Dionysos

Boldog Új Évet.

Banksy Simpson

Másnap Bábelben

Hosszas vándorlás után...

Remegve felnyitotta a szemeit, s miután látása kitisztult, körbenézett, és amint felismerte a környezetet, felkelt az ülésből és elvánszorogott a vonat ajtaja felé. Hazaérkezett. Már a peronra lépett volna, de az ajtóból hátrafordulva szeme megakadt egy alvó alakon. Ahogy ott feküdt kiszolgáltatottan olyan volt, mintha kivágtak volna egy darabkát a matracból. Akárcsak ő: táskáját ölbe véve, karjaival átölelve azt, fáradt, hamuszürke arccal aludt. Huszonéves, borostás srác, orrán vastag, rozsdabarna szemüveg, megtépázott, seszínű haja az égnek állt. Fagyott teste nem mozdult, halott is lehetett volna, akit senki nem vesz észre. Ilyenkor, öt óra tájékán, az első HÉV-en csak az eltévedt és a munkába igyekvő, álmos emberek ülnek. A fiú hangtalanul visszasuhant, határozottan megragadta a srác vállát, s a tőle telhető legbarátságosabb hangon üdvözölte.

- Hé, barátom! Megérkeztünk Szentendrére. Gyere! Ébredj fel, én is pont így aludtam! Gyere! – Ahogy megrázta, a srác szemüvege a táskájára szánkázott. Nevetgélt, mert emlékeztette az idősebb testvérére, akit éveken keresztül keltegetett. Korán, ködös hajnalokon, amikor még mindenki öntudatlanul aludt. Szeptemberben fog elköltözni, már csak egy hónap van hátra addig. Ki fogja őt ébreszteni, ha egyedül lesz?

A HÉV mentén simléderes férfi – a vonatvezető – sietett előre, az ablak mellett tétován megállt, és beszólt: – Gyertek le a vonatról fiúk, mert visszaindulunk a kocsiszínbe, ahonnan hosszú lesz a séta.

- Nem tudom felébreszteni a srácot. Alszik – és tárgyilagosan rámutatott.

- Rúgjon bele a bokájába! – mondta és továbbment. A fiú nem szeretett felébreszteni másokat és ennek roppant egyszerű okai voltak. Ahogy ez eszébe jutott, a combjához kapott, ahol egy régesrég elfeledett rúgás nyomai rajzolódtak ki. Tovább rázta az idegent: – Figyelj, a vonat be fog állni a kocsiszínbe, gyere már! Ébredj fel, segítek! Hónalját kereste, jobbról és balról is próbálta, de a karok kérlelhetetlen szorítása nem engedett. Oldalára döntötte és vissza. A srác hunyorgott s vöröslő szemekkel fürkészte a sötétet. A fiú visszarakta a szemüvegét, rámosolygott és folytatta: – Szervusz. Itt vagyunk Szentendrén. Gyere, mert a vonat visszaindul a garázsba.

A srác értetlenül összeráncolta a homlokát, visszanézett a fiúra, majd eldőlt. Kezdett kínossá válni a helyzet, a fiú felemelte a hangját.

- A francba kelj már fel! Ne aludj vissza! – Az ébenkék szemek bágyadtan meredtek rá. A vonat indulását jelző síp felharsant. A fiú egy ugrással az ajtónál termett. A műanyag félfába kapaszkodva lógott tehetetlenül és reménykedve várta, hogy fiú felálljon. Még egy utolsót kiáltott, majd kidőlt a vagonból. Az ajtók hangos csattanással összezárultak mögötte és a HÉV elindult. Nézte, ahogy a vonat elrobog az ismeretlen síneken. Sokszor visszanézett, még akkor is, amikor a szerelvény már messze járt. Sőt a háza kapujához érve is, mintha a srácot kereste volna az utcában, hátha leszállt végül.

Pont

Ahogy befejezem az írást és megszűnik a gombok kattogása, a történet megmerevedik és nem folytatódik tovább. Az olvasó látja a kapuból visszanéző árnyalakot. Hogyan tovább? Gondolkodom. Az utolsó kép, ahogy fekszem a kádban s apró buborékok úsznak körülöttem. Minden lenyomott space után gondolkodom. A fejemben megtörténő világ akadozva halad előre a fehér lapon. Megszakítva jelekkel. Egyedül én látom folyamatosan. Ami nektek itt a múlt az nekem a jelen. Hol itt, hol ott bukkannak fel képfoszlányok. Ahogy gondolataimat szavakká formálom úgy vesztik el a jelentésüket és úgy válnak semmissé a virtuális térben, mintha meg se történtek volna. Nem értitek, amiről beszélek, igaz? Zene szól, gyors ütem valamilyen török népdal. Most pedig trombita szólam vagy elektronikus recsegés? Aztán, amikor eszembe jut, megszorítom a fonalat és nem engedem elszökni. Abbahagyom a nyers, faragatlan folyam gépelését és ott folytatom, ahol abbahagytam: Kétezer-tíz nyarán. Jelenben nem lehet írni bármennyire is szeretné az ember.

*

Közjáték

- Ez így ebben a formában, nem teljesen igaz. Úgy értem igazságról nem beszélhetünk. Az igazság az, hogy nincs igazság. Hogyan győzöl meg egy vakot arról, hogy amit lát az nem valódi?
- Hm.

- Mi az?

- Gondolkodom.

- Min?
Hirtelen átmászott a fémkorláton, egyszer még visszamosolygott a barátjára s rövid zuhanás után a szakadék aljába csapódott.

*

A stroboszkóp manipulatív sugarai megvilágítják a színpad előtt tolongó, izzadó embertömeget. Egy öregedő férfi énekel és tömeg vele együtt szavalja a fülbemászó dalokat. Ilyenkor az emberek, nem létező nyelveken beszélnek s mégis mindenki érti egymást. A halkonzervszerű hullámzásban egy nagy óceánná válnak és az Idő kifordul magából. Visszautaznak az emberiség gyökeréig, amikor csak hümmögtünk meg dohogtunk és vademberek módjára ugráltunk. Íme az egyetemes részegség míves fokozata. Szent fényben tündöklő pillanatok ezek, akár hiszed akár nem. Valahol a negyvenezer ember között, egy csápoló kar kiemelkedik a többi közül, de hamar visszahull közéjük. Megáll. A földet nézi, érzi a fényeket és hallgatja a jól ismert dallamot. Szíve a zene sürgető ütemére ver. Pa-bam-pa-bam-pa-bam. Az emlékei közt kutatva egy lányt lát. Új kép, alig pár perces, mégis, mintha egy éve történt volna. Megfordul és a vállak gyűrűjébe szoruló arcra ordít. Az arc szemlátomást megérti és visszaordít. Mindketten egy jelentős esemény részesei lehetnek, egy koncerten, egy nagy testben. Az össznépi izzadás: az individuumot feloldó sós cseppek. Diszkréten poshadó sörösüvegek. A lánynak sugárzó a mosolya, szemei barnán csillognak. Két ordítás között az alak azt mondja: „Ha ezt nem tenném meg, akkor elszalasztanám a lehetőséget és üres lenne az estém. Csak arra gondolnék, milyen jó lett volna, ha megteszem.” Vagy valami ilyesmit. Magához húzza a lányt és homlokon csókolja. Csókra csók a válasz. – Én ezzel tartoztam neked. Egy nyelven beszélnek. És ennyiben maradnak.

*

A Látogató

Csillagok ragyogtak a mezítelen éjszakai égbolton. Csak az eldobált üvegek és a púposra rakott szemetes meséltek az estig tartó tivornyáról. Éjfélkor az utolsó kocsma is bezárta ajtaját, amikor a város éjszakai állatai felébredtek. Előmásztak rejtekeikből, dalolászva járták a tetőket és barangoltak a néma utcákban. A macska mélyet szippantott a levegőbe, bajszát felvonta, s nagy sárga szemeivel a Dunára nézett. A szélirány megváltozott, valami ismeretlen közeledett a folyó felől. Először egy-egy, majd milliónyi társával, felhőkben érkezett a sípoló rettenet.
Megváltozott az előző látogatása óta. Csíkos potroha kisujj méretűre nyúlt, hat lába mellé mintha két újabb nőtt volna. Szívókája megkeményedett és megvastagodott, áttört szöveten és húson, fémen és plasztikon. Borzalmas, groteszk és bosszúvágyó. Erőszakos, találékony és intelligens.
A hagyományos védelmen átrágja magát, beférkőzik a bútorokba és az apró repedésekbe is. A gyűlölet tüze hajtja, hogy elpusztítsa nemezisét; az embert. Az ellenállás hasztalan. A vízparti városok sorban kapitulálnak rajzó szörnyűség előtt.
Szikár termetű, sovány test. Görnyedt, csontjai kiállnak, majdhogynem kiszúrják a fehér bőrét. Csontos ujjai óriás pókként járják a klaviatúrát, kopognak alatta a gombok. Hosszú lába álláig felhúzva, óriás, légyszerű szemei a monitorra szegeződnek. A kinti lámpák fényében elsuhan egy árnyék. Már távolról hallani a hangját, s ahogy egyre közelít a nyitott ablakhoz, a sípolás erőszakossá válik. Lapulevél szárnyaival félresöpri az ablakra terített lepedőt és észrevétlenül behatol a szobába. Sötét van. A konnektorba olcsó szúnyogirtót dugtak. A rovar gúnyosan felvisít.
Óvatosan a hórihorgas füléhez száll, felhívja magára a figyelmet. Egy lendülő tenyér, de ő meglovagolja a levegő hullámait. Incselkedik áldozatával, bosszújának minden pillanatát kiélvezi. Elfojtott píííí hang, és az ember már a haját tépi. Lassan körözve méregeti a fiú testét. Végig a gerincén egészen izzadó homlokáig. Csiklandozza combját, de a következő pillanatban felszáll és a lábfejére mászik. A megfelelő helyszín kiválasztása percekig tart, végül a nyakon futó, hevesen pumpáló ütőérre telepedik. Nyolc, karmos lábával megkapaszkodik és lassan belemélyeszti szívókáját a bőrbe. Hirtelen csattanás és a rovar helyén absztrakt, vérfolt marad.
- Na, végre! - a fiú kacagva tovább gépel, mit sem sejtve az ablak felé tartó főseregről.
Ezt a csatát megnyerte, de a háborúnak még nincs vége.

*

- Azt hiszem most már felvesz.

*

Szemei felpattantak, ahogy valaki a vállát rázva az oldalára döntötte. Pupillája összehúzódott és újra kitágult. Elmosódott szavak szüremlettek át a fülén, amiket nem értett. Sok sz meg e. A világ homályos volt, csak az arcába nyomuló zöld nadrágszárat látta. A kéz visszafordította a fejét és minden újra világos lett – szemüvege a helyére – a görbe orrára – került. Párás tekintettel fürkészte a látóterét betöltő, széles vigyort. Az ajak felett növő, rövid fekete szőrszálakat, az állon pelyhedző gyermek szakállat.

- Szervusz. Itt vagyunk Szentendrén. Gyere, mert a vonat visszaindul a garázsba! – Tizenéves, mosolygó arc bámult rá. Nem értette a nyelvét, mintha akarna valamit. Mit akar? Hol vagyok egyáltalán? – tette fel a kérdést. Nézte a fiút, de gondolatai lelassultak és elvesztek a sűrűben. Visszaaludt és próbálta kizárni a különös idegent. Harminc másodperc alvás olyan volt, mint egy élet, ahol végül újra meghalt. Még jobban megrázták és hangosan szóltak hozzá.

- A francba kelj már fel! Ne aludj vissza! – próbálta megérteni a helyzetet, de hunyorgó szemén át csak nedves foltokat látott. Az elektromos visítás elnyomta a többi hangot. A HÉV ütemes zökkenéseire álomba merült. Színes álomba, ahol világos képekben utazott, kitudja hová.

*

A Hegyen

- Na és ők nem jöttek oda nyolcra.

- Nekünk meg azt mondták, hogy ilyen nyolc-fél kilenc.

- Igen. Fél kilencig vártunk és elmentünk. Mondtam nyolctól fél kilencig leszek ott.

- Sör?

- Nem voltak ott és elmentünk fél kilenckor.

- Nem, nem, nem, ilyen izé. Mindennap.

- Kemény. Jaj.

- Pabló. Hallod négyszáz millió dollárért a gyerekei hóembert építettek.

- Miért, kiesnek a fogaid?

- Jaj Istenem, baszd meg.

- Nézd különben nem tudom, hogy mennyire volt ez az egész feltűnő, de szerintem belefér.

- Mármint mi?

- Ez az egész.

- Mi?

- Hát semmi.

- A kezedben tartott eszköz?

- Ja.

- Teljesen belefér. Nagyon pártolom, kurva jó ötletnek tartom.

- Hát igen.

- Csak tudnod kell, hogy ezáltal én kiestem a pixisből.

- Ez igaz, de...

- ...megéri.

- Meg.

- Jaj, erre emlékszem, mikor napközben jártam erre. Éppen ment le nap, gyönyörű szép volt. Pont... hát kurva szép volt. Nagyon szép fotót csináltam róla.

- Senki nem meri felvenni.

- Érdekes, mert tavaly én is itt jöttem fel. Én szerintem...szóval az első kettő tudja.

- Miből gondolod?

- Van egy ilyen sejtésem. Persze, lehet, hogy rosszul gondolom.

- Rosszul gondolod.

- Úúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú.

- Áúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú.

- Úúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú.

- Lehet, hogy kicsit hosszabb lesz az út, mint gondoltuk.

- Vagy nagyon gyors, mert rohanunk.

- Ja, ma vadászat van...

- A golyóálló mellényt mindenki hozta, ami benne volt a leírásban?

- Ez tényleg durva.

- Még egyszer.

- Nincsen meg.

- Nem.

- Jézusom. Nagyon kemény.

- Mi? Ja a kutyák? Szerintem jó.

- Na ezek a jó részek. Minél inkább, érted kevesebb a fény és minél inkább szét van kúrva annál jobb.

- Amúgy, ameddig van valakin fehér póló, addig nem teljes a sötétség, mert, érted ...

- Hát a reflex fények megvannak, ha fehér a pólód.

- Ugyebár erről már beszélgettünk. Egy olyan hermetikusan elzárt szobáról, ahol teljesen sötét van.

*

A zseblámpa nehéz fénye betörte a lehunyt világának ajtaját s felkavarta a szirupos magányát. A ráncos szemhéj először vörösen izzott, de végül a szemek, rohamos pislantások kíséretében felnyíltak. Csak a fénykört látta a körülötte sorakozó ezüstös fénylándzsákkal, mert a lámpa végén álló, gyanakvó rendőr a félhomály rejtekében maradt. Kezeivel a homloka elé kapott, lesodorta a szemüvegét és próbálta összeszorítani a szemeit. Arca grimaszba torzult, makacsul nem akart felébredni, mire egy hideg, kérges tenyér az arcába vágódott. Arcán a mély barázdák kisimultak és ennyi volt. Higgadtan visszavette a szemüvegét s körbenézett. Nagyot nyelt. Valamilyen alagútban vagy kocsiszínben volt, kintről beszüremlettek a hajnali nap első, lilás fényei. A vonat, amire felszállt, most mozdulatlanul állt. Magyarországon. Egy városban. Nem tudta hol. Emlékezni próbált. Egy mosolygó kisfiú szürke hályoga elevenedett meg előtte, amolyan rajzfilmfigura. Mondott neki valamit, de nem értette. Egy lányról álmodott, akivel az este ismerkedett meg. Szép lány volt. Hosszú, barna hajú, kerek arcú magyar lány. Nagy, szuggesztív, zöld szemei voltak s fura akcentussal bár, de jól beszélt franciául. A Szigeten, a legnagyobb felfordulásban elhagyta a barátait. A vonat újra megállt és most az előtte álló zseblámpás alak is a kisfiú nyelvén szólt. Különös nyelv ez a magyar, gondolta. Teli r-rel és k-val. Kezeivel próbálta mutatni, hogy nem érti. Végső elkeseredésében franciául szólt. Az őr ordított, de ő a plafont nézte, a lány arcát akarta felidézni. Tűnődött. Csak még egy pillanatra látni szerette volna. Mosolygott, miközben tudta, hogy hatalmas bajba került.

*

Riposzt

TudodamígelvoltáltörténtegysmásazországbanVoltegytöbbnapigtartóviharsetétvoltazégés tornádókisjöttekmegmindenilyesmiNyugatrólérkezettésvégigsepertazegészországonTöbb háztönkrementéslakhatatlannáváltdenemezalegnagyobbbajunkMagyarországtehén populációjajelentősmértékbenmegfogyatkozotttehátaboltokbanhamarelfogytakatejkészletek NincsimporttejFelvásároltakmindentcsaktejpormaradtapolcokonAreggeliKVmárnemlesz olyanfinommintrégenKeménymi?

*

A feje szétrobbant. Kettő, három négy óra lehetett már. Négyen bóklásztak az épülő színpadok között vagy netán homokdűnék voltak? A franc se tudja! Hangok és villódzó fények milliárdjai kísérte őket az útjukon. Elmaradhatatlan sikítások hangoztak a távolban, hideg sört ittak. Feje szétrobbant a fájdalomtól. Őrült kavarodás a stroboszkóp villogása. Meg a vörös borok melletti hosszú beszélgetések. Nyár volt, amikor feje szétrobbant a fájdalomtól. Egy órája feküdt a kihűlt buborék rengetegben. Aludt. Sokat aludt, de még is a szemei alatt, afféle gyűrűk fémjelezték az ébren töltött éjszakák és hajnalok óráit. Világa gigantikus kaleidoszkópként forgott. Rezervátumokról beszélt. Harry Potter, hogy ő mennyire szereti ez a helyet! Feje szétrobbant, amikor lassan felfelé nézett az istentelen sivatagban.

...Bábel tornyához ért, ahol az emberek nem értik egymást.

A fenti sorok írása már egy hónapja folyik, hullámai egyre csak változnak, mint a sebes pataknak árvíz idején. Minden változik, az emlékek is eltorzultak. Az érzések és benyomások szele formálja, alakította őket öt oldalon át. Most megszilárdul, kővé dermed és csak néma kiáltás marad a torony felé.

Újfent üdvözlök mindenkit az immár két éves blogon.

Közlemény - Announcement

A visszajelzések végett megváltoztattam a blog arculatát- remélem, most már senkinek nem megy tönkre a szeme az olvasástól. Illetőleg szeretnélek megkérni titeket, hogy kommentáljátok az alább látható, nagyobb volumenű írásokat, mert a véleményetek függvényében fogok javítani vagy változtatni az elkövetkezendő novelláimon és köpéseimen. Ha kell legyetek kegyetlenek, de legfőképp őszinték. Előre is köszönöm.


Ez vár azokra, akik nem fogadnak szót. ;)

Aliz Csodaországban - Alice in Wonderland

Az Újpesti busz gond nélkül gördült ki a Szentendrei állomásáról, megszokott útján száguldott végig: Át a felhőket, büszkén karcoló Megyeri-hídon, végig a szmogtól és kortól beszennyezett épületek mellett, szlalomozva, az elszabadult villanyborotvák között, majd befutott a végső kapun, leszálltunk és elkezdtük lassú hömpölygésünket a bolt felé.

- Aki látta a Világ - pusztuló, borzalmakkal teli és még is ijesztően valódi oldalát, fogékonyabb a szebb részeire.

- Szerintem, te nem láttál semmi szörnyűt! Dramatizálsz.

Moleskine bejegyzés - Pláza Másvilág:

Itt ülök a Pláza Másvilágon, magányosan, vakítóan fehér neonfényekben fürdőzve. Lassan végighordozom tekintetem a műanyag valóságon, állom a buta, leszűkült emberek bárgyú szemeit és elkeseredve nyelem magamba a fénysebességgel rohanó információ patakot; attól félek, ha huzamosabb időt töltök itt skizoid rohamot kapok és embereket mészárolok le a füzetemmel. Hát csak én látom ezt? Ezt az érdektelenséget. Ezt az ostobaságot. Ennyire egyszerűek? Ennyire elégedettek? Az emberek vagy félnek, vagy megvetnek, ahogy itt ülök már órák óta és csak szakadatlanul szöszmötölök a Moleskinbe, leírom a rohanó rohadást. Elpusztulnak, mint a rovarok, a saját Isteneik fordulnak ellenük és a fejükre dől az a rengeteg felhalmozódott önző, önelégült gondolat. Agyonnyomja őket a Pláza acél szerkezete és én is itt fogok ülni. Írok...Istenem szürkébbek, mint a kabátom. Összeomlik körülöttem a valóság. Gigantikus leírhatatlan káosz, nevetés, robot hangok ordítoznak a hangszórókból.
- Pláza Másvilág.

Az érzelmi szabadság példázata:

London közeli falucskában haldoklik a pap és azon gondolkozik, melyik tanítványára hagyja összes tanítását tartalmazó papi könyvét. Magához hívatja a két legkedvesebb tanítványát és azt mondja nekik:

- Menjetek fel Londonba és mondjátok el, hogy mit láttattok.

A két tanítvány három nap múlva visszatér a paphoz:

- Atyám! London egy emberi fertő, prostituáltak árulják a testüket minden sarkon, koldusok kéregetnek. Mocsok és borzalom, Isten elleni bűn. - kiáltozik az egyik.

- London a kultúra városa. Rengeteg múzeum és szépség. Gyönyörű épületek, fantasztikus koncertek. – harsogja a másik.

A könyvet a második tanítvány kapta meg, pedig mindketten ugyanabban a városban jártak.

Moleskine bejegyzés - A láthatatlan tér

Hallucinációk gyötörnek - az egyik pillanatban még a parketta felé zuhanok, a másikban már az ágyamban fetrengek és leszakítom a nyakamra tekeredett ágyhuzatot. A szemem visszacsukódik. A napkorong száguld felém, megint vergődök, akár egy partra vetett hal. Küzdök a szörnyetegekkel, amik kinyújtják felém fekete karmaikat, az elmémbe vájnak - úgy érzem megőrültem. Felugrok az ágyból, szédülök és a falak mozognak körülöttem, mint egy szellem sétálok a néma folyosókon. Legurítom a reggeli kávémat - a frissen lefőzött barna nedű egy pillanatra megvált a beteges vízióktól. Kidörzsölöm az álmot a szememből és kilépek a csípős hajnalba, ahol a minden visszatér. Szörnyek acsarkodnak egymásra az utcában, kutya ugatás hasítja keresztül a megfagyott levegőt. Őrült egyedüllétemben közelítem meg az állomástól feltörő acélfelhőt. A rohanó skizofrének világa, ahol csupa olyan őrült vár, mint jómagam.

- Én a Mátrixot választanám.

- De miért? Hisz az nem valóság?

- A valóság szar, sötétség van mindenütt.

- És igazi emberi érzelmek.

- Én a Mátrixot választanám, hiszen most is ott vagyunk. Szeretek itt élni.

Atyavilág! Mi volt ezt a bejegyzés? Értelmezhetetlen massza. Sajnálom, hogy kurta gondolatokkal fárasztalak titeket, de úgy éreztem ezt kell tennem még akkor is, ha nem tudom megfogalmazni, amit érzek. Még a szemetesládának is kell valami, ahova kiönthetik. Pillanatnyi benyomások, múló ösztönök és gondolatok, csípések mindenütt.

- Ezzel zárom soraimat.

Köszönet Gergőnek a fotóért.

Négy nap - Four Days

A good Man -short film- English subt. from Jorge Dorado English subt. on Vimeo.

Kilences körzet - District 9

1990
Dél-Afrika, Johannesburg, Soweto

Helikopterünk rotorjai lassan leálltak, amikor a pilóta kicsapta az ajtó, majd átvágva a forró porfelhőn szemünk elé tárult Johannesburg lelakott nyomornegyede. Egy meztelen kisfiú szaladt el a lábaim közt, egy bordó konténerhez sietett, ahol ráncigálni kezdte Doktor George Finley fizikus patyolatfehér vászonnadrágját. A fizikus gyorsan hátratekintett, a fiú kezébe nyomott egy érmét, és széles mosollyal az arcán közeledett felénk. A földön tábortűz maradványaival játszott a szél. A gyerek elszaladt újonnan szerzett pénzével a kezében, Dr. Finley kezet nyújtott és elindultunk a konténerek közti vékony folyosón. Dr. Finley az ötvenes éveiben járó, kopaszodó szemüveges férfi már előkészített egy nyugodt zugot, ahol beszélgethetünk vele. Bőrömet felperzselte az afrikai nap, szemgolyóim égtek, mire elértünk egy rozsdás dobozhoz. A színes gyöngyökkel elfüggönyözött bejárathoz érve még egyszer utoljára felpillantottam az égre, ahol megláttam a fejünk felett ellebegő, hatalmas csészealj alakú kolosszust. Oldalából hosszú, adóvevőszerű acélrudak meredeztek a felhők felé, alján egy óriási lyuk tátongott, aminek nem lehetett látni a végét. Acélszürke, fenyegető veszély: az idegenek hajója. Egy éve veti sötét árnyékát Johannesburg-ra. A kilences körzetbe érkeztünk, ahol az űrlények leszálltak fantasztikus robotjaikkal, hogy szomszédai legyenek a harmadik világbeli lakosoknak. A sötétség hirtelen elnyelt, amikor beléptem a konténerbe. Középen egy asztal állt, rajta poharak és egy kancsó víz. A falnak három széket volt nekitámasztva, közelebb húztuk őket, a kamerát felállítottuk és a felvétel elindult.
- Hogyan kezdődött az idegenek inváziója? – kérdeztem a fizikust és mindkettőnknek töltöttem egy pohár vizet.
- Nos, – kezdte el – kezdetben csak egy hatalmas árnyékot láttunk meg a fejünk felett. Napokig egyre csak ereszkedett, hamarosan az egész eget és a napkorongot is eltakarta. Örökké tartó este ereszkedett ránk. Aztán, amikor újra megpillanthattuk az égboltot, a Hold és a csillagok már fenn jártak. A tűz körül ültünk, amikor a sötétből kilépett valamiféle kinetikus robot. Hátán táska, arcát fekete üveg takarta, ezért nem láttam az arcát. Régen volt, de még mindig kristálytisztán emlékszem az első két mondatára. Percekig bámultuk egymást, vártuk, hogy ki szólal meg először. A gép hirtelen felmorgott, kissé recsegve beszélt, még is érthető angolsággal: - Miért nem engedtek el minket? Mi nem akarunk rosszat. Az utolsó szó még mindig visszahangzik bennem, habár már rég börtönbe zártuk az utolsó szörnyeteget is. Ez a bolygó a mienk, nem igaz?

Gyors - Fast

They will come to town | "Something is coming" | Filmakademie Baden-Würrtemberg from Pamela Ross on Vimeo.