A sarokban egy hiányos fogazatú, nyúzott képű férfi alszik. Gondozatlan borostája olcsó bor és sör keverékének savanykás, fűrészporos szagát árasztja. Ajkai, hasonlóan krumpliszerű orrához, duzzadtak és vörösek. Koszos, izzadt arcán vörös pír. Jobb orcáján halványrózsaszín furunkulus, balon gödröcskék, elvakart sebek és egy szeméig húzódó mély ránc. Ritkás szőke haja az arcába lóg. Szakadt farmer és kockás ing van rajta. Füstös izzadságot és rosszminőségű szeszt párologtat magából. Záptojás, kuka, vizes újság, segg és emberi ürülékszag felhője lengi körül. Hangosan szuszog, a sarok megtelik az alkoholos és dohányos kilégzéseivel. Felnyög, megremeg, szellent és átfordul a másik oldalára.
2011. május 30., hétfő
2011. május 29., vasárnap
II. Alak
Ha megmozdult mesterkélt volt és színpadias. Látszott, még a haját is előre eltervezve és kiszámolt ideig túrta. Nevetése csengő volt, harsány és borzasztóan megjátszott. Bőre színe egészségesen barna és feszes, mosolya ránctlanul terült szét az arcán. Fogai szinte kiugrottak a szájából vad fehérségükben. Magabiztosságot és leheletnyi önelégültseget tükrözött, sötét szemeiben a hatalmasok végtelen gőgje látszott. Dús, fekete fürtjei rakoncátlanul tekeregtek a füle körül. Színes sálat, színes pólót és egyszerű vászon nadrágot viselt, amit hanyagul a negyedik lyuknál csatolt össze. Sarujából kikandikltak a hosszú lábujjai, fel-le ugráltak, amikor beszélt. A mondatai végét halk kacajba folytotta, mintha érezné, hogy a uralja a helyzetet. Lehengerelő volt és ezt jól tudta. Nárcizmusából fakadóan lekezelő és cinikus volt a gyengékkel és hízelgő a felette állókkal, de csak akkor közösködött velük ha célja volt. Emberekkel való kapcsolata olyan volt, mint a tudósé és kutyáé.
2011. május 28., szombat
I. Alak
Mostantól igyekszem sűrűbben szerkeszteni a blogot és végtelen egyhangúságot megtöröm az ehhez hasonló alakábrázolásokkal. Továbbá ezúton megkérek mindenkit: ha valamelyik karaktert érdekesebbnek találja illusztrálhatja és felrakom ide.
A nő gyűröttebb és megviseltebb volt, mint egy régi papírzacskó. Arcát korát meghazudtoló ráncok szabdalták, melegtől kivörösödött bőre petyhüdten lógott, álláról sárgás lé csepegett, olyan volt, akár egy olvadó fagylaltos kehely. Lefelékonyuló szemeit duzzadt, lilás hernyók keretezték. Turcsi, disznó orrán szaporán vette a levegőt. Szőke haja nedvesen csillogott s hínár módjára tapadadt a homlokára. Vértelen, fehér ajkairól – amelyek ugyancsak lefelé konyultak – száraz bőrdarabkák csüngtek. Halszerű, gúvadó szemeivel kifejezéstelenül bámult és teljes ürességről tanúskodtak, mégis arcára kiült valami általános undor és arisztokratikus tartózkodás a körülötte ülőktől. Magas hangja förtelmesen cinikus és leereszkedő volt. Maga volt a középszerű ember összes gőgjének megtestesítője.
2011. május 16., hétfő
Átkos Áldás
Csakhogy ne maradjak teljesen szótlanul. Iskolai érvelős feladat:
Az információhoz való hozzájutás mára már teljesen önkéntelen folyamattá alakult át. Akaratlanul fogadjuk be a ránk öntött „zuhatagot”. Ilyen értelemben a megismerés nem szabadságunk jelképe, hanem épp ellenkezőleg, a tudatunk befolyásolásának legsarkalatosabb pontja. Elménk – nyitottságából és összetettségéből fakadóan – minden impulzusra reagál; feldolgozza a különböző reklámok fényhatásait, a bevásárló komplexumok hangszóróiból és monitoraiból feltörő üzeneteket, képeket, szagokat, hangokat. Ez az áramlás eddig csak a nagyvárosokra volt jellemző, de korunk pláza-kultúra szimbólumai alattomosan terjeszkednek minden irányban. Az információ sok esetben nem tudást jelent. Ebből következően korlátlan áramlása gyakran nem építő jellegű, hanem romboló és összezavaró. Ám a helyzet közel sem ennyire egyszerű. Nyilvánvalóan az efféle „információ-bőség” felbecsülhetetlen mennyiségű tudást is hordoz magában, amelyet elutasítani ostobaság. Az elmúlt húsz évben hatalmas mennyiségű adat halmozódott fel, amit rendszerezni képtelenség, tehát agyunkat az érdemes keresésére, felismerésére és az érdemtelen szűrésére kell átállítanunk. A tudás sokszínűségéből adódón azonban szinte lehetetlen különválasztani értékest az értéktelentől. Az információ feldolgozhatatlansága sokféle következménnyel járhat: lelki egyensúly felbomlásától, különböző pszichotikus betegségeken át az őrületig. Mégis, mivel a lehető legtöbbet kell befogadnunk (természetesen a saját értékrendszerünkön belül), szükségünk van célokra is, arra, hogy tudjuk, mit keressünk. Máskülönben szellemi önállóságuk és személyiségünk elvész vagy kicserélődik. A tudás megszerzésének szempontjából áldásos ez a „szabadság”, még ha ily kockázatos is.
(De valóban ennyire önkéntelen lenne a befogadás? Képes-e az agyunk automatikusan választani? Ha agyunk mindent feltétel nélkül befogadna, akkor egész egyszerűen összeomlana, mint egy merevlemez, amelyre túl sok, vagy vírusos adat kerül. Lehet, hogy agyunk csak azt „jegyzi fel”, ami „érdekli” a többit pedig „ignorálja”? Lehet, hogy a disszonáns információ felülírja az addigit? Idéző jelekben tudok csak beszélni, nem törekszem önigazolásra, sőt inkább cáfolom magamat, mivel laikusként nem szólhatok érdemben a témához. Annyi bizonyos: Helyesen kell használni a bőségből adódó előnyöket. A közvetítő médiumok könnyű hozzáférhetősége, azonnalisága és a gyors reakció lehetősége, mind a tudásunk gyarapítását szolgálhatják.)
A fénykorát élő Internet a világ tudásának legnagyobb tárháza. Minden tudományos ágazatra kiterjedő adathálózata könnyen elérhető, elmondható, hogy világszerte elterjedt enciklopédia, amely szinte önálló lényként működve folyamatosan bővül és aktualizálódik. Megjelenése jelentős mértékben fellendítette az emberiség szellemi tudását és egyszerre rombolta le erkölcsét és morálját. Ma már mindenki polihisztor és senki sem az. Hatása elkerülhetetlenül átterjedt az emberekre, akik gondolataik és ismereteik nagy részét innen merítik. Egy kicsit mindenki elméleti fizikus és irodalmár, történész vagy tengerbiológus. Mindenki tud videót vágni, megosztani és kommentálni. Szabad formálhatósága, elterjedtsége megteremtette a világkommunikációt és az egyetemes féligazságokat. Ebben a folyamatban a tudás visszájára fordul és az integrált világon kívül véres ellentétekhez, szörnyű félreértésekhez, megszállott csoportokhoz és végül szétválasztottsághoz vezet. Megteremti a magányos, elszigetelt valóságokat és a nemesebb cél helyett ezt is csak önzésünk, és hiúságunk tárgyává tesszük.
(Ezzel a példával csak alátámasztani próbálom, hogy a kérdés nem egyértelmű. Szerintem a probléma nem a külvilági információ mértékéből ered, ebben téved Freund Tamás, inkább annak rossz felhasználásából. Ahelyett, hogy érvelnék csak azt próbálom érzékeltetni, hogy az információs társadalom végletesen kétértelmű, ezért hozzá való viszonyom ambivalens, olyannyira, hogy már azt sem tudom eldönteni, hogy mi igaz s mi nem).
2011. április 30., szombat
2011. április 25., hétfő
2011. április 24., vasárnap
Hitvallás
- Tetszik én nekem ez az egész! Neked nem? Tetszenek a labdázó gyerekek. Még akkor is nevetnek ha a domb aljába gurul játékuk. Tetszenek a körös körül bicikliző gondtalan játszadozó csilingelő tekergőző pergő fiatalok. Ezek a tiszta arcok még ragyognak. Telt mosollyal rá mindenkire. Tetszik a kútból előcsobogó vízoszlop. Nézd szikrázva ömlik a betonteknőbe! Én az ilyen egyszerű dolgokban is örömömet lelem. Naiv vagyok? Könnyen lenyűgözhető. A gyerekek megmártóznak benne! Bevizezik az arcukat dörzsölik a vállukat. Tetszik az a padon üldögélő asszony aki mélázva nézegeti a gyerekeket és közben két gombócos fagyit nyalogat lehunyt szemmel. Kiélvezi a citrom és az eper összes ízét. Jéghideg fagyi nagy melegben. Szívesen ennék jó magam is. Nevetnék az öregekkel együtt. Látod ott a gáton. Olyanok mint azok a gyerekek. Tetszik a lemenő nap is. Tényleg nem? Aranyfényében fürdőzik a város és a Duna! Tetszik én nekem ez az egész! Elvakít ha bele nézek vöröses korongjába. Mélyen beszívom a melegét és csak lassan fújom ki. Szeretem a frissen nyírt fű szagát és a csobogó patak nyirkos leheletét. Tetszenek a hasukat sütettő macskák a nyálasan heverő kutyák oldalán. Szeretem a keringő pittyegő madárkákat. Szeretem az állatokat is. Nocsak nem? Jó hallgatni a Főtéren muzsikáló férfit. Ügyetlenkedik fals hangot fog? Nekem fel se tűnt. Szerintem tehetséges fickó. Ó mily nagyszerűek ilyenkor a lányok is! Szőkék barnák meg vörösek. Kinyílnak mint megannyi virág. Pucér mezítelen vállak napbarnított vállak. Mentől közelebbről nézed őket antól szebbek. Itt-ott fellibbenő szoknya lenge top. Kis színes topánkák saruk papucsok. Elővillanó combok vádlik telt mellek. Ingó tekergőző csípők és derekak. Nincs pompásabb nálak. Hosszú nyak finom orr kerek arc. Odamennék hozzája és én bizony szerelmet vallanék azon nyomban. Egy csók a sarkon. Ki érti meg őket? Most felvirágzik minden. Érted? Hogy csalódhatnál a tavaszban? Ha el is virágzik hamar miért ne élvezzük amíg ilyen szép?
2011. április 20., szerda
2011. április 18., hétfő
Szél
Küzd és szenved, mégis, bátran kitart. Csikorog, roppannak az ágai; meglehet, csak dacból vagy büszkeségből kapaszkodik oly makacsul a földbe, de mindvégig kitart. Éretlen termés, zsenge, zöld levelek potyognak róla. Magasan fent a lobkorona sóhajtozik. Kip-kop, rip-rop. Lobog a Fűzfa haja, zöld esővel hinti az utcát. Zizeg az egész töltés, zubog a patak. Gallyak rángatóznak, mint zongorista ujjai, játszanak az árnyékban. Keservesen zokog a patak menti rekkettyés. Halkan, alig hallhatóan, csepeg az ereszről az eső. A Bükkös felett átívelő híd felbontva, széles szájú gödör tátja sáros fogait a fáknak. Csak egy vékony járdanyelv köti össze a túl oldallal. Gépezetek és nehéz beton tekercsek hevernek mindenfelé. Ficeg a ponyva, tajtékzik, fehér hullámokat ver. Macska suhan át alatta, el egy kapualjba, ahol befészkelheti magát. Kucorog, kaparászik, dorombol. A vasajtó résnyire nyílik, keskeny fénycsík ömlik a szemközti ház falára, a macska beszalad a bátortalan nyíláson. Nyikorog a fém, nyikorog, nyikorog, majd rozsdásankattan a zár. Estére bezárják a házat. A ablakszemek is kialszanak hamar. Lobog a vászon, elszakadna, de csak tekereg körbe a rúdján. Száraz, elfáradt virágokat és papírokar hord a szél, búgócsigaként forogatja a levegőben. Cserepek szakadnak le a tetőről, eltaposott narancsként egybeolvadnak a talajjal. A várost, fekete négyzetek szabdalják vastag kék szeletekre; az égig érő daru kettévágja a képet. A Hold és a csillagok tompán fénylenek, kíváncsian kukucskálnak egy sötét felhő mögül. Aztán enyhül a szél, langymeleg szellővé enyhül.Véget ér az égi zengés, elhallgatnak a viharos harsonák, csendben sziszegnek tovább a trombiták.
2011. április 9., szombat
The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble
Kedden telefonáltam Arnoldnak. A beszélgetés rövidesen a tettek mezejére terelődött, lecsaptuk a kagylókat és futottunk. Legalábbis futott Arnold, aki hamarabb jegyet váltott a koncertre, mint én. Mire is? A Kilimanjaro Darkjazz Ensemblere. Miért is? Mert legkiválóbbak közül való, és mert hisszük, hogy az új hullámos, kortárs jazz zenei szféra - karöltve a holland csapat alternatív formációjával a The Mount Fuji Doomjazz Corporationnel, aki előzenekaraként lépett fel - legkeményebb képviselője. Ráadásul potom, kétezer forintos összegért. Ne komolytalankodjunk.
A rendezvény az A38 hajón kapott helyet, ahol az előzetes gyanúim, hála istennek, semmissé váltak. A hangzás pompás volt, mármint nemcsak hajó létéhez képest, hanem akármilyen csarnokéhoz képest is. A közönség: leginkább harmincas, negyvenes, borozgatós értelmiségiek, nagyfejűek és elenyésző mennyiségű fiatal lagymatag keverékéből állt. Nem ért meglepetésként, hiszen jól tudom, hogy a korombeliek közül nem sokan kíváncsian ilyen kvalitású zenére.
A koncert inkább volt ülős, de ők soha nem a vad pattogásukról, inkább a lassú, nyomasztó, hömpölygő hangzásukról voltak híresek. Kicsit olyan zene, mint az éjszakai Duna. Sötéten, méltóságteljesen folyik, felszínén hullámzó fénysugarak szikráznak. A túlpart fényei és az égbolt fakó csillagai.
A koncert inkább volt ülős, de ők soha nem a vad pattogásukról, inkább a lassú, nyomasztó, hömpölygő hangzásukról voltak híresek. Kicsit olyan zene, mint az éjszakai Duna. Sötéten, méltóságteljesen folyik, felszínén hullámzó fénysugarak szikráznak. A túlpart fényei és az égbolt fakó csillagai.
A zene közben kizökkensz az egyensúlyodból és átesel a korláton. Hosszasan zuhansz a víz felé, noha a hajókorlát alig egy méterre van felszíntől. Amikor csobbansz a jéghideg vízbe, érzékeid java része már rég felmondta a szolgálatot. Nem érzel, nem látsz és nem ízlelsz, nem cselekedsz és nem gondolkodsz. Csak megállíthatatlanul süllyedsz lefelé a sötétségben, a méregzöld víztömegben, egyre csak süllyedsz. A fenekét csak nagy sokára éred el. Tehetetlen vagy, de nem is kapálózol nem ellenkezel, mert valahol élvezed ezt. Miután a sötétség és a hideg teljesen átjárta a testedet, élve megemészt. Vasmacskaként, tompán talajt érsz a gyomrában.
Apró, színtelen darabokra törsz, mint tajtékok a hajóorrán. A felszínen, amelyet már rég eltakar a köd, egy harsona recsegő sóhajai törnek át. Egy ideig magányosan szól, aztán elektromos hegedű sikolyszerű szólamai érkeznek feléd. Éles pengékként zuhognak a vízre, könnyedén áthasítják több ezer tonnás tömeget. Egy basszusgitár elhaló riffjei és egy jazzgitár halkan sziszegő, alattomos hangjai kúsznak lefelé csendesen. Mindezeknek a tetején egy nő elfojtott éneke lovagol. Bátortalanul üli meg hangokból és füstből szőtt lovát. Ezek mind jelzik neked, a zene még nem ért véget.
Semmi nem tart örökké, a zene is véget ér egyszer. Az utolsó ordítás is elhal, visszhangja még pattog a fejedben. Amikor sikerül összeszedned magad, kába fejjel felállsz és a vérkeringésed újra beindul. A gyomrodban hidegséget, szívedben pedig boldog kielégültséget és köszönetet érzel. Mintha jégkockákat nyeltél volna.
Köszönöm Arnold, remek koncert volt. És mindenkinek melegen ajánlom a zenéjüket.
Köszönöm Arnold, remek koncert volt. És mindenkinek melegen ajánlom a zenéjüket.
A képek szintén Arnold tehetségét dicsérik.
2011. április 8., péntek
A Rózsaszín Elefánt
Pár szó az Olvasóhoz!
Az, hogy mostantól a blogon is olvasható az új írásom, sajnálatos módon kétélű dolog. Egyrészről rossz, mert azt jelenti, hogy nem jutottam tovább pályázaton, másrészről viszont jó, hogy azok is elolvashatják az írást, akik eddig ilyen-olyan okokból nem tudták. Most már bátran megtehetik. Az elmúlt egy hónapban beköszöntött a tavasz, legnagyobb örömömre kivirágoztak a fák, és úgyszólván idejétmúlttá vált a tél, az oldalba rúgott macska módjára elvonszolta magát. Az elmúlt egy hónapban, bár itt-ott megakadva, türelmesen malmoztam, várakoztam. A várakozással az a baj, hogy ameddig az ember vár, az időt felgyorsítva éli meg, ezáltal kárba vész, felőrlődik. A leendő eredményt kellő szkepticizmussal vártam kishitűen álltam hozzá, de nem röstellem bevallani: ez egyszersmind volt önbecsapás is. A sikertelenség nem ért váratlanul, de kiugrottam volna a bőrömből ha bejutok. Noha most csalódottan kéne pityeregnem, mégse ezt teszem. Az írást lankadatlanul tovább folytatom. Írni, Írni, Írni. Ez a kulcsa az egésznek. Eligazításként: A csillaggal jelölt nevek jelentését a bejegyzés alján találjátok. Csak annyit szeretnék mondani: Jó olvasást!
Az, hogy mostantól a blogon is olvasható az új írásom, sajnálatos módon kétélű dolog. Egyrészről rossz, mert azt jelenti, hogy nem jutottam tovább pályázaton, másrészről viszont jó, hogy azok is elolvashatják az írást, akik eddig ilyen-olyan okokból nem tudták. Most már bátran megtehetik. Az elmúlt egy hónapban beköszöntött a tavasz, legnagyobb örömömre kivirágoztak a fák, és úgyszólván idejétmúlttá vált a tél, az oldalba rúgott macska módjára elvonszolta magát. Az elmúlt egy hónapban, bár itt-ott megakadva, türelmesen malmoztam, várakoztam. A várakozással az a baj, hogy ameddig az ember vár, az időt felgyorsítva éli meg, ezáltal kárba vész, felőrlődik. A leendő eredményt kellő szkepticizmussal vártam kishitűen álltam hozzá, de nem röstellem bevallani: ez egyszersmind volt önbecsapás is. A sikertelenség nem ért váratlanul, de kiugrottam volna a bőrömből ha bejutok. Noha most csalódottan kéne pityeregnem, mégse ezt teszem. Az írást lankadatlanul tovább folytatom. Írni, Írni, Írni. Ez a kulcsa az egésznek. Eligazításként: A csillaggal jelölt nevek jelentését a bejegyzés alján találjátok. Csak annyit szeretnék mondani: Jó olvasást!
E. Eszternek
Ottomár Kleió*, nagynevű kardal-költő, az ablakban ülve babérpalántáit öntözte, amikor meglátta az utcán poroszkáló elefántot. Az állat, fejét lehajtva, a szemében bánatos megelégedéssel kapirgált és gyűrött ormányával a szemetest túrta. Elmélyült guberálásában senki sem merte megzavarni. Éppen kétszersültből álló, hitvány reggelijét fogyasztotta, amikor észrevette az ablakból kibámuló, és egyre jobban összetöpörödő férfit. Arcán finom mosoly futott végig, majd teljes testével a kardal-költő felé fordult, s ettől a szemközti játéküzlet egész oldalfalát bezúzta. Ottomár bajsza körbe-körbe tekergőzött, olybá tűnt, mint egy zavarodott harcsa, amely szabadulni próbál az ajkába fúródott horogtól. A férfi, amint feleszmélt első riadalmából, még mindig ficánkoló bajusszal falnak támaszkodott és tág, tükörtojás-szerű szemekkel bámulta az állatot. Homlokán a ráncok körkörös sugarakba rendeződtek, hevesen fújtatott, szíve a torkába szökött és majd kiugrott a mellkasán. Loknis, csigás haja lepattant a fejéről, felugrott a szekrény tetejére, ahonnan gyáván figyelte az eseményeket. A kopasz, cserbenhagyott koponya zavarában elvörösödött. Az elefánt és a férfi egy ideig feszülten nézték egymást, aztán az állat feladta a néma küzdelmet és prüszkölve elugrált. Hatalmas léptei alatt döngött a föld, az ablaktáblák megremegtek, a játéküzletet elnyelte egy frissen nyílt repedés. Kleió, kezében az öntözőkannával, megkérgesedett és gyökeret eresztett a parkettába. Az elefánt már messze járt, amikor nagy nehezen elszakította magát a földtől. Bujkáló hajkoronáját a fejére igazította, majd Helikon cigarettára gyújtva telefonért szaladt.
Az elefánt, egymást keresztező utcákon nyargalt fel s alá, át a szűk sikátorokon és ki a márványozott oszlopcsarnokig. Termete ellenére meglepően gyorsan, méregtől ösztökélt, fáradhatatlan léptekkel futott. Szemében a düh könnycseppjei csillogtak. Arra gondolt, hogy ő a bumfordi elefánt, akitől mindenki fél. Amióta elszökött Afrikából és erre az átkozott földre lépett, csak elutasításba ütközött. Ha az emberek meglátták elkerekedett a szemük és elpirultak, mint a stoptáblák. Úgy meredtek rá, mint az osztály egy új gyerekére, megtelve rémülettel keveredő lenézéssel. Ha fényes nappal az utcán mutatkozott, az emberek átmentek a túloldalra, lelakatolták a porcelánboltok ajtóit és a gyerekek megdobálták kavicsokkal. Ez már régen is így volt, amikor csordájával együtt, ivóvízért kajtatva és a vadászoktól tartva járták a szavannát. Mindig ő volt a sereghajtó, aki hallgatásba merülve leghátul kullogott. Örökké kitaszított volt, ezért szökött fel arra a halászbárkára, amelyről a mozambiki kereskedők kihajították, amint rátaláltak a raktérben. Három napot és két éjszakát úszott a végtelennek tetsző tengeren, mígnem idevetették a hullámok. Kutyának se kellett az ilyen elálló fülű, csúf állat, mint ez a rózsaszín elefánt. Bezzeg a többi vadállatért versenyt futottak a vadászok, de vele, a rózsaszínnel nem törődött senki. Neki még az agyarai is elálltak, mint egy dámszarvas agancsa. Vándorolt és vándorolt, hátha megleli a párját, de ez még váratott magára. Pedig az elefánt nem kívánt sokat, csak azt, hogy elfogadják. Ahogy duzzogott magában, fel se nézett, már messze járt; az imént látott férfi járt az eszében, ezért észre sem vette, hogy már rég elhagyta a várost s a sivatagban kószál. A könnyeit felszívta a perzselő nap. Vastag, tönkszerű lábait elnyelte a homok, nehézkesen mozgott, több tonnányi homokot tolt előre. Hát, legalább gyorsan végem lesz – gondolta –, s hatalmas testével hátradőlt a buckába. A homok lassan körbezárta az elefántot, aki belenyugodott a magányos öngyilkosság gondolatába. Mit sem sejtve arról, hogy közben Ottomár Kleió megtalálta a telefont a kanapé alatt, beékelődve az értékes pergamentekercsek és könyvek közé.
Antiphón Euterpé* zenész és szoknyavadász hírében állt, azt mesélték róla, hogy a keze alatt minden hangszer arannyá változott. A legendárium szerint Antiphón – Zeusz és Mnémoszüné fia –, az anyatejjel együtt a muzsika esszenciáját is magába szívta. Először az ujjai nyúltak meg jó hosszúra, hogy akármilyen széles is légyen a hangszer, a fiú kézfeje a lehető legtöbb hangot foghassa le. Ha szétfeszítette a hüvelyk- és a kisujját, öt oktávot is átfogott velük! Azután a hangszálai és a tüdeje tágultak ki, mint az olló szárai, hogy a falcetet megbicsaklás nélkül énekelje és a kürtöt is egyenletesen fújja. Ahhoz nem fért kétség, hogy Antiphón Euterpé tehetséges művész volt, életútja a siker és a fényűzés macskaköveivel volt kirakva. A férfi egész lényéből gőg áradt, nagy érdeklődéssel hallgatta a legújabb, róla szóló pletykákat, és valójában élvezte a kitalált meséket. Pályája eddig felfelé ívelt s meglehetős hévvel fogyasztotta a nőket. Igéző szemeinek egyetlen pillantásáért sorban álltak a görög asszonyok; az ízetlen szóbeszédek úgy tartották, hogy legalább tíz gyermeke van tíz külön anyától. Január nyolcadikán, szombat reggel Antiphón az igazak álmát aludta. Vastag, fekete paplanját a nyakáig húzta, a takaró egyenletesen emelkedett és süllyedt, ahogy a férfi alatta hangtalanul beszívta és kifújta a levegőt. Telefonja felharsant. Vidáman csengetett egyszer, kétszer és háromszor. Fel-le skálázott, trillázott, trallázott és csiripelt, akár egy pacsirta. A nap kihívóan fehérlett be a sötétítőfüggönyök keskeny résén, szinte kettévágta a szobát. A telefon fuvolahangon szólt. Antiphón nem húzta a fejére a dunyhát, nem ellenkezett. Mint minden reggel, most is úgy ült fel az ágyban, hogy felkészült a napra. Nyugodtan lépett le a galériaágy létrafokain s ugyanilyen elegánsan haladt keresztül a hallon, a telefonért, amely a falból kiálló szegen függött. Kinyitotta a száját és megszólalt a Hang. Az egymillió drahmát érő hang.
- Halló? – mély hangon szólt, amely halovány nyomát se mutatta fáradságnak vagy elégedetlenségnek. Egyszerűen tiszta, nyugodt és mondhatni tökéletesen intonált kérdés volt.
- Szia, Ottomár vagyok. Antiphón? – hangzott a bizonytalan válasz, ugyanis Ottomár Kleió nem szerette a telefonokat. Ő inkább a tiszta és egyenes beszéd híve volt, gyűlölte az efféle közvetett kommunikációt, amely mostanában egyre divatosabbá vált.
- Jó reggelt Otto. Miért hívtál? – Antiphón tudta, hogy Ottomár konzervatív és technikaellenes ember, ezért türelmes volt vele.
- Szia, Anti. Azt hiszem megtaláltam. – Ottomár bonyolult személyiség volt, tehát így is beszélt. Természetesnek vette, hogy az emberek mindig tudják, hogy mire gondol. Ez rengeteg kínos félreértéshez vezetett, de nem befolyásolta meglepő öntudatosságát. Nem kötött kompromisszumot a világgal, sőt, foggal-körömmel ragaszkodott a szokásaihoz.
- Mit találtál meg? – a kérdés logikus volt, de Antiphón jól ismerte Ottomárt és érezte, hogy csakis valami újabb rögeszme lehet a háttérben, melyet egy hónap múlva úgy felejt el, mintha soha nem is lett volna. Megszámlálhatatlanul sok ilyen esetre emlékezett.
- Rózsaszín. Nagy. Hét méteres. Elég különös. Szóval egy nőszemély. Itt volt az utcában. Láttam, de ez így nem megy telefonban. Találkozhatnánk este? – mindezt levegővétel nélkül hadarta el, mint egy kereplő.
- Omonia tér? – Antiphónt egy csöppet sem lepték meg az imént elhangzott szavak. Inkább boldog volt, hogy Ottomár újra lelkes, ugyanis már régen találkoztak, s a legutóbbi nő kicsi volt és egérszürke. Úgy gondolta, hogy a legfontosabb emberi tulajdonság a lelkesség, s ha ez kihuny, veszve minden remény. – Ictust is hívod? – azonban a vonal megszakadt, csak sípolás érkezett a túloldalról. Antiphón nem szívlelte Ictus Tháliát*.
Ictus Thália magas férfi volt. Szerteágazó haját oldalt felnyírva hordta, tetején aprócska, színes turbánnal. Valószerűtlenül vörös, petyhüdten lógó bőre és örökké fáradt szemei, akárcsak szája, mindig mosolyogtak és kihívóan csillogtak. Széles, fülig érő vigyorát sokan irigyelték, s ő egy centit sem engedett belőle; olyan büszke volt rá, mint apa a fiára. Minden mókában benne volt, ezért sokan úgy vélték, hogy bolond és infantilis, pedig Ictus Thália egyszerűen élvezte az életet, annak minden fonákjával együtt. Örült és boldog volt, hogy Gaia ilyennek teremtette a Világot. Jó kedvét nem rejtette véka alá, s nem szégyellte magát. Olykor úgy ragyogott, mint egy földre szállt angyal. Kedvét semmi se szegte, még az egész testét beborító, kellemetlenül viszkető, sebes ekcéma sem, amely felismerhetetlenségig elcsúfította a kézfejét. Január nyolcadikán, szombat reggel már ébren volt. Ő mindig ébren volt, de soha nem fáradt el, mintha galvánelemekkel működne. Hatalmas, kék aerobik gömbjén üldögélve pattogott; szerény, szalonnából, hagymából és sajtból álló reggelijét fogyasztotta. Amint a telefon csengetett, mint egy kölyökkutya pattant fel a gömbről, és szaladt a konyhába, az újságokon heverő telefonért. Lágy, hagymaillatú köhintést eregetett a konyha túlsó felébe és vidáman szólt a kagylóba.
- Szia. Mondjad! – Ilyen volt Ictus: Mindig tettre kész.
- Reggelt, Ictus. Szeretnél csinálni valamit este? – Ottomár tudta a
- Mi az hogy! Mikor, hol? – Ictus nem várt erre. Tudta, hogyha Ottomár hívja, Antiphón is ott van a közelben. Játszotta az együgyűt, de azt is tudta, hogy Antiphón nem szereti és ezért nem mehetnek sehova hárman. Ottomár nem kedvelte őt annyira, hogy kettesben szórakozzanak, tehát sehova nem mentek együtt.
- Omonia tér. Mondjuk úgy estefelé. Hét-nyolc. – lesújtó, rövid válasz.
- Előtte még elugorhatunk az Aigeos utcába? Lenne ott egy kis dolgom. – hangja elsötétedett és tudta, hogyha valami rosszat mond, akkor nem mehet.
- Legyen. – Ottomár szeretett volna találkozni Ictussal. Szerette Ictust és minél több embernek el akarta újságolni az új felfedezését.
- Ez az! Akkor tizenöt perccel korábban az Aigeoson.
Köszönés nélkül, egyszerre tették le a telefont. Egészen nyilvánvaló volt, hogy Ottomár nem megy az Aigeosra. Mindig tudták, hogy mit gondol a másik, tehát fölösleges volt bármit is mondaniuk. Szavak nélkül is megértették egymást. Mindkettejüket átjárta a gyermetegség, s ez valami furcsa érzelmi kapcsolatba fűzte össze őket.
Ottomár előbb odaért Antiphónhoz. Antiphón nem örült Ictus jövetelének. Megpróbálta lebeszélni Ottomárt, de ő nem engedett. A férfi soha nem engedett, még a barátjának sem. Az Omonián találkoztak. Ottomár, Antiphón és Ictus, mint az apokalipszis lovasai, nekivágtak az éjszakának. Portyázásuk zsúfolt utcákon és tömött tavernákon át vezetett a felbolydult, hétvégi városban. Aztán egy félreeső sarokban megpihentek. Tüzet raktak, indiánok módjára békepipát szívtak és leöblítették sörrel. Hárman ülték körül a tüzet, szűk kis világukba menekülve nevettek; észre sem vették, hogy szép lassan minden átalakult. A tűzből sárkányok, kétfejű szörnyetegek buktak elő, akár a szikravirágok a felhőket nyaldosó lángnyelvek csücskéből. Hosszú, kígyózó testükkel karikába fogták a tüzet, majd üldögélő hőseink köré kígyóztak. Nagy szájukkal bekapták a fejüket, de mintha vörös füstből szőtték volna testüket, szertefoszlottak, csak az éneklő, táncoló férfiakat hagyták a tűznél. Sokáig időztek a tűz körül, majd tovább bukdácsoltak autópályák és árokpartok mentén, mint a száműzött vándorok. A flaszter-folyón, fénylő szemű állatok mozogtak. Sárgálló szemeikkel aranypászmákat lövelltek az égbolt felé. Az antilopok combján izmok tengere hullámozott. Méltóságteljes bálna libegett keresztül a levegőn, akár egy éjszakai busz. Szűköltek, csaholtak a kutyák és a hiénák. Remegett a vágtató lovak patája alatt a beton. Csordájuk csak porfelhőt hagyott maga után. Megrészegülten az árokba gurultak. Három, lovától elszakadt lovas heverészett nagy nevetve, felduzzadt, vörös labdaszemekkel. A hajszálerekkel márványozott üveggolyók tátogtak, mint a halak szája. Egetverően rikoltoztak és világgá kiáltották magukat, mint a megvadult kutyák imádsága a Hold felé. A horizonton egy sötét hegység magasodott, tetején egy újszülött üldögélt. Pelenkában, elefántcsecsemőként, világméretű homokozójában. Hatalmas, hurkaszerű ujjai közül kiperegett a tér és az idő homokja. Ő volt a nagyságos tájmasszőr, puhította a Föld izzadó, görcsökkel szabdalt testét. Aztán a látomás eltűnt és újabb jött a helyébe. Színes rubintokkal és arabeszkekkel falazott, tündöklő kaleidoszkóp folyosón találták magukat. A csillagok és a Hold is a távoli tengerbe hanyatlottak. Keszegekhez hasonlóan ringatták a törzsüket, hazáig úsztak, majd pihekönnyű testtel ágyra szállottak. Forgott velük a föld.
- Mi vagyunk a világunk teremtői. – pihegtek elalvás előtt s végleg elhagyták a testüket. Senki nem kérdezte, hogy mit talált Ottomár Kleió.
Ottomár, Antiphón és Ictus békésen pihegtek, amikor az elefánt felébredt. Füle, szája és orrlikai megteltek homokkal, de feje fölül eltűnt a dűne. A homokkal telített púpot megpuhította a szél, daru módjára felkapta, félretaszajtotta és új formába rendezte a sivatag belsejében. Az elefánt feltápászkodott. Mindene sajgott, úgy érezte, mintha fejére vaskos lexikonokat dobáltak volna. Lassú, rezignált léptekkel elindult a város felé. Kótyagos vonalban kacsázott, zselészerű lábaival kalimpált. Hát már ez se jön össze – gondolta és kitüsszentett egy homokfelhőt.
- Ez jó muri volt. – mondta Ottomár szemét dörzsölgetve.
- Az. Mit akartál mondani? – kérdezte fáradtan Antiphón.
- Most már nem érdekes. Tudod te azt jól. – válaszolt rejtélyesen Ottomár, és prüszkölve felkacagott. Legaloppozott a lépcsőkön és még az utcája végében is boldogan pattogott, amikor meglátta a lótuszszínű elefántot. A kapualjnak dőlve várt rá, bágyadtan mosolygott, ormányának széles lendítéséve magához intette Ottomárt.
A hajának most nem volt ideje megszökni, mert Ottomár a fejéhez kapott és örömében felkiáltott. A kardal-költő boldogan csodálta az elefántot. Nézte jobbról, balról, elölről, hátulról, leguggolva alulról és felugrálva felülről. Végigsimította bőrét, markába fogta a bundás agyarát. Felemelte a fülét, belenézett az orrába, megnyalta az ajkát, csókokkal lepte orcáját. Felült a hátára, felemelte a vállára, nyomkodta az oldalát, rugdosta a tomporát, megpaskolta állkapcsát, satuba fogta a lábát. Ugrándozott rajta, lecsúszott a fején, cimbalmozott a bordáin, hallgatta a hatalmas szívének dobbanásait. Énekelt neki, megajándékozta, megetette és újból megismételt mindent ugyanebben a sorrendben.
Az elefánt boldog volt. Az elefántot már szerették, de férfiember ne várjon többet az elefántoktól, mint a fehérnépektől. Kik az igaz szeretetet föl nem ismerik, nevetgélnek rajta, akár a gyámoltalan gyermek. A szerető elefánt azonban makacs, fojtogat, mindent magának akar, mert azt hiszi, hogy körülötte forog a világ. Mindig többet vár, annál, amit kap. Aztán megunja a férfit, s gond nélkül átadja magát annak, aki többet ajánl. Úgy jár-kel a földön, mintha az egy nagy húspiac volna, attól vásárol, akinek szebb a szalonnája; ahol marakodnak egymással az árusok, harapják egymás torkát és acsarkodnak, mint kutyák a csonton. Nem látják, hogy az elefánt ravaszdi, mint a róka, nézi-nézi őket, ahogy verekednek és végül egy harmadik mellé szegődik. Mit érnének az elefántok, ha nem játszadoznának a férfiakkal?
- Gyere át, itt az elefánt! Ne félj, nem bánt. Ártatlan, csak szeretetre várt és a légynek sem árt. A gazdáját hűségesen szereti, de a legjobbat még nem mondtam: az elefántom valódi! – énekelte Ottomár a telefonba. Örömében felnevetett.
- Örülök, hogy örvendsz, de kérlek, hagyd a rímeket. Neked ez nem megy és nem is áll jól. Azonnal indulok. – Antiphón vette a kalapját és aranyszőrű, selyem köntösében rohant Ottomárhoz.
Antiphón kopogás nélkül nyitott be az ajtón. Körbenézett. A színes fátylak halvány fényt eresztettek át, rózsaszín félhomályba vonták a szobát. A levegőben kavaró por- és füstfelhőben, indiai illatozók parázsszemei pislogtak. Füstkígyókat eregettek a plafon felé, aztán nagy pamacsokká egyesülve, füstzuhatagokban ömlöttek a földre. Valahol, egy régi bakelitlejátszó forgott, meditatív zenét fújva az ablakokra, amik lassú táncba fogtak a kereteikben. A szoba közepén heverészett az elefánt, oldalának dőlve Ottomár Kleió, hű szerelmese. Nem zavarta őket a füst, úgy tűnt, mintha aludnának. Valójában csak kifáradva lihegtek. Antiphón óvatosan átlépte a küszöbre hajított egyiptomi tekercseket, majd halkan, szinte lehelve köszönt Ottomárnak, aki erre megremegett, majd hasonló hangnemben üdvözölte Antiphónt, s kérte, hogy foglaljon helyet. Antiphón törökülésben, s köntösét hátradobva hallgatott és nézte a barátját. Ottomár szemében vad vágyakozás és őrült szerelem ült, az elefántéban álmodozás és ki nem mondott sóhajok. Őszintétlen csillogás és csalfa élvezet. Szája szélén, rejtélyes mosoly futott. Nem a gyermeki boldogság fülig érő mosolya, hanem a hazugság, rövid és keskeny ráncolata. Magára mirtusz és menta illatot, vágykeltő afrodiziákumokat csepegtetett, melyeket csak olyan használ, aki rabigába akarja dönteni a férfinemet. Ottomár öregember módjára feltápászkodott és elhúzta a függönyöket, kinyitotta az ablakokat. A csalárd, tavaszt utánzó tél elborította a szobát remegő fényével. A kakukkok pittyegése, mint templomi kórus éneke hallatszott messziről. Bár sütött a nap és a madarak is énekeltek, hideg szellő fújdogált és árnyékban megfagytak a cserjék. A szobából kitódultak a füstfellegek, a lemez lejárt, a lejátszó elhallgatott. A konyhában rendetlenség volt, a pulton kiömlött kávéfoltokban száraz kenyérhéjak álltak. A mosogató megtelt tányérokkal. Bizonytalan eredetű húsfélék maradványai úszkáltak a mosólében. Ottomár csendesen takarított, feltett a lángra egy kávét. Antiphón még mindig a heverésző elefántot nézve üldögélt. Révetegen nézte a hasán sorakozó, nyolc csecsbimbót, a parfümöt izzadó bőrét és a tömpe „kézfejét”. Ujjaival cirógatta a lábát és mélyet szippantott a nyakából. Barátságosan megveregette az állat tomporát, kiment a konyhába, ahol a kávé már fortyogott és a mosogató kerregve elindult.
- Kérsz kávét? – kérdezte Ottomár.
- Igen. – válaszolt tömören Antiphón. – Csodálatos állat.
- Ugye? Nem bírok betelni vele. Egész éjjel ébren tart, csak rá gondolok. – Ottomára hangja fáradtan csengett, mint, aki napok óta nem aludt. Szemeit hektikus ráncok keretezték. Görnyedezett, lesoványodott és láthatólag enerválttá vált.
- Hogy hívják? – Antiphón teljesen megértette Ottomárt.
- Európénak, mint Agénor király leányát. Azt hiszem ez tökéletes név.
- Nem félsz, hogy elrabolják? – hangja teljesen közömbösnek tűnt.
- Ugyan, ki tudná elrabolni az én Szerelmemet, hogyha mindig mellette vagyok? – Közben elmosott két bögrét és kitöltötte a kávét. A hűtő sistergett. Töltött tejet és kezében a két bögrével az előszobaasztalhoz ültek. Ottomár Helikonra, Antiphón egy csepp Denimmel illatosított Shymphoniára gyújtott és közben a kávéjukat kortyolgatták. Hol egymást, hol az elefántot nézték. A cigaretták pattogva égtek, kint csiripeltek a madarak, az elefánt kíváncsian hallgatózott. Antiphón nem maradt sokáig, és a hátralévő időben fukarul bántak a szavakkal. Baljós felhők kúsztak az égre és hamarosan eltakarták a napot, bágyadt sugaraival körberajzolta a házat.
Ottomár elméjét átitatta a beteljesült szerelem miatt érzett boldogság; még álmában is mosolygott, mintha kíváncsian várná, mit hoz neki Európé következő napja. Ha őszintén akarok szólni, semmi újdonság nem várt rá és bátran állíthatom, hogy kapcsolatuk már az elején lassú hömpölygésre, majd végleges leülepedésre volt kárhoztatva. A szerelem természeténél fogva ilyen, a vágyakozás elrejti az intő jeleket és a fonákságokat. A szerelmes szív mindenre talál enyhítő nevet. Mondhatni úgy, ahogy egy vírus kijátssza immunrendszerünket. Mélyen beépül, hatása alá von, és amikor kitör olyan, mint egy hurrikán.
A megfeneklés egy hónapig tartott. Ottomár számára ez a pár hét gyorsan elment, miközben a csalárd tavasz újra télbe csavarodott. Az ég ellopta a rövid tavaszt, kékesszürkére vált; a folyamatos fagy tönkretette Ottomár kertjét és mindent, ami addig szép volt benne. Az örökös semmittevés és lusta áporodottság eltörli az időélményt, felemészti a napokat s elmossa az emlékeket, a feledés hamujával hinti a nyomtalan órákat. Ottomár boldogan, mondhatni ellenállás nélkül becsapta saját magát. Egy újabb tartalmatlan nap után, az alkony első sugaraival mély álomba szenderült; nyugodt és bizakodó szívvel aludt, egy olyan ember horkolásával, aki teljesen biztos a dolgában.
A különös meleg elmúlt, helyette visszatért a rideg tél és füstölgő kémények. A tengerpart mentén befagyott a víz, bátrabb fiatalok kimerészkedtek a jégre és vacogva evickéltek ki a vízből, ha beszakadt alattuk. A házak ablakai mögött a fények már kora délután felgyulladtak, sárga macskaszemekként pislogtak bele az éjszakába. Esténként favágás és fejszecsattogás visszhangzott az utcákban. Egy héttel később ónos eső esett; csúsztak az utak, törtek a csontok, a téren gyerekek sírtak. Az emberek szitkozódtak, pöröltek isteneikkel. Az ónos esőt csakhamar nyirkos, lándzsaszerű esőzésbe csapott át, amely mindenen átfúrta magát, lett légyen az daróc szövetkabát vagy vízálló esőzubbony. Viharos szél fújt, a sűrű esőfüggöny különös formákat öltött a levegőben.
Egy ilyen, korán sötétedő este, miután Ottomár kezeit keresztformán széttárva aludt, az elefánt, lábujjhegyen állva, óvatosan kisettenkedett a szobából. Alighogy begombolta a kabátkáját, a vihar felerősödött, annyira, hogy se előre se hátra nem lehetett látni. Elfordította a kétnyelvű kulcsot, a zár puhán kattant s az állat már kint is volt az utcán. Jól ismerte az utat, nem először szökött meg Ottomár védő karjai alól. A kaputól jobbra fordult, egyenesen felment az emelkedő tetejére, az utca alján újból jobbra fordult, végig az Akropolisz mentén, átvágva egy szűk sikátoron, majd a lépcsőházban felfelé, egészen a hatodik emeletig, ahol Antiphón lakott. A zenész már várt rá, legpatinásabb öltönyét (sávolykötéses, égszínkék selyempantallóját a hozzátartozó zakóval, alatta párhuzamos, sötétkék csíkokkal díszített görög inggel) viselte; felsepert, eltakarított s éppen padlizsánt szeletelt, a tradicionális görög vacsorához, amikor Európé óvatosan benyitott a házba. Antiphón előzékenyen levette csöpögő esőkabátját, majd melegen üdvözölték egymást. A férfi ouzót töltött és asztalhoz ültek. Vacsora közben kellemes, csevegő stílusban beszélgettek. Az estét cigarettával fejezték be. Az állat nem maradt sokáig. Felhúzta a ruháit és obligát búcsúcsókkal elköszöntek egymástól. Odakint még éjszaka is csepegett az eső, az állat ügyetlenül kerülgette a pocsolyákat, egész testében reszketett.
Ottomár megébredvén oldalára dőlt, az elefánt békésen szuszogott a takaró alatt. Haját túrva a konyhába ment, kávét töltött magának. Az utcát vékony hólepel fedte, az ablakban álló babérpalánták kiszikkadtak és megmerevedtek a fagyban. Beszedte a virágosládát és a kádba rakta. Filozofikusan nézte a lassan kiolvadó növényeket, majd egy kis lapáttal kiemelte a vonagló virágokat. Milyen kár – gondolta –, s a terméketlen földet kiöntötte a kertbe. Helikonra gyújtott, de nem esett jól. Mintha a cigi elvesztette volna régi zamatát, kellemetlenül karcos és kaparó volt, füstje kátrányosan gördült ki a torkán. Nem nyomta el, rossz szájízzel végigszívta a cigarettáját, végül fintorogva kipöckölte a kertbe. Felvett egyet a földön heverő, foltos papírosok közül, üres tekintettekkel olvasgatta, de egy árva szót sem értett belőlük. Összegyűrve hajította el a sarokba, majd fásultan plajbászokat kezdett hegyezni. Pennákat és papírokat rendezgetett az asztalon, de jobbára semmit nem csinált. Tanácstalanul ült az asztal előtt és közben arra gondolt, hogy valamit írmagostul kitéptek belőle. Hosszas üldögélés és még két, romlott Helikon után sem jutott eredményre a legújabb dilemmájával, ezért visszadőlt az elefánt mellé. Elalvás előtt cirógatta az ujjaival. Különös álma volt. Európéval járta az országot, mutogatta a barátainak, mint valami cirkuszi mutatványos. Büszkén hordozta magával városról városra, át a sivatagokon és erdőkön. Hiába figyelmeztették a barátai, hogy az elefánt vadállat, nem hallgatott senkire, makacsul kitartott mellette. Míg aztán, két város között, a senki földjén egy kietlen sivatagban caplatva az elefánt levetette a hátáról és kíméletlenül az arcára taposott. Addig tapodta, amíg vörös folt sem maradt belőle, de csak erre gondolt: „Ő az én rózsaszín elefántom.” A formátlan paca többször elismételte ezt, aztán Ottomár felriadt. Hideg veríték verte ki, arcán rángatóztak az izmok. Az elefánt helye kihűlt, mintha soha nem is feküdt volna mellette.
Antiphón meztelenül feküdt az ágyában és a plafonon játszadozó, tompa árnyékokat nézte. Az elefánt mögött hangosan csapódott az ajtó, a lépcsőházban még hallani lehetett a súlyos lépteit. Az ablaküvegen esőcseppek versenyeztek egymással. Az első kettő egyszerre ért célba, rögtön felszívódtak a fában. A harmadik lassan, nagyon lassan csorgott lefelé, türelmesen kivárta, amíg minden versenyző eltűnik a „pályáról”, s az ő útjukon olvadt bele az ablakkeretbe.
Eltelt egy hónap. Január után eljött február, s már jócskán közelgett a március, de a tél és a tavasz ádáz küzdelme még mindig tartott. A fák is virágozni akartak volna, de rügyeiket vacogva visszahúzták. A fagy megvetette magát és az ég nem tisztult ki. Az elefánt dacosan állt a sarokban, nézte a dühöngő Ottomárt, aki kezeivel csapkodott s kivörösödött arccal dobálta a könyveit. A tintásüvegek széttörtek a falon. Fiatalemberként nem rendelkezem elég tudással és tapasztalattal, hogy szavakba tudjam önteni a férfi haragját, Ottomár dühét, hogy szereleme a legjobb barátjával hált. Tört zúzott és kiabált, nem tudta elviselni az elefánt félrelépését. Elkeseredve vagdalkozott, könnyeit törülgetve ágált s térdre rogyva reménytelen zokogásban tört ki. Összevágott, tintás kezeivel a haját tépte. Az elefánt is könnyre fakadt, könyörgött, de Ottomár látta, hogy hamis könnyeket hullajt és elzavarta. A sértődött állat úgy bevágta az ajtót, hogy az ablaküveg kitört a keretéből és ezernyi szilánkban zuhogott a küszöbre. Az égen felhők gyülekeztek, nem telt el sok idő s kitört a vihar. Villámok cikáztak az égen, jégeső verte a házakat.
Ottomár felállt. Lábai remegtek, kezei olyannyira ökölbe szorultak, hogy körmei belevájtak a tenyerébe. Elhúzta a szekrényajtót, óvatosan levette a szegre akasztott hoplonját és fringiáját. Kivette a belső falnak támasztott kelevézét. Magára öltötte színarany mellvértjét, mellkasán átvetette marhabőr tokját s belecsúsztatta élesre fent kardját. Fejébe húzta bíbor sörényes, acél sisakját, amelyből épphogy kilátott. Gazdagon díszített, vörös vászonszoknyáját, fehérarannyal kirakott övével előtt felszegte a fejét. A kezében a lambda jeles pajzzsal és hatalmas lándzsájával olyan volt, mint egy hoplita. Szemeiből eltűntek a bánat könnyei, lelkében csak harag és bosszúvágy maradt. Bosszúvágy legjobb barátja iránt, aki hátba döfte és elrabolta szerelmét. Pajzsát csapkodva felkiáltott és kilépett a házból. A szörnyű esőzés makacsul kitartott, korbácsolta az utcákat, gúzsba kötötte a házakat. A sötét utcákon megszűnt a világítás, csak néha, egy-egy villám villantotta meg a házak körvonalát. Ottomár Kelió nem fázott és nem félt. Mint egy spártai hős, mint egy félisten, magabiztosan törtetett előre. Döngő léptei alatt ropogott a föld. Tudta, hogy csak pajzsával vagy pajzsán térhet haza, de még haláltól sem rettent vissza. Hús hússal, acél acéllal fog küzdeni, mint a régi időkben, amikor a küzdelemnek volt célja. Amikor az emberek még ismerték a becsületet és kézitusában méretettek össze. Két férfi egymás ellen fog harcolni egy asszony kegyeiért, kit mindketten egyformán szeretnek. Bátran és tisztán, csalás nélkül. A kíméletlen harag által ösztökélve egyenesen Antiphón háza elé lépett s ott lecövekelve várakozott az esőben. Szoknyájából leszakajtott egy darabkát és fegyverének hegyére tűzte, majd kelevézt vállához emelte és teljes erejéből az ajtó felé hajította. A hajítódárda rugózva beleállt a fába. Ottomár diadalittasan felordított:
- Gyere ki Zeusz szülötte, Antiphón Euterpé! Küzdj meg velem, mint férfi a férfival! A Sztüx vizére esküszöm, hogy megöllek! Öltsd magadra újra a vértezeted, s állj ki ellenem, ha valóban szereted az Én Asszonyomat. Irgalmat nem ismerő haragom lesújt rád mindenképp! – a férfi köntösét összefogva jött ki a házából, az ajtóból kihúzta a dárdát és a ledobta. A hidegtől meggémberedett ujjakkal a balkonra támaszkodott és leszólt:
- Őrült vagy Ottomár. Én már levetettem a vértemet, dobd hát el te is az ostobaságod. Gyere fel, igyál velem és Európéval. Emlékezzünk meg régi jó barátságunkról és felejtsük el a haragunkat. Tegyük félre a különbözőségeinket és jussunk egyezségre civilizált emberek módjára. Döntessék el a kérdés úgy, ahogy ma illik és nem úgy, mint a régi vad időkben. Döntsön közöttünk a Nő, hiszen jobban ért a szerelemhez, mint akármelyikünk! – Ottomár sötéten nézett rá, válaszra sem méltatva kiköpött. Így szólott:
- Elpuhultál Antiphón, nem vagy jobb, mint a fehérnép. Zenélgetsz és azt hiszed tiéd a világ, de tévedsz barátom. Gyenge vagy és gyáva, mint a nyúl. Ki tudja milyen porral vagy ármánnyal mérgezted meg az én Európém, aki már bizonyára melléd állt. Bizonyítsd be, hogy férfi vagy, gyere le és küzdj velem vagy én megyek fel és akkor haragom nem ismer majd könyörületet. A véredben fogok hálni. Ha pedig nőm nem lehet enyém, hát válts meg a szenvedéseimtől! – Antiphón még szorosabbra húzta a köpönyegét és következőképpen válaszolt:
- Látom nem tágítasz. Ha meg akarsz halni, hát halj meg ostobán! Ottomár annyi a világban a szépség. A szelek muzsikája és a fák növekedése. A gyerekek zsibongása, a bor és a mámor. A művészetek és a nyelvek világa. Ki értene náladnál jobban ezekhez? Miért nem gondolkodsz magadhoz méltón? Ám legyen hát kívánságod szerint. Felöltözöm még egyszer utoljára és felkoncollak. – Ottomár felkacagott.
- Félórát kapsz, hogy lejöjj, s ha nem látlak a csarnokban, amint az óra éjfélt üt, megfutamodásnak veszem és üldözni foglak. Gyere a csarnokba, amely egyben lesz sírod és új bölcsőd is. Hellász népei körülveszik majd a holttestedet és véredtől szennyezett pajzsodra vesznek. A vállukon visznek, meglásd, de neked már nem lesz oly dicsőséges a halál. – Ilyen patetikus szavakkal végződött a két férfi disputája. Antiphón mögött hangosan csattant az ajtó. Csókot lehelt az elefánt ajkaira, hátradobta a köntösét. Felhúzta a nehéz felszerelését, pajzsán Gorgó kopott arcképével. Az istállóból előhozatta a lovát és a csarnok felé vágtatott. Arcát csapkodta a fagyos szél és jéghideg eső. Lova fújtatott és prüszkölt. Szemeit csak résnyire tartotta nyitva, hosszú szempilláiról leperegtek az esőcseppek. A csarnok felől a tömeg ujjongása hallatszott. Futtában leugrott a paripájáról és könnyű léptekkel belépett a küzdőtérre.
- Eljöttem hát Ottomár. Gondold meg még egyszer, valóban használni akarod-e ellenem a fegyveredet, vagy megbékélhetünk végre és hagyhatjuk a gyerekeknek való játszadozást? – Ottomár a fejét rázta.
- Engem nem nőből faragtak, nem hat rám a hízelgésed. Fölösleges bármit is mondanod. Közönségünk olyan küzdelemre vár, mint amilyen a hősi időkben volt, attól tartok, hogy nem tudom, majd kielégíteni őket. Az ember erőszakos volt és az is maradt, ilyen a mi természetünk.
Kezdetét vette a küzdelem. Sajnos nem értek ilyesféle gyermetegségekhez, hiszen engem Zeusz nyugodt természettel áldott meg; megpróbálom mégis a legjobb képességeim szerint érzékeltetni a harcot és kielégíteni a mohó olvasók mélyen titkolt vágyait.
A két férfi ordítva megindult. Szemükben nyoma se volt a félelemnek, mivel szívük telve volt becsvággyal és a szerelemes férfiak hevességével. A csarnok közepén összeértek. Lándzsáikkal egyszerre döftek. A két apró penge a pajzsoknak ütődött, szikrákat hányva lepattant róluk. Az ütés alatt mindkettejük megremegett, az izmok hullámoztak, izzadságcseppek gördültek végig rajtuk. Antiphón ügyesen suhintott a fegyverével, de Ottomár olyan fürgén elhajolt, akár egy antilop. Szúrt. A penge visítva hasította a levegőt. Antiphón az utolsó pillanatban húzta maga elé a pajzsát, a lándzsa azonban makacsul beleékelődött. A zavart kihasználva, Ottomár fordított egyet a fegyverén és kicsavarta a pajzsot Antiphón kezéből, aki erre a földre esett. Ottomár felülkerekedve ellenfelén csapkodni kezdte a rövid kardjával, de Antiphón ügyesen védekezett. Lándzsájára támaszkodva felállt és gyors döfésekkel harcolt. Ottomár, pajzsát szorosan tartva, kivédte a csapásokat, mint egy bronzszínű fal menetelt előre és sarokba szorította Antiphónt. Az ütések csattogtak a pajzsán, aztán a megfelelő pillanatban kicsapott s kettévágva a dárdát. A fa nagyot reccsenve széttörött, a nyelétől elválasztott penge vízcseppeket kavarva a sárba hullott. Antiphón kihúzta a fringiáját és lecsapott. A két penge hangosan pendült egymáson, az acélon végigfutott a férfiak ereje. A közönség felállva tapsolt. Az elefánt mosolygott, de őrá senki nem figyelt. A két férfi egymás arcába fújtattak, orruk vége szinte összeért. Ottomár vicsorított és arcul köpte ellenfelét. Eltávolodtak egymástól. Oldalazva köröztek, méricskélték egymást és vártak. Egész testük remegett, karjukon, hasukon kisebb vágások éktelenkedtek. Antiphón haja, nemezzécsomósodott fürtökben bomlott a hullámzó hátára. Ottomár szemei vérben forogtak. Nem beszéltek, még csak hangot se adtak. A feszültség szinte tapintható volt. Ottomár újra lecsapott. A penge egy hüvelykkel futott el az ellenség szíve fölött. Antiphón kihasználta ellenfele lendületét és a kardját belemélyesztette Ottomár gyomrába. A vértezet csikorogva átszakadt. A test megrándult, s a férfi felordított fájdalmában. Ráborult Antiphón vállára. Antiphón megforgatta benne a kardot, amelyet egészen a nyeléig szúrt Ottomárba. Könnycseppek csillogtak a szemében. Néma megbocsátással kihúzta a kardját, de ő is megmerevedett. Ottomár a mezítelen hátába mélyesztette a kardját és felhasított egészen a válláig. A két férfi ölelkezve összeestek. Vérbe fagyva térdeltek egymás elé.
- Mit se változtál a küzdelmedben Ottmár. – Ottomár szájából mélyvörös vér bugyogott elő.
- Halottak vagyunk mindketten, mert az Istenek így akarták. Ég veled, boldogtalan világ! Most két jó barát egymás vállán távozik e világból. Meghalunk kedves Antiphón, közelg a vég. Imádkozzunk az Istenekhez, hogy halálunkkal visszaálljon a világ rendje. Most is emészt a méreg, de mi lesz így Európéval?
- Megtalálja a maga párját, ne félj. Legyenek övéi a mi haldokló, utolsó szavaink és távozzunk el közös boldogsággal a szívünkben, mint Ottomár Kleió és Antiphón Euterpé a történet hősei.
Előbb Ottomár dőlt hátra, majd Antiphón hullott vérbe fagyott testére. Így ért véget a Szerelmesek harca, két halottal és két élővel. Ahogy a tömeg széjjeloszlott, s az elefánt egyedül maradt a csarnokban, lement a holtestekhez és megállt előttük. A vérüket elmosta az eső. A sarokból előlépett a harmadik esőcsepp, aki türelmesen kivárta, hogy idő kitisztuljon. Az esőzés elállt, vastag pelyhekben esett a hó. Ictus Thália és Európé, a rózsaszín elefánt, egymás vállába karolva táncot jártak a férfiak teste fölött. A szűz hólepel már egészen beborította az alakjukat, amikor megfagytak. A csarnokot lassan ellepte a hó.
Azóta az idő rozsdája bevonta a kőbe fagyott, táncoló alakokat s már csak kevesen emlékeznek szomorú történetükre.
Az elefánt, egymást keresztező utcákon nyargalt fel s alá, át a szűk sikátorokon és ki a márványozott oszlopcsarnokig. Termete ellenére meglepően gyorsan, méregtől ösztökélt, fáradhatatlan léptekkel futott. Szemében a düh könnycseppjei csillogtak. Arra gondolt, hogy ő a bumfordi elefánt, akitől mindenki fél. Amióta elszökött Afrikából és erre az átkozott földre lépett, csak elutasításba ütközött. Ha az emberek meglátták elkerekedett a szemük és elpirultak, mint a stoptáblák. Úgy meredtek rá, mint az osztály egy új gyerekére, megtelve rémülettel keveredő lenézéssel. Ha fényes nappal az utcán mutatkozott, az emberek átmentek a túloldalra, lelakatolták a porcelánboltok ajtóit és a gyerekek megdobálták kavicsokkal. Ez már régen is így volt, amikor csordájával együtt, ivóvízért kajtatva és a vadászoktól tartva járták a szavannát. Mindig ő volt a sereghajtó, aki hallgatásba merülve leghátul kullogott. Örökké kitaszított volt, ezért szökött fel arra a halászbárkára, amelyről a mozambiki kereskedők kihajították, amint rátaláltak a raktérben. Három napot és két éjszakát úszott a végtelennek tetsző tengeren, mígnem idevetették a hullámok. Kutyának se kellett az ilyen elálló fülű, csúf állat, mint ez a rózsaszín elefánt. Bezzeg a többi vadállatért versenyt futottak a vadászok, de vele, a rózsaszínnel nem törődött senki. Neki még az agyarai is elálltak, mint egy dámszarvas agancsa. Vándorolt és vándorolt, hátha megleli a párját, de ez még váratott magára. Pedig az elefánt nem kívánt sokat, csak azt, hogy elfogadják. Ahogy duzzogott magában, fel se nézett, már messze járt; az imént látott férfi járt az eszében, ezért észre sem vette, hogy már rég elhagyta a várost s a sivatagban kószál. A könnyeit felszívta a perzselő nap. Vastag, tönkszerű lábait elnyelte a homok, nehézkesen mozgott, több tonnányi homokot tolt előre. Hát, legalább gyorsan végem lesz – gondolta –, s hatalmas testével hátradőlt a buckába. A homok lassan körbezárta az elefántot, aki belenyugodott a magányos öngyilkosság gondolatába. Mit sem sejtve arról, hogy közben Ottomár Kleió megtalálta a telefont a kanapé alatt, beékelődve az értékes pergamentekercsek és könyvek közé.
Antiphón Euterpé* zenész és szoknyavadász hírében állt, azt mesélték róla, hogy a keze alatt minden hangszer arannyá változott. A legendárium szerint Antiphón – Zeusz és Mnémoszüné fia –, az anyatejjel együtt a muzsika esszenciáját is magába szívta. Először az ujjai nyúltak meg jó hosszúra, hogy akármilyen széles is légyen a hangszer, a fiú kézfeje a lehető legtöbb hangot foghassa le. Ha szétfeszítette a hüvelyk- és a kisujját, öt oktávot is átfogott velük! Azután a hangszálai és a tüdeje tágultak ki, mint az olló szárai, hogy a falcetet megbicsaklás nélkül énekelje és a kürtöt is egyenletesen fújja. Ahhoz nem fért kétség, hogy Antiphón Euterpé tehetséges művész volt, életútja a siker és a fényűzés macskaköveivel volt kirakva. A férfi egész lényéből gőg áradt, nagy érdeklődéssel hallgatta a legújabb, róla szóló pletykákat, és valójában élvezte a kitalált meséket. Pályája eddig felfelé ívelt s meglehetős hévvel fogyasztotta a nőket. Igéző szemeinek egyetlen pillantásáért sorban álltak a görög asszonyok; az ízetlen szóbeszédek úgy tartották, hogy legalább tíz gyermeke van tíz külön anyától. Január nyolcadikán, szombat reggel Antiphón az igazak álmát aludta. Vastag, fekete paplanját a nyakáig húzta, a takaró egyenletesen emelkedett és süllyedt, ahogy a férfi alatta hangtalanul beszívta és kifújta a levegőt. Telefonja felharsant. Vidáman csengetett egyszer, kétszer és háromszor. Fel-le skálázott, trillázott, trallázott és csiripelt, akár egy pacsirta. A nap kihívóan fehérlett be a sötétítőfüggönyök keskeny résén, szinte kettévágta a szobát. A telefon fuvolahangon szólt. Antiphón nem húzta a fejére a dunyhát, nem ellenkezett. Mint minden reggel, most is úgy ült fel az ágyban, hogy felkészült a napra. Nyugodtan lépett le a galériaágy létrafokain s ugyanilyen elegánsan haladt keresztül a hallon, a telefonért, amely a falból kiálló szegen függött. Kinyitotta a száját és megszólalt a Hang. Az egymillió drahmát érő hang.
- Halló? – mély hangon szólt, amely halovány nyomát se mutatta fáradságnak vagy elégedetlenségnek. Egyszerűen tiszta, nyugodt és mondhatni tökéletesen intonált kérdés volt.
- Szia, Ottomár vagyok. Antiphón? – hangzott a bizonytalan válasz, ugyanis Ottomár Kleió nem szerette a telefonokat. Ő inkább a tiszta és egyenes beszéd híve volt, gyűlölte az efféle közvetett kommunikációt, amely mostanában egyre divatosabbá vált.
- Jó reggelt Otto. Miért hívtál? – Antiphón tudta, hogy Ottomár konzervatív és technikaellenes ember, ezért türelmes volt vele.
- Szia, Anti. Azt hiszem megtaláltam. – Ottomár bonyolult személyiség volt, tehát így is beszélt. Természetesnek vette, hogy az emberek mindig tudják, hogy mire gondol. Ez rengeteg kínos félreértéshez vezetett, de nem befolyásolta meglepő öntudatosságát. Nem kötött kompromisszumot a világgal, sőt, foggal-körömmel ragaszkodott a szokásaihoz.
- Mit találtál meg? – a kérdés logikus volt, de Antiphón jól ismerte Ottomárt és érezte, hogy csakis valami újabb rögeszme lehet a háttérben, melyet egy hónap múlva úgy felejt el, mintha soha nem is lett volna. Megszámlálhatatlanul sok ilyen esetre emlékezett.
- Rózsaszín. Nagy. Hét méteres. Elég különös. Szóval egy nőszemély. Itt volt az utcában. Láttam, de ez így nem megy telefonban. Találkozhatnánk este? – mindezt levegővétel nélkül hadarta el, mint egy kereplő.
- Omonia tér? – Antiphónt egy csöppet sem lepték meg az imént elhangzott szavak. Inkább boldog volt, hogy Ottomár újra lelkes, ugyanis már régen találkoztak, s a legutóbbi nő kicsi volt és egérszürke. Úgy gondolta, hogy a legfontosabb emberi tulajdonság a lelkesség, s ha ez kihuny, veszve minden remény. – Ictust is hívod? – azonban a vonal megszakadt, csak sípolás érkezett a túloldalról. Antiphón nem szívlelte Ictus Tháliát*.
Ictus Thália magas férfi volt. Szerteágazó haját oldalt felnyírva hordta, tetején aprócska, színes turbánnal. Valószerűtlenül vörös, petyhüdten lógó bőre és örökké fáradt szemei, akárcsak szája, mindig mosolyogtak és kihívóan csillogtak. Széles, fülig érő vigyorát sokan irigyelték, s ő egy centit sem engedett belőle; olyan büszke volt rá, mint apa a fiára. Minden mókában benne volt, ezért sokan úgy vélték, hogy bolond és infantilis, pedig Ictus Thália egyszerűen élvezte az életet, annak minden fonákjával együtt. Örült és boldog volt, hogy Gaia ilyennek teremtette a Világot. Jó kedvét nem rejtette véka alá, s nem szégyellte magát. Olykor úgy ragyogott, mint egy földre szállt angyal. Kedvét semmi se szegte, még az egész testét beborító, kellemetlenül viszkető, sebes ekcéma sem, amely felismerhetetlenségig elcsúfította a kézfejét. Január nyolcadikán, szombat reggel már ébren volt. Ő mindig ébren volt, de soha nem fáradt el, mintha galvánelemekkel működne. Hatalmas, kék aerobik gömbjén üldögélve pattogott; szerény, szalonnából, hagymából és sajtból álló reggelijét fogyasztotta. Amint a telefon csengetett, mint egy kölyökkutya pattant fel a gömbről, és szaladt a konyhába, az újságokon heverő telefonért. Lágy, hagymaillatú köhintést eregetett a konyha túlsó felébe és vidáman szólt a kagylóba.
- Szia. Mondjad! – Ilyen volt Ictus: Mindig tettre kész.
- Reggelt, Ictus. Szeretnél csinálni valamit este? – Ottomár tudta a
- Mi az hogy! Mikor, hol? – Ictus nem várt erre. Tudta, hogyha Ottomár hívja, Antiphón is ott van a közelben. Játszotta az együgyűt, de azt is tudta, hogy Antiphón nem szereti és ezért nem mehetnek sehova hárman. Ottomár nem kedvelte őt annyira, hogy kettesben szórakozzanak, tehát sehova nem mentek együtt.
- Omonia tér. Mondjuk úgy estefelé. Hét-nyolc. – lesújtó, rövid válasz.
- Előtte még elugorhatunk az Aigeos utcába? Lenne ott egy kis dolgom. – hangja elsötétedett és tudta, hogyha valami rosszat mond, akkor nem mehet.
- Legyen. – Ottomár szeretett volna találkozni Ictussal. Szerette Ictust és minél több embernek el akarta újságolni az új felfedezését.
- Ez az! Akkor tizenöt perccel korábban az Aigeoson.
Köszönés nélkül, egyszerre tették le a telefont. Egészen nyilvánvaló volt, hogy Ottomár nem megy az Aigeosra. Mindig tudták, hogy mit gondol a másik, tehát fölösleges volt bármit is mondaniuk. Szavak nélkül is megértették egymást. Mindkettejüket átjárta a gyermetegség, s ez valami furcsa érzelmi kapcsolatba fűzte össze őket.
Ottomár előbb odaért Antiphónhoz. Antiphón nem örült Ictus jövetelének. Megpróbálta lebeszélni Ottomárt, de ő nem engedett. A férfi soha nem engedett, még a barátjának sem. Az Omonián találkoztak. Ottomár, Antiphón és Ictus, mint az apokalipszis lovasai, nekivágtak az éjszakának. Portyázásuk zsúfolt utcákon és tömött tavernákon át vezetett a felbolydult, hétvégi városban. Aztán egy félreeső sarokban megpihentek. Tüzet raktak, indiánok módjára békepipát szívtak és leöblítették sörrel. Hárman ülték körül a tüzet, szűk kis világukba menekülve nevettek; észre sem vették, hogy szép lassan minden átalakult. A tűzből sárkányok, kétfejű szörnyetegek buktak elő, akár a szikravirágok a felhőket nyaldosó lángnyelvek csücskéből. Hosszú, kígyózó testükkel karikába fogták a tüzet, majd üldögélő hőseink köré kígyóztak. Nagy szájukkal bekapták a fejüket, de mintha vörös füstből szőtték volna testüket, szertefoszlottak, csak az éneklő, táncoló férfiakat hagyták a tűznél. Sokáig időztek a tűz körül, majd tovább bukdácsoltak autópályák és árokpartok mentén, mint a száműzött vándorok. A flaszter-folyón, fénylő szemű állatok mozogtak. Sárgálló szemeikkel aranypászmákat lövelltek az égbolt felé. Az antilopok combján izmok tengere hullámozott. Méltóságteljes bálna libegett keresztül a levegőn, akár egy éjszakai busz. Szűköltek, csaholtak a kutyák és a hiénák. Remegett a vágtató lovak patája alatt a beton. Csordájuk csak porfelhőt hagyott maga után. Megrészegülten az árokba gurultak. Három, lovától elszakadt lovas heverészett nagy nevetve, felduzzadt, vörös labdaszemekkel. A hajszálerekkel márványozott üveggolyók tátogtak, mint a halak szája. Egetverően rikoltoztak és világgá kiáltották magukat, mint a megvadult kutyák imádsága a Hold felé. A horizonton egy sötét hegység magasodott, tetején egy újszülött üldögélt. Pelenkában, elefántcsecsemőként, világméretű homokozójában. Hatalmas, hurkaszerű ujjai közül kiperegett a tér és az idő homokja. Ő volt a nagyságos tájmasszőr, puhította a Föld izzadó, görcsökkel szabdalt testét. Aztán a látomás eltűnt és újabb jött a helyébe. Színes rubintokkal és arabeszkekkel falazott, tündöklő kaleidoszkóp folyosón találták magukat. A csillagok és a Hold is a távoli tengerbe hanyatlottak. Keszegekhez hasonlóan ringatták a törzsüket, hazáig úsztak, majd pihekönnyű testtel ágyra szállottak. Forgott velük a föld.
- Mi vagyunk a világunk teremtői. – pihegtek elalvás előtt s végleg elhagyták a testüket. Senki nem kérdezte, hogy mit talált Ottomár Kleió.
Ottomár, Antiphón és Ictus békésen pihegtek, amikor az elefánt felébredt. Füle, szája és orrlikai megteltek homokkal, de feje fölül eltűnt a dűne. A homokkal telített púpot megpuhította a szél, daru módjára felkapta, félretaszajtotta és új formába rendezte a sivatag belsejében. Az elefánt feltápászkodott. Mindene sajgott, úgy érezte, mintha fejére vaskos lexikonokat dobáltak volna. Lassú, rezignált léptekkel elindult a város felé. Kótyagos vonalban kacsázott, zselészerű lábaival kalimpált. Hát már ez se jön össze – gondolta és kitüsszentett egy homokfelhőt.
- Ez jó muri volt. – mondta Ottomár szemét dörzsölgetve.
- Az. Mit akartál mondani? – kérdezte fáradtan Antiphón.
- Most már nem érdekes. Tudod te azt jól. – válaszolt rejtélyesen Ottomár, és prüszkölve felkacagott. Legaloppozott a lépcsőkön és még az utcája végében is boldogan pattogott, amikor meglátta a lótuszszínű elefántot. A kapualjnak dőlve várt rá, bágyadtan mosolygott, ormányának széles lendítéséve magához intette Ottomárt.
A hajának most nem volt ideje megszökni, mert Ottomár a fejéhez kapott és örömében felkiáltott. A kardal-költő boldogan csodálta az elefántot. Nézte jobbról, balról, elölről, hátulról, leguggolva alulról és felugrálva felülről. Végigsimította bőrét, markába fogta a bundás agyarát. Felemelte a fülét, belenézett az orrába, megnyalta az ajkát, csókokkal lepte orcáját. Felült a hátára, felemelte a vállára, nyomkodta az oldalát, rugdosta a tomporát, megpaskolta állkapcsát, satuba fogta a lábát. Ugrándozott rajta, lecsúszott a fején, cimbalmozott a bordáin, hallgatta a hatalmas szívének dobbanásait. Énekelt neki, megajándékozta, megetette és újból megismételt mindent ugyanebben a sorrendben.
Az elefánt boldog volt. Az elefántot már szerették, de férfiember ne várjon többet az elefántoktól, mint a fehérnépektől. Kik az igaz szeretetet föl nem ismerik, nevetgélnek rajta, akár a gyámoltalan gyermek. A szerető elefánt azonban makacs, fojtogat, mindent magának akar, mert azt hiszi, hogy körülötte forog a világ. Mindig többet vár, annál, amit kap. Aztán megunja a férfit, s gond nélkül átadja magát annak, aki többet ajánl. Úgy jár-kel a földön, mintha az egy nagy húspiac volna, attól vásárol, akinek szebb a szalonnája; ahol marakodnak egymással az árusok, harapják egymás torkát és acsarkodnak, mint kutyák a csonton. Nem látják, hogy az elefánt ravaszdi, mint a róka, nézi-nézi őket, ahogy verekednek és végül egy harmadik mellé szegődik. Mit érnének az elefántok, ha nem játszadoznának a férfiakkal?
- Gyere át, itt az elefánt! Ne félj, nem bánt. Ártatlan, csak szeretetre várt és a légynek sem árt. A gazdáját hűségesen szereti, de a legjobbat még nem mondtam: az elefántom valódi! – énekelte Ottomár a telefonba. Örömében felnevetett.
- Örülök, hogy örvendsz, de kérlek, hagyd a rímeket. Neked ez nem megy és nem is áll jól. Azonnal indulok. – Antiphón vette a kalapját és aranyszőrű, selyem köntösében rohant Ottomárhoz.
Antiphón kopogás nélkül nyitott be az ajtón. Körbenézett. A színes fátylak halvány fényt eresztettek át, rózsaszín félhomályba vonták a szobát. A levegőben kavaró por- és füstfelhőben, indiai illatozók parázsszemei pislogtak. Füstkígyókat eregettek a plafon felé, aztán nagy pamacsokká egyesülve, füstzuhatagokban ömlöttek a földre. Valahol, egy régi bakelitlejátszó forgott, meditatív zenét fújva az ablakokra, amik lassú táncba fogtak a kereteikben. A szoba közepén heverészett az elefánt, oldalának dőlve Ottomár Kleió, hű szerelmese. Nem zavarta őket a füst, úgy tűnt, mintha aludnának. Valójában csak kifáradva lihegtek. Antiphón óvatosan átlépte a küszöbre hajított egyiptomi tekercseket, majd halkan, szinte lehelve köszönt Ottomárnak, aki erre megremegett, majd hasonló hangnemben üdvözölte Antiphónt, s kérte, hogy foglaljon helyet. Antiphón törökülésben, s köntösét hátradobva hallgatott és nézte a barátját. Ottomár szemében vad vágyakozás és őrült szerelem ült, az elefántéban álmodozás és ki nem mondott sóhajok. Őszintétlen csillogás és csalfa élvezet. Szája szélén, rejtélyes mosoly futott. Nem a gyermeki boldogság fülig érő mosolya, hanem a hazugság, rövid és keskeny ráncolata. Magára mirtusz és menta illatot, vágykeltő afrodiziákumokat csepegtetett, melyeket csak olyan használ, aki rabigába akarja dönteni a férfinemet. Ottomár öregember módjára feltápászkodott és elhúzta a függönyöket, kinyitotta az ablakokat. A csalárd, tavaszt utánzó tél elborította a szobát remegő fényével. A kakukkok pittyegése, mint templomi kórus éneke hallatszott messziről. Bár sütött a nap és a madarak is énekeltek, hideg szellő fújdogált és árnyékban megfagytak a cserjék. A szobából kitódultak a füstfellegek, a lemez lejárt, a lejátszó elhallgatott. A konyhában rendetlenség volt, a pulton kiömlött kávéfoltokban száraz kenyérhéjak álltak. A mosogató megtelt tányérokkal. Bizonytalan eredetű húsfélék maradványai úszkáltak a mosólében. Ottomár csendesen takarított, feltett a lángra egy kávét. Antiphón még mindig a heverésző elefántot nézve üldögélt. Révetegen nézte a hasán sorakozó, nyolc csecsbimbót, a parfümöt izzadó bőrét és a tömpe „kézfejét”. Ujjaival cirógatta a lábát és mélyet szippantott a nyakából. Barátságosan megveregette az állat tomporát, kiment a konyhába, ahol a kávé már fortyogott és a mosogató kerregve elindult.
- Kérsz kávét? – kérdezte Ottomár.
- Igen. – válaszolt tömören Antiphón. – Csodálatos állat.
- Ugye? Nem bírok betelni vele. Egész éjjel ébren tart, csak rá gondolok. – Ottomára hangja fáradtan csengett, mint, aki napok óta nem aludt. Szemeit hektikus ráncok keretezték. Görnyedezett, lesoványodott és láthatólag enerválttá vált.
- Hogy hívják? – Antiphón teljesen megértette Ottomárt.
- Európénak, mint Agénor király leányát. Azt hiszem ez tökéletes név.
- Nem félsz, hogy elrabolják? – hangja teljesen közömbösnek tűnt.
- Ugyan, ki tudná elrabolni az én Szerelmemet, hogyha mindig mellette vagyok? – Közben elmosott két bögrét és kitöltötte a kávét. A hűtő sistergett. Töltött tejet és kezében a két bögrével az előszobaasztalhoz ültek. Ottomár Helikonra, Antiphón egy csepp Denimmel illatosított Shymphoniára gyújtott és közben a kávéjukat kortyolgatták. Hol egymást, hol az elefántot nézték. A cigaretták pattogva égtek, kint csiripeltek a madarak, az elefánt kíváncsian hallgatózott. Antiphón nem maradt sokáig, és a hátralévő időben fukarul bántak a szavakkal. Baljós felhők kúsztak az égre és hamarosan eltakarták a napot, bágyadt sugaraival körberajzolta a házat.
Ottomár elméjét átitatta a beteljesült szerelem miatt érzett boldogság; még álmában is mosolygott, mintha kíváncsian várná, mit hoz neki Európé következő napja. Ha őszintén akarok szólni, semmi újdonság nem várt rá és bátran állíthatom, hogy kapcsolatuk már az elején lassú hömpölygésre, majd végleges leülepedésre volt kárhoztatva. A szerelem természeténél fogva ilyen, a vágyakozás elrejti az intő jeleket és a fonákságokat. A szerelmes szív mindenre talál enyhítő nevet. Mondhatni úgy, ahogy egy vírus kijátssza immunrendszerünket. Mélyen beépül, hatása alá von, és amikor kitör olyan, mint egy hurrikán.
A megfeneklés egy hónapig tartott. Ottomár számára ez a pár hét gyorsan elment, miközben a csalárd tavasz újra télbe csavarodott. Az ég ellopta a rövid tavaszt, kékesszürkére vált; a folyamatos fagy tönkretette Ottomár kertjét és mindent, ami addig szép volt benne. Az örökös semmittevés és lusta áporodottság eltörli az időélményt, felemészti a napokat s elmossa az emlékeket, a feledés hamujával hinti a nyomtalan órákat. Ottomár boldogan, mondhatni ellenállás nélkül becsapta saját magát. Egy újabb tartalmatlan nap után, az alkony első sugaraival mély álomba szenderült; nyugodt és bizakodó szívvel aludt, egy olyan ember horkolásával, aki teljesen biztos a dolgában.
A különös meleg elmúlt, helyette visszatért a rideg tél és füstölgő kémények. A tengerpart mentén befagyott a víz, bátrabb fiatalok kimerészkedtek a jégre és vacogva evickéltek ki a vízből, ha beszakadt alattuk. A házak ablakai mögött a fények már kora délután felgyulladtak, sárga macskaszemekként pislogtak bele az éjszakába. Esténként favágás és fejszecsattogás visszhangzott az utcákban. Egy héttel később ónos eső esett; csúsztak az utak, törtek a csontok, a téren gyerekek sírtak. Az emberek szitkozódtak, pöröltek isteneikkel. Az ónos esőt csakhamar nyirkos, lándzsaszerű esőzésbe csapott át, amely mindenen átfúrta magát, lett légyen az daróc szövetkabát vagy vízálló esőzubbony. Viharos szél fújt, a sűrű esőfüggöny különös formákat öltött a levegőben.
Egy ilyen, korán sötétedő este, miután Ottomár kezeit keresztformán széttárva aludt, az elefánt, lábujjhegyen állva, óvatosan kisettenkedett a szobából. Alighogy begombolta a kabátkáját, a vihar felerősödött, annyira, hogy se előre se hátra nem lehetett látni. Elfordította a kétnyelvű kulcsot, a zár puhán kattant s az állat már kint is volt az utcán. Jól ismerte az utat, nem először szökött meg Ottomár védő karjai alól. A kaputól jobbra fordult, egyenesen felment az emelkedő tetejére, az utca alján újból jobbra fordult, végig az Akropolisz mentén, átvágva egy szűk sikátoron, majd a lépcsőházban felfelé, egészen a hatodik emeletig, ahol Antiphón lakott. A zenész már várt rá, legpatinásabb öltönyét (sávolykötéses, égszínkék selyempantallóját a hozzátartozó zakóval, alatta párhuzamos, sötétkék csíkokkal díszített görög inggel) viselte; felsepert, eltakarított s éppen padlizsánt szeletelt, a tradicionális görög vacsorához, amikor Európé óvatosan benyitott a házba. Antiphón előzékenyen levette csöpögő esőkabátját, majd melegen üdvözölték egymást. A férfi ouzót töltött és asztalhoz ültek. Vacsora közben kellemes, csevegő stílusban beszélgettek. Az estét cigarettával fejezték be. Az állat nem maradt sokáig. Felhúzta a ruháit és obligát búcsúcsókkal elköszöntek egymástól. Odakint még éjszaka is csepegett az eső, az állat ügyetlenül kerülgette a pocsolyákat, egész testében reszketett.
Ottomár megébredvén oldalára dőlt, az elefánt békésen szuszogott a takaró alatt. Haját túrva a konyhába ment, kávét töltött magának. Az utcát vékony hólepel fedte, az ablakban álló babérpalánták kiszikkadtak és megmerevedtek a fagyban. Beszedte a virágosládát és a kádba rakta. Filozofikusan nézte a lassan kiolvadó növényeket, majd egy kis lapáttal kiemelte a vonagló virágokat. Milyen kár – gondolta –, s a terméketlen földet kiöntötte a kertbe. Helikonra gyújtott, de nem esett jól. Mintha a cigi elvesztette volna régi zamatát, kellemetlenül karcos és kaparó volt, füstje kátrányosan gördült ki a torkán. Nem nyomta el, rossz szájízzel végigszívta a cigarettáját, végül fintorogva kipöckölte a kertbe. Felvett egyet a földön heverő, foltos papírosok közül, üres tekintettekkel olvasgatta, de egy árva szót sem értett belőlük. Összegyűrve hajította el a sarokba, majd fásultan plajbászokat kezdett hegyezni. Pennákat és papírokat rendezgetett az asztalon, de jobbára semmit nem csinált. Tanácstalanul ült az asztal előtt és közben arra gondolt, hogy valamit írmagostul kitéptek belőle. Hosszas üldögélés és még két, romlott Helikon után sem jutott eredményre a legújabb dilemmájával, ezért visszadőlt az elefánt mellé. Elalvás előtt cirógatta az ujjaival. Különös álma volt. Európéval járta az országot, mutogatta a barátainak, mint valami cirkuszi mutatványos. Büszkén hordozta magával városról városra, át a sivatagokon és erdőkön. Hiába figyelmeztették a barátai, hogy az elefánt vadállat, nem hallgatott senkire, makacsul kitartott mellette. Míg aztán, két város között, a senki földjén egy kietlen sivatagban caplatva az elefánt levetette a hátáról és kíméletlenül az arcára taposott. Addig tapodta, amíg vörös folt sem maradt belőle, de csak erre gondolt: „Ő az én rózsaszín elefántom.” A formátlan paca többször elismételte ezt, aztán Ottomár felriadt. Hideg veríték verte ki, arcán rángatóztak az izmok. Az elefánt helye kihűlt, mintha soha nem is feküdt volna mellette.
Antiphón meztelenül feküdt az ágyában és a plafonon játszadozó, tompa árnyékokat nézte. Az elefánt mögött hangosan csapódott az ajtó, a lépcsőházban még hallani lehetett a súlyos lépteit. Az ablaküvegen esőcseppek versenyeztek egymással. Az első kettő egyszerre ért célba, rögtön felszívódtak a fában. A harmadik lassan, nagyon lassan csorgott lefelé, türelmesen kivárta, amíg minden versenyző eltűnik a „pályáról”, s az ő útjukon olvadt bele az ablakkeretbe.
Eltelt egy hónap. Január után eljött február, s már jócskán közelgett a március, de a tél és a tavasz ádáz küzdelme még mindig tartott. A fák is virágozni akartak volna, de rügyeiket vacogva visszahúzták. A fagy megvetette magát és az ég nem tisztult ki. Az elefánt dacosan állt a sarokban, nézte a dühöngő Ottomárt, aki kezeivel csapkodott s kivörösödött arccal dobálta a könyveit. A tintásüvegek széttörtek a falon. Fiatalemberként nem rendelkezem elég tudással és tapasztalattal, hogy szavakba tudjam önteni a férfi haragját, Ottomár dühét, hogy szereleme a legjobb barátjával hált. Tört zúzott és kiabált, nem tudta elviselni az elefánt félrelépését. Elkeseredve vagdalkozott, könnyeit törülgetve ágált s térdre rogyva reménytelen zokogásban tört ki. Összevágott, tintás kezeivel a haját tépte. Az elefánt is könnyre fakadt, könyörgött, de Ottomár látta, hogy hamis könnyeket hullajt és elzavarta. A sértődött állat úgy bevágta az ajtót, hogy az ablaküveg kitört a keretéből és ezernyi szilánkban zuhogott a küszöbre. Az égen felhők gyülekeztek, nem telt el sok idő s kitört a vihar. Villámok cikáztak az égen, jégeső verte a házakat.
Ottomár felállt. Lábai remegtek, kezei olyannyira ökölbe szorultak, hogy körmei belevájtak a tenyerébe. Elhúzta a szekrényajtót, óvatosan levette a szegre akasztott hoplonját és fringiáját. Kivette a belső falnak támasztott kelevézét. Magára öltötte színarany mellvértjét, mellkasán átvetette marhabőr tokját s belecsúsztatta élesre fent kardját. Fejébe húzta bíbor sörényes, acél sisakját, amelyből épphogy kilátott. Gazdagon díszített, vörös vászonszoknyáját, fehérarannyal kirakott övével előtt felszegte a fejét. A kezében a lambda jeles pajzzsal és hatalmas lándzsájával olyan volt, mint egy hoplita. Szemeiből eltűntek a bánat könnyei, lelkében csak harag és bosszúvágy maradt. Bosszúvágy legjobb barátja iránt, aki hátba döfte és elrabolta szerelmét. Pajzsát csapkodva felkiáltott és kilépett a házból. A szörnyű esőzés makacsul kitartott, korbácsolta az utcákat, gúzsba kötötte a házakat. A sötét utcákon megszűnt a világítás, csak néha, egy-egy villám villantotta meg a házak körvonalát. Ottomár Kelió nem fázott és nem félt. Mint egy spártai hős, mint egy félisten, magabiztosan törtetett előre. Döngő léptei alatt ropogott a föld. Tudta, hogy csak pajzsával vagy pajzsán térhet haza, de még haláltól sem rettent vissza. Hús hússal, acél acéllal fog küzdeni, mint a régi időkben, amikor a küzdelemnek volt célja. Amikor az emberek még ismerték a becsületet és kézitusában méretettek össze. Két férfi egymás ellen fog harcolni egy asszony kegyeiért, kit mindketten egyformán szeretnek. Bátran és tisztán, csalás nélkül. A kíméletlen harag által ösztökélve egyenesen Antiphón háza elé lépett s ott lecövekelve várakozott az esőben. Szoknyájából leszakajtott egy darabkát és fegyverének hegyére tűzte, majd kelevézt vállához emelte és teljes erejéből az ajtó felé hajította. A hajítódárda rugózva beleállt a fába. Ottomár diadalittasan felordított:
- Gyere ki Zeusz szülötte, Antiphón Euterpé! Küzdj meg velem, mint férfi a férfival! A Sztüx vizére esküszöm, hogy megöllek! Öltsd magadra újra a vértezeted, s állj ki ellenem, ha valóban szereted az Én Asszonyomat. Irgalmat nem ismerő haragom lesújt rád mindenképp! – a férfi köntösét összefogva jött ki a házából, az ajtóból kihúzta a dárdát és a ledobta. A hidegtől meggémberedett ujjakkal a balkonra támaszkodott és leszólt:
- Őrült vagy Ottomár. Én már levetettem a vértemet, dobd hát el te is az ostobaságod. Gyere fel, igyál velem és Európéval. Emlékezzünk meg régi jó barátságunkról és felejtsük el a haragunkat. Tegyük félre a különbözőségeinket és jussunk egyezségre civilizált emberek módjára. Döntessék el a kérdés úgy, ahogy ma illik és nem úgy, mint a régi vad időkben. Döntsön közöttünk a Nő, hiszen jobban ért a szerelemhez, mint akármelyikünk! – Ottomár sötéten nézett rá, válaszra sem méltatva kiköpött. Így szólott:
- Elpuhultál Antiphón, nem vagy jobb, mint a fehérnép. Zenélgetsz és azt hiszed tiéd a világ, de tévedsz barátom. Gyenge vagy és gyáva, mint a nyúl. Ki tudja milyen porral vagy ármánnyal mérgezted meg az én Európém, aki már bizonyára melléd állt. Bizonyítsd be, hogy férfi vagy, gyere le és küzdj velem vagy én megyek fel és akkor haragom nem ismer majd könyörületet. A véredben fogok hálni. Ha pedig nőm nem lehet enyém, hát válts meg a szenvedéseimtől! – Antiphón még szorosabbra húzta a köpönyegét és következőképpen válaszolt:
- Látom nem tágítasz. Ha meg akarsz halni, hát halj meg ostobán! Ottomár annyi a világban a szépség. A szelek muzsikája és a fák növekedése. A gyerekek zsibongása, a bor és a mámor. A művészetek és a nyelvek világa. Ki értene náladnál jobban ezekhez? Miért nem gondolkodsz magadhoz méltón? Ám legyen hát kívánságod szerint. Felöltözöm még egyszer utoljára és felkoncollak. – Ottomár felkacagott.
- Félórát kapsz, hogy lejöjj, s ha nem látlak a csarnokban, amint az óra éjfélt üt, megfutamodásnak veszem és üldözni foglak. Gyere a csarnokba, amely egyben lesz sírod és új bölcsőd is. Hellász népei körülveszik majd a holttestedet és véredtől szennyezett pajzsodra vesznek. A vállukon visznek, meglásd, de neked már nem lesz oly dicsőséges a halál. – Ilyen patetikus szavakkal végződött a két férfi disputája. Antiphón mögött hangosan csattant az ajtó. Csókot lehelt az elefánt ajkaira, hátradobta a köntösét. Felhúzta a nehéz felszerelését, pajzsán Gorgó kopott arcképével. Az istállóból előhozatta a lovát és a csarnok felé vágtatott. Arcát csapkodta a fagyos szél és jéghideg eső. Lova fújtatott és prüszkölt. Szemeit csak résnyire tartotta nyitva, hosszú szempilláiról leperegtek az esőcseppek. A csarnok felől a tömeg ujjongása hallatszott. Futtában leugrott a paripájáról és könnyű léptekkel belépett a küzdőtérre.
- Eljöttem hát Ottomár. Gondold meg még egyszer, valóban használni akarod-e ellenem a fegyveredet, vagy megbékélhetünk végre és hagyhatjuk a gyerekeknek való játszadozást? – Ottomár a fejét rázta.
- Engem nem nőből faragtak, nem hat rám a hízelgésed. Fölösleges bármit is mondanod. Közönségünk olyan küzdelemre vár, mint amilyen a hősi időkben volt, attól tartok, hogy nem tudom, majd kielégíteni őket. Az ember erőszakos volt és az is maradt, ilyen a mi természetünk.
Kezdetét vette a küzdelem. Sajnos nem értek ilyesféle gyermetegségekhez, hiszen engem Zeusz nyugodt természettel áldott meg; megpróbálom mégis a legjobb képességeim szerint érzékeltetni a harcot és kielégíteni a mohó olvasók mélyen titkolt vágyait.
A két férfi ordítva megindult. Szemükben nyoma se volt a félelemnek, mivel szívük telve volt becsvággyal és a szerelemes férfiak hevességével. A csarnok közepén összeértek. Lándzsáikkal egyszerre döftek. A két apró penge a pajzsoknak ütődött, szikrákat hányva lepattant róluk. Az ütés alatt mindkettejük megremegett, az izmok hullámoztak, izzadságcseppek gördültek végig rajtuk. Antiphón ügyesen suhintott a fegyverével, de Ottomár olyan fürgén elhajolt, akár egy antilop. Szúrt. A penge visítva hasította a levegőt. Antiphón az utolsó pillanatban húzta maga elé a pajzsát, a lándzsa azonban makacsul beleékelődött. A zavart kihasználva, Ottomár fordított egyet a fegyverén és kicsavarta a pajzsot Antiphón kezéből, aki erre a földre esett. Ottomár felülkerekedve ellenfelén csapkodni kezdte a rövid kardjával, de Antiphón ügyesen védekezett. Lándzsájára támaszkodva felállt és gyors döfésekkel harcolt. Ottomár, pajzsát szorosan tartva, kivédte a csapásokat, mint egy bronzszínű fal menetelt előre és sarokba szorította Antiphónt. Az ütések csattogtak a pajzsán, aztán a megfelelő pillanatban kicsapott s kettévágva a dárdát. A fa nagyot reccsenve széttörött, a nyelétől elválasztott penge vízcseppeket kavarva a sárba hullott. Antiphón kihúzta a fringiáját és lecsapott. A két penge hangosan pendült egymáson, az acélon végigfutott a férfiak ereje. A közönség felállva tapsolt. Az elefánt mosolygott, de őrá senki nem figyelt. A két férfi egymás arcába fújtattak, orruk vége szinte összeért. Ottomár vicsorított és arcul köpte ellenfelét. Eltávolodtak egymástól. Oldalazva köröztek, méricskélték egymást és vártak. Egész testük remegett, karjukon, hasukon kisebb vágások éktelenkedtek. Antiphón haja, nemezzécsomósodott fürtökben bomlott a hullámzó hátára. Ottomár szemei vérben forogtak. Nem beszéltek, még csak hangot se adtak. A feszültség szinte tapintható volt. Ottomár újra lecsapott. A penge egy hüvelykkel futott el az ellenség szíve fölött. Antiphón kihasználta ellenfele lendületét és a kardját belemélyesztette Ottomár gyomrába. A vértezet csikorogva átszakadt. A test megrándult, s a férfi felordított fájdalmában. Ráborult Antiphón vállára. Antiphón megforgatta benne a kardot, amelyet egészen a nyeléig szúrt Ottomárba. Könnycseppek csillogtak a szemében. Néma megbocsátással kihúzta a kardját, de ő is megmerevedett. Ottomár a mezítelen hátába mélyesztette a kardját és felhasított egészen a válláig. A két férfi ölelkezve összeestek. Vérbe fagyva térdeltek egymás elé.
- Mit se változtál a küzdelmedben Ottmár. – Ottomár szájából mélyvörös vér bugyogott elő.
- Halottak vagyunk mindketten, mert az Istenek így akarták. Ég veled, boldogtalan világ! Most két jó barát egymás vállán távozik e világból. Meghalunk kedves Antiphón, közelg a vég. Imádkozzunk az Istenekhez, hogy halálunkkal visszaálljon a világ rendje. Most is emészt a méreg, de mi lesz így Európéval?
- Megtalálja a maga párját, ne félj. Legyenek övéi a mi haldokló, utolsó szavaink és távozzunk el közös boldogsággal a szívünkben, mint Ottomár Kleió és Antiphón Euterpé a történet hősei.
Előbb Ottomár dőlt hátra, majd Antiphón hullott vérbe fagyott testére. Így ért véget a Szerelmesek harca, két halottal és két élővel. Ahogy a tömeg széjjeloszlott, s az elefánt egyedül maradt a csarnokban, lement a holtestekhez és megállt előttük. A vérüket elmosta az eső. A sarokból előlépett a harmadik esőcsepp, aki türelmesen kivárta, hogy idő kitisztuljon. Az esőzés elállt, vastag pelyhekben esett a hó. Ictus Thália és Európé, a rózsaszín elefánt, egymás vállába karolva táncot jártak a férfiak teste fölött. A szűz hólepel már egészen beborította az alakjukat, amikor megfagytak. A csarnokot lassan ellepte a hó.
Azóta az idő rozsdája bevonta a kőbe fagyott, táncoló alakokat s már csak kevesen emlékeznek szomorú történetükre.
*Kleió: A történetírás és a heroikus költészet múzsája. A név jelentése: „Elbeszélő”.
*Euterpé: A lírai verselés és a zene múzsája. A név jelentése: „Gyönyörködtető”.
*Thália: A komédia és a színház múzsája. A név jelentése: „Jókedv”.
*Euterpé: A lírai verselés és a zene múzsája. A név jelentése: „Gyönyörködtető”.
*Thália: A komédia és a színház múzsája. A név jelentése: „Jókedv”.
2011. március 31., csütörtök
2011. március 28., hétfő
2011. március 15., kedd
2011. március 7., hétfő
2011. március 6., vasárnap
The Lost Thing
Ez nyerte Legjobb Animációs Rövidfilmnek járó Oscar díjat. Érdemes megnézni, mert pompás ötletek vannak benne és a kivitelezés is fantasztikus. :)
2011. március 5., szombat
Zenittől Nadírig
A zeniten még halványan pislognak a csillagok, hátterükben sötét az ég, mélyen alattuk szürkéskék felhők úszkálnak. Lentebb előbújnak a legmagasabb fák reszkető ágai, s ahogy a tekintetem lejjebb kúszik, válnak egyre sűrűbbé. Összefutnak a száz éves törzsbe, amely bátran megvetette a gyökereit a talajba. Madarak csicseregnek, pittyegnek, trilláznak, huhognak, kárognak. Ismétlődve, folyamatosan, mint egy égi kórus, hajnali litániájuk szűrzavarosnak hangzik, mégis, énekük legmélyén különös harmónia uralkodik. A felkelő nap első sugarai megvilágítják az egybefüggő felhőréteg alját, olyan, mint egy égre boruló merített papír. Itt-ott szakadások és apró lyukak szabdalják. A templom tetején, az aranyos fényű kereszten egy varjú üldögél. Az épület felkarcolja az eget, sötéten nyújtózik még a kilátó felé is. Alantabb a burjánzó bokrok és cserjék övezte, Tobakosok keresztje áll; kettévágja a képet. A távolabb, a horizonton, dombok és egy kémény hullámzik. A keresztlábán üres pezsgősüveg és hanyagul odavetett cigi hever. Amikor tekintettem még lejjebb téved előbújik a cipőm orra, majd a lábam és végül a lassan emelkedő mellkasom; szövet, vászon és hasított bőr keretezi a kép alját. A nadíron egy macska tekereg, át a lábaim között a sáron, le az utcán.
2011. március 2., szerda
Hír
Mélyen tisztelt Olvasók!
Örömmel jelenthetem be, hogy elkészültem a legújabb írásommal, amelyet azonnal be is küldtem a 34. Kárpát-medencei diákírók, diákköltők irodalmi pályázata-ra, ezért nem tölthetem fel ide, amíg a pályázat folyamatban van; azonban az érdeklődöknek szívesen elküldöm e-mailben vagy hasonló úton.
E-mailem: krizbaid@gmail.com
2011. február 20., vasárnap
2011. február 19., szombat
Célimène levele Arsinoéhoz - A Mizantróp
Az első szó jogán!
Ha emlékeztek alig egy hónapja töltöttem fel a Pygmalion-EPILÓGUS-t, amelyet a Radnóti Színház pályázatára írtam. Nos itt a folytatás. A mostani a Katona József Színház jegyében telt. Moliére Mizantrópját kellet kiegészíteni (remélem mindannyian olvastátok) az alább látható írással. Bevallom őszintén, nem szerettem ezt a feladatot és a nem rég megérkezett harmadik forduló se kecsegtet sok jóval, de most már végigcsináljuk. Íme:
Kedves Arsinoé,
Félretéve minden különbözőségünket és felülemelkedve összetűzéseinket, messziről kerülve a felesleges szócséplést és pocskondiázást, szeretném felfedni Alceste iránt táplált érzéseimet, s tisztán megvallani Neked fájdalmas döntésem igaz okait. A teljes igazságra szorítkozom, akár hajdan a nagy krónikás, Jean d'Auton. Neked írom levelemet, tisztelt Arsinoé, kinek egyenessége és becsülete Alcestéével vetekszik, mert tudom, hogy benned megértő barátra találhatok. Ostobaságból, elvakult hiúságból és merő dölyfből téged elutasítottalak s őszinteségedet félreismertem. Tanácsadásodat támadásnak véltem, és jó híredet a hátad mögött leromboltam, szarkazmussal válaszoltam neked, holott Te valóban csak a javamat akarván osztottad meg velem baráti észrevételeidet. Vakságból nem láttam, hogy mikor rólam mondtál véleményt, csupán tolmácsoltad azt, amit a képmutató, fűnek-fának hajbókoló, ámbátor mégis fennkölt tekintélyek nem mertek a szemembe mondani. A hazugságokkal letakart szóbeszéd függönyét kíméletlenül letépted, és szemem elé tártad a valóságot. Ezúton kívánok bocsánatot kérni Tetőled. A szégyen pírja most is, miközben e levelet írom, elborítja az orcámat; nincs merszem megjelenni előtted, azon bírálat után, melyet gyámoltalan kislány módjára a fejedhez vágtam. A becsületeden soha nem esett csorba, s minden szavam csak az akkor érzett dühből jött. Tudom, a hízelgéssel nem sokra megyek nálad; okosabb és érettebb nő vagy annál. Nem érdemlem figyelmedet, mert csupa hiba és bűn vagyok, míg a Te fényedet semmi erkölcstelenség, kevélység nem piszkítja. Bár haragodat teljes mértékben megértem, mégis arra kérlek, hogy olvasd el a levelemet, amelyet én az igazság tintájával írok, és nyoma sincs benne szemfényvesztésnek. Miután legjobb képességeim szerint tisztáztam ezt, szeretnék rátérni az előbb említett, de levelem másodlagos okaként említhető témájára.
Ahogy bizonyára Te is jól tudod, végleg szakítottam Alcestével. Az elmúlt napokban a szokottnál is kibírhatatlanabbá vált, kezelhetetlen dühkitörésekkel, erőszakossággal s abnormális hevességgel támadott rám. Hirtelen ősz haja ritkulásnak indult, szemében a kétségbeesés és az őrület fénye csillogott. Alceste azt mondta, a vágytól sebzett szív mindent magának akar. Férfiban nem láttam nála irigyebbet; féltékenysége az egész világra kiterjedt, még egy ölebbel is perlekedett, ha ránéztem arra, vagy tomporát lapogattam. Minden lehetőséget megragadott, hogy hűtlenségen érjen, és minden alakalommal sértések és szitkok egész tengerét zúdítsa rám, gyűlölködésbe és ordítozásba hajló veszekedésbe kezdjen velem. Elöntötte az epe, ha velem beszélt és értelmetlen haragra gerjedt, káromló szavakkal dobálózott. Minden tanácsomat visszautasította, ellökött magától. Esze azt mondta, szakítsunk, de szíve vágyakozott reám és nem hagyott el. Úgy tartotta, hogy vétkeiért bűnhődik a szerelmében. Állandóan ellentmondásokba keveredett, még saját magával is. Egyedül állt az egész világgal szemben, porrá zúzta az eszméket, senkivel nem egyezett, nem kötött kompromisszumot, nem értett szót és konok volt, mint egy öszvér. Ezt a megaláztatást nem bírtam tovább. Arra gondoltam, hogy orvoshoz kéne mennie. Összesúgtak a hátunk megett, azt mondták őrült, és tőled azt is megtudtam, hogy becsületemen is csorbát ejtett.
Kezdtem úgy érezni, hogy már nem szeret, s csak azért tart maga mellett, hogy kitöltse rajtam a haragját; szerelmével úgy kínozott, mint egy szálka, ami egyre mélyebben az ember húsába fúródik. Alceste senkit sem kedvel, még önmagát sem. Együtt és külön gyűlöl mindenkit, megveti az emberi nemünket és az egész századot, amelyben él; úgy viselkedik, mintha a világ erkölcsbírája volna. Mindent túlfokoz, szélsőséges, fekete-fehér világában ő az egyetlen király. Irgalmat nem ismerve ostorozott engem az eszméivel és mélyről jövő sötét gyűlöletével, amit érzett még a barátja, Philinte, iránt is. Mindenkit támad, ha bírálja, ha dicséri. A vita, mint egyetlen éltetője, egész életét körbeszövi. Megelégeltem könyörtelen őszinteségét és a végletekig torzult igazságérzetét, amellyel mindenkit csak maga ellen fordított. Még azt az elvarázsolt szonettírót, Orontét is, aki csupán a verséről kérdezte őt. Mint a csonton acsarkodó veszett kutyák, úgy tépkedtek kétfelé. Fojtogattak, marcangoltak s én, akár valami élettelen rongybaba, tűrtem és tűrtem a végsőkig, majd felébredtem. Persze, megkérdezhetnéd, hogy miért tartott ennyi ideig a felismerés. Alceste mindig is ilyen volt: makacs, heves, önfejű és vad. Soha nem hízelgett, nem hajbókolt. Bevallom, egy ideig szórakoztatott a teatralitása, nagyokat a kacagtam azon, hogy haját tépve felkelt a hazugság és a század embere ellen, tisztára, mint egy középszerű dráma címszereplője. Bohóckodásnak tűnt az egész. Úgy szerettem, ahogy volt, mint egy buja kislány. Igaza volt, mert ez a szerelem fonákja: Aki szeret, minden hibára talál enyhítő nevet. Rózsaszín ködön keresztül láttam őt és nem láttam attól, ami a szememet fátyol alá vonta. Átkozom magam, amiért ilyen szerelmes voltam. Alceste soha nem szakított eszméivel, mentől durvábban öntötte rám erőszakos bölcsességeit, annál visszataszítóbbá és embertelenebbé vált. Ekkor határoztam úgy, hogy el kell vágni e borzalmas kapcsolatot. Fiatal vagyok, nem szabadott hagynom, hogy bekebelezzen egy férfi, ki őrületében többé nem ismer határt.
A többit már tudod, hiszen ott voltál, amikor a márkik a többiekkel együtt felolvasták a leveleiket. Milyenek is lennének az asszonyok, ha nem játszadoznának, és nem lennének ravaszok, mint a róka? Tudom, hogy tettem förtelmes, de szabadulnom kellett mindenkitől. Remélem, figyelmesen olvastál és megbocsátasz az ostobaságomért. Alceste elment és jobb is így a világnak, amely nem bírja el őt.
Megértéseden bízva, őszinte barátsággal,
Célimène
Ez a bejegyzést tekintve mit sem számít, de mindenki örömére a Radiohead ma kiadott egy új albumot, ami szanaszét veri a világot. :)
2011. február 6., vasárnap
2011. február 5., szombat
Egy cseppnyi Tavasz
Ahogy befejeztem a remek Thomas Mann könyvet, papírfecniket tűztem a lapok közé, gyorsan, mielőtt elfelejtettem volna a jól hangzó sorokat; teljes elégedettséggel és széles mosollyal az arcomon feltekintettem a könyvhátlapjáról. Napsütéses, felhőtlen kék égboltozatú, sárgálló szénabálákkal tarkított mező nyújtózkodott a hegyekig. Lehunytam a szemem s az ég felé fordulva hagytam, hogy a napsugarak pirosra színezzék az arcomat. Szentendrén kipattantam a vagonból, szívemben boldogsággal és fejemben igazi megnyugvással. Hanyagul összegomboltam a kabátomat, alul is felül is kikandikált a zakóm. Sálamat levetve lóbáltam körbe-körbe a levegőben. Enyhe szellő fújdogált, hűvös ujjaival játszott a nyakam körül. Fagylaltgombócok módjára, nap rágta hóbuckák olvadoztak, ahogy apám így mondta volt: "Itt a Tavasz és jól elintézte a Telet". Madárcsicsergés kísért a Főtérig. A város lustán kavargott, itt-ott szerelmes párok és lézengő ifjoncok kószáltak nevetgélve. Arra gondoltam, hogy a medve kinézett a hegyi barlangjából és kacagva gurult le lankán egészen a völgyfenékig, megfürdőzött a sebes folyású patakban és vizet prüszkölve megrázta magát. A tavaszi édesség átitatta a várost.
2011. január 29., szombat
Környülállás
Szóval az a helyzet, persze semmikép sem biztos, mert ebben a Világban semmi nem az, de elképzelhető lehetne, nyilván közel sem annyira, mint, akkor, úgy és ahogy. Meg ugyebár ott van például az a dolog, ami csak nagyjából, tehát megközelítőleg sem az, amely volt vagy lesz. Érted, a célzást, igaz? Vagyis amit csinálsz meg mondasz, mert nyilvánvalóan végtelenül eltérő mindkettő, de korántsem sem rossz értelemben, azok nem száz százalékig megfelelőek pont ide és pont mostanra. Csak annyit akarok mondani, hogy nem úgy mennek itt a dolgok és tudniillik, merre hány méter, nem vagy te Csekonics báró meg a társai, ismered a dörgést. Csakhogy már itt a vége, ugyan el sem kezdődött, de hát tudod te jól, okos fiú vagy és nem bőszülsz föl, így megy ez manapság, amikor az ember nem találja a szavait.
2011. január 27., csütörtök
A Tér közelében
Két munkás állott a sikátor szájában, az egyik a falat támasztva cigizett, egy ideig nézte a másikat, majd így szólt:
- Ne kapirgáljál, így soha nem végzünk. Várjál, megmutatom.
Megmutatta, de az ásó megmakacsolta magát és tovább szántotta a köveket.
- Ne kapirgáljál, így soha nem végzünk. Várjál, megmutatom.
Megmutatta, de az ásó megmakacsolta magát és tovább szántotta a köveket.
2011. január 23., vasárnap
2011. január 22., szombat
A füzet királyai
Már rég volt feltöltve akármilyen rajz, de ennek meg voltak a maga okai, amelyek irrelevánsak a Vadnyugati Gazfickó, a Paranoid és Alceste, a Mizantróp szempontjából. 2011. január 21., péntek
Idegen Ismeretlen Imázsa
És akkor a megígért poszt:
"folyik... esik szét a levegőben. lassan porlad fadarabok lepattogzott ajtófélfák maradványai robbannak, zuhannak lefelé a véget nem érő gyökértelen erdő felett. nem látni hová esnek mert köd áll a fák felett. azt sem ahonnan esik. csak esik. esik mintha eső lenne. lélekeső. emberi életekből desztillált eső. egy parányi rovarként szétkenődő álom. és egy kortalan felleg. egy égbolt ami az egészet megvédi a hülyeségektől.
"folyik... esik szét a levegőben. lassan porlad fadarabok lepattogzott ajtófélfák maradványai robbannak, zuhannak lefelé a véget nem érő gyökértelen erdő felett. nem látni hová esnek mert köd áll a fák felett. azt sem ahonnan esik. csak esik. esik mintha eső lenne. lélekeső. emberi életekből desztillált eső. egy parányi rovarként szétkenődő álom. és egy kortalan felleg. egy égbolt ami az egészet megvédi a hülyeségektől.
kitágulnak a vonalak. hangok lesznek belőlük. minden olyan összegyűlik most egy pontba ami eddig soha. nem különleges pillanat. nem megkomponált érzés.
és amikor már minden véglegesen önmagába fordult és elérte a végső szingularitás ismétlődésének lehetetlenségét, meghal a valóság. és utána az idő is elpusztul."
Az eredeti megtekinthető:
Akármi is légyen a célja a nemrégiben megjelent ismeretlenemnek, ez a képe pompásra sikeredett. Ez úton is szeretnék gratulálni neki.
Nem gondolom, hogy mindenki ilyet írna, de biztos vagyok benne, hogy jól is elsülhetne, ha leírnátok az impresszióitokat a bejegyzéssekkel kapcsolatban. Ilyen módon az írás új értelmet és jelentést kaphatna. Kiteljesedhetne és kilépne az általam kreált határokon kívülre. Sok sikert!
2011. január 20., csütörtök
Tér
Úton, útfélen hat centiméter átmérőjű, tizenöt méter hosszú, fekete műanyag csövekbe botlok. A Főtér elázott a kihordott sártól, mésztől és a több millió éves földkéregtől. A látvány igazán apokaliptikus ezekkel kígyószerű testek és vizesárkok szabdalta téren. Az ónos eső lustán csepeg, innen-onnan kutyavakkantás, vízzubogása hallatszik, egyébiránt csend üli a várost. A templom harang szaggatott kondulásai felet ütnek.
2011. január 15., szombat
Pygmalion-EPILÓGUS
Az első szó jogán!
Miután eleget betegeskedtem, szeretném megosztani veletek az első jelenetemet. Egy négyfős csoporttal jelentkeztünk a Radnóti Színház pályázatára. Az első fordulóban (most kaptuk meg a másodikat) az volt a feladatom, hogy Epilógust írjak G.B. Shaw Pygmalion című darabjához, amelyet talán többen úgy ismertek, mint a My Fair Lady. A dráma alapján készült a film. Nem vagyok benne biztos, hogy szabályos-e a feltöltés, de most az egyszer kivételt teszek. Talán nem fog sokat mondani ez az egész, de én büszke vagyok rá. Jó olvasást.
Évekkel később, reggel tíz óra negyvenöt perc. Dolgozószoba a Wimpole utcai lakásban. Kint szürke az idő, a lusta esőzés már hetek óta tart. A nappalok és az éjjelek egybemosódnak, mindig sötét van. A londoniak otthonaiban nézik a szitáló esőt, üres tekintettekkel bámulnak ki az ablakokon. Az utcán kevesen tartózkodnak, egy koszos virágáruslány letámadja a fedél alatt várakozókat, akik kétségbeesve intenek taxiért, mindhiába. Szokásos londoni ősz. A toronyóra három rövidet üt. A dolgozószoba olyan, mint egy vadállat barlangja. A három, utcára néző ablak kitörve, beáramlik rajtuk az utca morajlása és beesik az eső. A sarokban álló lapos íróasztalon papírok és műszerek összevisszasága uralkodik. A szoba egyetlen fényforrása, egy öreg gázlámpa, amely haloványan pislákol, félhomályba vonja a szobát. Az életnagyságú fej keresztmetszete darabokban hever a földön, a viaszlemezekkel együtt. A kandalló előtt álló, rozzant bőrfotelt vastag cserge borítja. Nem emlékeztet a régi önmagára. A kandallón álló óra nem jár, ráférne egy javítás. Csend üli meg a szobát.
Az újságállvány eltűnt.
A középső ajtó másik oldalán feldőlt szekrény, keskeny fiókjai kiborogatva, értékes tartalmuk a zongorához hajigálva. A telefonkönyv lapjai betakarják a szekrény maradványait. Az oldalfal illusztris zongorája magányosan áll, már régen nem ültek hozzá. Lehangolódott, rézpedáljai elgörbültek. Hosszú padján gyűrött, durva szövetkabát, amely megbarnult a használattól, Isten tudja, milyen színe volt régen. A csemegés tál is üresen mereszti széles száját plafon felé, mindössze egy penészes narancs egyensúlyoz a zongora sarkán. A falakról eltűntek a Piranesi metszettek, csak téglatest alakú, világos lenyomatuk maradt a helyükön. A képek felhasogatva a kandallónak támaszkodnak. A férfi szobájának bútorzata egy hatalmas falat beborító tükörrel gazdagodott. A hiúság tükrével, amely – ellentétben a szoba többi bútorával – fénylik a tisztaságtól. Gazdagon díszített, aranykeretes Viktória-korabeli tükör. A szoba közepén, a romlott ételekből és gyűrött papírokból összegyűlt dombocska tetején Henry Higgins fekszik. Kifacsarva, mint valami rongy. Kezeit és lábait szétvetve mosolyog, haja zsíros csomókban omlik a földre. Pepita mintás zakót, rózsaszín inget és elvékonyodott bársony pantallót visel, amely feketére kormosodott az utcától. Vigyorgó arca borostás, mélyen ülő, táskás szemei csillognak, mintha lázas lenne. A megtört tudóstípus, akit valaha szenvedélyesen érdekelt minden, ami tudományos módszerrel tanulmányozható, de már eljárt felette az idő. Önkéntes száműzetésbe való menekülése felemésztette szikrázó elméjét. A hangos, gyermeteg férfi megöregedett, aligha természetes módon, korán megőszült. Kilátástalanul a jövőjén gondolkodik, mert tudja, hogy már nincs jövője. Mindenki elhagyta, még Pickering ezredes is, aki a legtovább bírta összeférhetetlen, ingadozó kedélyállapotait. Közönyös arccal fürkészi a felhullámosodott tapétát, aztán rezignáltan feltápászkodik, a lapos asztal alá rúgja papucsát. Ügyetlenkedve átlépi az üveghalmot és a tükör elé áll.
HIGGINS
(ujjaival a haját fésülve szórakoztatja magát) Hűű-ű-ű. E'fogyót az itóka, meg nem állt az esső. Hógyan mennyek le?
TÜKÖR HIGGINS
(utánozva Higgins beszédét) Hűű-ű-ű … Óllyanak, aki ilyen zajjokat adik ki a tó'kán, nincs joga éllni. Hát embör maga, he!?
HIGGINS
(lesújtva morfondírozik, könnyes szemmel nézi a tükröt) Ki túd számot adni, hó' mit cselekszik? Hát ha számot adnók nem's cselekednénk.
TÜKÖR HIGGINS
(előkelően szól, sötéten néz Higginsre) Elmés, de mit érsz vele, ha már senki sem hallgat meg? Nézz végig magadon, ezzel a dialektussal soha nem fogsz kiszabadulni a sárból! Tudod, kire emlékeztetsz?
HIGGINS
LIZA
Higgins? (hitetlenkedve nézi a lesoványodott, sárga arcú idegent, aki úgy tűnik, mintha száz éves lenne)
HIGGINS
(arca úgy ráncolódik össze, mint a víztükör, mikor kavicsot dobnak bele) Visszajött? Megszabadult az ostoba fajankótól?
LIZA
(arca dacos, szembeszállna vele, de rögtön meggondolja magát és alázatosan válaszol) Nem. Együtt vagyunk Freddyvel, gondolkozunk a gyereken. Behív vagy legyek illetlen?
HIGGINS
(hanyagul vállat von, és széles karlendítéssel betessékeli a szobába) Szemtelen fruska! Nem látja, hogy indulni készültem? Miért nem maradt a virágaival?
LIZA
Freddy hazament Earscourtba. (végignéz a szobán, szeme megakad a tükrön) Szent Isten, mi történt itt? Hol van Pearce-né? Maga részeg? Érzem a leheletén.
HIGGINS
Addig példálózott Pickeringgel, hogy elbocsátottam. Pickering biztosan alkalmazta.(kisgyermekek sértettségével szipog)
LIZA
(fejét csóválva) Hol van az ezredes?
HIGGINS
Pickering? Az egy gyáva, infantilis alak. (becsukja az ajtót és leül a zongorához) Meglepően rég volt itt, megunta, hogy körülöttem lábatlankodjon? Amint látja, munkában vagyok. (felpattan és türelmetlenül járkálni kezd)
LIZA
(háttal Higginsnek, arccal az ablak felé, filozofikusan nézi az ablakokon tátongó lyukakat) A kezdeti anyagai nehézségek ellenére jól megy a virágüzlet. (láthatólag nem elégedett Higgins válaszával, hátrapördül) Mi ez az egész?
HIGGINS
Igazán? Mondhatnám, hogy örülök. (elvigyorodik) De jól tudja, hogy nem bánhatok magával úgy, mint egy királynővel.
LIZA
Maga is tudja, hogy már nem az a koszos virágáruslány vagyok, aki doveri akcentussal beszél. Ha látná magát … (felszegi a fejét és megvetően nézi Higginst)
HIGGINS
Mindennap látom. Hát nem csodálatos ez a tükör? Viktória-korabeli, megboldogult anyám hagyta rám … mindig tudta, hogy mire van szükségem. Isten nyugosztalja. (sértetten elfordul)
LIZA
Bűz van, úgy érzem magam, mintha a régi lakásomban lennék, amit elleptek a patkányok. Nem látja, hogy mennyire egyedül van? Henry Higgins kikészült (lehajol, kisujjával felemeli a papucsot és Higgins elé dobja.) Most már senki nincs, aki hordja maga után. Látom mit ér nélkülem …
HIGGINS
(kihívóan felé lép) A pimasz mindenit. Hogy merészel engem becsmérelni, azok után, amit magáért tettem? Nincs joga hozzá! Ön tett engem tönkre, ön az oka mindennek. Kifelé, vagy esküszöm, megfojtom. Megállok a lábamon, nem kell senki segítsége. Nem bújok senki háta mögé! (dühösen ordít)
LIZA
Lehetetlen alak. Nem is fog segítséget kapni, amíg ilyen. (mereven áll a helyén)
HIGGINS
Ostoba. Magával ki törődik? (fenyegetően rázza a karját, körmei véres félköröket vágnak a tenyerébe)
HIGGINS
(elereszti a füle mellett és folytatja) Hát nem érti?! Én jól vagyok így! Maga pedig újra ostoba lett amellett a fajankó mellett, igaz? Virágbolt? Köpök rá. Én királynőt faragtam magából és maga szánalmas virágboltot nyit! Nevetséges. (kiköp) Én nem fogok úgy táncolni, ahogy maga fütyül!
LIZA
Mit tud maga Freddyről? Semmit. Ön olyan, mint egy kamasz, akit meg kell nevelni. (lemondóan sóhajt) De, ahogy elnézem már menthetetlen.
HIGGINS
Nevelni? Buta liba, mit tud maga a gyerekekről? Hisz még az anyja se volt igazi! (diadalittasan felkiált, nyála fröcsög a plafon felé.)
LIZA
Csúfolódik. Tudom, hogy mit akar elérni, de nem fog menni. (elgondolkozva nézi a szemétkupacot)
HIGGINS
Ne forduljon el. Hallja? Az apja elmondta nekem. Soha nem vette el a nőt, akire az anyjaként nézett. (szeme villog, zsebreteszi a kezét s görnyedten bámul Liza arcába, aki még mindig a szemetet vizsgálja, majd félresöpri haját és Higginshez fordul. A pillanatnyi csönd újból megtölti a szobát, hallani, hogy a torony óra delet üt és az eső rázendít.)
LIZA
Tudja, ráférne a szobára egy takarítás, de most nincs időm, vissza kell mennem a virágboltba. (óvatosan körbejárja a szobát és megáll a tükör előtt)
HIGGINS
Áhá. Nem tudta mi! Milyen érzés, he? Az egész élete hazugság. (Kacag, sőt visítozik, mint a malac, amit a vágóhídra visznek)
LIZA
Szép tükör. Mit mondott honnan kapta? Az anyjától? Hol a régi zongora, amin Pickering ezredes megtanított játszani? (körbenéz)
HIGGINS
(kétségbeesetten jobbra-balra ugrálnak a szemei) Kifogtam magán. Az én elmém dicső, ön pedig ostoba tyúk. Semmit nem ért az én szellemi tanításom! Hallja?!
LIZA
Itt van. (A zongorához lép, lesöpri a tetejét. Tanulmányozza a pedálokat, ujjai egyenletesen járják a billentyűket, egy Mozart darabot játszik) Hamis, de megjavíthatjuk. (feláll)
HIGGINS
Milyen gyenge és törékeny maga, mint egy kristálycipellő. (láthatólag egyre idegesebb)
LIZA
Én megyek Higgins. Azt hiszem, eleget láttam. Nem tudom, mikor jövök legközelebb, de nem leszek egyedül. (átlépve egy elhányt üveget az ajtó felé veszi az irányt)
HIGGINS
Nem mehet csak így el. Rám van utalva, az én teremtményem. Az én szobrom! Maga az enyém!(csoszogva követi Lizát)
LIZA
Nem. Már nem. (lenyomja a kilincset, az ajtóból hátrafordul és a kezét nyújtja)
HIGGINS
Menjen csak. Menjen a virágboltba, én nem kívánok szerencsét. Romba fog dőlni, ellepik a sáskák. Fattyú!
LIZA
(látván a visszautasítást, lemondóan köszön és elsiet a lépcsőn)
HIGGINS
Haljja-e? Nem húszhat el ijen eccerűen. Maga nyavalyás! Nem hagyhat itt egyedűl … Hűű-ű-ű! (dörömböl az ajtón, majd térdre rogy)
Mennydörgés hallatszik, viharosra fordul az idő. A hatalmas tükörben mosolyogva álldogál a lidércnyomás, nézi az ajtó előtt térdepelő férfit. Henry Higgins magába roskadva, elkeseredetten zokog és ordít, miközben legördül a függöny.
A szöveg nem kapcsolódik a történethez, de marha jó ez a zene. :) Mellesleg megjegyezném, hogy ez volt a 200. bejegyzés. Hurrá!
Miután eleget betegeskedtem, szeretném megosztani veletek az első jelenetemet. Egy négyfős csoporttal jelentkeztünk a Radnóti Színház pályázatára. Az első fordulóban (most kaptuk meg a másodikat) az volt a feladatom, hogy Epilógust írjak G.B. Shaw Pygmalion című darabjához, amelyet talán többen úgy ismertek, mint a My Fair Lady. A dráma alapján készült a film. Nem vagyok benne biztos, hogy szabályos-e a feltöltés, de most az egyszer kivételt teszek. Talán nem fog sokat mondani ez az egész, de én büszke vagyok rá. Jó olvasást.
Évekkel később, reggel tíz óra negyvenöt perc. Dolgozószoba a Wimpole utcai lakásban. Kint szürke az idő, a lusta esőzés már hetek óta tart. A nappalok és az éjjelek egybemosódnak, mindig sötét van. A londoniak otthonaiban nézik a szitáló esőt, üres tekintettekkel bámulnak ki az ablakokon. Az utcán kevesen tartózkodnak, egy koszos virágáruslány letámadja a fedél alatt várakozókat, akik kétségbeesve intenek taxiért, mindhiába. Szokásos londoni ősz. A toronyóra három rövidet üt. A dolgozószoba olyan, mint egy vadállat barlangja. A három, utcára néző ablak kitörve, beáramlik rajtuk az utca morajlása és beesik az eső. A sarokban álló lapos íróasztalon papírok és műszerek összevisszasága uralkodik. A szoba egyetlen fényforrása, egy öreg gázlámpa, amely haloványan pislákol, félhomályba vonja a szobát. Az életnagyságú fej keresztmetszete darabokban hever a földön, a viaszlemezekkel együtt. A kandalló előtt álló, rozzant bőrfotelt vastag cserge borítja. Nem emlékeztet a régi önmagára. A kandallón álló óra nem jár, ráférne egy javítás. Csend üli meg a szobát.
Az újságállvány eltűnt.
A középső ajtó másik oldalán feldőlt szekrény, keskeny fiókjai kiborogatva, értékes tartalmuk a zongorához hajigálva. A telefonkönyv lapjai betakarják a szekrény maradványait. Az oldalfal illusztris zongorája magányosan áll, már régen nem ültek hozzá. Lehangolódott, rézpedáljai elgörbültek. Hosszú padján gyűrött, durva szövetkabát, amely megbarnult a használattól, Isten tudja, milyen színe volt régen. A csemegés tál is üresen mereszti széles száját plafon felé, mindössze egy penészes narancs egyensúlyoz a zongora sarkán. A falakról eltűntek a Piranesi metszettek, csak téglatest alakú, világos lenyomatuk maradt a helyükön. A képek felhasogatva a kandallónak támaszkodnak. A férfi szobájának bútorzata egy hatalmas falat beborító tükörrel gazdagodott. A hiúság tükrével, amely – ellentétben a szoba többi bútorával – fénylik a tisztaságtól. Gazdagon díszített, aranykeretes Viktória-korabeli tükör. A szoba közepén, a romlott ételekből és gyűrött papírokból összegyűlt dombocska tetején Henry Higgins fekszik. Kifacsarva, mint valami rongy. Kezeit és lábait szétvetve mosolyog, haja zsíros csomókban omlik a földre. Pepita mintás zakót, rózsaszín inget és elvékonyodott bársony pantallót visel, amely feketére kormosodott az utcától. Vigyorgó arca borostás, mélyen ülő, táskás szemei csillognak, mintha lázas lenne. A megtört tudóstípus, akit valaha szenvedélyesen érdekelt minden, ami tudományos módszerrel tanulmányozható, de már eljárt felette az idő. Önkéntes száműzetésbe való menekülése felemésztette szikrázó elméjét. A hangos, gyermeteg férfi megöregedett, aligha természetes módon, korán megőszült. Kilátástalanul a jövőjén gondolkodik, mert tudja, hogy már nincs jövője. Mindenki elhagyta, még Pickering ezredes is, aki a legtovább bírta összeférhetetlen, ingadozó kedélyállapotait. Közönyös arccal fürkészi a felhullámosodott tapétát, aztán rezignáltan feltápászkodik, a lapos asztal alá rúgja papucsát. Ügyetlenkedve átlépi az üveghalmot és a tükör elé áll.
HIGGINS
(ujjaival a haját fésülve szórakoztatja magát) Hűű-ű-ű. E'fogyót az itóka, meg nem állt az esső. Hógyan mennyek le?
TÜKÖR HIGGINS
(utánozva Higgins beszédét) Hűű-ű-ű … Óllyanak, aki ilyen zajjokat adik ki a tó'kán, nincs joga éllni. Hát embör maga, he!?
HIGGINS
(lesújtva morfondírozik, könnyes szemmel nézi a tükröt) Ki túd számot adni, hó' mit cselekszik? Hát ha számot adnók nem's cselekednénk.
TÜKÖR HIGGINS
(előkelően szól, sötéten néz Higginsre) Elmés, de mit érsz vele, ha már senki sem hallgat meg? Nézz végig magadon, ezzel a dialektussal soha nem fogsz kiszabadulni a sárból! Tudod, kire emlékeztetsz?
HIGGINS
Elizára. (ahogy felidézi magában a lány képét, a lidércnyomás eloszlik a tükörből s csak fullasztó port hagy maga után. Egy ideig így álldogál, némán, majd elindul az ajtó felé. A kilincsért nyúlna, de az magától elfordul és berobban a szobába Liza Doolittle. Haja kontyba tűzve, nyakán gyöngysor, amit még az ezredes ajándékozott neki. Finom vászonkabátot, fodros szoknyát és csipkés harisnyát visel. Baljában csöpögő esernyőt tart, egész megjelenése visszafogott, mégis elegáns. A szemei beteljesült boldogságról árulkodnak, ám amikor meglátja Higginst, arca elszürkül és finoman rúzsozott ajkai tátva maradnak.)
LIZA
Higgins? (hitetlenkedve nézi a lesoványodott, sárga arcú idegent, aki úgy tűnik, mintha száz éves lenne)
HIGGINS
(arca úgy ráncolódik össze, mint a víztükör, mikor kavicsot dobnak bele) Visszajött? Megszabadult az ostoba fajankótól?
LIZA
(arca dacos, szembeszállna vele, de rögtön meggondolja magát és alázatosan válaszol) Nem. Együtt vagyunk Freddyvel, gondolkozunk a gyereken. Behív vagy legyek illetlen?
HIGGINS
(hanyagul vállat von, és széles karlendítéssel betessékeli a szobába) Szemtelen fruska! Nem látja, hogy indulni készültem? Miért nem maradt a virágaival?
LIZA
Freddy hazament Earscourtba. (végignéz a szobán, szeme megakad a tükrön) Szent Isten, mi történt itt? Hol van Pearce-né? Maga részeg? Érzem a leheletén.
HIGGINS
Addig példálózott Pickeringgel, hogy elbocsátottam. Pickering biztosan alkalmazta.(kisgyermekek sértettségével szipog)
LIZA
(fejét csóválva) Hol van az ezredes?
HIGGINS
Pickering? Az egy gyáva, infantilis alak. (becsukja az ajtót és leül a zongorához) Meglepően rég volt itt, megunta, hogy körülöttem lábatlankodjon? Amint látja, munkában vagyok. (felpattan és türelmetlenül járkálni kezd)
LIZA
(háttal Higginsnek, arccal az ablak felé, filozofikusan nézi az ablakokon tátongó lyukakat) A kezdeti anyagai nehézségek ellenére jól megy a virágüzlet. (láthatólag nem elégedett Higgins válaszával, hátrapördül) Mi ez az egész?
HIGGINS
Igazán? Mondhatnám, hogy örülök. (elvigyorodik) De jól tudja, hogy nem bánhatok magával úgy, mint egy királynővel.
LIZA
Maga is tudja, hogy már nem az a koszos virágáruslány vagyok, aki doveri akcentussal beszél. Ha látná magát … (felszegi a fejét és megvetően nézi Higginst)
HIGGINS
Mindennap látom. Hát nem csodálatos ez a tükör? Viktória-korabeli, megboldogult anyám hagyta rám … mindig tudta, hogy mire van szükségem. Isten nyugosztalja. (sértetten elfordul)
LIZA
Bűz van, úgy érzem magam, mintha a régi lakásomban lennék, amit elleptek a patkányok. Nem látja, hogy mennyire egyedül van? Henry Higgins kikészült (lehajol, kisujjával felemeli a papucsot és Higgins elé dobja.) Most már senki nincs, aki hordja maga után. Látom mit ér nélkülem …
HIGGINS
(kihívóan felé lép) A pimasz mindenit. Hogy merészel engem becsmérelni, azok után, amit magáért tettem? Nincs joga hozzá! Ön tett engem tönkre, ön az oka mindennek. Kifelé, vagy esküszöm, megfojtom. Megállok a lábamon, nem kell senki segítsége. Nem bújok senki háta mögé! (dühösen ordít)
LIZA
Lehetetlen alak. Nem is fog segítséget kapni, amíg ilyen. (mereven áll a helyén)
HIGGINS
Ostoba. Magával ki törődik? (fenyegetően rázza a karját, körmei véres félköröket vágnak a tenyerébe)
HIGGINS
(elereszti a füle mellett és folytatja) Hát nem érti?! Én jól vagyok így! Maga pedig újra ostoba lett amellett a fajankó mellett, igaz? Virágbolt? Köpök rá. Én királynőt faragtam magából és maga szánalmas virágboltot nyit! Nevetséges. (kiköp) Én nem fogok úgy táncolni, ahogy maga fütyül!
LIZA
Mit tud maga Freddyről? Semmit. Ön olyan, mint egy kamasz, akit meg kell nevelni. (lemondóan sóhajt) De, ahogy elnézem már menthetetlen.
HIGGINS
Nevelni? Buta liba, mit tud maga a gyerekekről? Hisz még az anyja se volt igazi! (diadalittasan felkiált, nyála fröcsög a plafon felé.)
LIZA
Csúfolódik. Tudom, hogy mit akar elérni, de nem fog menni. (elgondolkozva nézi a szemétkupacot)
HIGGINS
Ne forduljon el. Hallja? Az apja elmondta nekem. Soha nem vette el a nőt, akire az anyjaként nézett. (szeme villog, zsebreteszi a kezét s görnyedten bámul Liza arcába, aki még mindig a szemetet vizsgálja, majd félresöpri haját és Higginshez fordul. A pillanatnyi csönd újból megtölti a szobát, hallani, hogy a torony óra delet üt és az eső rázendít.)
LIZA
Tudja, ráférne a szobára egy takarítás, de most nincs időm, vissza kell mennem a virágboltba. (óvatosan körbejárja a szobát és megáll a tükör előtt)
HIGGINS
Áhá. Nem tudta mi! Milyen érzés, he? Az egész élete hazugság. (Kacag, sőt visítozik, mint a malac, amit a vágóhídra visznek)
LIZA
Szép tükör. Mit mondott honnan kapta? Az anyjától? Hol a régi zongora, amin Pickering ezredes megtanított játszani? (körbenéz)
HIGGINS
(kétségbeesetten jobbra-balra ugrálnak a szemei) Kifogtam magán. Az én elmém dicső, ön pedig ostoba tyúk. Semmit nem ért az én szellemi tanításom! Hallja?!
LIZA
Itt van. (A zongorához lép, lesöpri a tetejét. Tanulmányozza a pedálokat, ujjai egyenletesen járják a billentyűket, egy Mozart darabot játszik) Hamis, de megjavíthatjuk. (feláll)
HIGGINS
Milyen gyenge és törékeny maga, mint egy kristálycipellő. (láthatólag egyre idegesebb)
LIZA
Én megyek Higgins. Azt hiszem, eleget láttam. Nem tudom, mikor jövök legközelebb, de nem leszek egyedül. (átlépve egy elhányt üveget az ajtó felé veszi az irányt)
HIGGINS
Nem mehet csak így el. Rám van utalva, az én teremtményem. Az én szobrom! Maga az enyém!(csoszogva követi Lizát)
LIZA
Nem. Már nem. (lenyomja a kilincset, az ajtóból hátrafordul és a kezét nyújtja)
HIGGINS
Menjen csak. Menjen a virágboltba, én nem kívánok szerencsét. Romba fog dőlni, ellepik a sáskák. Fattyú!
LIZA
(látván a visszautasítást, lemondóan köszön és elsiet a lépcsőn)
HIGGINS
Haljja-e? Nem húszhat el ijen eccerűen. Maga nyavalyás! Nem hagyhat itt egyedűl … Hűű-ű-ű! (dörömböl az ajtón, majd térdre rogy)
Mennydörgés hallatszik, viharosra fordul az idő. A hatalmas tükörben mosolyogva álldogál a lidércnyomás, nézi az ajtó előtt térdepelő férfit. Henry Higgins magába roskadva, elkeseredetten zokog és ordít, miközben legördül a függöny.
A szöveg nem kapcsolódik a történethez, de marha jó ez a zene. :) Mellesleg megjegyezném, hogy ez volt a 200. bejegyzés. Hurrá!
2011. január 14., péntek
Végjáték
Betegségem története véget ér. Összezuhanva, földre roskadva felköhögöm a lelkemet. Holtan az árokba hanyatlok, akár egy megvert farkas. Reszketek, fogaim csikorognak, talán ki is hullott néhány. Harmadnapja szenvedek. Azt hiszem az ember érzi, ha közelít a vég. Hörgő, recsegő, fröcsögő állat vagyok. Lesoványodott csontváz, félember, elhagyott árnyék, barna festék paca. Belül égek és kívül meghalok. Vékonybelemben egy féreg tekereg, fogaival marcangol. Nem tudok harcolni a kór ellen, gyötör és acél sodronyával gúzsba köt. Nincs gyógyír, a sárga por nem segít. Isten sem segíthet rajtam. A vérem sötétedik és megalvad az ereimben. Kerékbe tör, kifacsar, mint egy felmosórongyot. Nevet rajtam az ördög. Bőröm megzuhant, arcom kifejezéstelen, halott. Lassan elszürkülök, ahogy a betegség felülkerekedik rajtam. Szemeim üresek, mint két sötét lyuk tátonganak az arcomon és kihunyt belőlük az utolsó szikra. Leolvadó ajkamon sárga nyálcsimbókok ingáznak, arany cseppekben, lustán csurognak az államon. Megtörtem és beletörődtem az elkerülhetetlen végbe. Végrendelet nélkül, észrevétlenül távozok. Vánszorgok a folyosókon céltalanul, mint egy élőhalott. Csontjaim ropognak, minden megtett lépés után elvékonyodnak a lábamban az izmok. Cérnavékony inak elszakadnak és a húshúrok egy utolsót pendülnek, ahogy szétpattannak. Pokoli gitárszólam szól a testemből. A víz már forr. Zseléssé vált tükrén fények sárgállanak és üldözik egymást a bugyogó felszínen. Teafiltert mártogatok bele. Először, mint kóbor tintakígyó, tekereg a víz alatt a vörös folt. Lustán kavarog és szerteoszlik. A víz felhabzik. Megfeketül. Heves mozdulatokkal emelgetem fel-le a filtert, mint karmester a pálcáját. A mélyvörös hullám teljesen elszínezi a vizet, majd feketévé változtatja, de én benne hagyom a filtereket. Bordó indák örvénylenek a kanalam nyomán. Habzás alábbhagy, csak tűhegynyi szikrák pattognak a vízen. A gáz szisszenve kialszik. Fehér gőzfelhő száll a plafon felé. A lámpafény is megnyugszik, türelmesen önmagába fordul, körbe-körbehömpölyög. Én is megpihenek, végre valahára megpihenhetek. Elhagyom a testemet és a párnák közé simulva alszom Elindulok egy másik úton, ahol csak nagyon kevesen járnak. Köhögésem messze elhallik, el a játszótéren nevetgélő gyerekig. El az orvosi rendelőbe, ahol a kislány eldobja a mackóját és a kisfiú felsír, amint elesik a lépcsőn. Remélem mindenki meghallja majd az utolsó sóhajomat, Isten óvjon mindenkit a járványtól.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
