Születéstől halálig - From born to die

Every day I born,
Every night I die,
My jacket is torn.
I learn how to fly.

There is a cat.
Man with brown hat.
Woman her face is fat.
On the tram I can sat.

Újra Pesten. Ő, aki Pesten úr.

Félelem és reszketés Szentendrén - Fear and loathing on Szentendre

A remegő kezű fiú nem figyel a percek óta ordító pultos nőre. Szemei merednek a semmibe, arca üres, szürkeségét csak a felhők vörös izzása színesíti meg egy kicsit.
- Mit kérsz?! - kérdezi az eladó, most már idegesebben.
- Egy...Egy...kakaós csigát szeretnék. Igen. Köszönöm. – mondja félénk hangon.
Reszkető lábakkal megy ki a pékségből.

Miután már kiért a szabadba, jön be a postás. Kézfején még látszik a reggeli dér, ami lassan, olvadozva folyik végig hatalmas karján. Orra piros. Beszéde akadozik, mikor elmondja kívánságait. Szemei félelemről árulkodnak. Vajon mi történhetett Szentendrén? Egy ideig még nézem a körülöttem állók reszketését. Látom kezüket, ahogyan átveszik a reggeli kávéjukat. Vajon csak az hiányzik nekik? A reggeli kávébeöntés? Megvonom vállamat és én is, felvértezve a forró nedűvel, kilépek a dermesztően megfagyott utcákra. Vizsgálom, hogyan haladnak el mellettem a Hévtől érkező Ferencesek. Ők is reszketnek. Hallom beszélgetésüket a dolgozatról és a felelésről. Megelevenedik előttem a kép, ahogyan a padban izzadnak, hogy testük megfő a radiátoroktól fűtött osztályteremben, ők még is reszketnek. Reszketnek a félelemtől. Vajon ez a probléma? A félelem?

Iszom egy kortyot kávémból és tovább megyek a buszmegálló felé. Sokan állnak ott türelmetlenül várakozva. Egymás után néznek rá óráikra, gondolkodnak, hogy mennyit fog késni a busz. Ők is reszketnek. Talán az idegesség az?
Kávém melege belülről fűt. Nem érzem a csípős hideget. Csak azt látom, hogy reszketnek a padon ülők, az állók, a boltosok és még a vezetők is. Látom a nyomást rajtuk, látom, hogy szoronganak és félnek. Hallom fogaik vacogását. Lábuk toporgását. Szemük puha lecsukódását és azt is, ahogy jéggé fagyott kezeik összekoccannak. Hallom, hogy busz is reszket. A fém vázat is leteperi a hideg és a félelem. A kávémat eldobom. Elindulok az ajtó felé, mikor hirtelen megrezdül az egyik ujjam. Majd az egész kezem. Apró pontok jelzik testemen a libabőrt. Reszketni kezdek. Hajam lelapul, testem próbál összemenni a lehető legkisebbre. Reszketek és a többi ember elfelejteti velem, a miérteket. Többé már nem gondolok okra és ésszerűségre csak arra, hogyan éljem túl. Részévé válok a megfagyott Szentendrének. Áldozata a novemberi hidegnek. Újabb halottja az ősznek.

Múzsa dal - Muse Song

Múzsa

Haját borzolja a szél.
Hamarosan eljön a tél.
Sálat húz, talán fél.
Sötét szemei ragyognak.
Fogai hidegen vacognak.
Lábai csöndesen topognak.
Teste összerázkódik.
Szeme megrebben.
Arca kisimul.
Megfordul.
Szárnya fellebben.
A fiú fogódzkodik.
A múzsa pedig elrepül.
Nem megy el, háta mögé búj.
A fiú, összeesve, leül.
A szél csak tovább fúj.
Fáj a fiú szíve.
Miért kell szívet tépni?
Akár a vers ríme.
Erre nem lehet mit lépni.
A múzsa ezt látva.
Szárnyait leváltva.
Táncol és énekel.
A fiú kezében a döntés.
Felkel.
A lányéban a szívtépés.
A lány örömet lel.
Nem repül fel.
Lábai levegőt szel-
Ik.
Múzsa szemei.
Álomba ringatják.
Dideregve bár.
Lejtik csak szabadon.
A táncot.
Kilépve a világból.

Igaz arc - True Face

This city is afraid of me because i've seen its true face. - áll rajta barátságos kék betűkkel a táskámon. Miután Ákos figyelmesen végig olvassa és némán fordítja magában, kaján vigyor terül arcára, majd megkérdezi:
- Nem provokáló ez egy kicsit?
- Tudod ez engem...

Nem. Várjunk csak. Nem tudom, hogy vagytok vele, de szerintem egy történet papírra vetése során a kezdés a legnehezebb rész. Nem szabad, lassan minden részletet tisztázva kezdenem, mert akkor az olvasó elunja az életét, azonban nem lehet belevágnom se azonnal a lecsóba, mert ebben az esetben összezavarodsz és a legközelebbi kukában landol az írás. Megpróbálom végiggondolni az egészet az elejéről. Igen azt hiszem meg van.
A történet voltaképpen ugyanolyan átlagosan kezdődött, mint a többi nap, az ágyban fekve, elkésve az első óráról.

Dühtől fehérlő ököl dörömböl az ajtón.
- Domó, kelj fel! Hét óra!
- Zömpfgh... - ömlik ki számból, felkapom szemüvegem, ránézek az órára. Szemem kidülled. 7 óra. Végem van, majd egy gyors ugrással a padlón termek.

Sorban állás. Úgy érzem, hogy teljesebb leszek a BKSZ-es bérlettel, hogy végre bemutathatok azoknak, akik eddig fejfájást okoztak nekem. Mögöttem hatalmas kígyózó sor áll, hallom sugdolózásukat.
- Szörnyű, hogy milyen béna ez rendszer.
Ekkor egy élesebb hang süvít végig a levegőn.
- Ezzel a hévvel akarok elmenni!
- Ennél lassabban nem megy? - buzdul fel egy másik.
Csöndesen veszem el a visszajárót és új kiegészítőimet.
- Elnézést a kellemetlenségért, és gyorsan futok ki a zöldre mázolt ajtón. Hirtelen sietségem oka, hogy látom: buszom komótosan elindul.
Felordítok, odaérek, és körmömmel kezdem kaparászni busz üvegajtaját. A vezető kinyitja:
- Szállj fel.
Lihegve nyújtom át bérleteimet.
Félig lecsukódó szemeimen keresztül még látom, hogy a vezető arca elkomorodik.
- Ezzel nem szállhatsz fel.
Fél perces néma csönd után kérdek vissza:
- De hát az előbb mondták, hogy jó.
- Szállj le.
Tehát elkezdek futni a Hév felé, mert hallom, hogy az érdes női hang bemondja:
- ...a beszállást kérem, fejezzék be az ajtók záródnak.
Utolsó erőmet összeszedve pattanok fel.
Egy ilyen kezdés után azt hiszem, okkal lehet az ember paprikás hangulatban.

Leülök és, hogy kicsit lelassítsam magam, előkapom a könyvemet és olvasásba kezdek.
Gyerekcsoport özönli el az amúgy is szűkös járművet. Aggodalmasan nézek fel könyvemből. Ma még az ülés is kényelmetlen lesz.
Pár megálló után a hangfalak szörnyű sípolásba kezdenek. Ismét feltekintek és értetlenül nézek körül. Miközben átadtam magamat a szellemi nedűnek az egész vagon megtelt. Mintha senki nem hallaná az állandó sípolást, csak állnak és vakargatják magukat.
Kinézek az ablakon, hátha a végtelen horizonton menedéket kaphatok, ám arra leszek figyelmes, hogy az egyik tükörkép dühös szemekkel néz. Megijedek, a tekintetek perzselik az egész arcomat. Előretekintek a velem szemben ülőre, aki csak az ajtókat nézi. Újra vissza az ablakra, még mindig engem néz, mintha vicsorogna rám, szájából nyálcseppek folynak ki, majd csordulnak végig csupasz állán. A sípoló hang egyre élesedik, pupillái kitágulnak. Hálát adok az égnek, hogy a zajt egy pillanatra megszakítja a bemondó mennyből szóló hangja:
- Árpád-híd.

Az egyes villamos leszálló embertömege magába szippant, és csak sodródom velük, mint egy birka. A metrón még mindig a tükörképre gondolok. Ez lett volna a valódi arca? Magamba fordulva bámulom lábamat, miközben tudom, hogy a metró tükörképei most is engem néznek.

A golyóstoll puhán hatol bele gyenge szövetű táskába. Erősen vésem bele a betűket, miközben mögöttem ülnek.
- T-H-I-S-C-I-T-Y... mit írsz?
- Mindegy. Felnézek. Nem iskolatársaimat látom, hanem egy lelketlen szörnyetegeket, akik nem gondolkoznak, akik nem törődik. Eszembe jut az a csodálatos angyal, aki tegnap a metróba leszállt közénk. Boldogan gondolok vissza, gyönyörű sötét szemeire. Ragyogására. Tudom, hogy neki ez az igazi arca. Tudom, hogy gondolataimban örökké fog szárnyalni. A múzsám. Egy pillanatra elűzi a szörnyeket, fényt varázsol a sötétségbe, erőt ad nekem.

This city is afraid of me because i've seen its true face. - áll rajta barátságos kék betűkkel a táskámon. Miután Ákos figyelmesen végig olvassa és némán fordítja magában, kaján vigyor terül arcára, majd megkérdezi:
- Nem provokáló ez egy kicsit?
- Ez engem nem érdekel, két arcuk van, és azt hiszem ma megismertem a másikat. Az emberek igazi arcát, csak akkor láthatod, ha igazán figyelsz. Az igazi arcot, ami palást nélkül tárja fel hordozója valódi érzelmeit, lelkét. A lelketlen szörnyeteg, aki bekebelez mindent. A szörnyetegeket, akik a legőszintébbek, nem hazudnak. És tudod mit? A mi szörnyünknek is szüksége van rájuk, csak mi jól titkoljuk ezt.

Erről a napról eszembe jutott valami:

Pest szaga - Smell of Pest

A busz átlépi a határvonalat, ahonnan már nincs visszaút. Füstkígyók szállnak a magasba, ők is elindulnak Pest felé, akár a szellemek. Csak a szürkeszínű égen keresztül látjuk, hogy Pestre újabb nap virrad. A metró szaga, már a lépcsőkön érződik, az érkező szerelvény hangja pedig messzi zeng. Üres kávés poharam még egyszer utoljára eszembe juttatja Szentendre csodálatos illatát, majd bedobom a szemetesbe, csöndesen puffan a papírokon. Az ajtók felé fordulva teljesen átadom magamat Pest vasfogainak, amik mindent felőrölnek, ami szép.
A lámpák zöldes fényei, megvilágítják a sötét sarkokban állók elégedetlen arcát, az ismerős arcokat, amik mindig kellő lenézéssel üdvözölnek. Az ülők elégedett vigyorai, arcuk barázdái gonosz árnyékokat csalnak szájuk köré. A felszállók szemei nyomorultul csillognak, körbe tekintenek és látják, hogy itt már nem ülhetnek. Halkan még egymás felé is sugdolóznak, néma szitkokat szórnak a pesti tömeg felé. A festett kék hajú nő, lefitymáló szeme engem néz, amíg az egyiket össze nem összecsukja, öreg arca grimaszba fordul, minden ránca összehúzódik, egészen ördögi lesz. Elkapom szememet a mellettem álló felé. Arca merev, bronzszínű hajára annyi lakkot kent, mint az egész francialégió. Fejét ide-oda kapkodja, hatalmas szemei mindenkit úgy mérnek fel, mint egy hal, akit sürgősen vissza kéne dobni a vízbe. A tömör kölni illata az egész metrót átjárja. Mintha valami háborút folytatna a szaggal, amit leginkább egy hetek óta döglött patkányéhoz tudnék hasonlítani. A háború bűze egészen orrfacsaró, csatasorba állítanak minket, hogy mi is részt vegyünk a 90 éve tartó harcban.
Fény tódul be a metró automata ajtaján, egy csillag lép be közénk. Rövid haját elkapja a szél, elárulva, hogy még élünk és nem a pokolba szállunk. Sötét szemei csillognak, a tömeg megnyílik előtte, helyet enged neki, hogy utána őt is elnyelje, elveszíti korábbi fényét.
Valami gyorsan pörgő zenét hallok, amit egy gyerek sikolya nyom el:
- Egyes, kettes, egyes, kettes! - anyukája boldogan mosolyog rá.
Ekkor érkezik a válasz, egy másik baba szájából:
- Anya a Nyugati-pályaudvaron vagyunk! Gyorsabban megyünk, mint a busz!
Egy pillanatra a boldogság hulláma fut végig a tömegen, kiszemeli áldozatát, aki végül magányosan távozik és indul tovább a Nagyvárad-tér üresen kongó udvarán.

A Quimby vízkeresztje - The Twelfth-Night of Quimby

Vízkereszt cím nem tartozik tulajdonképen e darabhoz, azért adhattok neki más címet is, a minőt akartok.
A trombita harsányan megszólal, megtölti az üres teret, beletekereg az emberek lelkébe, hogy előcsalogassa belőlük az állatot. Színészek jönnek, elő ordítozva, arcukat megvilágítják a vörös fények. Elkezdenek énekelni. A sorok közt hullámzanak a lábak, az arcokon ott van már a kitörő állat. Hová is kerültem?

A színházba. Ahol az ismert Shakespeare darabot - a Vízkereszt, vagy amit akartok - játszották.
És ha mindez nem lenne elég, akkor a még ismertebb Quimby zenekar aláfestése, biztos azonnali "Oh!" felkiáltásokat eredményez.
Valóban Oh! Mindenki hozta a formáját. Sajnos nem új számokat játszottak, tehát a lelkes Quimby közönség nem számíthat új lemezre, de azért megnyugtatlak titeket, hogy fergetes volt az egész. De az előadás mégsem a Quimbyről szólt. Tanulságos színjáték keretében megtanultuk, hogy: Nem a csuklya teszi a szerzetest. Továbbá: Hogy életünket akkor rontottuk el, amikor élve születtünk, nem is beszélve arról, hogy a Quimby valójában Bambi.
És mit is tudnék mondani a végére?
NEKEM MINDEGY CSAK A SZÍNE LEGYEN VÖRÖS!

A szülinap, avagy A,B,C - The one with the birthday, or A,B,C

Idill

Az olajzöld kocsi, némán suhan keresztül az aranyesőn. Levelek akadnak meg a szélvédőn, majd a kocsi oldalán végiggurulva, tovább repíti őket a szél.
A hulladékgyűjtők kopott festékét eltakarják - a három hónapja állandóan zuhanó - levelek.
A kocsi megáll, kitesz minket. A motor berregve újra indul, elmegy, akár egy úszótanár, aki mély vízbe dobja a fiúkat. Szép lassan baktatunk végig a köves úton, ágak reccsenek és kavicsok ropognak talpam alatt, mire a kapuhoz érünk, már kész szimfóniát játszok velük. Az eddigi meghitt idill elmúlik, eltűnik emlékezetünkből s átveszi helyét "A szülinap".

Érkezés

Dobhártyarepesztő zene fogad minket, minden elvész a basszusban. Fent, két sötét alak táncol, kezük, mint a villám, mozog ide-oda. Fények villódznak, körbe-körbe, akár egy körhinta, hogy átrántsák a nézőt egy másik világba. Egy másik világba - gondolkodom magamban, és ezen a boldog eseményen, amikor születést ünneplünk, eszembe jut a halál és a temetés. A házigazda, eddig gondterhelt arca széles mosolyra húzódik és szívélyesen fogad minket. Puszik, kezek és testek lendülnek a magasba én pedig azt se tudom, hova kapjam a fejemet. Miután az üdvözlés hosszú tortúrája lezajlott, halkan lopakodunk fel az emeletre. Kitárjuk az ajtót, ez a kemence fordul meg fejemben, amikor a perzselő füstön keresztül átnyúlva fogok kezet a földön heverő sráccal.
- Mit csináltok itt, hallod?! Mi ez a füst? – kérdezi a velem együtt belépő vendég.
- Szivar – mondja kaján vigyorral az arcán, a széken ülő Ákos.
- Anyás, kaphatok? – csillogó szemmel nézi a fiú zsebéből kikandikáló sárga szivarosdobozt.
- Persze! – és átnyújt egyet. – vaníliás - teszi hozzá és visszafordul játékához.

Köszöntés

A történet most következő epizódja valószínűleg hosszú és unalmas lenne, tehát ugorjunk is előre másfél órát.

- Mindenki üljön le! – mondja az apa – Két perc múlva itt vannak. Indítsátok a zenét, ha belép az ajtón. – kiált fel a két sötét alaknak.
- Két perccel ezelőtt mondta, hogy öt perc. – röhög fel valaki a szófán ülők közül.
- Mivel köszöntsük?
- Happy birthday? – ajánlja fel valaki.
- Sablonos.
- Dobáljuk meg lufival! – egyhangú vihogás.
- Csöndet! Itt vannak! – súgja az apa. Erre a perce készül hetek óta, szervezkedett telefonált. Kezei ökölbe szorultak, a bőr feszesen húzódik végig, izzadó tenyerén. – Fenébe! A torta! – majd elrohant.
Mindeközben, én néztem a földet és olyan idióta kérdésekre válaszolgattam, mint „Milyen az új suli?”„Szerinted is hideg van?”. Gondolataim kavarogtak, fejem fájt és gondolatban már írtam.
A torta készen állt a fogadásra. Az ajtó kinyílt, tompa fény világította meg a csempét. A színes fények visszatértek, a zene elindult, mindenki feláll, köszöntés, puszi, kézfogás, ölelés, ajándékok, kavalkád, pezsgődurranás, káosz. Epilepsziás roham – és megcsóváltam fejemet.

A tánc

A buli nagy részét egy kis szobában töltöttük, levegő nélkül füstöt lélegezve. Úgy, mint a heringek egy olajos konzervben. Ide majd visszatérünk.

Egy lány táncol előttem a sötétben. Haja lobog, arca boldog. Szemei éjsötéten csillognak és szinte ki lehet olvasni szavait tekintetéből. A többiek a háttérben állnak, csak én bámulom közelebbről, forogását a fényekkel. Meseszép.
- Táncolunk - kérdezte? – de azonnal a tettek mezejére lépet, kezemet megragadva és lehúzott az üresen kongó táncparkettre.
- Tulajdonképpen – válaszoltam ostobán.
Azt hiszem akkor sok dologra döbbentem rá. A tánc egy gyönyörű dolog, de nagyon nehéz és én nem tudok. De tudjátok, hogy mi volt a szép az egészben? Hogy ez minket nem érdekelt. Mindketten csak mosolyogtunk, értetlenül néztünk egymásra, majd feltettük a kérdést, miért is akarom eltörni a kezét? Sokáig táncoltunk, mint a szellemek az éj leple alatt. Szabadon, csak táncolni, miközben mindenki nevet rajtunk, miközben a világ forog velünk, mikor arcunkat csak a színes fény csíkok világítják. Látod párodat, aki úgy érez, mint te, érzed őt. Zene lüktet a szívedben, ereidben és fejed szétrobbanna, de te csak tovább táncolsz és táncolsz és táncolsz…

Végjáték

A szoba füstje égette a szemünket, szédültünk, ki-be járkáltunk. Feküdünk egymáson. Megismertem a két sötét alakot. Magány a szabadban. Ó igen, magányosan hallgatni az eső cseppek csordogálását, koppanását a földön. Beszívni a friss levegőt. Becsukni a szemed és újra magadhoz térni. Filmet nézni, ami senkit nem érdekel. Beszélgetni a lánnyal. Mindkettőnkből ömlik a szóáradat. Beszélünk A-ról, B-ről és C-ről. Emberekről, korlátokról, szabadságról, táncról, zenékről csak folytunk szavaink hullámain. Erről nehéz írnom, hosszú beszélgetés volt és lelkeink társalogtak egymással. Egészen spirituális. A napfelkelte. Alváshiány. És végül haza menni, hogy írás közben visszaemlékezzek azokra a pillanatokra, amikor jó volt.