Pest szaga - Smell of Pest

A busz átlépi a határvonalat, ahonnan már nincs visszaút. Füstkígyók szállnak a magasba, ők is elindulnak Pest felé, akár a szellemek. Csak a szürkeszínű égen keresztül látjuk, hogy Pestre újabb nap virrad. A metró szaga, már a lépcsőkön érződik, az érkező szerelvény hangja pedig messzi zeng. Üres kávés poharam még egyszer utoljára eszembe juttatja Szentendre csodálatos illatát, majd bedobom a szemetesbe, csöndesen puffan a papírokon. Az ajtók felé fordulva teljesen átadom magamat Pest vasfogainak, amik mindent felőrölnek, ami szép.
A lámpák zöldes fényei, megvilágítják a sötét sarkokban állók elégedetlen arcát, az ismerős arcokat, amik mindig kellő lenézéssel üdvözölnek. Az ülők elégedett vigyorai, arcuk barázdái gonosz árnyékokat csalnak szájuk köré. A felszállók szemei nyomorultul csillognak, körbe tekintenek és látják, hogy itt már nem ülhetnek. Halkan még egymás felé is sugdolóznak, néma szitkokat szórnak a pesti tömeg felé. A festett kék hajú nő, lefitymáló szeme engem néz, amíg az egyiket össze nem összecsukja, öreg arca grimaszba fordul, minden ránca összehúzódik, egészen ördögi lesz. Elkapom szememet a mellettem álló felé. Arca merev, bronzszínű hajára annyi lakkot kent, mint az egész francialégió. Fejét ide-oda kapkodja, hatalmas szemei mindenkit úgy mérnek fel, mint egy hal, akit sürgősen vissza kéne dobni a vízbe. A tömör kölni illata az egész metrót átjárja. Mintha valami háborút folytatna a szaggal, amit leginkább egy hetek óta döglött patkányéhoz tudnék hasonlítani. A háború bűze egészen orrfacsaró, csatasorba állítanak minket, hogy mi is részt vegyünk a 90 éve tartó harcban.
Fény tódul be a metró automata ajtaján, egy csillag lép be közénk. Rövid haját elkapja a szél, elárulva, hogy még élünk és nem a pokolba szállunk. Sötét szemei csillognak, a tömeg megnyílik előtte, helyet enged neki, hogy utána őt is elnyelje, elveszíti korábbi fényét.
Valami gyorsan pörgő zenét hallok, amit egy gyerek sikolya nyom el:
- Egyes, kettes, egyes, kettes! - anyukája boldogan mosolyog rá.
Ekkor érkezik a válasz, egy másik baba szájából:
- Anya a Nyugati-pályaudvaron vagyunk! Gyorsabban megyünk, mint a busz!
Egy pillanatra a boldogság hulláma fut végig a tömegen, kiszemeli áldozatát, aki végül magányosan távozik és indul tovább a Nagyvárad-tér üresen kongó udvarán.

Talpalatnyi Pest 3: Budapest - Foothold of Pest 3: Budapest

Alul a cipők,
Felül a fők,
Köztük a nők,
Ó, igen csábosak ők.

Sötétszürke csillogó,
Kívülről csak villogó,
A belül tolongó,
Szemük forrongó.

Rágó cuppog a szájban,
Középen kitűnő bájban,
Tündököl kis kabátban,
Nézzük, mint általában.

Sötétszürkén csillogunk,
Kívülről csak villogunk,
Kis kabinban tolongunk,
Belül, csak úgy forrongunk.

Ez itt Budapest,
A fiú verssel fest,
Metróban látja ezt,
meg azt.

Talpalatnyi Pest - Foothold of Pest

A kólás pohárba töltött tűzforró fahéjas cappuccino melege, kezemen keresztül átjárja kihűlt testemet. Innám, de a szívószál olyan laposra nyomódott, mint a géppapír. Elégedetlen arccal hajítom ki a szemetesbe és beérem azzal az örömmel, hogy ujjaim közt tarthatom az illatos nedűt. Az orromból kiáradó forró levegő, végig bucskázik előttem. Arcomat megvilágítják a busz fényei. Szomorúan nézek elébe, a 25 perces egyhelyben állásnak.

Buszunk a Megyeri-híd gigantikus pilléreihez érkezik, amikor kezdem úgy érezni, hogy lábaim összecsuklanának alattam, hogy átengedjék magukat a teljes elgyengülésnek. Igazából, a pokoli forrósággal égető kávé és a busz fel-le dobálása tart ébren.

Kiszállok a buszból és folytatom tovább utamat a föld alá, ahol a szokásos arcok várakoznak a szerelvényre. Kihasználom az alkalmat, hogy végre átadjam magam a kávé nyújtotta élvezeteknek. Felhörpintem az utolsó kortyokat, az üres pohár a szemetesben landol, a metró befut, én pedig kecsesen bedőlök a sarokba. A lábaim tényleg kezdik feladni a szolgálatot.
Úgy haladunk, mint az esküvői sor, azzal a különbséggel, hogy mi nem az oltárnál állunk meg, hanem a padok közt. Ott próbálunk megesküdni, de persze feltűnik, hogy a pap tíz lépéssel előrébb vár minket. Tovább megyünk, ember tömegek szállnak be a megtelt vagonba, a sarok egyedüli tulajdonosaként, feltekeredem a korlátra, lábaimat egymásra teszem.
Még több ember özönlik befelé, lassan már én is felveszem azt a vékonyságot, mint a szívószál. Az emberek meghazudtolják a fizikát és úgy ragadnak egymáshoz, mint a mézzel átitatott ujjak. Sokáig állok talpalatnyi földemen, mígnem kezd kifelé szállingózni a pesti tömeg.
Végül a Klinikáknál, becsukott szemmel ülök le, kiérdemlem azt a kis helyet.

3 perc múlva ismét felállok, hogy neki lendüljek a napnak, ami végén még hátra van a korcsolya.

Fent vagy Lent - Up or Down

- Akkor inkább hátra megyünk nyomorogni - mondja Peti barátom és tényleg, a szabad levegőn átvágva, újra felszállunk a busz hátuljába.
Peti láttán a tömeg egy kicsit hátrébb húzódik, mert hátra tud, mert bizony van még ott hely, csak az ember önző állat, ezért nem szereti megosztani másokkal a tulajdonát. Az ajtó, sziszegő hanggal becsukódik mi pedig, az neki dőlve várjuk, hogy mit hoz a következő megálló. A vezető hátra ordít: - A másik busz teljesen megtelt, ezért erre a buszra szállnak fel.
Hát, sok jó ember kis helyen is elfér - elmélkedem magamban, miközben egy 45 év körüli, erősen borostásodó férfi a nyakamba köhög. Nyálcseppek csordogálnak végig nyakamon és hagynak sötét nyomot drapp színű kabátomon.
Hideg ruhák súrlódnak egymáshoz, zörögnek a padlón, természetből besodort megsárgult levelek. Mindenki arcán elégedetlenség tükröződik, szomorúan forgatnák a fejüket, ha tudnák. Az ajtók vékony résén beáramlik a fagyos levegő és mikor ezt észreveszem, tárul ki, hogy egy egész dézsával öntse a nyakamba az ősz, ridegségét. Illetve csak tárulna, de az ujjam megakadályozza, ebben a műveletben. Harsányan felkiáltok és elkapom kezemet, senki sem figyel, csak magukra koncentrálnak. Az ajtók ismét próbálkoznak, mi pedig leszállunk, hogy leengedjük a többi társunkat. Sőt Peti még segítségét is felajánlja, azonban nem arat sikert, az öreg néni szitkokat szór felé, persze Peti viszonozza. Rossz napja mindenkinek lehet, de ezzel mást terhelni nem csak, hogy fölösleges, de még zavaró is. Lehet, hogy a néni nem így gondolja, mivel még a busz zengő hangjában is halljuk az ordítozást.
Ervin, aki a néni és Peti közt szállt fel hallotta, az előző szóváltást csak nevet azon, hogy milyen jó is a tömegközlekedés és milyen kedvesek az emberek.
Az ajtók becsukódnak újabb széllel eszünkbe juttatva az Októbert. Az ősz nagyon szép, csak kurva hideg.
Miután buszunk már hatszor megy keresztül az ehhez hasonló tortúrákon, olyan, mint egy mozgó hűtőszekrény, ami tele van hallal. Egymáshoz feszülve állunk, köhögünk, tüsszentünk, beszélünk, tehát az emberek igénybe veszik összes fejnyílásukat, micsoda öröm.
Végre megérkezünk állomásunkra, leszállunk és dideregve megvárjuk, míg a buszok elmennek. Az utánunk jövő busz valóban tele volt.
- Fel, vagy le? - kérdezi Peti.
- Fel, vagy le? - kérdezem vissza.
- Fel, le, fel, le, fel... menjünk fel. - mondja Peti.

Fent vagy lent. Mindegy mindkettő ugyanannyira szar. - és elindulok a felfelé vezető úton, ami legalább közelebb van.