A vadnyugat bajnoka - Champion of the Wild West

Hangos ajtócsapódás rázta meg a Dunakorzó - minden szabályzat ellenére, már harminc éve álló - híres Bohémiáját. Az utcavakító lámpái álcaként szolgáltak a szikár termetű, magas embernek, kinek jobb kezében revolver füstölgött, balját a második pisztolytáskán pihentette. Zimankós idő csapott le Szentendrére, a férfi lábai között hópelyhek záporoztak be. Évek óta nem volt már fehér karácsony, kinek kedves volt az élete visszavonult a házába, de a város alkoholistái még Szenteste is a kocsmában tanyáztak. A sötét alak csak állt a még mindig lengő ajtóban. Minden arc a férfi felé fordult. Kabátját felkapta a szél - játszadozott vele, fel-le tekergette - de Isten megérezte, hogy ezt az idegent még nála is keményebb fából faragták. Ujjain végigpörgette az ezüst revolvert és berakta a bal táskája mellé, majd hosszú lépéssel belépett a kocsma fényébe. Sötét, mélyen ülő szemeivel jobbra-balra tekintgetett, veszélyt keresve méricskélt végig minden vendéget. Kezével végigtörölte őszülő bajszát, cigit illesztett vöröslő, vastagon ívelő ajkai közé. Megigazgatta hosszú, lófarokba kötött haját, lerázta magáról a havat és még egy lépést tett előre. Nagy lábai voltak, barnán csillogó, sarkantyús bakancsa árulkodott a viselőjéről - gazdag és kifinomult, nem vesz selejt terméket. A harmadik hatalmas lépéssel ott termett a bükkfa bárpultnál, ahol a csapos már kétkedő arccal várta. Rekedt, karcos hangja volt, megfontoltan beszélt és finoman formálta a szavait. Öreg hangja ellenére, a kocsma másik végébe is eljutott az üzenete, talán még hó verte utcákon is zengett egy pillanatig.

- Whiskytek van? – és előhúzta kígyóbőr pénztárcáját.

A csapos, bár az idegen hangja nem volt fenyegető, mégis reszketve bólintott. Talán tekintélyes megjelenése vagy különös újszerűsége miatt, a csapos maga se tudta. Óvatosan töltötte ki az aranyszínű italt, a pohár lassan megtelt a fényben pompázó whiskyvel. A feszültség szinte tapintható volt, akár a porszemek a fülledt levegőben. A kocsmáros átnyújtotta az italt és viharszerűen elfordult az idegen, acél kemény tekintete elől. Amint a vadnyugat bajnoka hátrament és elnyelte a hátsó rész, késsel vágható dohányfüstje, a vendégek újra beszélgetni kezdtek, de most már a furcsa emberről, aki érkezése után tíz perccel megitta az italát, felkötötte vérvörös sálját és újra kilépett az ítéletidőbe. Az idegen soha nem tűnt fel újra a kocsmában, hogy miért füstölgött a pisztolya csak másnapi Szentendre és Vidéke újság főoldalán álló, vastag cím árulta el: REVOLVER OCELOT, A HÍRES BÉRGYILKOS MEGÖLT KÉT FIATALT.

Az árokban találtak a fiú és a mellette fekvő lányra, szerda éjjel. Isten irgalmazzon Szentendrének, mert őt a Vadnyugat véreskezű gyilkosát még a Sátán is visszavetette.

Ocelot soha többet nem jött el Szentendrére, de December 23-a örökre sötét nap maradt a városiaknak.

Csak a kedvedért... - Only for your mood...

A kép egy 10 részből álló sorozat első darabja, amiket szombatra festettem, illetve rajzoltam az osztálytársaimnak. A rajzok között nincs sok összefüggés. Kívánok, jó teadélutánt a borzalmas Piramis fejjel.



Tegnap, amikor éppen hazafelé sétáltam a hóviharban, - s kezem és lábam is lefagyott már – hirtelen egy túlvilági lény állta utamat. Kövér, zömök testű férfi - vagy nő? - amorf teste, akár a mesebeli ördögébe is beillett volna, nemtelen volt. Félmeztelen felsőtestén - a hideg ellenére - izzadságcseppek gyöngyöztek, gyorsan gurultak a földet szántó szoknya felé, ahol aztán felszívódtak a kemény szövetben. Jobb kezében egy hatalmas bárdot tartott, ezüstösen csillogó halálosztó, éléről patakokban folyt a vér. Minden szörnyűség tetejébe a feje helyén, egy rozsdás, kiálló csavarokkal pettyezett acél piramis állt. Hatalmas, aránytalan és hátborzongató. Szem és orrnyílás nélkül, mintha csak a gonosz lelkével érzékelte volna a világot. Sikítani szerettem volna, de képtelen voltam még mozdulni is. Az egész démont valamilyen piros aura övezte, mintha egyenesen a pokolból tévedt volna fel, hogy megölje a magányosan sétáló fiút. Mert biztos élvezte a gyilkolást, erre volt berendezkedve, ez volt a feladata - elragadni az életeket és lerántani a sötétbe. Amikor a lény bal keze felemelkedett kissé megrettentem, de még mindig földbegyökerezett lábakkal álltam a bokáig érő hóban. A bárd maradt a helyén, csak barázdált bal keze lendült lassan felém. A piramisból karcos hang hallatszott ki, nehezen érthető, afféle statikus zörej, de kétségkívül magyar nyelven:
- Tudom bunkóság bal kézzel kezet fogni, de ez a bárd kibaszott nehéz, nem akarok bajlódni vele. - hamiskásan felkacagott.
Én nem mondtam semmit csak néztem, miután egy percig hiába várt leeresztette a kezét és ismét megszólalt gonosz hangján.
- Én az ördög vagyok és barátságomba fogadlak, mert te is elfogadtál engem. Kedvellek téged és mindig számíts rám. Egy ideig így álltam szemtől szembe az ördöggel, amikor fekete füst jelenséggel felrepült a felhők közé. Sokáig néztem még a kék eget, ahol a fekete füst egyre apróbbá vált, mígnem teljesen eltűnt. Könnyek gördültek végig az arcomon és következő pillanatban a kapualjba kuporodva sírtam. A hóvihar felerősödött és magába rejtett, ami az utcán volt. A város néma maradt, még a macskák is eltűntek a háztetők havas ormairól. Két napig senki nem jött ki Szentendréről.

Az első hópelyhek - The first snowflakes

Kissé fáradtan lebattyogtam a konyhába, hogy megfőzzem a család reggeli kávéját - ami nélkül senki nem tud felébredni. Először kitisztítottam a szűrőt; lassan, gondosan, odafigyelve az apróságokra és az oldalára ragadt zaccra. Utána a tartály következett; kanállal felkavartam az aljára ülepedett kávé dombot és az egész barna lét a WC-be öntöttem. Feltettem a vizet melegedni és meredten néztem magam elé. Talán öt perc elteltével hallottam, hogy a víz bugyogni kezdett, fölé hajoltam és áthatóan vizsgálni kezdtem a felszálló buborékokat, ahogy gyöngyöznek a víz felszínén. Az alján, mintha valami elszáradt növény ágai, a fény játékot űzött a vízzel és fiatal kacsokat festett az edény aljára. Lezártam a gázt és feltekintettem, ki az ablakon, ahol, mint megannyi buborék szállingóztak a kicsiny hópelyhek. Letelepedtek a fára, ráereszkedtek a fű megfagyott szálaira, belepték a kerti eszközöket, beférkőztek a legapróbb lyukakba is. A macskák valahonnan távolról figyelték a különös eseményt. A távolban kutya ugatott. Száz és száz fehér pötty száguldott lefelé a Földre. Kiöntöttem a kávét, betettem a mikroba és mire kortyolgatni kezdtem, a hó elállt és nem esett többé kertre. Hát ilyen volt az első hópelyhek megjelenése. Ez a kis semmiség jelezte az embereknek, hogy a három hónapig tartó fagy elkezdődött.

Aliz Csodaországban - Alice in Wonderland

Az Újpesti busz gond nélkül gördült ki a Szentendrei állomásáról, megszokott útján száguldott végig: Át a felhőket, büszkén karcoló Megyeri-hídon, végig a szmogtól és kortól beszennyezett épületek mellett, szlalomozva, az elszabadult villanyborotvák között, majd befutott a végső kapun, leszálltunk és elkezdtük lassú hömpölygésünket a bolt felé.

- Aki látta a Világ - pusztuló, borzalmakkal teli és még is ijesztően valódi oldalát, fogékonyabb a szebb részeire.

- Szerintem, te nem láttál semmi szörnyűt! Dramatizálsz.

Moleskine bejegyzés - Pláza Másvilág:

Itt ülök a Pláza Másvilágon, magányosan, vakítóan fehér neonfényekben fürdőzve. Lassan végighordozom tekintetem a műanyag valóságon, állom a buta, leszűkült emberek bárgyú szemeit és elkeseredve nyelem magamba a fénysebességgel rohanó információ patakot; attól félek, ha huzamosabb időt töltök itt skizoid rohamot kapok és embereket mészárolok le a füzetemmel. Hát csak én látom ezt? Ezt az érdektelenséget. Ezt az ostobaságot. Ennyire egyszerűek? Ennyire elégedettek? Az emberek vagy félnek, vagy megvetnek, ahogy itt ülök már órák óta és csak szakadatlanul szöszmötölök a Moleskinbe, leírom a rohanó rohadást. Elpusztulnak, mint a rovarok, a saját Isteneik fordulnak ellenük és a fejükre dől az a rengeteg felhalmozódott önző, önelégült gondolat. Agyonnyomja őket a Pláza acél szerkezete és én is itt fogok ülni. Írok...Istenem szürkébbek, mint a kabátom. Összeomlik körülöttem a valóság. Gigantikus leírhatatlan káosz, nevetés, robot hangok ordítoznak a hangszórókból.
- Pláza Másvilág.

Az érzelmi szabadság példázata:

London közeli falucskában haldoklik a pap és azon gondolkozik, melyik tanítványára hagyja összes tanítását tartalmazó papi könyvét. Magához hívatja a két legkedvesebb tanítványát és azt mondja nekik:

- Menjetek fel Londonba és mondjátok el, hogy mit láttattok.

A két tanítvány három nap múlva visszatér a paphoz:

- Atyám! London egy emberi fertő, prostituáltak árulják a testüket minden sarkon, koldusok kéregetnek. Mocsok és borzalom, Isten elleni bűn. - kiáltozik az egyik.

- London a kultúra városa. Rengeteg múzeum és szépség. Gyönyörű épületek, fantasztikus koncertek. – harsogja a másik.

A könyvet a második tanítvány kapta meg, pedig mindketten ugyanabban a városban jártak.

Moleskine bejegyzés - A láthatatlan tér

Hallucinációk gyötörnek - az egyik pillanatban még a parketta felé zuhanok, a másikban már az ágyamban fetrengek és leszakítom a nyakamra tekeredett ágyhuzatot. A szemem visszacsukódik. A napkorong száguld felém, megint vergődök, akár egy partra vetett hal. Küzdök a szörnyetegekkel, amik kinyújtják felém fekete karmaikat, az elmémbe vájnak - úgy érzem megőrültem. Felugrok az ágyból, szédülök és a falak mozognak körülöttem, mint egy szellem sétálok a néma folyosókon. Legurítom a reggeli kávémat - a frissen lefőzött barna nedű egy pillanatra megvált a beteges vízióktól. Kidörzsölöm az álmot a szememből és kilépek a csípős hajnalba, ahol a minden visszatér. Szörnyek acsarkodnak egymásra az utcában, kutya ugatás hasítja keresztül a megfagyott levegőt. Őrült egyedüllétemben közelítem meg az állomástól feltörő acélfelhőt. A rohanó skizofrének világa, ahol csupa olyan őrült vár, mint jómagam.

- Én a Mátrixot választanám.

- De miért? Hisz az nem valóság?

- A valóság szar, sötétség van mindenütt.

- És igazi emberi érzelmek.

- Én a Mátrixot választanám, hiszen most is ott vagyunk. Szeretek itt élni.

Atyavilág! Mi volt ezt a bejegyzés? Értelmezhetetlen massza. Sajnálom, hogy kurta gondolatokkal fárasztalak titeket, de úgy éreztem ezt kell tennem még akkor is, ha nem tudom megfogalmazni, amit érzek. Még a szemetesládának is kell valami, ahova kiönthetik. Pillanatnyi benyomások, múló ösztönök és gondolatok, csípések mindenütt.

- Ezzel zárom soraimat.

Köszönet Gergőnek a fotóért.

Alakváltó ünnepek - Transformer feasts

Aki netán lemaradt volna a fejlécem fantasztikus átalakulásáról, ne essen pánikba, mert lementettem a folyamat fázisait. Ezzel a sárgán világító lepkével próbálok az ünnepek közeledtére utalni, így hát ez úton is bejelenthetem, hogy hamarosan elkezdődik az ünnepi hajrá: A manók fürge kezei alatt szikráznak a szebbnél szebb ajándékok, a Mikulás még egyszer magára erőlteti a piros hacukát, a feleség pedig odaadó, anyai szeretettel süti a bejglit. Vastag hópelyhek verik az ablakokat, a Jézuska pedig már megfente a hatalmas szántalpakat. Valami ilyesmit szoktak mondani nem?

Moleskine

Hát, megkaptam. Éppen egy sith lovagot küldtem le a végtelen mélységbe, amikor a bátyám belépett a szobába és arra kért forduljak el a játéktól. Leült az ágyra és várt. Hátra gurultam, majd valami ilyesmit kérdezhettem: Mit kívánsz? Erre hirtelen, az eddig elrejtett kezei előrerendültek. Nem volt időm se védekezni, se támadni, mert a levegőben repülő fekte notesz és a hozzá tartozó toll az ölembe repült. Nem csíkos és nem zöld, de az enyém és örülök neki.