosan felordít, majd vége van, mintha egy világ omlott volna össze benne. A borosüveg kiesik a kezéből, elgurul az ágytól. John eldől és simogatni kezdi a lány nedves vállát.

John végig simítja a hosszú vágást, amin már bebarnult és megfagyott a vér. Nyelvével finoman végig szántja alsó ajkát. Meglátja magát a tükörben. John "Jóképű" Shawnt, aki mindennap mással kefél. Ez az kép, amit ismernek. Ez vagyok én. Száját mosolyra húzza, majd ellép a tükörtől ki a konyhába egy bögre kávéért. Nézi, ahogy a sötétbarna kávé belelötyög a bögrébe. Töltené a tejet, de hirtelen hátra kell fordulnia, mert lépéseket hall a lépcső felől. A folyóson az emlékeiben élő nő jelenik meg, akivel tegnap szeretkezett. Haja zilált, zöld, csipkés tanga bugyi és John arany tollal díszített inge, kinyitva lóg rajta. Formás mellei hívogatóan néznek John felé, lassan a férfi felé sétál, és egy csókot lehel az állára.
- Jó reggelt drágám. – suttogja halkan, kacsint és megcsapja John fenekét. - Vigyázz a tejre.
John visszafordul a bögréhez és látja, hogy a tej kiömlött, és az asztalról csurog le a csempére. A nő, kecses léptekkel a fürdőbe megy, nem marad más utána, csak a kiömlő tej és John tátott szája.

Ha szeretnétek, folytathatom a történetet.