Csakhogy ne maradjak teljesen szótlanul. Iskolai érvelős feladat:
Az információhoz való hozzájutás mára már teljesen önkéntelen folyamattá alakult át. Akaratlanul fogadjuk be a ránk öntött „zuhatagot”. Ilyen értelemben a megismerés nem szabadságunk jelképe, hanem épp ellenkezőleg, a tudatunk befolyásolásának legsarkalatosabb pontja. Elménk – nyitottságából és összetettségéből fakadóan – minden impulzusra reagál; feldolgozza a különböző reklámok fényhatásait, a bevásárló komplexumok hangszóróiból és monitoraiból feltörő üzeneteket, képeket, szagokat, hangokat. Ez az áramlás eddig csak a nagyvárosokra volt jellemző, de korunk pláza-kultúra szimbólumai alattomosan terjeszkednek minden irányban. Az információ sok esetben nem tudást jelent. Ebből következően korlátlan áramlása gyakran nem építő jellegű, hanem romboló és összezavaró. Ám a helyzet közel sem ennyire egyszerű. Nyilvánvalóan az efféle „információ-bőség” felbecsülhetetlen mennyiségű tudást is hordoz magában, amelyet elutasítani ostobaság. Az elmúlt húsz évben hatalmas mennyiségű adat halmozódott fel, amit rendszerezni képtelenség, tehát agyunkat az érdemes keresésére, felismerésére és az érdemtelen szűrésére kell átállítanunk. A tudás sokszínűségéből adódón azonban szinte lehetetlen különválasztani értékest az értéktelentől. Az információ feldolgozhatatlansága sokféle következménnyel járhat: lelki egyensúly felbomlásától, különböző pszichotikus betegségeken át az őrületig. Mégis, mivel a lehető legtöbbet kell befogadnunk (természetesen a saját értékrendszerünkön belül), szükségünk van célokra is, arra, hogy tudjuk, mit keressünk. Máskülönben szellemi önállóságuk és személyiségünk elvész vagy kicserélődik. A tudás megszerzésének szempontjából áldásos ez a „szabadság”, még ha ily kockázatos is.
(De valóban ennyire önkéntelen lenne a befogadás? Képes-e az agyunk automatikusan választani? Ha agyunk mindent feltétel nélkül befogadna, akkor egész egyszerűen összeomlana, mint egy merevlemez, amelyre túl sok, vagy vírusos adat kerül. Lehet, hogy agyunk csak azt „jegyzi fel”, ami „érdekli” a többit pedig „ignorálja”? Lehet, hogy a disszonáns információ felülírja az addigit? Idéző jelekben tudok csak beszélni, nem törekszem önigazolásra, sőt inkább cáfolom magamat, mivel laikusként nem szólhatok érdemben a témához. Annyi bizonyos: Helyesen kell használni a bőségből adódó előnyöket. A közvetítő médiumok könnyű hozzáférhetősége, azonnalisága és a gyors reakció lehetősége, mind a tudásunk gyarapítását szolgálhatják.)
A fénykorát élő Internet a világ tudásának legnagyobb tárháza. Minden tudományos ágazatra kiterjedő adathálózata könnyen elérhető, elmondható, hogy világszerte elterjedt enciklopédia, amely szinte önálló lényként működve folyamatosan bővül és aktualizálódik. Megjelenése jelentős mértékben fellendítette az emberiség szellemi tudását és egyszerre rombolta le erkölcsét és morálját. Ma már mindenki polihisztor és senki sem az. Hatása elkerülhetetlenül átterjedt az emberekre, akik gondolataik és ismereteik nagy részét innen merítik. Egy kicsit mindenki elméleti fizikus és irodalmár, történész vagy tengerbiológus. Mindenki tud videót vágni, megosztani és kommentálni. Szabad formálhatósága, elterjedtsége megteremtette a világkommunikációt és az egyetemes féligazságokat. Ebben a folyamatban a tudás visszájára fordul és az integrált világon kívül véres ellentétekhez, szörnyű félreértésekhez, megszállott csoportokhoz és végül szétválasztottsághoz vezet. Megteremti a magányos, elszigetelt valóságokat és a nemesebb cél helyett ezt is csak önzésünk, és hiúságunk tárgyává tesszük.
(Ezzel a példával csak alátámasztani próbálom, hogy a kérdés nem egyértelmű. Szerintem a probléma nem a külvilági információ mértékéből ered, ebben téved Freund Tamás, inkább annak rossz felhasználásából. Ahelyett, hogy érvelnék csak azt próbálom érzékeltetni, hogy az információs társadalom végletesen kétértelmű, ezért hozzá való viszonyom ambivalens, olyannyira, hogy már azt sem tudom eldönteni, hogy mi igaz s mi nem).
Remegve felnyitotta a szemeit, s miután látása kitisztult, körbenézett, és amint felismerte a környezetet, felkelt az ülésből és elvánszorogott a vonat ajtaja felé. Hazaérkezett. Már a peronra lépett volna, de az ajtóból hátrafordulva szeme megakadt egy alvó alakon. Ahogy ott feküdt kiszolgáltatottan olyan volt, mintha kivágtak volna egy darabkát a matracból. Akárcsak ő: táskáját ölbe véve, karjaival átölelve azt, fáradt, hamuszürke arccal aludt. Huszonéves, borostás srác, orrán vastag, rozsdabarna szemüveg, megtépázott, seszínű haja az égnek állt. Fagyott teste nem mozdult, halott is lehetett volna, akit senki nem vesz észre. Ilyenkor, öt óra tájékán, az első HÉV-en csak az eltévedt és a munkába igyekvő, álmos emberek ülnek. A fiú hangtalanul visszasuhant, határozottan megragadta a srác vállát, s a tőle telhető legbarátságosabb hangon üdvözölte.
- Hé, barátom! Megérkeztünk Szentendrére. Gyere! Ébredj fel, én is pont így aludtam! Gyere! – Ahogy megrázta, a srác szemüvege a táskájára szánkázott. Nevetgélt, mert emlékeztette az idősebb testvérére, akit éveken keresztül keltegetett. Korán, ködös hajnalokon, amikor még mindenki öntudatlanul aludt. Szeptemberben fog elköltözni, már csak egy hónap van hátra addig. Ki fogja őt ébreszteni, ha egyedül lesz?
A HÉV mentén simléderes férfi – a vonatvezető – sietett előre, az ablak mellett tétován megállt, és beszólt: – Gyertek le a vonatról fiúk, mert visszaindulunk a kocsiszínbe, ahonnan hosszú lesz a séta.
- Nem tudom felébreszteni a srácot. Alszik – és tárgyilagosan rámutatott.
- Rúgjon bele a bokájába! – mondta és továbbment. A fiú nem szeretett felébreszteni másokat és ennek roppant egyszerű okai voltak. Ahogy ez eszébe jutott, a combjához kapott, ahol egy régesrég elfeledett rúgás nyomai rajzolódtak ki. Tovább rázta az idegent: – Figyelj, a vonat be fog állni a kocsiszínbe, gyere már! Ébredj fel, segítek! Hónalját kereste, jobbról és balról is próbálta, de a karok kérlelhetetlen szorítása nem engedett. Oldalára döntötte és vissza. A srác hunyorgott s vöröslő szemekkel fürkészte a sötétet. A fiú visszarakta a szemüvegét, rámosolygott és folytatta: – Szervusz. Itt vagyunk Szentendrén. Gyere, mert a vonat visszaindul a garázsba.
A srác értetlenül összeráncolta a homlokát, visszanézett a fiúra, majd eldőlt. Kezdett kínossá válni a helyzet, a fiú felemelte a hangját.
- A francba kelj már fel! Ne aludj vissza! – Az ébenkék szemek bágyadtan meredtek rá. A vonat indulását jelző síp felharsant. A fiú egy ugrással az ajtónál termett. A műanyag félfába kapaszkodva lógott tehetetlenül és reménykedve várta, hogy fiú felálljon. Még egy utolsót kiáltott, majd kidőlt a vagonból. Az ajtók hangos csattanással összezárultak mögötte és a HÉV elindult. Nézte, ahogy a vonat elrobog az ismeretlen síneken. Sokszor visszanézett, még akkor is, amikor a szerelvény már messze járt. Sőt a háza kapujához érve is, mintha a srácot kereste volna az utcában, hátha leszállt végül.
Pont
Ahogy befejezem az írást és megszűnik a gombok kattogása, a történet megmerevedik és nem folytatódik tovább. Az olvasó látja a kapuból visszanéző árnyalakot. Hogyan tovább? Gondolkodom. Az utolsó kép, ahogy fekszem a kádban s apró buborékok úsznak körülöttem. Minden lenyomott space után gondolkodom. A fejemben megtörténő világ akadozva halad előre a fehér lapon. Megszakítva jelekkel. Egyedül én látom folyamatosan. Ami nektek itt a múlt az nekem a jelen. Hol itt, hol ott bukkannak fel képfoszlányok. Ahogy gondolataimat szavakká formálom úgy vesztik el a jelentésüket és úgy válnak semmissé a virtuális térben, mintha meg se történtek volna. Nem értitek, amiről beszélek, igaz? Zene szól, gyors ütem valamilyen török népdal. Most pedig trombita szólam vagy elektronikus recsegés? Aztán, amikor eszembe jut, megszorítom a fonalat és nem engedem elszökni. Abbahagyom a nyers, faragatlan folyam gépelését és ott folytatom, ahol abbahagytam: Kétezer-tíz nyarán. Jelenben nem lehet írni bármennyire is szeretné az ember.
*
Közjáték
- Ez így ebben a formában, nem teljesen igaz. Úgy értem igazságról nem beszélhetünk. Az igazság az, hogy nincs igazság. Hogyan győzöl meg egy vakot arról, hogy amit lát az nem valódi? - Hm.
- Mi az?
- Gondolkodom.
- Min? Hirtelen átmászott a fémkorláton, egyszer még visszamosolygott a barátjára s rövid zuhanás után a szakadék aljába csapódott.
*
A stroboszkóp manipulatív sugarai megvilágítják a színpad előtt tolongó, izzadó embertömeget. Egy öregedő férfi énekel és tömeg vele együtt szavalja a fülbemászó dalokat. Ilyenkor az emberek, nem létező nyelveken beszélnek s mégis mindenki érti egymást. A halkonzervszerű hullámzásban egy nagy óceánná válnak és az Idő kifordul magából. Visszautaznak az emberiség gyökeréig, amikor csak hümmögtünk meg dohogtunk és vademberek módjára ugráltunk. Íme az egyetemes részegség míves fokozata. Szent fényben tündöklő pillanatok ezek, akár hiszed akár nem. Valahol a negyvenezer ember között, egy csápoló kar kiemelkedik a többi közül, de hamar visszahull közéjük. Megáll. A földet nézi, érzi a fényeket és hallgatja a jól ismert dallamot. Szíve a zene sürgető ütemére ver. Pa-bam-pa-bam-pa-bam. Az emlékei közt kutatva egy lányt lát. Új kép, alig pár perces, mégis, mintha egy éve történt volna. Megfordul és a vállak gyűrűjébe szoruló arcra ordít. Az arc szemlátomást megérti és visszaordít. Mindketten egy jelentős esemény részesei lehetnek, egy koncerten, egy nagy testben. Az össznépi izzadás: az individuumot feloldó sós cseppek. Diszkréten poshadó sörösüvegek. A lánynak sugárzó a mosolya, szemei barnán csillognak. Két ordítás között az alak azt mondja: „Ha ezt nem tenném meg, akkor elszalasztanám a lehetőséget és üres lenne az estém. Csak arra gondolnék, milyen jó lett volna, ha megteszem.” Vagy valami ilyesmit. Magához húzza a lányt és homlokon csókolja. Csókra csók a válasz. – Én ezzel tartoztam neked. Egy nyelven beszélnek. És ennyiben maradnak.
*
A Látogató
Csillagok ragyogtak a mezítelen éjszakai égbolton. Csak az eldobált üvegek és a púposra rakott szemetes meséltek az estig tartó tivornyáról. Éjfélkor az utolsó kocsma is bezárta ajtaját, amikor a város éjszakai állatai felébredtek. Előmásztak rejtekeikből, dalolászva járták a tetőket és barangoltak a néma utcákban. A macska mélyet szippantott a levegőbe, bajszát felvonta, s nagy sárga szemeivel a Dunára nézett. A szélirány megváltozott, valami ismeretlen közeledett a folyó felől. Először egy-egy, majd milliónyi társával, felhőkben érkezett a sípoló rettenet. Megváltozott az előző látogatása óta. Csíkos potroha kisujj méretűre nyúlt, hat lába mellé mintha két újabb nőtt volna. Szívókája megkeményedett és megvastagodott, áttört szöveten és húson, fémen és plasztikon. Borzalmas, groteszk és bosszúvágyó. Erőszakos, találékony és intelligens. A hagyományos védelmen átrágja magát, beférkőzik a bútorokba és az apró repedésekbe is. A gyűlölet tüze hajtja, hogy elpusztítsa nemezisét; az embert. Az ellenállás hasztalan. A vízparti városok sorban kapitulálnak rajzó szörnyűség előtt. Szikár termetű, sovány test. Görnyedt, csontjai kiállnak, majdhogynem kiszúrják a fehér bőrét. Csontos ujjai óriás pókként járják a klaviatúrát, kopognak alatta a gombok. Hosszú lába álláig felhúzva, óriás, légyszerű szemei a monitorra szegeződnek. A kinti lámpák fényében elsuhan egy árnyék. Már távolról hallani a hangját, s ahogy egyre közelít a nyitott ablakhoz, a sípolás erőszakossá válik. Lapulevél szárnyaival félresöpri az ablakra terített lepedőt és észrevétlenül behatol a szobába. Sötét van. A konnektorba olcsó szúnyogirtót dugtak. A rovar gúnyosan felvisít. Óvatosan a hórihorgas füléhez száll, felhívja magára a figyelmet. Egy lendülő tenyér, de ő meglovagolja a levegő hullámait. Incselkedik áldozatával, bosszújának minden pillanatát kiélvezi. Elfojtott píííí hang, és az ember már a haját tépi. Lassan körözve méregeti a fiú testét. Végig a gerincén egészen izzadó homlokáig. Csiklandozza combját, de a következő pillanatban felszáll és a lábfejére mászik. A megfelelő helyszín kiválasztása percekig tart, végül a nyakon futó, hevesen pumpáló ütőérre telepedik. Nyolc, karmos lábával megkapaszkodik és lassan belemélyeszti szívókáját a bőrbe. Hirtelen csattanás és a rovar helyén absztrakt, vérfolt marad. - Na, végre! - a fiú kacagva tovább gépel, mit sem sejtve az ablak felé tartó főseregről. Ezt a csatát megnyerte, de a háborúnak még nincs vége.
*
- Azt hiszem most már felvesz.
*
Szemei felpattantak, ahogy valaki a vállát rázva az oldalára döntötte. Pupillája összehúzódott és újra kitágult. Elmosódott szavak szüremlettek át a fülén, amiket nem értett. Sok sz meg e. A világ homályos volt, csak az arcába nyomuló zöld nadrágszárat látta. A kéz visszafordította a fejét és minden újra világos lett – szemüvege a helyére – a görbe orrára – került. Párás tekintettel fürkészte a látóterét betöltő, széles vigyort. Az ajak felett növő, rövid fekete szőrszálakat, az állon pelyhedző gyermek szakállat.
- Szervusz. Itt vagyunk Szentendrén. Gyere, mert a vonat visszaindul a garázsba! – Tizenéves, mosolygó arc bámult rá. Nem értette a nyelvét, mintha akarna valamit. Mit akar? Hol vagyok egyáltalán? – tette fel a kérdést. Nézte a fiút, de gondolatai lelassultak és elvesztek a sűrűben. Visszaaludt és próbálta kizárni a különös idegent. Harminc másodperc alvás olyan volt, mint egy élet, ahol végül újra meghalt. Még jobban megrázták és hangosan szóltak hozzá.
- A francba kelj már fel! Ne aludj vissza! – próbálta megérteni a helyzetet, de hunyorgó szemén át csak nedves foltokat látott. Az elektromos visítás elnyomta a többi hangot. A HÉV ütemes zökkenéseire álomba merült. Színes álomba, ahol világos képekben utazott, kitudja hová.
*
A Hegyen
- Na és ők nem jöttek oda nyolcra.
- Nekünk meg azt mondták, hogy ilyen nyolc-fél kilenc.
- Igen. Fél kilencig vártunk és elmentünk. Mondtam nyolctól fél kilencig leszek ott.
- Sör?
- Nem voltak ott és elmentünk fél kilenckor.
- Nem, nem, nem, ilyen izé. Mindennap.
- Kemény. Jaj.
- Pabló. Hallod négyszáz millió dollárért a gyerekei hóembert építettek.
- Miért, kiesnek a fogaid?
- Jaj Istenem, baszd meg.
- Nézd különben nem tudom, hogy mennyire volt ez az egész feltűnő, de szerintem belefér.
- Mármint mi?
- Ez az egész.
- Mi?
- Hát semmi.
- A kezedben tartott eszköz?
- Ja.
- Teljesen belefér. Nagyon pártolom, kurva jó ötletnek tartom.
- Hát igen.
- Csak tudnod kell, hogy ezáltal én kiestem a pixisből.
- Ez igaz, de...
- ...megéri.
- Meg.
- Jaj, erre emlékszem, mikor napközben jártam erre. Éppen ment le nap, gyönyörű szép volt. Pont... hát kurva szép volt. Nagyon szép fotót csináltam róla.
- Senki nem meri felvenni.
- Érdekes, mert tavaly én is itt jöttem fel. Én szerintem...szóval az első kettő tudja.
- Miből gondolod?
- Van egy ilyen sejtésem. Persze, lehet, hogy rosszul gondolom.
- Rosszul gondolod.
- Úúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú.
- Áúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú.
- Úúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú.
- Lehet, hogy kicsit hosszabb lesz az út, mint gondoltuk.
- Vagy nagyon gyors, mert rohanunk.
- Ja, ma vadászat van...
- A golyóálló mellényt mindenki hozta, ami benne volt a leírásban?
- Ez tényleg durva.
- Még egyszer.
- Nincsen meg.
- Nem.
- Jézusom. Nagyon kemény.
- Mi? Ja a kutyák? Szerintem jó.
- Na ezek a jó részek. Minél inkább, érted kevesebb a fény és minél inkább szét van kúrva annál jobb.
- Amúgy, ameddig van valakin fehér póló, addig nem teljes a sötétség, mert, érted ...
- Hát a reflex fények megvannak, ha fehér a pólód.
- Ugyebár erről már beszélgettünk. Egy olyan hermetikusan elzárt szobáról, ahol teljesen sötét van.
*
A zseblámpa nehéz fénye betörte a lehunyt világának ajtaját s felkavarta a szirupos magányát. A ráncos szemhéj először vörösen izzott, de végül a szemek, rohamos pislantások kíséretében felnyíltak. Csak a fénykört látta a körülötte sorakozó ezüstös fénylándzsákkal, mert a lámpa végén álló, gyanakvó rendőr a félhomály rejtekében maradt. Kezeivel a homloka elé kapott, lesodorta a szemüvegét és próbálta összeszorítani a szemeit. Arca grimaszba torzult, makacsul nem akart felébredni, mire egy hideg, kérges tenyér az arcába vágódott. Arcán a mély barázdák kisimultak és ennyi volt. Higgadtan visszavette a szemüvegét s körbenézett. Nagyot nyelt. Valamilyen alagútban vagy kocsiszínben volt, kintről beszüremlettek a hajnali nap első, lilás fényei. A vonat, amire felszállt, most mozdulatlanul állt. Magyarországon. Egy városban. Nem tudta hol. Emlékezni próbált. Egy mosolygó kisfiú szürke hályoga elevenedett meg előtte, amolyan rajzfilmfigura. Mondott neki valamit, de nem értette. Egy lányról álmodott, akivel az este ismerkedett meg. Szép lány volt. Hosszú, barna hajú, kerek arcú magyar lány. Nagy, szuggesztív, zöld szemei voltak s fura akcentussal bár, de jól beszélt franciául. A Szigeten, a legnagyobb felfordulásban elhagyta a barátait. A vonat újra megállt és most az előtte álló zseblámpás alak is a kisfiú nyelvén szólt. Különös nyelv ez a magyar, gondolta. Teli r-rel és k-val. Kezeivel próbálta mutatni, hogy nem érti. Végső elkeseredésében franciául szólt. Az őr ordított, de ő a plafont nézte, a lány arcát akarta felidézni. Tűnődött. Csak még egy pillanatra látni szerette volna. Mosolygott, miközben tudta, hogy hatalmas bajba került.
A feje szétrobbant. Kettő, három négy óra lehetett már. Négyen bóklásztak az épülő színpadok között vagy netán homokdűnék voltak? A franc se tudja! Hangok és villódzó fények milliárdjai kísérte őket az útjukon. Elmaradhatatlan sikítások hangoztak a távolban, hideg sört ittak. Feje szétrobbant a fájdalomtól. Őrült kavarodás a stroboszkóp villogása. Meg a vörös borok melletti hosszú beszélgetések. Nyár volt, amikor feje szétrobbant a fájdalomtól. Egy órája feküdt a kihűlt buborék rengetegben. Aludt. Sokat aludt, de még is a szemei alatt, afféle gyűrűk fémjelezték az ébren töltött éjszakák és hajnalok óráit. Világa gigantikus kaleidoszkópként forgott. Rezervátumokról beszélt. Harry Potter, hogy ő mennyire szereti ez a helyet! Feje szétrobbant, amikor lassan felfelé nézett az istentelen sivatagban.
...Bábel tornyához ért, ahol az emberek nem értik egymást.
A fenti sorok írása már egy hónapja folyik, hullámai egyre csak változnak, mint a sebes pataknak árvíz idején. Minden változik, az emlékek is eltorzultak. Az érzések és benyomások szele formálja, alakította őket öt oldalon át. Most megszilárdul, kővé dermed és csak néma kiáltás marad a torony felé.
Újfent üdvözlök mindenkit az immár két éves blogon.
A következő felismerés ért a minap, Szentendre felé a HÉV-en. Korán hazaértem és elképesztően fáradt voltam, de nem tudtam kiverni az agyamból a gondolatot. Addig gyötört, amíg már nem szabadulhattam tőle, mint amikor a csecsemő feje kibúvik és már muszáj nyomni. Vagyis így képzelem el a szülési folyamatot...
A filozófiát a reneszánsz (16. század) óta - legalábbis tudtommal - nem foglalkoztatja a transztendencia és inkább az anyagi világ megismerése felé mozog. Tehát az önmagunk és a köröttünk álló világ feltérképezése mindenféle elméletekkel - fenomológiai, gnoszticista, szolipszista. Namármost szerintem ez egy kedvezőtlen folyamat, (ha úgy tetszik tendencia) amit, elképzelésem szerint a következőképpen lehetne reformálni. Ahelyett, hogy ilyen kérdésekre keresnénk a választ, visszafordulhatnánk a rajtunk kívülálló, transzcendens világhoz, sőt, ha ez lehetséges valamilyen módon a kettőt egybekapcsolni vagy vegyíteni.
Például: A transztendencián keresztül megismerni az anyagot vagy az anyagban keresni transztendenciát. Igazából még nincs ötletem, milyen elmélettel lehet az irracionálist és a racionálist (hisz ez a kettő ellentmondás, egyenesen oximoron! (már csak azért is)) összekapcsolni, (halmaz ábrák?) sőt valószínűleg nem is én fogom ezt megváltoztatni, csak merő feltevés az egész. Lehet, hogy nem kéne ezekkel törődnöm és tanuljak a nyelvtan dolgozatra?
Most megosztok veletek egy saját elméletet, amelyen aránylag sok ideje gondolkozom és mostanában eredményre is jutottam vele. Azonban – kicsit visszatérve a már korábban említett hozzászólások és visszajelzések hiányára – újból kérlek titeket, hogy ne haladjatok el közömbösen e bejegyzés mellett. Szeretném, ha megcáfolnátok vagy legalábbis vitába szállnátok a gondolat helyességével és egyáltalán mondanátok rá valamit. Bizonyítsátok be, hogy tévedek, illetve ha úgy érzitek, hogy igazam van, akkor támasszátok alá és érveljetek mellette. Kérlek titeket, hogy kommentáljatok, mert így nem érzek semmilyen nemű késztetést arra, hogy komolyabb írásba kezdjek, mert csak érdektelenséget és közönyt látok.
Szóval a tézisem: Véleményem szerint a jövőbelátás lehetséges, továbbá a sors és a szabad akarat együtt léteznek, sőt egy jegyben járnak. Tegyük fel, hogy az álmodban látsz egy eseményt. Tulajdonképpen nem maga a történés számít, de a példa kedvéért: Beszélgetsz valakivel, egy barátoddal, akár olyannal akit még soha nem láttál azelőtt. Hallod a társalgás minden szavát, hallod a saját és a másik hangját is. Végigköveted az egészet, szép lassan, mintha a valóvilágban történne és nem a te privát valóságodban. Elérkezel egy fordulóponthoz, amikor események felgyorsulnak. Vitatkozni kezdesz, ordítoztok és a helyzet, tényleg feszültté válik. Az álom élessége miatt, az egész rémisztően valódinak hat. Félelmet érzel.
Először csak megütöd, majd verekedni kezdtek. Az egészet kívülről figyeled, és saját magadat is harmadik személyből látod, mégis érzed az ütések erejét. A csontok roppanása, a templom éjféli harangozása, minden a helyén van és reálisnak tűnik. Hamarosan a harc véget ér, mert egy közeli fadarabbal leütöd az embert és elfutsz. Másnap reggel gondterhelten ébredsz, de a nap végére már teljesen elfelejted az álmodat.
Eltelik egy hét, két nap vagy akár egy hónap, de elérkezik az álom újraélésének ideje. Ilyenkorra már az egészből nem emlékszel semmire, mikor egy pillanatnyi benyomás újra felidézi benned a képet. Feltűnik, hogy ugyanazon a helyen, ugyanazzal az emberrel beszélgetsz, ugyanarról a témáról, ugyanazt válaszolod. Minden teljesen pontosan ugyanúgy történik, ahogy azt korábban megálmodtad, de már nem alszol. Meglepődötten felkiáltasz. Dejá vu érzésed van, olyan, mintha már megélted volna ezt a percet. Valójában nem csak, hogy olyan, mert a saját valóságodban már megtörtént. A dejá vu egyféle emlék a jövőről.
Az egész itt kezd furcsává válni. Már tudod, hogy összevesztetek (múlt idő, pedig a jövőről van szó?), majd verekedtettek és te elfutottál. Ebben a pillanatban újra tisztán látod az álmodat és te nem akarod, hogy ez történjen. Amikor tisztában kerülsz a ténnyel, tudatosan elkerülöd a vitát és az összetűzést, tehát megváltoztatod a bekövetkező jövődet.
Az elméletem az, hogy a sors szükségszerű, mivel minden élőlénynek van kezdete és vége, illetve ezen a rövid intervallumon megállók vannak elhelyezve. Lehet, hogy lényegtelen megállók, de elképzelhető, hogy fontosak lesznek az életedben. Mindenesetre elvannak rendelve, magyarul mindenképpen eléred őket és ezt te is tudod, mert álmaidban előrelátod ezeket az állomásokat. Viszont te döntesz, mikor a történés a közös valóságunkban is megtörténik. Egy feletted álló erő kényszerít, ezért muszáj odamenned és találkoznod azzal az emberrel, de te döntöd el, hogy verekedsz-e vagy sem. Tehát látod a saját jövőd és ez lehetőséget ad arra, hogy megváltoztasd. Az igazság benned van, tehát az ilyenmódon, halványan, de te formálod az utad, ami az elkerülhetetlen halálhoz vezet. A szabad akarat és a sors, ezáltal együtt létezik.
Most pedig, ha lehetne tartsátok magatokat a fenti kéréshez, továbbá ha nem értitek, (bár igen egyszerű a képlet) akkor kérdezzetek. És mielőtt írnátok, ne feledjétek, hogy ez csak egy teória. Nem biztos, sőt lehet, hogy tévedek.
Hangsúlyozom: Szerintem!
Ui:. A szóismétlésért és egyéb stilisztikai hibák miatt elnézést.
