Zimpala - Adios

A Költészet napja

2009-es Költészet napjára készített plakát

2010-es Költészet napjára készített plakát

A költészet napja, József Attila születésének évfordulója és úgy mellesleg a választás ideje; amivel mi itt nem nagyon fogunk törődni, tekintve, hogy ha akarnánk is bármit, se jogunk nem lenne hozzá és a véleményünk semennyire nem befolyásolná a végeredményt. Tehát erről ennyit. Miután leírtam ezeket a sorokat tűnt fel, hogy saját magamról többesszám első személyben beszélek, ami kicsit aggasztó, de fátylat rá.

Továbbá az a tény, hogy iskolába járok - jobban mondva alászállok Pestnek – hűen reprezentálja az időm mennyiségét. A jövőbelátás teóriával sokat foglalkoztam, ezért szeretném a közeljövőben kiegészíteni illetve jobban egységbe foglalni.

És akkor most a nemes esemény miatt:

József Attila: Két hexameter

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.

1936. november-december

Jövőbelátás elmélet

Most megosztok veletek egy saját elméletet, amelyen aránylag sok ideje gondolkozom és mostanában eredményre is jutottam vele. Azonban – kicsit visszatérve a már korábban említett hozzászólások és visszajelzések hiányára – újból kérlek titeket, hogy ne haladjatok el közömbösen e bejegyzés mellett. Szeretném, ha megcáfolnátok vagy legalábbis vitába szállnátok a gondolat helyességével és egyáltalán mondanátok rá valamit. Bizonyítsátok be, hogy tévedek, illetve ha úgy érzitek, hogy igazam van, akkor támasszátok alá és érveljetek mellette. Kérlek titeket, hogy kommentáljatok, mert így nem érzek semmilyen nemű késztetést arra, hogy komolyabb írásba kezdjek, mert csak érdektelenséget és közönyt látok.

Szóval a tézisem: Véleményem szerint a jövőbelátás lehetséges, továbbá a sors és a szabad akarat együtt léteznek, sőt egy jegyben járnak. Tegyük fel, hogy az álmodban látsz egy eseményt. Tulajdonképpen nem maga a történés számít, de a példa kedvéért: Beszélgetsz valakivel, egy barátoddal, akár olyannal akit még soha nem láttál azelőtt. Hallod a társalgás minden szavát, hallod a saját és a másik hangját is. Végigköveted az egészet, szép lassan, mintha a valóvilágban történne és nem a te privát valóságodban. Elérkezel egy fordulóponthoz, amikor események felgyorsulnak. Vitatkozni kezdesz, ordítoztok és a helyzet, tényleg feszültté válik. Az álom élessége miatt, az egész rémisztően valódinak hat. Félelmet érzel.

Először csak megütöd, majd verekedni kezdtek. Az egészet kívülről figyeled, és saját magadat is harmadik személyből látod, mégis érzed az ütések erejét. A csontok roppanása, a templom éjféli harangozása, minden a helyén van és reálisnak tűnik. Hamarosan a harc véget ér, mert egy közeli fadarabbal leütöd az embert és elfutsz. Másnap reggel gondterhelten ébredsz, de a nap végére már teljesen elfelejted az álmodat.

Eltelik egy hét, két nap vagy akár egy hónap, de elérkezik az álom újraélésének ideje. Ilyenkorra már az egészből nem emlékszel semmire, mikor egy pillanatnyi benyomás újra felidézi benned a képet. Feltűnik, hogy ugyanazon a helyen, ugyanazzal az emberrel beszélgetsz, ugyanarról a témáról, ugyanazt válaszolod. Minden teljesen pontosan ugyanúgy történik, ahogy azt korábban megálmodtad, de már nem alszol. Meglepődötten felkiáltasz. Dejá vu érzésed van, olyan, mintha már megélted volna ezt a percet. Valójában nem csak, hogy olyan, mert a saját valóságodban már megtörtént. A dejá vu egyféle emlék a jövőről.

Az egész itt kezd furcsává válni. Már tudod, hogy összevesztetek (múlt idő, pedig a jövőről van szó?), majd verekedtettek és te elfutottál. Ebben a pillanatban újra tisztán látod az álmodat és te nem akarod, hogy ez történjen. Amikor tisztában kerülsz a ténnyel, tudatosan elkerülöd a vitát és az összetűzést, tehát megváltoztatod a bekövetkező jövődet.

Az elméletem az, hogy a sors szükségszerű, mivel minden élőlénynek van kezdete és vége, illetve ezen a rövid intervallumon megállók vannak elhelyezve. Lehet, hogy lényegtelen megállók, de elképzelhető, hogy fontosak lesznek az életedben. Mindenesetre elvannak rendelve, magyarul mindenképpen eléred őket és ezt te is tudod, mert álmaidban előrelátod ezeket az állomásokat. Viszont te döntesz, mikor a történés a közös valóságunkban is megtörténik. Egy feletted álló erő kényszerít, ezért muszáj odamenned és találkoznod azzal az emberrel, de te döntöd el, hogy verekedsz-e vagy sem. Tehát látod a saját jövőd és ez lehetőséget ad arra, hogy megváltoztasd. Az igazság benned van, tehát az ilyenmódon, halványan, de te formálod az utad, ami az elkerülhetetlen halálhoz vezet. A szabad akarat és a sors, ezáltal együtt létezik.

Most pedig, ha lehetne tartsátok magatokat a fenti kéréshez, továbbá ha nem értitek, (bár igen egyszerű a képlet) akkor kérdezzetek. És mielőtt írnátok, ne feledjétek, hogy ez csak egy teória. Nem biztos, sőt lehet, hogy tévedek.

Hangsúlyozom: Szerintem!

Ui:. A szóismétlésért és egyéb stilisztikai hibák miatt elnézést.

The Lovely Bones

Orgia, Liturgia, Letargia?

Mennyi az esély arra, hogy elkattintod a fényképezőgépet és elkapsz egy láthatatlan pillanatot? Kicsit úgyérzem, hogy afféle betörést látunk a valóságba...

Hajnalban, amikor még a Nap se kelt fel és a Kálváriát beborító gyepszőnyeget, halovány dér burkolja; haza felé ballagsz, lassú, elgyötört léptekkel. A fejed kóvályog, gondolataid megálltak és nem érzel ösztönzést arra, hogy újraindítsd magad. Agyadat valami megállíthatatlan erő nyomja, mintha a felhők fölött repülnél, bedugult füleden keresztül egyre hangosodó sípolást hallasz. Kiszáradt ajkaid összeragadtak s mikor beszédre nyitod a szádat, a bőr elszakad és a szájpadlásodról, összecsomósodott nyálcseppek lógnak. Nincs vized, egyedül vagy, hajnali ötkor. És különben is magadban beszélsz.

Az evangélikus templom, fehéren ragyog a sötétben, mikor közelebb érsz a frissen meszelt falakhoz, tömeg válik ki a levegőből. Tompa vagy és fáradt, de képtelen vagy közömbösen elmenni egy ilyen esemény mellett, tehát még jobban lelassítod a lépteidet és fürkésző szemekkel nézed a jobbára idősekből álló gyülekezetet. Gyakorlatilag nem mozogsz előre és az idő is megállt, te mégis másik helyre kerülsz. Gyűrűsféreg mozgás? Gondolkozol, miért sorakoznak itt hajnalban. Már a Bükkös part közelébe érkezel, hallgatod a patak zubogását, a fülemülék énekét. Az úton, a felüljárót keresztülvágó zebrán egy magas, fekete ruhás alak határozott lépétekkel közeledik. Hátán hordoz valamit, nem tudod kivenni pontosan mi az, csak egy homályos foltot látsz. Lejön a lépcsőn és akkor megérted. Ironikus módon egy pap, hatalmas Feszülettel a hátán sétál a Kálvária domb felé. Mögüled, a társaság felől búgó ének szól és egyszerűen nem hiszed el, hogy ez tényleg történik. A pap elmegy melletted és te tátott szájjal haladsz tovább. Hajnali liturgia? Jézus Krisztus feltámadására tartott Istentisztelet. Tudod, mégis kételkedsz magadban. Eszedbe jut, hogy részeg vagy (és különben is magadban beszélsz).

A macskaköveken vízcseppek csillognak, egy egész galaxis száguld a lábaid alatt és úgy érzed, hogy újraindulsz. Mikor a kapudhoz érsz a Nap már a zeniten áll, narancssárga és rózsaszín keverékébe vonva a várost. A gyülekezet énekét még az ágyban is hallani véled, majd az álom elragad. Nem törődsz vele, hogy ruhában alszol, legalább holnap nem kell felöltözni. (És különben is részeg vagy).

Mi a következő lépésed?

Ha másnap locsolkodni akarsz, ezzel megfosztva magad egy áldott nap pihenéstől lapozz a 159-re.

Ha alszol, ameddig szeretnél ezzel kockáztatva, hogy mélyen elásod magad s kiterítenek, akkor lapozz 243-ra.

Ha visszamész a liturgiára, akkor lapozz a 33-ra.

Ha egyéb, akkor lapozz 65-re.

Sok szerencsét az intellektuális önkielégítéshez!

Következtessetek, hogy miért pont ezt a képet töltöttem fel.

Csokinyúl melankólia

 Zimankós április harmadikára virradt, a tavaszi zápor előhírnöke viharos erővel tépte a fákat; az utcákon fel-fel lebbenő szoknyákkal igyekeztek haza a nők. Megrakott kosaraik – amelyek legalján már ott pihent a húsvéti sonka – hintáztak a szélben, akár kisgyermek utolsó ugrására készülve. A parkolók és a járdák megteltek a hegyekből leérkező gazdag nagyfejűek autóival. A meteorológusok kilencvennyolc százalékos biztossággal állították: „A lányoknak idén nem lesz szüksége fiúkra, ha vizesek akarnak lenni.” A lányok felsírtak, de melankóliájukat messze vitték a rádióhullámok.
Aznap én is elmentem a boltba, hogy megvegyem egy igazán szép, családi Húsvét elmaradhatatlan kellékeit, amik minden éveben a következők: Füstölt tarja, torma, kenyér, tojás, dió, mák és egy bárány fele. Már éppen a kasszához készülődtem, amikor eszembe jutottak a „nyulak”. Ilyenkor húsvét táján a boltok hosszú sorait, színes papírba csomagolt, csokoládé nyulak töltik meg; kedélyesen mosolyognak és szinte várják, hogy lecsapj rájuk s apró kicsi darabokra törd a fülüket, majd – még morzsát se hagyva magad után – felfald a fejüket is. Mohón nézegettem őket  és azon gondolkodtam, hogy a piros vagy zöld „ruhás” nyulat vigyem magammal, mikor megláttam a polcszegélyre ragasztott árcédulát. Szemeim először elkerekedtek, majd dühösen összehúzódtak és végezetül megbántva elfordultak. Isten az atyám, hogy ennyiért nem veszek csokinyulat. Amint kiléptem az üzletből a nyulak felsírtak, de melankóliájukat messze vitte a szellő.Április negyedikén nulla órakor, az elfogyó, C alakú Hold gyöngyházfénybe öltöztette a Főtérre nyíló Dumtsa Jenő utcát, melyen sötét árnyak mozgolódtak, lassú, de katonás ütemben. Céltudatosan masíroztak a Pestis kereszt felé, a menetet élén egy hosszabb árnyék lépdelt. Talpuk alatt remegett a talaj, az egyszerre koppanó lábak csattogása visszahangzott a Duna víztükrén. Elérték a keresztet, amikor a vezetőjük fejét felszegve tekintetét a szürke felhőkre szegezte. Kövér esőcsepp koppant az orrán.
Elég volt! Az emberek már nem törődnek velünk! A bolt mögötti konténerben végezzük, vagy valamelyik csecsemő pólóján szétkenve pusztulunk el! Senki nem zabál már minket, mint régen. Mutassuk meg nekik!
A tömeg egyszerre mordult fel.  Jellegzetes hanggal szakadt az alufólia, majd golyóbisokba gyúrva hajították szerteszét. A Főteret hamar elborította a szemét.
Csokinyulak, Testvéreim! Mind elolvadunk és az emberek egy életre megtanulják: VELÜNK NEM LEHET SZÓRAKOZNI!
Tíz perc elteltével az eső eleredt, záporrá nőtt, majd a földre érve összekeveredett a tejcsoki maradványokkal. A piszkos barna massza elborította Szentendrét, senki nem menekült a nyulak bosszúja elől. A városiak még egyszer, utoljára felsírtak, de melankóliájukat mesze vitték a madarak.

Holnap történt

A körülbelül ötven literes fürdőkád már félig megtelt, de a csapból még mindig lávafolyamként csobogott kifelé a közel forráspontra tekert víz. Fél óra teljes magány. A kádban fürdés az életnek azon kevés pillanatai közé tartozik, amikor egyedül vagy és – hacsak nincs peched – senki nem zavar meg. Ilyenkor úgy érzed, ugyan a világ hatalmas, de neked jutott belőle egy kicsiny szeletkéje, ami csakis a tiéd. Félóráig. Ez a félóra, amikor a héten eléred a csúcspontot és miden megértesz.

A kád nagyon gyorsan megtelik. Elzártam és óvatos léptekkel indultam a megváltásom felé, a pára kicsapódott a tükörre és elhomályosította, de a szoba hűen igazodott igazi urához, mivel az orromig se láttam a sűrű gőzpamacsoktól. Vízbe mártottam bal, majd jobb lábamat. Tudjátok milyen az, ha valami átkozottul fáj és mégis élvezed? Az elmúlt napok, amik vastagon rám rakódtak, leomlottak rólam. Tapéta darabokban szakadtak le és úszkáltak a vízfelszínen, amely úgy ragyogott a lámpafényben, akár a gyémánt. Ismét pihekönnyűnek éreztem magam, megszabadulva a súlyoktól. Megszabadulva mindentől.

Lassan lejjebb ereszkedtem. A víz széle, mint egy borotva, először belevágott a húsomba, majd utána beforrasztotta azt. Egyféle tendencia, módszer a gyógyításra, mint amikor piócákkal tisztítják ki a véred. Szép, nyugodtan elborít a pengék tengere.

Hátradőlök, immár az állam is víz alatt van. Kiélvezem a tisztulás folyamatát. Nem gondolok semmire. Kiürítem az elmém és edényként lebegek a kád feneke felett két milliméterrel. Mikor elérem ezt a nihil állapotot, mély lélegzettel alámerülök.

A víz rohamos erővel töri be a koponyám falait. Sugárként árasztja el az orromat és a fülemet, összeszorított szemeim közé is beférkőzik. Száz százalékos „vízemberként" fejemet láthatatlan párnára hajtva, vízalatt tartottam. Nem régiben levágott hajam szerteágazó, vízinövényként tekergett a felszín felé.

Két perc.

A szívem kezdett felgyorsulni. A szív sokkal mélyebb frekvencián dübörög, ha ötven liter nyomja az agyadat, olyan mintha valahonnan messziről szólna. Egyre gyorsuló ütemben játszott, végül már összemosódott, egyenes hanghullámmá vált. Valamiért az ausztrál őslakosok jutottak eszembe, akik szerint az valódi világot az álmaidban találod. Az igazság benned van.

A negyedik percben a tűdőm kitágult.

Az ordításomat mindenki hallotta a városban. Az ezernyi buborék gyöngy, felhőkként szökött a felszínre. Kis fehér foltok. Nem is vettem észre, hogy a szemem kinyílt.

Hat perc. Fény. Olyan, mintha egy kifordított űrbe kerültem volna, ahol a csillagok feketén pislákolnak és a tér fehérré változott. Testem súlytalan, hatoda az eredetinek. Kínos lassúsággal dőlök el jobbra, mint valami lassított kuglibábú. Amikor egy láthatatlan lefolyó szívni kezd kifelé. Egy apró töredéket kaptam az igazságból, nem akarok elmenni. Kérlek!

Ösztönök. A létfenntartó ösztön akkor is működik, amikor nem akarod.

A víz szerteszét fröcskölt. Úgy lihegtem, mintha maratont futottam volna. A szívem még mindig állatira dolgozott. A vízcseppek gyorsan csorogtak végig a testemen vissza a kádba.

Tizenöt perc.
És vége.

BTW.: Lehet, hogy ma megjelenik egy írásom a Szentendre és Vidékében, Csokinyúl melankólia címmel. Tessék figyelni az újságot! :) Bár holnap ide is feltöltöm... A fenti közjátékról csak annyit, hogy nagy része tényleg megtörtént.
Szerk.: Nem jelent meg... :(