Vajon mi történhetett? A munkahelyi telefonja nem kapcsol. Mintha megsemmisült volna. Az az átkozott mobiltelefon pedig mindig ki van kapcsolva. Tulajdonképpen mire kell neki? Dísznek vagy valami hasonlónak? Elhívta volna egy kis szíverősítőre. Mióta megtalálták János feleségét az árokban... gyönyörű nő volt. Hogyan lehet egy ilyen csodaszép csillagot a porba tiporni?
Elvetemült tett, ami megtorlást érdemel. Megtorlást, amit Isten ad majd, egy ember kezébe.
János. Az egyetlen barátja. Tíz éve ismeri már. Őrizték egymást. Miért tették ezt vele? Ki akarja őt is teljesen a földbe gyalázni? Egy felsőbb hatalom? Vagy maga Isten? És ha Isten, akkor miért? Hisz Ő ismeri a legjobban. Ő áll fölötte. Ő védi és oltalmazza őt. Láthatja, hogy a lelke tiszta. És a felesége is makulátlan volt. Soha nem csalta volna meg. Milyen szép… Megrázza a fejét. Miért is gondol erre? Nem tud rajta változtatni.
Leül a régi zongorához és elkezd játszani valami lassú dallamot, majd nemsokára éneklésbe kezd. A dal az életről szól. Hogy az élet milyen nehéz, szörnyű és igazságtalan. És hogy ezeken kell felülemelkednie mindenkinek. Csak felejteni. Elfeledni minden rosszat. Hogy boldog életet élhessünk, és szemei közé köpjünk a halál gonosz arcának. Hogy legyőzzük félelmeinket. Régi dal, egyszer régen együtt énekelték Jánossal.
De mi történik, ha a félelmeinken és a fájdalmainkon nem tudunk felülemelkedni? Ha ezek a félelmek határoznak meg? Irányítanak minket. És olyan dolgokra kényszerítenek, amiket épeszű ember nem tenne meg. Megőrülünk és elpusztítjuk az életet magunk körül? Beállunk a halál fekete seregébe, és szép lassan emésztjük fel a világot? Csalással és rablással érjük el a céljainkat? Talán a becsület utolsó fényei is kialszanak és a végén még a legerősebbek is megadják magukat. Teljes káosz veszi át az uralmat. És a világ végül elpusztítja saját magát.
Mi határozzuk meg a történet végét, vagy úgy van megírva a világ sorsa, mint egy vaskos enciklopédia? Őrangyalok figyelik, hogy mit teszünk? És a helyes sorrendbe terelnek minket?
Befejezi a zongorázást. Kimegy a párkányra. Nézi a hópelyhek néma szállingózását a sötétkék égen. Éppen telihold van. A tompa, sárgás fény átvilágít a fehér felhőkön. Olyan, mintha aranyeső hullana. Végigtekint Budapesten. Látja a Blaha Lujza téren álló építkezést. A hatalmas daru néma uralkodóként magasodik Budapest fölé. Előtte fekszik az egész város, mint a királyok vörös szőnyege. Az egész utca kihalt. A bérházak ablakaiból narancssárga fények szűrődnek ki.
Az egyik emeleten a család TV-t néz, közben forró kakaót szürcsölgetnek és fánkot esznek. Néha-néha együtt röhögnek fel a kabarén. Ilyen lenne a tökéletes család? A frissen borotválkozott apuka óvó tekintettel néz végig a családján. Bodri, a kutya hallgatagon fekszik a puha, kézzel szőtt szőnyegen. Hátán ott pihen a kislány keze. Ütemesen simogatja a kutya fehér szőrét. A kanapén fekvő fiatal anya elbóbiskol. Ölében ott ül az új jövevény. Alig múlt fél éves a kis Gergő. A legidősebb, 14 év körüli fiú a számítógép előtt ül. Játszik a legújabb autóversenyes játékkal. Igen. Ez a tökéletes család. Meghittség és nyugalom. Kár, hogy ez neki nem adatott meg.
Ha ez meglenne, akkor most nem azzal lenne elfoglalva, hogy emészti magát, és azon mereng, hogy milyen rossz az élet. Úgy mindennap más lenne. A Nap fényes ragyogása mindig örömmel töltené el a szívét. És most?
Most, mint egy denevér húzódik el a tőle. Több napos borosta éktelenkedik az arcán. A konyhája dugig van elmosogatatlan edényekkel. 35 éves és nincsenek gyerekei. Nincsen családja és már a kutyája is halott két éve. Szegény Ördög. Jó kutya volt, csak kissé szeles. Ez okozta a vesztét. Hókotróval kellett felszedni a járdáról széttört testet.
Fejét csóválva megy a radiátorhoz. Felcsavarja a hőmérsékletet. Hideg kezd lenni. Kábán dől be a fehér kanapéba. Telefonját a fekete üvegasztalra teszi. Mint egy élő hulla hever a TV előtt. Kapcsolgatja az adókat. Karikás szemei üvegesen me-
rednek a képernyőre. Szája tátva marad, egy apró nyálcsepp csordul ki rajta. Szörnyű ez a semmittevés. Kiveszett belőle az élni vágyás? Bámul kifelé a világba, miközben tömi magába a reklámokat. Drága vörös bort iszik, hanyag módon üvegből. Átkapcsol a DVD-re. Elkezd nézni egy filmet.
Groteszk jövőkép. Mindenki meddő és csak Anglia áll meg a talpán. De ez csak egy látszólagos állapot. Igazából az összeomlás szélén áll. Milyen elkeserítő. Vajon efelé haladunk mi is? Monarchia lesz újra?
Hamarosan olyan sötét mélységekbe zuhan, hogy inkább feladja a küzdelmet. Nem próbál kikecmeregni a végtelen mély kútból. Úgy alszik el, mintha fejbe lőtték volna. Az álmok teljesen elhúzzák a valóságtól. A pokol felé ráncigálják, ami kísértetiesen hasonlít a mostani életére. Minden ugyanolyan. Létezik-e nagyobb pokol az életnél? Átadja magát a félelmeinek. A rettegésnek. Teste remeg, mint a nyárfalevél. Szemgolyója folyamatosan mozog. Homloka gyöngyözik az izzadságtól. Végignézi az életét. Látja, hogyan múlik el csöndesen. Hogyan pusztul el körülötte a világ. Ő pedig, mint egy mindent látó angyal repül végig az egészen. De nem akarja ezt. Nem akarja tudni, hogy milyen mocsok ez az egész. Át akarja magát adni a boldog tudatlanságnak. Ahol minden olyan szép és tökéletes, mint az a TV előtt ülő öttagú család. Nem akar tudni semmiről. Csak lenni. Olyan éle-tet akar, ahol valójában halott. Ahol van társasági élete. Felesége és gyerekei is. Minden csak úgy csörög a fejében. Összeomlik az egész élete. Zizegve ég el a világ. Elragadta volna őt is a félelem? NEM! Még nem! NEM!!!!! AZ ANGYALOKAT NEM RAGADJA EL! Kiugrik a gödörből.
A szeme kipattan. A film stáblistája megy már. A nevek szép lassan baktatnak fel a fekete vásznon. Látása még homályos. Hallása kezd kitisztulni. A mobilja csörög. Az volt az idegesítő hang. Ki a picsa keresi fél egykor?!
Ránéz a telefon kijelzőére. János az. Mi? Miért keresi? Mi történt?
Gyorsan veszi fel a telefont. Izgatottan kiállt bele.
- Mond! Mi az? Beszélj.
Nem szól vissza senki. Csak az állandó zokogást hallja és a távolban felvisító röhögést.
- Mi történik ott? János. Beszélj!
Egy hangos ordítást. Majd valami fröcsögő hang. Kifut a párkányra. Lenéz az utcára. A hóesés elállt. A gyönyörű fehér hóban máris fekete nyomok vannak. Egyenesen egy sikátor felé vezetnek ahonnan... Jézusom! Vér. Rengeteg vér. Vér folyik ki a sikátorból. Hajléktalanok rohannak szerteszét az utcában. Mi történik itt? Felveszi a fehér ballonkabátját. A konyhaasztalról elragad egy piszkos konyhakést. Lihegve rohan az utcán. A sikátor bejáratához ér. Látja, hogy a sötét alak egy halom újságpapír fölé áll.
- Könyörgöm, ne öljön meg! – mondja sírva valaki.
- Megfoglak, te szarházi – ordítja a másik, mély hörgő hangon.
Halkan mögé lopódzik. Válla fölött látja az ujját szopó alakot. Könnycseppek áztatják az arcát.
Őrangyalként sújt le a gonoszra.
2008. december 6., szombat
2008. december 5., péntek
Üldözött: Bizalom - Pursued: Trust
A főnök csontos ujjai lassan nyomják le a telefon szürke gombjait. Beesett szemei arról árulkodnak, hogy az utóbbi napokban nem tudott rendesen aludni. Gondterhelt arcát mély barázdák tarkítják. Fiatal, de valamiért mégis mintha tíz évet öregedett volna. A tíz év hirtelen csapott le rá. Tíz éve vezette már a céget. És Ő is tíz éve került ide. Együtt jöttek. És együtt is mennek el.
A telefon kicseng. A percek hosszú óráknak tűnnek. Minden sokkal lassabban történik. A világ megállt. Amikor az ember szíve kettétörik, gyökeresen megváltozik. Többé nem ver már olyan ütemmel, mint régen. Nem történik minden simán. Nincs minden rendben. Gyorsan tűnnek el a szép évek emlékei. Amikor a szív kettészakad, először teljesen leáll, majd lassú dobogásba kezd. Ez sokkal nagyobb szenvedés, mint amit az ember el tud viselni. Az élet lassan megy el felette. Olyan kínzó lassúsággal közelít az elmúlás, hogy mire célba ér, már nincs is mit kioltania. A lassúság olyan, mint az élet és a halál között lévő űrben lebegni. Őrjítő.
A telefonvonal hatalmas robajjal szakad meg. Szívének másik fele ezek szerint újra életre kelt. De ezt az ütemet nem tudja sokáig tartani. Úgy esik majd el, mint egy katona a harcmezőn. Istenem miért tette? Féltékenységből? Vagy talán nem bízott benne? Félt tőle? Miért? Feláll a székből és kinéz a hatalmas ablakokon. Szinte hallja, hogyan dől össze a tíz évig épített vár. Hallja a tökéletesen kifaragott kövek néma puffanását a porban. Hallja az izzó könnycseppek hullását. Látja, hogyan kapálódzik szétrepedt szívének másik fele. Kipróbálja kinyújtani eltört kezeit. Hallja a véres körmök kaparászását a bizonytalanság sötét falain. De nem tudja lekaparni a hazugságokat. Oly szövevényes és kemény, hogy emberi kéz nem képes eltűntetni. Soha nem fogja megtudni, hogyan történt az egész. Ezt a történtet nem neki írták. Neki nem ilyen élet jár.
Többet érdemel ennél. MIÉRT EZT KAPTA?
Muszáj eldobnia magától mindent. Ki kell Jánost rúgnia az állásból, ahol ő is tíz keserves évet dolgozott. Nem tudhatja meg titkot, mert akkor elnyelik az őrület habzó hullámai. Beleesik a végtelenül mély árokba, ahonnan nem tud soha többé kijönni. Hisz nem is tud úszni! Ő megbízott benne. Igen. Megbízott, hiszen már évek óta együtt voltak. Együtt jöttek ide. Testvérként tisztelték egymást. Soha nem hazudtolta meg magát. Nem verte át. Mindig önzetlenül nyújtotta az egész kezét! Lelke tiszta volt, mint egy frissen mosott terítő. Ő volt a legjobb barát, akit valaha ember kívánhat. Ő mégis eldobta. Kilökte a hideg éjszakába, hogy a fagy martalékává váljon. Eljátszotta a bizalmát. Kihasználta! Csótány módjára hátba szúrta és elárulta. Nem más, mint egy féreg, aki még az életet sem érdemli. És nem is kapja meg. A férgeket nem lehet semmilyen rovarirtóval elpusztítani. Vagy maradnak a háznál, vagy saját magukat pusztítják el. Úgy bizony! Nem érdemel ő mást, csak halált. Istenem! Miért?
Ekkor, az ajtó, mint egy villám csapódik ki helyéről. Egy sötét sziluett lép be rajta. Haja az égnek meredezik. Az egyik, ökölbe szorított kezében egy összegyúrt képet szorongat. A ruhája szakadt és véres. Az arcán még frissek a sírás vörös nyomai. Szeme parázslik a dühtől. Arca eltorzult, akár csak feldühödött lelke. Mit tett ezt ezzel a csodálatos elmével?
- ELVETTED AZ ÉLETEMET TE SZEMÉT!- ordítja nyálcseppeket okádva ki a száján.
- Miben segíthetek? - kérdezi kimérten.
- AZ ÉLETEMET AKAROM!
- Nos, ilyen szolgáltatásunk nincs - Kérem - folytatja még mindig nyugodtan - fáradjon ki az irodámból. Miért teszi ezt? Miért viseli még mindig az átverés szürke álarcát?
- NEM ÉRDEKEL! - köp a főnök felé, majd belecsap a falba. Keze mély nyomot hagy a parafában.
- Az életed te magad veszítetted el.- mondja sötéten. Olyan könnyen hazudik, mintha könyvből olvasná.
Látja, hogy a legjobb barátja felhördül. Szemei úgy kikerekednek, mint valami gödör. Szája kinyílik. Várakozás teljesen áll még mindig az ajtóban.
- Pontosan tudod, hogy mi történt. Hiába szorongatod azt a képet. Tudod, hogy miről beszélek! - ordítja elhaló hangon.
Nézi az arcát. Kétségbeesést lát rajta. Érzi, hogy próbálja megérteni a helyzetet.
- Az életed te magad veszítetted el, János. - mondja lehajtott fejjel. Amikor megölted Katit, János! MEGÖLTED A SAJÁT FELESÉGEDET! Kimondta. Valami történt vele. Mintha minden megszűnt volna számára létezni. Némán nézi a kihátráló Jánost, majd a telefonért nyúl.
Ismét számokat kezd nyomogatni. Kicsöng, és szinte azonnal érkezik is a válasz.
- Igen. Lenne egy kis feladat. Tényleg nem nagy. Ma ki kell nyírnod valakit. A Blahán lesz. Igen. Késsel. Kövesd. Egy gyanútlan pillanatban. Sötétbarna haj. Borosta. Kis testű. Gyenge. Inhalátora van. Igen. Majd átutalom. Viszlát.
Mit csinál? Miért büntet másokat, amikor az egész az ő hibája. Ő ölte meg a nőt. Miért? Miért ölte meg János feleségét? Miért ölte meg Katit?
Szerette őt. Szerette a gyönyörű kék szemeket. A lobogó szőke haját. Életében először igazán szerelmes volt. Miért? Féltékenységből? Félelemből? Kati soha nem mondta volna el Jánosnak. Mégis hidegvérrel végezte ki. Megerőszakoltan dobta el. Testén mély késnyomokkal. Soha nem fogják megtudni ki tette.
Nyakkendőjét csöndesen a nyakára tekeri. Felköti magát a ventillátorra. A szék halkan puffan a
kék bársonyszőnyegen. A folyosó zöldes fényei puhán világítják meg az élettelen testet.
A telefon kicseng. A percek hosszú óráknak tűnnek. Minden sokkal lassabban történik. A világ megállt. Amikor az ember szíve kettétörik, gyökeresen megváltozik. Többé nem ver már olyan ütemmel, mint régen. Nem történik minden simán. Nincs minden rendben. Gyorsan tűnnek el a szép évek emlékei. Amikor a szív kettészakad, először teljesen leáll, majd lassú dobogásba kezd. Ez sokkal nagyobb szenvedés, mint amit az ember el tud viselni. Az élet lassan megy el felette. Olyan kínzó lassúsággal közelít az elmúlás, hogy mire célba ér, már nincs is mit kioltania. A lassúság olyan, mint az élet és a halál között lévő űrben lebegni. Őrjítő.
A telefonvonal hatalmas robajjal szakad meg. Szívének másik fele ezek szerint újra életre kelt. De ezt az ütemet nem tudja sokáig tartani. Úgy esik majd el, mint egy katona a harcmezőn. Istenem miért tette? Féltékenységből? Vagy talán nem bízott benne? Félt tőle? Miért? Feláll a székből és kinéz a hatalmas ablakokon. Szinte hallja, hogyan dől össze a tíz évig épített vár. Hallja a tökéletesen kifaragott kövek néma puffanását a porban. Hallja az izzó könnycseppek hullását. Látja, hogyan kapálódzik szétrepedt szívének másik fele. Kipróbálja kinyújtani eltört kezeit. Hallja a véres körmök kaparászását a bizonytalanság sötét falain. De nem tudja lekaparni a hazugságokat. Oly szövevényes és kemény, hogy emberi kéz nem képes eltűntetni. Soha nem fogja megtudni, hogyan történt az egész. Ezt a történtet nem neki írták. Neki nem ilyen élet jár.
Többet érdemel ennél. MIÉRT EZT KAPTA?
Muszáj eldobnia magától mindent. Ki kell Jánost rúgnia az állásból, ahol ő is tíz keserves évet dolgozott. Nem tudhatja meg titkot, mert akkor elnyelik az őrület habzó hullámai. Beleesik a végtelenül mély árokba, ahonnan nem tud soha többé kijönni. Hisz nem is tud úszni! Ő megbízott benne. Igen. Megbízott, hiszen már évek óta együtt voltak. Együtt jöttek ide. Testvérként tisztelték egymást. Soha nem hazudtolta meg magát. Nem verte át. Mindig önzetlenül nyújtotta az egész kezét! Lelke tiszta volt, mint egy frissen mosott terítő. Ő volt a legjobb barát, akit valaha ember kívánhat. Ő mégis eldobta. Kilökte a hideg éjszakába, hogy a fagy martalékává váljon. Eljátszotta a bizalmát. Kihasználta! Csótány módjára hátba szúrta és elárulta. Nem más, mint egy féreg, aki még az életet sem érdemli. És nem is kapja meg. A férgeket nem lehet semmilyen rovarirtóval elpusztítani. Vagy maradnak a háznál, vagy saját magukat pusztítják el. Úgy bizony! Nem érdemel ő mást, csak halált. Istenem! Miért?
Ekkor, az ajtó, mint egy villám csapódik ki helyéről. Egy sötét sziluett lép be rajta. Haja az égnek meredezik. Az egyik, ökölbe szorított kezében egy összegyúrt képet szorongat. A ruhája szakadt és véres. Az arcán még frissek a sírás vörös nyomai. Szeme parázslik a dühtől. Arca eltorzult, akár csak feldühödött lelke. Mit tett ezt ezzel a csodálatos elmével?
- ELVETTED AZ ÉLETEMET TE SZEMÉT!- ordítja nyálcseppeket okádva ki a száján.
- Miben segíthetek? - kérdezi kimérten.
- AZ ÉLETEMET AKAROM!
- Nos, ilyen szolgáltatásunk nincs - Kérem - folytatja még mindig nyugodtan - fáradjon ki az irodámból. Miért teszi ezt? Miért viseli még mindig az átverés szürke álarcát?
- NEM ÉRDEKEL! - köp a főnök felé, majd belecsap a falba. Keze mély nyomot hagy a parafában.
- Az életed te magad veszítetted el.- mondja sötéten. Olyan könnyen hazudik, mintha könyvből olvasná.
Látja, hogy a legjobb barátja felhördül. Szemei úgy kikerekednek, mint valami gödör. Szája kinyílik. Várakozás teljesen áll még mindig az ajtóban.
- Pontosan tudod, hogy mi történt. Hiába szorongatod azt a képet. Tudod, hogy miről beszélek! - ordítja elhaló hangon.
Nézi az arcát. Kétségbeesést lát rajta. Érzi, hogy próbálja megérteni a helyzetet.
- Az életed te magad veszítetted el, János. - mondja lehajtott fejjel. Amikor megölted Katit, János! MEGÖLTED A SAJÁT FELESÉGEDET! Kimondta. Valami történt vele. Mintha minden megszűnt volna számára létezni. Némán nézi a kihátráló Jánost, majd a telefonért nyúl.
Ismét számokat kezd nyomogatni. Kicsöng, és szinte azonnal érkezik is a válasz.
- Igen. Lenne egy kis feladat. Tényleg nem nagy. Ma ki kell nyírnod valakit. A Blahán lesz. Igen. Késsel. Kövesd. Egy gyanútlan pillanatban. Sötétbarna haj. Borosta. Kis testű. Gyenge. Inhalátora van. Igen. Majd átutalom. Viszlát.
Mit csinál? Miért büntet másokat, amikor az egész az ő hibája. Ő ölte meg a nőt. Miért? Miért ölte meg János feleségét? Miért ölte meg Katit?
Szerette őt. Szerette a gyönyörű kék szemeket. A lobogó szőke haját. Életében először igazán szerelmes volt. Miért? Féltékenységből? Félelemből? Kati soha nem mondta volna el Jánosnak. Mégis hidegvérrel végezte ki. Megerőszakoltan dobta el. Testén mély késnyomokkal. Soha nem fogják megtudni ki tette.
Nyakkendőjét csöndesen a nyakára tekeri. Felköti magát a ventillátorra. A szék halkan puffan a
kék bársonyszőnyegen. A folyosó zöldes fényei puhán világítják meg az élettelen testet.
2008. december 4., csütörtök
Üldözött: Egyedül? - Pursued: Alone?
Az üveg apró szilánkokra törik a falon. Felvágja a tapétát és a képkeretben lévő régi fotót is. Rögtön a fotó után repül egy összegyűrt papír halom, majd hangos zokogás követi az egyhangú puffanásokat. Kirúgták az állásából. Tíz évet dolgozott itt, mint egy gályarabszolga és most, mint egy üres konzervet hajítják félre. Miért ilyen rohadt igazságtalan ez az egész? Mit csinált rosszul?
Miért?!
- MIÉRT?! - ordítja eltorzult arccal. Forró könnyek áztatják ráncos arcát.
A rendezett asztalon ott fekszik a tíz év. Minden karcolás a kemény bükkfa asztalban az ő műve. Minden kis gödör. A ceruzatartó, ami már évek óta ugyanott áll. Az irattartók, amik tartalmazzák a tíz év összes csalását. Csalásokat, amiket neki kellet lenyelni és előkészíteni a következőket. Mennyi embert küldött el az asztal mögül. Mennyi életet tett tönkre onnan. A fekete szék, amelyben tíz évig izzadott. A toll, amelyet soha nem cserélt le. A szekrényben lévő hivatali öltönyök. Mind az övéi. Az egész szoba, a telefontól a rácsos kukán át a nyomtatóig.
- MINDEN! - ordít megint.
A telefon megcsörren. Ez a hang. Ez hang is az övé volt valaha. Már megszokta a csörgést, biztos helyett tudott neki a testében. A telefon csak csörög tovább. Arca elsötétedik. Szemét kimarták a könnycseppek, amiket egy hiábavaló élet elmúlásáért ejtett. A telefonhoz kap, majd vadállati ordítással a falhoz csapja azt is. Még hallja a vonal túlsó végén beszélő főnökét. Ezer darabra törik szét a telefon is, amit tíz évig vett fel állandóan. A rengeteg köcsög, aki felhívta. Osztotta nekik a tanácsokat és jó képet vágott hozzá.
- AZ Ő ÉLETÜK IS AZ ENYÉM! - kiált ki a folyosóra.
Felnyúl a polchoz és lelöki róla az akváriumot. A víz puhán szivárog a vörös szőnyeg bojtjai között. Az öreg aranyhal száját kitátva küzd az életéért. Az üvegszilánkok közben újabb és újabb sebeket ejtenek apró pikkelyes testén. A szemeit becsukja. Még egy utolsó könnycseppet morzsol ki szemhéja alatt. Visszafordul az asztalhoz és egy óriási rúgással borítja fel. A hatalmas robajra többen bejönnek a folyosóról. Kitágult szemekkel nézik a pusztítást. Látják, ahogy a szék szétreped az asztal hatalmas súlya alatt. Látják, ahogy a szürke csavarok átrepülnek az iroda levegőjén. A tetőlámpa hatalmas villanással esik le a földre. Az asztali lámpa a plafonon törik szét. A szekrény kinyílik és csak széttépett ruhák jönnek ki belőle. Az LCD képernyő kéken villódzik. Ez maradt az iroda egyetlen fényforrása. A drága számítógép alkatrészei a nagy kupac közepén hevernek. A pusztító véres kézzel kecmereg ki a szekrényből. Arcán csak a tompa kék fény látszik. Szemei árnyékba borulnak. Sötétbarna haja az égnek áll. Némán körbenéz. Meglát valamit. A legértékesebbet. Ami végig kísérte a tíz év során. De elment. Mikor rágondol, megint elsírja magát. Odaténfereg a képhez. Véres kezeivel belenyúl a szemétdombba és felveszi. Régi kép, látszik rajta, hogy amikor készítették még nem voltak digitális gépek. A felesége. Elment, mint egy őszi falevél. És már csak a hideg maradt utána. A fagyos hideg, ami felemésztette az összetört szívének utolsó maradványait.
Magához szorítja a képet, majd némán kilép a folyosóra. Mindenki őt és a romba dőlt tíz évet nézi. Sírva megy végig az irodák között és befordul a liftbe. Megnyomja a hívógombot. A lift csöndesen ereszkedik le. Belép. A legfelső emeletre megy. A főnökéhez. Elszámolni valója van vele. Felnéz a gyűrött képből. Belenéz a tükörbe, ahol már nem magát látja. Egy szörny áll ott. Sötét arccal, mély ráncokkal. Szemei parázslanak. Egy gyilkos, egy pusztító. Nem látja már a régi énjét. Nem látja azt a vak embert, aki valaha volt. Újjászületett. Miután meghalt a felesége... egy másik ember lett. Aki átesett a holtponton, aki belül meghalt. Bevégeztetett neki. Nincs többé értelme az életének. Lehet, hogy soha nem is volt?
Megnyomja a 8-as gombot. A lift ajtaja sziszegve csukódik össze. Zihál. Előkotorja az inhalátort és szippant belőle. Két perc múlva már a főnöke fekete ajtaja előtt áll. Öklével beüti és ordítva ront
be az irodába.
- ELVETTED AZ ÉLETEMET TE SZEMÉT!
- Miben segíthetek? - kérdezi kimérten a főnők.
- AZ ÉLETEMET AKAROM!
- Nos, ilyen szolgáltatásunk nincs. – csámcsogva beszél. Kérem - mondja még mindig nyugodtan - fáradjon ki az irodámból.
- NEM ÉRDEKEL! - köp a főnök felé, majd belecsap a falba. Keze mély nyomot hagy a parafában.
- Az életed te magad veszítetted el. - mondja sötéten.
János felhördül. Szeme elkerekedik. Csak a sípoló lihegése szakítja meg a csöndet. Miről beszél?
- Pontosan tudod, hogy mi történt. Hiába szorongatod azt a képet. Tudod, hogy miről beszélek!
Lenéz és látja, hogy egyik kezében még mindig ott gyűrődik a régi kép. Miről beszél ez?
- Az életed te magad veszítetted el, János. - mondja lehajtott fejjel a főnök. Amikor megölted Katit, János! MEGÖLTED A SAJÁT FELESÉGEDET!
A világ forogni kezd vele. A látása elhomályosul. Kihátrál egészen liftig, amikor a tükör megállítja. Könyökével betöri. Lemegy. Nem látja maga körül a világot. Nem hallja a sugdolózásokat. Szédülve lép ki a grandiózus üvegépület ajtaján. A hó esni kezd. Nem megy a buszmegállóba. Gyalog indul haza. Egyedül. A gondolataival és a fájdalmával, ami mint egy hatalmas kőrakás nehezedik a vállára. Egyedül van. Sétál az utcán. A képet elhajítja. A hóban azonnal átnedvesedik. Az utcán. Egyedül?
Miért?!
- MIÉRT?! - ordítja eltorzult arccal. Forró könnyek áztatják ráncos arcát.
A rendezett asztalon ott fekszik a tíz év. Minden karcolás a kemény bükkfa asztalban az ő műve. Minden kis gödör. A ceruzatartó, ami már évek óta ugyanott áll. Az irattartók, amik tartalmazzák a tíz év összes csalását. Csalásokat, amiket neki kellet lenyelni és előkészíteni a következőket. Mennyi embert küldött el az asztal mögül. Mennyi életet tett tönkre onnan. A fekete szék, amelyben tíz évig izzadott. A toll, amelyet soha nem cserélt le. A szekrényben lévő hivatali öltönyök. Mind az övéi. Az egész szoba, a telefontól a rácsos kukán át a nyomtatóig.
- MINDEN! - ordít megint.
A telefon megcsörren. Ez a hang. Ez hang is az övé volt valaha. Már megszokta a csörgést, biztos helyett tudott neki a testében. A telefon csak csörög tovább. Arca elsötétedik. Szemét kimarták a könnycseppek, amiket egy hiábavaló élet elmúlásáért ejtett. A telefonhoz kap, majd vadállati ordítással a falhoz csapja azt is. Még hallja a vonal túlsó végén beszélő főnökét. Ezer darabra törik szét a telefon is, amit tíz évig vett fel állandóan. A rengeteg köcsög, aki felhívta. Osztotta nekik a tanácsokat és jó képet vágott hozzá.
- AZ Ő ÉLETÜK IS AZ ENYÉM! - kiált ki a folyosóra.
Felnyúl a polchoz és lelöki róla az akváriumot. A víz puhán szivárog a vörös szőnyeg bojtjai között. Az öreg aranyhal száját kitátva küzd az életéért. Az üvegszilánkok közben újabb és újabb sebeket ejtenek apró pikkelyes testén. A szemeit becsukja. Még egy utolsó könnycseppet morzsol ki szemhéja alatt. Visszafordul az asztalhoz és egy óriási rúgással borítja fel. A hatalmas robajra többen bejönnek a folyosóról. Kitágult szemekkel nézik a pusztítást. Látják, ahogy a szék szétreped az asztal hatalmas súlya alatt. Látják, ahogy a szürke csavarok átrepülnek az iroda levegőjén. A tetőlámpa hatalmas villanással esik le a földre. Az asztali lámpa a plafonon törik szét. A szekrény kinyílik és csak széttépett ruhák jönnek ki belőle. Az LCD képernyő kéken villódzik. Ez maradt az iroda egyetlen fényforrása. A drága számítógép alkatrészei a nagy kupac közepén hevernek. A pusztító véres kézzel kecmereg ki a szekrényből. Arcán csak a tompa kék fény látszik. Szemei árnyékba borulnak. Sötétbarna haja az égnek áll. Némán körbenéz. Meglát valamit. A legértékesebbet. Ami végig kísérte a tíz év során. De elment. Mikor rágondol, megint elsírja magát. Odaténfereg a képhez. Véres kezeivel belenyúl a szemétdombba és felveszi. Régi kép, látszik rajta, hogy amikor készítették még nem voltak digitális gépek. A felesége. Elment, mint egy őszi falevél. És már csak a hideg maradt utána. A fagyos hideg, ami felemésztette az összetört szívének utolsó maradványait.
Magához szorítja a képet, majd némán kilép a folyosóra. Mindenki őt és a romba dőlt tíz évet nézi. Sírva megy végig az irodák között és befordul a liftbe. Megnyomja a hívógombot. A lift csöndesen ereszkedik le. Belép. A legfelső emeletre megy. A főnökéhez. Elszámolni valója van vele. Felnéz a gyűrött képből. Belenéz a tükörbe, ahol már nem magát látja. Egy szörny áll ott. Sötét arccal, mély ráncokkal. Szemei parázslanak. Egy gyilkos, egy pusztító. Nem látja már a régi énjét. Nem látja azt a vak embert, aki valaha volt. Újjászületett. Miután meghalt a felesége... egy másik ember lett. Aki átesett a holtponton, aki belül meghalt. Bevégeztetett neki. Nincs többé értelme az életének. Lehet, hogy soha nem is volt?
Megnyomja a 8-as gombot. A lift ajtaja sziszegve csukódik össze. Zihál. Előkotorja az inhalátort és szippant belőle. Két perc múlva már a főnöke fekete ajtaja előtt áll. Öklével beüti és ordítva ront
be az irodába.
- ELVETTED AZ ÉLETEMET TE SZEMÉT!
- Miben segíthetek? - kérdezi kimérten a főnők.
- AZ ÉLETEMET AKAROM!
- Nos, ilyen szolgáltatásunk nincs. – csámcsogva beszél. Kérem - mondja még mindig nyugodtan - fáradjon ki az irodámból.
- NEM ÉRDEKEL! - köp a főnök felé, majd belecsap a falba. Keze mély nyomot hagy a parafában.
- Az életed te magad veszítetted el. - mondja sötéten.
János felhördül. Szeme elkerekedik. Csak a sípoló lihegése szakítja meg a csöndet. Miről beszél?
- Pontosan tudod, hogy mi történt. Hiába szorongatod azt a képet. Tudod, hogy miről beszélek!
Lenéz és látja, hogy egyik kezében még mindig ott gyűrődik a régi kép. Miről beszél ez?
- Az életed te magad veszítetted el, János. - mondja lehajtott fejjel a főnök. Amikor megölted Katit, János! MEGÖLTED A SAJÁT FELESÉGEDET!
A világ forogni kezd vele. A látása elhomályosul. Kihátrál egészen liftig, amikor a tükör megállítja. Könyökével betöri. Lemegy. Nem látja maga körül a világot. Nem hallja a sugdolózásokat. Szédülve lép ki a grandiózus üvegépület ajtaján. A hó esni kezd. Nem megy a buszmegállóba. Gyalog indul haza. Egyedül. A gondolataival és a fájdalmával, ami mint egy hatalmas kőrakás nehezedik a vállára. Egyedül van. Sétál az utcán. A képet elhajítja. A hóban azonnal átnedvesedik. Az utcán. Egyedül?
2008. december 3., szerda
Tipográfia - Typography
Elhatároztam, hogy elkezdek komolyabban foglalkozni a tipográfiával.
Célom:
Jelenlegi tudásom:
A tipográfia nyomtatott betűkkel foglalkozó tudomány, melynek célja olyan írásképet kialakítani a betűtípusok és betűcsaládok alkalmazásával, mely egyszerre esztétikus és célszerű. Modernebb megfogalmazásban az információ megjelenítésének szabályrendszere. De ezek a szabályok a hagyományon és a mindenkori ízlésen alapulnak, ezért folyamatosan változnak kisebb-nagyobb mértékben.
Célom:
Jelenlegi tudásom:
A tipográfia nyomtatott betűkkel foglalkozó tudomány, melynek célja olyan írásképet kialakítani a betűtípusok és betűcsaládok alkalmazásával, mely egyszerre esztétikus és célszerű. Modernebb megfogalmazásban az információ megjelenítésének szabályrendszere. De ezek a szabályok a hagyományon és a mindenkori ízlésen alapulnak, ezért folyamatosan változnak kisebb-nagyobb mértékben.
2008. december 2., kedd
Élő húsdaráló - Living Mincer
Zöld fénysugár világít keresztül a hadonászó kezeken. Egy alacsony srác lép be az előtérből, sötétszőke haja zilált, pupillája egészen kitágul a sötétben. Orrát megfacsarja az átható testszag, amit szinte késsel lehetne vágni. Elől - a kicsi színpadon - a Brains játszik. Az emberek ütemesen ugrálnak a gyors zenére arcukon euforikus örömmel. A fiú hunyorítva néz hátra a bejárathoz, hogy fejét lehajtva ugorjon bele az élő húsdarálóba.
Egy sötét alak állja útját, aki nem törődve a körülötte állókkal lóbálja a hatalmas kezeit. A fiú két jól irányzott rúgással állítja félre. Kezével tör előre a pörgő testek közt. Egy nő könyöke csapást mér az orrára. Ha az ütés után nem eszmélne fel, nem tudná kikerülni az arca felé lendülő testet. Kábult fejjel préseli át magát a három táncoló között, majd kezdeti sikerei hirtelen semmivé foszlanak egy jól megtermett lábbal való találkozás során. Feje szétrobban és hamarosan, mint a csillagpor szóródik szerteszét. Átesik a holtponton.
Már közel van a színpadhoz. A kezeken keresztül látja a világosbarna hajú lányt. Önfeledetten táncol. Sötét szemei zölden csillognak a sötét barlangban. A fiú utolsó erejét felhasználva félrelök egy sörrel táncoló szakálas férfit. A nedű rálöttyen fekete pólójára. Elnyom egy halk káromkodás és átugrik egy földön heverő alak felett. Megfogja a lány izzadt vállát. Mosolyogva hátra fordul. Magával rántja a fiút és boldogan ugrál vele az egyre hangosabb zenére.
2008. december 1., hétfő
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
