Kopp-Kopp.
Két fekete bakancstalp kopogott a járdán, hangjuk messze szállt a girbegurba utcákon - a házak falán játékgolyóként pattogott, majd elhalkult a visszhang . A „paták” aljára, valamikor vastag sárréteg rakódhatott, amely minden lépésnél hozzátapadt és minden másodiknál - összefüggő hálót alkotva - szakadt el a betontól. Az alak, tagbaszakadt léptekkel menetelt, egy lélek se járt a városban. Kabátját a nyakáig húzta, párától nedves haját tekergette a hideg, hajnali szellő. Szemei alatt vastag karikák sötétlettek, szemüvege bizonytalanul lógott az orrán. Toprongyos, meggyötört fiúcska, talán fél órát aludt; mégis elszántan közeledett messzi célja felé - az otthon szerető, tégla ajkai hívogatóan sugdolóztak a mélykék alagút végén. Ő, a Vasárnap szelleme, ő a magányos lovas.
Kopp-Kopp.
A fiú határozott ugrással leszökkent a járdaszegélyről s tekintetét a pékségből kilépő, telt férfira szegezte. A tizenegyes út halovány fénye gyengéden körülölelte a szellem testét, aki tétován visszaszállt a kocsijába és elhajtott a ködbe. Elfordult különös látványtól, majd meredten nézte az árnyékát és az előző este foltjaira gondolt. Csupán érzéseket és pillanatnyi benyomásokat talált a fejében, az előző estét borgőz félhomálya fedte, a mámoros percek elenyésztek a forgó fényviharban. Egész testével átérezte az árnyékok fájdalmát. A patak csobogása elnyomta agyának halk zakatolását; figyelte a hajlongó fűzfák árnyékában táncoló rigók, kis csoportját.
Kopp-kopp.
A főtéren lekapcsoltak az utcai fények, kísérteties derengésbe vonva a boltokkal szegélyezett háromszögletű teret. A sárgálló templom a fekete felhők között bujkáló, szétcincált Holddarabka felé nyúlt, amit mintha megrágva köptek volna vissza az égre. A Bartók Béla útvesztőként futott fel hegytetőre.A Tobakos kereszt „lábai” alatt a város, alvó oroszlánként nyújtózkodott, egyik oldalán a lilás színekben felkelő nap, másikon az eltűnő Holdsarló. A utcákból kakaskukorékolás dicshimnusza szólt, ők is üdvözték a reggelt.
Kopp-kopp.
Az ajtó hangosan csattant, a fiú pedig varjú károgás kíséretében eldőlt az előszobában. Feje csak egy hangosat koppant a csempén, és már aludt is.
Kopp.
width="320">
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: buli. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: buli. Összes bejegyzés megjelenítése
2010. március 7., vasárnap
2009. április 10., péntek
Nehéz börtön súlyzó
Nehéz börtön súlyzó, megtartani mindazt, ami volt, ez talán egy elegáns tűnődés, de nincs amin tűnődnénk. Nézzük a tükröt, ahol egy idegen ember áll. Nem a régi. És nem az, amire vágyunk. Egy idegen, aki pap húst kíván, étvágya kiapaszthatatlan és végtelen. Vagy csak a tükör hazudik?
Nincs mit ragozni! Nincs mit tagadni! Nincs mit!
Nincs mit ragozni! Nincs mit tagadni! Nincs mit!
2009. február 28., szombat
Részegen - Drunk
A HÉV hangosan kattogva robogott keresztül a hideg, februári éjszakán.
Részegen...
Részegen fekszem... - suttogja a füsttel megtelt szobában, tébláboló huszonegy éves fiú. Jobb kezében egy üveg pezsgő a balban, pedig egy félig leégett cigaretta. - Részegen fekszem. - Az orra alatt halkan dünnyögi a szimbolikus jelentéssel bíró - Kispál és a Borz - szöveget. A szomszéd szobában DrumNBass dübörög, a lámpák villódzó fényei alatt egy ráncos arcú öregember alszik. A fiú fogai közt kifúj egy vastag füstfelhőt, vörös szemei mélyen, a sötét szemgödrébe ágyazódva szemlélik a külvilágot, ami már csak megszűrve éri el az alkoholtól elhomályosult elméjét. Göndör haja az égnek meredezik. Nem sok választja el a hányástól. Arca – akár egy nyitott könyv - hűen tükrözi, hogy többet ivott a kelleténél. Karmazsinvörös, fekete kockás pulcsiján arany filc halvány csíkjai látszanak, amiket valamikor még az este elején írt rá egy kedves fekete hajú lány. Habár órák óta a fűtött lakásban járkált és a vastag pulóver is rajta feszült, mégis fázott. Egy napja múlt huszonegy éves. Ez az este egyféle ünneplés gyanánt szolgált. Meghajlás azelőtt, hogy már huszonegy éve tapossa ezt a sárdombot, minden eredmény nélkül. Huszonegy éve látta meg a napvilágot és mégis úgy tűnik neki, hogy mindenhol sötét van. - Részegen. - A hangja egyre hangosabb lesz, ahogy közeledik hozzá a szőke hajú lány. Szűk, farmer sort van rajta, alatta harisnya, szivárványszínű alakzatok halmazával díszítve. Hatalmas, kíváncsi szemekkel bámul a tébláboló srácra. Megakarná kérdezni, hogy mi baja van, de nem meri megszakítani a látszólag katartikus élményt. - RÉSZEGEN! - A fiú most már túlüvölti a zenét, amikor hirtelen minden szám rászegeződik. A lány eltávolodik tőle, az öregúr pedig nyálcsóva kiköpése után visszaalszik. Régóta ismerik Dávidot, aki szinte a keblükön nőt fel. Akit kis kora óta neveltek és csiszolták olyan gyémánttá, amilyenné ők akarták. A drágakő viszont most ellentmondott minden tanításnak. Végre - éltében először - szabad. A megszorítottság érzése, mint egy sziklaomlás dől le a lelkéről. Kitörik az öreg, elrozsdásodott rácsú ketrecéből - ahol eddig élt - és beköltözik a varjú, sötét odvába, ahol minden csúf és groteszk örömökkel teli és, ahol végre közel kerülhet az éterhez. Része lesz a nagy egésznek és eléri a felhőtlen boldogságot. Részeg. Igazán részeg. És talán ezért nem veszi észre, hogy ahova került az csak egy tágasabb ketrec.
- RÉSZEGEN! - a fiú eldől a lábai alatt lévő matracra és - mosolygó ajkakkal - mély álomba zuhan.
- Tudod most táplálkoztam belőled. - a fiú ordít a fekete hajú lány apró füleibe. A zene nagyon hangosan szól, ezért nehezen hallják egymás szavait.
- Ezt hogy érted? - kérdi a lány, aki a fejét vakargatva tűnődik, hogy bajon miért beszélget egy sráccal, aki nálánál hét évvel fiatalabb.
- Ettem a boldogságodból. Úgy értem elszívtam tőled, amid volt. Megettem, mint egy szelet sonkát. Hogy is hívják, aki megeszi a másik társát? Vagyis, inkább saját magát? - a fiú már érzi a szervezetében felszívódott whiskyt. Nem gondolkodott, csak keresztülgázolt minden észen és értelmen. Cselekedett és nem tétovázott.
- Talán. Nem is tudom. Antropomorf? Á, nem. Az más. Na várj egy pillanatot.
- Mindegy. Világválság van, bazdmeg! Te is egyél másokból, vagy téged esznek meg. - mondja a fiú és nagyot harap a hagymás, zsíros szendvicséből. Verj át mindenkit, hazudj és sikeres üzletember lehet belőled. – Már nem tudja kontrollálni a szavait. Hangos visításban törik ki. Elvesztette az uralmat a teste fölött és feladta a küzdelmet a józanság mellet. Visítása egészen a templomdombig hallatszik.
- Milyen szép hosszú haja volt annak a lánynak. - Jegyzi meg egy perc múlva a lány az előttük elhaladó nőről. - Nekem is ilyen lesz. Most növesztem. És az arca is szép volt, de mindegy. Világválságról beszélsz? Miért nevetsz?
- A tikkasztó nyári hőség... - kiáltja a színpadon táncoló, karcsú lány. Kezei a combjaira eresztve lógnak a levegőben. Enyhén vonaglik. Mellette egy szakállas srác megállás nélkül fújja a szaxofont egy éven át. Sőt évezredekig tart a harsogó jazz zene. A hangjegyek egymás után törnek elő réz kürtőből. Keringőznek a levegőben. Karonfogva futnak végig a barlang bejáratáig, majd vándorolnak Szentendre kihalt utcáin keresztül, néha meg-megállva egy gyengéd csók erejére. A főtérről felkanyarodó kacskaringós sikátorban egy sötét alak indul hazafelé. A gitáros letérdel és pengeti a lazán meghúzott húrokat.
Cigi. A barlang előtt. A barlang mellet. A Duna korzón. A parton. A padon. A fák árnyékában. Az oszlop tövében. Az ágyon. Mindenütt csak füst és hamuszürke pernye szállingózik a felhők felé. Égen és földön. Kabáton és a frissen mosott, fekete nadrágon. A hamu belep minket, mi meg fulladozva gyújtunk rá egy következő szálra.
- Nem lesznek gyerekeid? – kérdezi csalódottan a tizennégy éves kislány a fekete hajút nőt.
- Nem.
- Miért?
- Erre a világra felelőtlenség gyereket nemzeni. – kapcsolódik egy harmadik, gyanúsabb alak a beszélgetésbe.
A fekete hajú lány, mikor kivetődik fűtött fedél alól azonnal rágyújt egy cigire és lassan előhúzza a zsebében rejtegetett borosüveget. Mély, barna szemei képesek olyan érdeklődve nézni, mintha tényleg kíváncsiak lennének a környezetre. Görnyedt nyakkal figyeli a körülötte álló seregletet. Csendes megfigyelőként konstatálja, hogy megint belebotlott egy részeg társaságba, hogy Viktor megint önfeledten énekli a Gemenci szarvasokat. Egy csapat kislány ül a sötétben, a falak árnyékában. Cigiznek és isznak. Alig múlhattak el tizennégy évesek és máris isznak. Persze ma már ez a normális. Elvégre: Világválság van, nem? De. Még az a különös srác is megmondta. És tulajdonképpen legalább azonosulhat a fiatalsággal, hiszen ugyanazt csinálják nem? Mikor volt ő tizennégy éves? Mikor lesz hatvan? Na és harmincöt? Mikor a lány visszasétál a koncertre, szemei felcsillannak és teli szájjal nevet. Igazi boldogság látszik rajta, pedig az előző percben még úgy tűnt, hogy öngyilkos lesz. Öröm az ürömben? Vajon mi lelte ezt a szegény lányt? Felveszi a színes pamacsokkal díszített, fekete ufó maszkot és abban táncol tovább. A legjobb ruháját vette föl, kombinálva az arcában úszó fekete sállal. Újra kimegy. És kezdődik minden előröl.
Egy srác, amerikai foci sisakban végig rohan a Duna-parton.
- Mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezi az ártatlan boci szemű lány. Arcán gyönyörű mosoly, egészen bearanyozza a srác hátralévő estéjét. Világosbarna haját, fekete csatokkal oldalt hátratűzi, frufruja eltakarja a homlokát. Barna szemei csillognak a mélyről jövő örömtől. Sálát egészen pirosló ajkaira húzza, rejtélyes oldalpillantásokkal méregeti Dávidot. Ki lehet ez a srác? Annyi biztos, hogy nagyon furcsán viselkedik. - Ilyen gondolatokkal búcsúznak el. Könnyeden és függetlenül egymástól. Hiszen végig hazudtam neki. De talán jobb ez így.
- Felnőtt. – válaszol, sztoikus nyugalommal Dávid, és visszamegy a barlangba. Pedig szívesen beszélgetett volna még a lánnyal. Talán egy kicsit csalódott, amikor látta, hogy van barátja.
- ITT ISZNAK EZEK BAZDMEG! 13 ÉVES ÉS MEGDUGNÁM, PEDIG VAN BARÁTNŐM! HOL VAGY TE STRUCC NYAKÚ?! RÉSZEG VAGYOK! MILYEN RÉG VOLTAM RÉSZEG! – a harmincas éveiben járó, felnőtt férfi és mégis – kikelve a régi, megszokott énjéből - úgy üvölt a telefonjába, mint egy hiéna. Lerakja a telefont és táncolva megy tovább.
- Mindenhol ott vagy. Jó arc lehetsz. – suttogja a koncert végén egy kreol bőrű lány. Göndör, sötétbarna haja van, szemöldöke felett egy csintalan anyajegy.
- Pedig utálom ezeket a helyeket.
- Ha a te logikád szerint nézzük, akkor boldog vagy, mert nincs, aki megkössön. Jól tévedek?
- Szia Dávid. - a lány lefordított arccal elrohan a buszmegálló felé.
A HÉV hangosan kattogva robogott keresztül a hideg, februári éjszakán.
Végre hazaér. Mindenki álomra hajtotta már fejét. Lehunyta kék szemét az ég. Alszik a bogár és a macska. Vége a hétnek. Nincs több munka. Nincs több szórakozás. Mi jöhet hát? A fiú már nem tud válaszolni rá, mert úgy dől be az ágyába, mint egy zsák burgonya. Perceken belül elalszik.
Nem marad más csak por, hamu, sötétség és üres, betöltetlen lyukak. Színek forgó kavalkádja és nevek összevisszasága. Whisky és cigaretta. Szaxofon és színes pacsirták zengő éneke. Milyen szép gondolatok, pedig nem volt ez más csak egy péntek esti, részeg pesti, ki borral festi az állomoást.
- Szerinted ez nem lelombozó?
- De igen.
- Tehetünk ellene bármit?
- Persze! Gyere és igyunk még egyet a többiek egészségére.
Részegen...
Részegen fekszem... - suttogja a füsttel megtelt szobában, tébláboló huszonegy éves fiú. Jobb kezében egy üveg pezsgő a balban, pedig egy félig leégett cigaretta. - Részegen fekszem. - Az orra alatt halkan dünnyögi a szimbolikus jelentéssel bíró - Kispál és a Borz - szöveget. A szomszéd szobában DrumNBass dübörög, a lámpák villódzó fényei alatt egy ráncos arcú öregember alszik. A fiú fogai közt kifúj egy vastag füstfelhőt, vörös szemei mélyen, a sötét szemgödrébe ágyazódva szemlélik a külvilágot, ami már csak megszűrve éri el az alkoholtól elhomályosult elméjét. Göndör haja az égnek meredezik. Nem sok választja el a hányástól. Arca – akár egy nyitott könyv - hűen tükrözi, hogy többet ivott a kelleténél. Karmazsinvörös, fekete kockás pulcsiján arany filc halvány csíkjai látszanak, amiket valamikor még az este elején írt rá egy kedves fekete hajú lány. Habár órák óta a fűtött lakásban járkált és a vastag pulóver is rajta feszült, mégis fázott. Egy napja múlt huszonegy éves. Ez az este egyféle ünneplés gyanánt szolgált. Meghajlás azelőtt, hogy már huszonegy éve tapossa ezt a sárdombot, minden eredmény nélkül. Huszonegy éve látta meg a napvilágot és mégis úgy tűnik neki, hogy mindenhol sötét van. - Részegen. - A hangja egyre hangosabb lesz, ahogy közeledik hozzá a szőke hajú lány. Szűk, farmer sort van rajta, alatta harisnya, szivárványszínű alakzatok halmazával díszítve. Hatalmas, kíváncsi szemekkel bámul a tébláboló srácra. Megakarná kérdezni, hogy mi baja van, de nem meri megszakítani a látszólag katartikus élményt. - RÉSZEGEN! - A fiú most már túlüvölti a zenét, amikor hirtelen minden szám rászegeződik. A lány eltávolodik tőle, az öregúr pedig nyálcsóva kiköpése után visszaalszik. Régóta ismerik Dávidot, aki szinte a keblükön nőt fel. Akit kis kora óta neveltek és csiszolták olyan gyémánttá, amilyenné ők akarták. A drágakő viszont most ellentmondott minden tanításnak. Végre - éltében először - szabad. A megszorítottság érzése, mint egy sziklaomlás dől le a lelkéről. Kitörik az öreg, elrozsdásodott rácsú ketrecéből - ahol eddig élt - és beköltözik a varjú, sötét odvába, ahol minden csúf és groteszk örömökkel teli és, ahol végre közel kerülhet az éterhez. Része lesz a nagy egésznek és eléri a felhőtlen boldogságot. Részeg. Igazán részeg. És talán ezért nem veszi észre, hogy ahova került az csak egy tágasabb ketrec.
- RÉSZEGEN! - a fiú eldől a lábai alatt lévő matracra és - mosolygó ajkakkal - mély álomba zuhan.
- Tudod most táplálkoztam belőled. - a fiú ordít a fekete hajú lány apró füleibe. A zene nagyon hangosan szól, ezért nehezen hallják egymás szavait.
- Ezt hogy érted? - kérdi a lány, aki a fejét vakargatva tűnődik, hogy bajon miért beszélget egy sráccal, aki nálánál hét évvel fiatalabb.
- Ettem a boldogságodból. Úgy értem elszívtam tőled, amid volt. Megettem, mint egy szelet sonkát. Hogy is hívják, aki megeszi a másik társát? Vagyis, inkább saját magát? - a fiú már érzi a szervezetében felszívódott whiskyt. Nem gondolkodott, csak keresztülgázolt minden észen és értelmen. Cselekedett és nem tétovázott.
- Talán. Nem is tudom. Antropomorf? Á, nem. Az más. Na várj egy pillanatot.
- Mindegy. Világválság van, bazdmeg! Te is egyél másokból, vagy téged esznek meg. - mondja a fiú és nagyot harap a hagymás, zsíros szendvicséből. Verj át mindenkit, hazudj és sikeres üzletember lehet belőled. – Már nem tudja kontrollálni a szavait. Hangos visításban törik ki. Elvesztette az uralmat a teste fölött és feladta a küzdelmet a józanság mellet. Visítása egészen a templomdombig hallatszik.
- Milyen szép hosszú haja volt annak a lánynak. - Jegyzi meg egy perc múlva a lány az előttük elhaladó nőről. - Nekem is ilyen lesz. Most növesztem. És az arca is szép volt, de mindegy. Világválságról beszélsz? Miért nevetsz?
- A tikkasztó nyári hőség... - kiáltja a színpadon táncoló, karcsú lány. Kezei a combjaira eresztve lógnak a levegőben. Enyhén vonaglik. Mellette egy szakállas srác megállás nélkül fújja a szaxofont egy éven át. Sőt évezredekig tart a harsogó jazz zene. A hangjegyek egymás után törnek elő réz kürtőből. Keringőznek a levegőben. Karonfogva futnak végig a barlang bejáratáig, majd vándorolnak Szentendre kihalt utcáin keresztül, néha meg-megállva egy gyengéd csók erejére. A főtérről felkanyarodó kacskaringós sikátorban egy sötét alak indul hazafelé. A gitáros letérdel és pengeti a lazán meghúzott húrokat.
Cigi. A barlang előtt. A barlang mellet. A Duna korzón. A parton. A padon. A fák árnyékában. Az oszlop tövében. Az ágyon. Mindenütt csak füst és hamuszürke pernye szállingózik a felhők felé. Égen és földön. Kabáton és a frissen mosott, fekete nadrágon. A hamu belep minket, mi meg fulladozva gyújtunk rá egy következő szálra.
- Nem lesznek gyerekeid? – kérdezi csalódottan a tizennégy éves kislány a fekete hajút nőt.
- Nem.
- Miért?
- Erre a világra felelőtlenség gyereket nemzeni. – kapcsolódik egy harmadik, gyanúsabb alak a beszélgetésbe.
A fekete hajú lány, mikor kivetődik fűtött fedél alól azonnal rágyújt egy cigire és lassan előhúzza a zsebében rejtegetett borosüveget. Mély, barna szemei képesek olyan érdeklődve nézni, mintha tényleg kíváncsiak lennének a környezetre. Görnyedt nyakkal figyeli a körülötte álló seregletet. Csendes megfigyelőként konstatálja, hogy megint belebotlott egy részeg társaságba, hogy Viktor megint önfeledten énekli a Gemenci szarvasokat. Egy csapat kislány ül a sötétben, a falak árnyékában. Cigiznek és isznak. Alig múlhattak el tizennégy évesek és máris isznak. Persze ma már ez a normális. Elvégre: Világválság van, nem? De. Még az a különös srác is megmondta. És tulajdonképpen legalább azonosulhat a fiatalsággal, hiszen ugyanazt csinálják nem? Mikor volt ő tizennégy éves? Mikor lesz hatvan? Na és harmincöt? Mikor a lány visszasétál a koncertre, szemei felcsillannak és teli szájjal nevet. Igazi boldogság látszik rajta, pedig az előző percben még úgy tűnt, hogy öngyilkos lesz. Öröm az ürömben? Vajon mi lelte ezt a szegény lányt? Felveszi a színes pamacsokkal díszített, fekete ufó maszkot és abban táncol tovább. A legjobb ruháját vette föl, kombinálva az arcában úszó fekete sállal. Újra kimegy. És kezdődik minden előröl.
Egy srác, amerikai foci sisakban végig rohan a Duna-parton.
- Mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezi az ártatlan boci szemű lány. Arcán gyönyörű mosoly, egészen bearanyozza a srác hátralévő estéjét. Világosbarna haját, fekete csatokkal oldalt hátratűzi, frufruja eltakarja a homlokát. Barna szemei csillognak a mélyről jövő örömtől. Sálát egészen pirosló ajkaira húzza, rejtélyes oldalpillantásokkal méregeti Dávidot. Ki lehet ez a srác? Annyi biztos, hogy nagyon furcsán viselkedik. - Ilyen gondolatokkal búcsúznak el. Könnyeden és függetlenül egymástól. Hiszen végig hazudtam neki. De talán jobb ez így.
- Felnőtt. – válaszol, sztoikus nyugalommal Dávid, és visszamegy a barlangba. Pedig szívesen beszélgetett volna még a lánnyal. Talán egy kicsit csalódott, amikor látta, hogy van barátja.
- ITT ISZNAK EZEK BAZDMEG! 13 ÉVES ÉS MEGDUGNÁM, PEDIG VAN BARÁTNŐM! HOL VAGY TE STRUCC NYAKÚ?! RÉSZEG VAGYOK! MILYEN RÉG VOLTAM RÉSZEG! – a harmincas éveiben járó, felnőtt férfi és mégis – kikelve a régi, megszokott énjéből - úgy üvölt a telefonjába, mint egy hiéna. Lerakja a telefont és táncolva megy tovább.
- Mindenhol ott vagy. Jó arc lehetsz. – suttogja a koncert végén egy kreol bőrű lány. Göndör, sötétbarna haja van, szemöldöke felett egy csintalan anyajegy.
- Pedig utálom ezeket a helyeket.
- Ha a te logikád szerint nézzük, akkor boldog vagy, mert nincs, aki megkössön. Jól tévedek?
- Szia Dávid. - a lány lefordított arccal elrohan a buszmegálló felé.
A HÉV hangosan kattogva robogott keresztül a hideg, februári éjszakán.
Végre hazaér. Mindenki álomra hajtotta már fejét. Lehunyta kék szemét az ég. Alszik a bogár és a macska. Vége a hétnek. Nincs több munka. Nincs több szórakozás. Mi jöhet hát? A fiú már nem tud válaszolni rá, mert úgy dől be az ágyába, mint egy zsák burgonya. Perceken belül elalszik.
Nem marad más csak por, hamu, sötétség és üres, betöltetlen lyukak. Színek forgó kavalkádja és nevek összevisszasága. Whisky és cigaretta. Szaxofon és színes pacsirták zengő éneke. Milyen szép gondolatok, pedig nem volt ez más csak egy péntek esti, részeg pesti, ki borral festi az állomoást.
- Szerinted ez nem lelombozó?
- De igen.
- Tehetünk ellene bármit?
- Persze! Gyere és igyunk még egyet a többiek egészségére.
2009. január 29., csütörtök
2008. december 2., kedd
Élő húsdaráló - Living Mincer
Zöld fénysugár világít keresztül a hadonászó kezeken. Egy alacsony srác lép be az előtérből, sötétszőke haja zilált, pupillája egészen kitágul a sötétben. Orrát megfacsarja az átható testszag, amit szinte késsel lehetne vágni. Elől - a kicsi színpadon - a Brains játszik. Az emberek ütemesen ugrálnak a gyors zenére arcukon euforikus örömmel. A fiú hunyorítva néz hátra a bejárathoz, hogy fejét lehajtva ugorjon bele az élő húsdarálóba.
Egy sötét alak állja útját, aki nem törődve a körülötte állókkal lóbálja a hatalmas kezeit. A fiú két jól irányzott rúgással állítja félre. Kezével tör előre a pörgő testek közt. Egy nő könyöke csapást mér az orrára. Ha az ütés után nem eszmélne fel, nem tudná kikerülni az arca felé lendülő testet. Kábult fejjel préseli át magát a három táncoló között, majd kezdeti sikerei hirtelen semmivé foszlanak egy jól megtermett lábbal való találkozás során. Feje szétrobban és hamarosan, mint a csillagpor szóródik szerteszét. Átesik a holtponton.
Már közel van a színpadhoz. A kezeken keresztül látja a világosbarna hajú lányt. Önfeledetten táncol. Sötét szemei zölden csillognak a sötét barlangban. A fiú utolsó erejét felhasználva félrelök egy sörrel táncoló szakálas férfit. A nedű rálöttyen fekete pólójára. Elnyom egy halk káromkodás és átugrik egy földön heverő alak felett. Megfogja a lány izzadt vállát. Mosolyogva hátra fordul. Magával rántja a fiút és boldogan ugrál vele az egyre hangosabb zenére.
2008. november 9., vasárnap
A szülinap, avagy A,B,C - The one with the birthday, or A,B,C
Idill
Az olajzöld kocsi, némán suhan keresztül az aranyesőn. Levelek akadnak meg a szélvédőn, majd a kocsi oldalán végiggurulva, tovább repíti őket a szél.
A hulladékgyűjtők kopott festékét eltakarják - a három hónapja állandóan zuhanó - levelek.
A kocsi megáll, kitesz minket. A motor berregve újra indul, elmegy, akár egy úszótanár, aki mély vízbe dobja a fiúkat. Szép lassan baktatunk végig a köves úton, ágak reccsenek és kavicsok ropognak talpam alatt, mire a kapuhoz érünk, már kész szimfóniát játszok velük. Az eddigi meghitt idill elmúlik, eltűnik emlékezetünkből s átveszi helyét "A szülinap".
Érkezés
Dobhártyarepesztő zene fogad minket, minden elvész a basszusban. Fent, két sötét alak táncol, kezük, mint a villám, mozog ide-oda. Fények villódznak, körbe-körbe, akár egy körhinta, hogy átrántsák a nézőt egy másik világba. Egy másik világba - gondolkodom magamban, és ezen a boldog eseményen, amikor születést ünneplünk, eszembe jut a halál és a temetés. A házigazda, eddig gondterhelt arca széles mosolyra húzódik és szívélyesen fogad minket. Puszik, kezek és testek lendülnek a magasba én pedig azt se tudom, hova kapjam a fejemet. Miután az üdvözlés hosszú tortúrája lezajlott, halkan lopakodunk fel az emeletre. Kitárjuk az ajtót, ez a kemence fordul meg fejemben, amikor a perzselő füstön keresztül átnyúlva fogok kezet a földön heverő sráccal.
- Mit csináltok itt, hallod?! Mi ez a füst? – kérdezi a velem együtt belépő vendég.
- Szivar – mondja kaján vigyorral az arcán, a széken ülő Ákos.
- Anyás, kaphatok? – csillogó szemmel nézi a fiú zsebéből kikandikáló sárga szivarosdobozt.
- Persze! – és átnyújt egyet. – vaníliás - teszi hozzá és visszafordul játékához.
Köszöntés
A történet most következő epizódja valószínűleg hosszú és unalmas lenne, tehát ugorjunk is előre másfél órát.
- Mindenki üljön le! – mondja az apa – Két perc múlva itt vannak. Indítsátok a zenét, ha belép az ajtón. – kiált fel a két sötét alaknak.
- Két perccel ezelőtt mondta, hogy öt perc. – röhög fel valaki a szófán ülők közül.
- Mivel köszöntsük?
- Happy birthday? – ajánlja fel valaki.
- Sablonos.
- Dobáljuk meg lufival! – egyhangú vihogás.
- Csöndet! Itt vannak! – súgja az apa. Erre a perce készül hetek óta, szervezkedett telefonált. Kezei ökölbe szorultak, a bőr feszesen húzódik végig, izzadó tenyerén. – Fenébe! A torta! – majd elrohant.
Mindeközben, én néztem a földet és olyan idióta kérdésekre válaszolgattam, mint „Milyen az új suli?”„Szerinted is hideg van?”. Gondolataim kavarogtak, fejem fájt és gondolatban már írtam.
A torta készen állt a fogadásra. Az ajtó kinyílt, tompa fény világította meg a csempét. A színes fények visszatértek, a zene elindult, mindenki feláll, köszöntés, puszi, kézfogás, ölelés, ajándékok, kavalkád, pezsgődurranás, káosz. Epilepsziás roham – és megcsóváltam fejemet.
A tánc
A buli nagy részét egy kis szobában töltöttük, levegő nélkül füstöt lélegezve. Úgy, mint a heringek egy olajos konzervben. Ide majd visszatérünk.
Egy lány táncol előttem a sötétben. Haja lobog, arca boldog. Szemei éjsötéten csillognak és szinte ki lehet olvasni szavait tekintetéből. A többiek a háttérben állnak, csak én bámulom közelebbről, forogását a fényekkel. Meseszép.
- Táncolunk - kérdezte? – de azonnal a tettek mezejére lépet, kezemet megragadva és lehúzott az üresen kongó táncparkettre.
- Tulajdonképpen – válaszoltam ostobán.
Azt hiszem akkor sok dologra döbbentem rá. A tánc egy gyönyörű dolog, de nagyon nehéz és én nem tudok. De tudjátok, hogy mi volt a szép az egészben? Hogy ez minket nem érdekelt. Mindketten csak mosolyogtunk, értetlenül néztünk egymásra, majd feltettük a kérdést, miért is akarom eltörni a kezét? Sokáig táncoltunk, mint a szellemek az éj leple alatt. Szabadon, csak táncolni, miközben mindenki nevet rajtunk, miközben a világ forog velünk, mikor arcunkat csak a színes fény csíkok világítják. Látod párodat, aki úgy érez, mint te, érzed őt. Zene lüktet a szívedben, ereidben és fejed szétrobbanna, de te csak tovább táncolsz és táncolsz és táncolsz…
Végjáték
A szoba füstje égette a szemünket, szédültünk, ki-be járkáltunk. Feküdünk egymáson. Megismertem a két sötét alakot. Magány a szabadban. Ó igen, magányosan hallgatni az eső cseppek csordogálását, koppanását a földön. Beszívni a friss levegőt. Becsukni a szemed és újra magadhoz térni. Filmet nézni, ami senkit nem érdekel. Beszélgetni a lánnyal. Mindkettőnkből ömlik a szóáradat. Beszélünk A-ról, B-ről és C-ről. Emberekről, korlátokról, szabadságról, táncról, zenékről csak folytunk szavaink hullámain. Erről nehéz írnom, hosszú beszélgetés volt és lelkeink társalogtak egymással. Egészen spirituális. A napfelkelte. Alváshiány. És végül haza menni, hogy írás közben visszaemlékezzek azokra a pillanatokra, amikor jó volt.
Az olajzöld kocsi, némán suhan keresztül az aranyesőn. Levelek akadnak meg a szélvédőn, majd a kocsi oldalán végiggurulva, tovább repíti őket a szél.
A hulladékgyűjtők kopott festékét eltakarják - a három hónapja állandóan zuhanó - levelek.
A kocsi megáll, kitesz minket. A motor berregve újra indul, elmegy, akár egy úszótanár, aki mély vízbe dobja a fiúkat. Szép lassan baktatunk végig a köves úton, ágak reccsenek és kavicsok ropognak talpam alatt, mire a kapuhoz érünk, már kész szimfóniát játszok velük. Az eddigi meghitt idill elmúlik, eltűnik emlékezetünkből s átveszi helyét "A szülinap".
Érkezés
Dobhártyarepesztő zene fogad minket, minden elvész a basszusban. Fent, két sötét alak táncol, kezük, mint a villám, mozog ide-oda. Fények villódznak, körbe-körbe, akár egy körhinta, hogy átrántsák a nézőt egy másik világba. Egy másik világba - gondolkodom magamban, és ezen a boldog eseményen, amikor születést ünneplünk, eszembe jut a halál és a temetés. A házigazda, eddig gondterhelt arca széles mosolyra húzódik és szívélyesen fogad minket. Puszik, kezek és testek lendülnek a magasba én pedig azt se tudom, hova kapjam a fejemet. Miután az üdvözlés hosszú tortúrája lezajlott, halkan lopakodunk fel az emeletre. Kitárjuk az ajtót, ez a kemence fordul meg fejemben, amikor a perzselő füstön keresztül átnyúlva fogok kezet a földön heverő sráccal.
- Mit csináltok itt, hallod?! Mi ez a füst? – kérdezi a velem együtt belépő vendég.
- Szivar – mondja kaján vigyorral az arcán, a széken ülő Ákos.
- Anyás, kaphatok? – csillogó szemmel nézi a fiú zsebéből kikandikáló sárga szivarosdobozt.
- Persze! – és átnyújt egyet. – vaníliás - teszi hozzá és visszafordul játékához.
Köszöntés
A történet most következő epizódja valószínűleg hosszú és unalmas lenne, tehát ugorjunk is előre másfél órát.
- Mindenki üljön le! – mondja az apa – Két perc múlva itt vannak. Indítsátok a zenét, ha belép az ajtón. – kiált fel a két sötét alaknak.
- Két perccel ezelőtt mondta, hogy öt perc. – röhög fel valaki a szófán ülők közül.
- Mivel köszöntsük?
- Happy birthday? – ajánlja fel valaki.
- Sablonos.
- Dobáljuk meg lufival! – egyhangú vihogás.
- Csöndet! Itt vannak! – súgja az apa. Erre a perce készül hetek óta, szervezkedett telefonált. Kezei ökölbe szorultak, a bőr feszesen húzódik végig, izzadó tenyerén. – Fenébe! A torta! – majd elrohant.
Mindeközben, én néztem a földet és olyan idióta kérdésekre válaszolgattam, mint „Milyen az új suli?”„Szerinted is hideg van?”. Gondolataim kavarogtak, fejem fájt és gondolatban már írtam.
A torta készen állt a fogadásra. Az ajtó kinyílt, tompa fény világította meg a csempét. A színes fények visszatértek, a zene elindult, mindenki feláll, köszöntés, puszi, kézfogás, ölelés, ajándékok, kavalkád, pezsgődurranás, káosz. Epilepsziás roham – és megcsóváltam fejemet.
A tánc
A buli nagy részét egy kis szobában töltöttük, levegő nélkül füstöt lélegezve. Úgy, mint a heringek egy olajos konzervben. Ide majd visszatérünk.
Egy lány táncol előttem a sötétben. Haja lobog, arca boldog. Szemei éjsötéten csillognak és szinte ki lehet olvasni szavait tekintetéből. A többiek a háttérben állnak, csak én bámulom közelebbről, forogását a fényekkel. Meseszép.
- Táncolunk - kérdezte? – de azonnal a tettek mezejére lépet, kezemet megragadva és lehúzott az üresen kongó táncparkettre.
- Tulajdonképpen – válaszoltam ostobán.
Azt hiszem akkor sok dologra döbbentem rá. A tánc egy gyönyörű dolog, de nagyon nehéz és én nem tudok. De tudjátok, hogy mi volt a szép az egészben? Hogy ez minket nem érdekelt. Mindketten csak mosolyogtunk, értetlenül néztünk egymásra, majd feltettük a kérdést, miért is akarom eltörni a kezét? Sokáig táncoltunk, mint a szellemek az éj leple alatt. Szabadon, csak táncolni, miközben mindenki nevet rajtunk, miközben a világ forog velünk, mikor arcunkat csak a színes fény csíkok világítják. Látod párodat, aki úgy érez, mint te, érzed őt. Zene lüktet a szívedben, ereidben és fejed szétrobbanna, de te csak tovább táncolsz és táncolsz és táncolsz…
Végjáték
A szoba füstje égette a szemünket, szédültünk, ki-be járkáltunk. Feküdünk egymáson. Megismertem a két sötét alakot. Magány a szabadban. Ó igen, magányosan hallgatni az eső cseppek csordogálását, koppanását a földön. Beszívni a friss levegőt. Becsukni a szemed és újra magadhoz térni. Filmet nézni, ami senkit nem érdekel. Beszélgetni a lánnyal. Mindkettőnkből ömlik a szóáradat. Beszélünk A-ról, B-ről és C-ről. Emberekről, korlátokról, szabadságról, táncról, zenékről csak folytunk szavaink hullámain. Erről nehéz írnom, hosszú beszélgetés volt és lelkeink társalogtak egymással. Egészen spirituális. A napfelkelte. Alváshiány. És végül haza menni, hogy írás közben visszaemlékezzek azokra a pillanatokra, amikor jó volt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
