Alul a cipők,
Felül a fők,
Köztük a nők,
Ó, igen csábosak ők.
Sötétszürke csillogó,
Kívülről csak villogó,
A belül tolongó,
Szemük forrongó.
Rágó cuppog a szájban,
Középen kitűnő bájban,
Tündököl kis kabátban,
Nézzük, mint általában.
Sötétszürkén csillogunk,
Kívülről csak villogunk,
Kis kabinban tolongunk,
Belül, csak úgy forrongunk.
Ez itt Budapest,
A fiú verssel fest,
Metróban látja ezt,
meg azt.
2008. november 7., péntek
2008. november 6., csütörtök
Talpalatnyi Pest 2: Lábak között - Foothold of Pest 2: Between feet
Még érzem a jég szúrását megduzzadt tenyeremen. Látom a hosszú karcolást szemüvegemen, amit a felcsapódó jég darabkák okozhattak a csiszolt üvegen. Mindenki türelmetlenül várja a buszt, ami perceken belül be is fut a korcsolyapálya előtti megállóba.
Felszállunk rá, mindenki harsány beszélgetésbe kezd, csak én nézem elmélázva, a sárga levelek sodródását a busz előtt. Rakoncátlanul tekeregnek végig, az utcán sétálók lábai közt, majd összevissza szállnak le a járdaszegélyre, hogy ott várják meg a következő busz érkezését.
A végállomáson, mi is, akár a levelek szóródunk szét és megyünk le a metróba. Mindenki más céllal, más helyre igyekszik. Hangos robajjal becsapódik mögöttem az ajtó.
Körül tekintve látom, hogy ülőhelyek már nem maradtak nekünk, így hát kénytelenek vagyunk hátunkat nekivetni a metró falának.
Három megálló után fájó lábhajlatom végleg kimerül, és szinte helyette beszélek a mellettem álló lánynak:
- Nem bírom ki muszáj leülnöm.
- Szolgáld ki magad. Itt a föld - mondja mosolyogva, majd folytatja - így! - és leül.
- Hát rendben - mondom oldalra hajtott fejjel és leülök a sötétszürke padlóra.
Különös érzés. Általában nem látok mást csak vállakat, fejtetőket, szájakat, szemeket, füleket. Most pedig egy másik perspektívából visszatekinthetek a múltba - amikor még 5 éves voltam – és nem látok mást csak lábakat, térdeket és elegáns nadrágokat.
Az egyik ilyen elegáns nadrág, ami mellet lóg egy fekete aktatáska, így szól:
- Szörnyű.
- Mi? - kérdezi meg a mellette álló világos farmer.
- Ezek leülnek a metró padlójára, utána pedig felülnek a székekre, hogy bemocskolják a nadrágomat.
- Hát, igaz a föld tele van baktériumokkal. Megfertőznek minket. Különben mennyibe került a nadrágod?
- 20. 000 forint. - válaszolja büszkén - És nem akármilyen nadrág! Ez márkás...
Tovább nem hallgatom a beszélgetés, inkább visszatérek az idősebb korba, ahol már nem törődnek velem. Nem is olyan jó a múlt? Csak törődjek a jövővel?
Felszállunk rá, mindenki harsány beszélgetésbe kezd, csak én nézem elmélázva, a sárga levelek sodródását a busz előtt. Rakoncátlanul tekeregnek végig, az utcán sétálók lábai közt, majd összevissza szállnak le a járdaszegélyre, hogy ott várják meg a következő busz érkezését.
A végállomáson, mi is, akár a levelek szóródunk szét és megyünk le a metróba. Mindenki más céllal, más helyre igyekszik. Hangos robajjal becsapódik mögöttem az ajtó.
Körül tekintve látom, hogy ülőhelyek már nem maradtak nekünk, így hát kénytelenek vagyunk hátunkat nekivetni a metró falának.
Három megálló után fájó lábhajlatom végleg kimerül, és szinte helyette beszélek a mellettem álló lánynak:
- Nem bírom ki muszáj leülnöm.
- Szolgáld ki magad. Itt a föld - mondja mosolyogva, majd folytatja - így! - és leül.
- Hát rendben - mondom oldalra hajtott fejjel és leülök a sötétszürke padlóra.
Különös érzés. Általában nem látok mást csak vállakat, fejtetőket, szájakat, szemeket, füleket. Most pedig egy másik perspektívából visszatekinthetek a múltba - amikor még 5 éves voltam – és nem látok mást csak lábakat, térdeket és elegáns nadrágokat.
Az egyik ilyen elegáns nadrág, ami mellet lóg egy fekete aktatáska, így szól:
- Szörnyű.
- Mi? - kérdezi meg a mellette álló világos farmer.
- Ezek leülnek a metró padlójára, utána pedig felülnek a székekre, hogy bemocskolják a nadrágomat.
- Hát, igaz a föld tele van baktériumokkal. Megfertőznek minket. Különben mennyibe került a nadrágod?
- 20. 000 forint. - válaszolja büszkén - És nem akármilyen nadrág! Ez márkás...
Tovább nem hallgatom a beszélgetés, inkább visszatérek az idősebb korba, ahol már nem törődnek velem. Nem is olyan jó a múlt? Csak törődjek a jövővel?
2008. november 5., szerda
Talpalatnyi Pest - Foothold of Pest
A kólás pohárba töltött tűzforró fahéjas cappuccino melege, kezemen keresztül átjárja kihűlt testemet. Innám, de a szívószál olyan laposra nyomódott, mint a géppapír. Elégedetlen arccal hajítom ki a szemetesbe és beérem azzal az örömmel, hogy ujjaim közt tarthatom az illatos nedűt. Az orromból kiáradó forró levegő, végig bucskázik előttem. Arcomat megvilágítják a busz fényei. Szomorúan nézek elébe, a 25 perces egyhelyben állásnak.
Buszunk a Megyeri-híd gigantikus pilléreihez érkezik, amikor kezdem úgy érezni, hogy lábaim összecsuklanának alattam, hogy átengedjék magukat a teljes elgyengülésnek. Igazából, a pokoli forrósággal égető kávé és a busz fel-le dobálása tart ébren.
Kiszállok a buszból és folytatom tovább utamat a föld alá, ahol a szokásos arcok várakoznak a szerelvényre. Kihasználom az alkalmat, hogy végre átadjam magam a kávé nyújtotta élvezeteknek. Felhörpintem az utolsó kortyokat, az üres pohár a szemetesben landol, a metró befut, én pedig kecsesen bedőlök a sarokba. A lábaim tényleg kezdik feladni a szolgálatot.
Úgy haladunk, mint az esküvői sor, azzal a különbséggel, hogy mi nem az oltárnál állunk meg, hanem a padok közt. Ott próbálunk megesküdni, de persze feltűnik, hogy a pap tíz lépéssel előrébb vár minket. Tovább megyünk, ember tömegek szállnak be a megtelt vagonba, a sarok egyedüli tulajdonosaként, feltekeredem a korlátra, lábaimat egymásra teszem.
Még több ember özönlik befelé, lassan már én is felveszem azt a vékonyságot, mint a szívószál. Az emberek meghazudtolják a fizikát és úgy ragadnak egymáshoz, mint a mézzel átitatott ujjak. Sokáig állok talpalatnyi földemen, mígnem kezd kifelé szállingózni a pesti tömeg.
Végül a Klinikáknál, becsukott szemmel ülök le, kiérdemlem azt a kis helyet.
3 perc múlva ismét felállok, hogy neki lendüljek a napnak, ami végén még hátra van a korcsolya.
Buszunk a Megyeri-híd gigantikus pilléreihez érkezik, amikor kezdem úgy érezni, hogy lábaim összecsuklanának alattam, hogy átengedjék magukat a teljes elgyengülésnek. Igazából, a pokoli forrósággal égető kávé és a busz fel-le dobálása tart ébren.
Kiszállok a buszból és folytatom tovább utamat a föld alá, ahol a szokásos arcok várakoznak a szerelvényre. Kihasználom az alkalmat, hogy végre átadjam magam a kávé nyújtotta élvezeteknek. Felhörpintem az utolsó kortyokat, az üres pohár a szemetesben landol, a metró befut, én pedig kecsesen bedőlök a sarokba. A lábaim tényleg kezdik feladni a szolgálatot.
Úgy haladunk, mint az esküvői sor, azzal a különbséggel, hogy mi nem az oltárnál állunk meg, hanem a padok közt. Ott próbálunk megesküdni, de persze feltűnik, hogy a pap tíz lépéssel előrébb vár minket. Tovább megyünk, ember tömegek szállnak be a megtelt vagonba, a sarok egyedüli tulajdonosaként, feltekeredem a korlátra, lábaimat egymásra teszem.
Még több ember özönlik befelé, lassan már én is felveszem azt a vékonyságot, mint a szívószál. Az emberek meghazudtolják a fizikát és úgy ragadnak egymáshoz, mint a mézzel átitatott ujjak. Sokáig állok talpalatnyi földemen, mígnem kezd kifelé szállingózni a pesti tömeg.
Végül a Klinikáknál, becsukott szemmel ülök le, kiérdemlem azt a kis helyet.
3 perc múlva ismét felállok, hogy neki lendüljek a napnak, ami végén még hátra van a korcsolya.
2008. november 4., kedd
Leállás - Stop
- Megállj! - ordítja utánam a Nagyvárad-téri ellenőr. Piszkos piros szalagján ott látszanak az évek foltjai.
Megállsz, és legszívesebben elfutnál, otthagynád az ellenőrt, de egyszerűen nem tudod.
- A maguk teljesítménye siralmas. Maguknál egy majom is értelmesebb. Most jöttek ki a barlangból?! Egyszerűen nem tanulnak... - ordítja fröcsögő szájjal a tanár. Nyálcseppek csordulnak végig ajkain.
- Már rég kicsöngettek. Ilyen nincs. - súgja a mögöttem ülő lány.
- ...nem elég az órán ülni! Elvégezték az operációt? Úgy tűnik nem! - a tanár megáll. Nem beszél tovább, mintha elgondolkozna, vagy tán leállt az agyműködése? Felcsillan szeme, újra indulni látszik. - Házi feladat! Elolvasni a tankönyvet a 13-tól 43-ig.
Viszont látásra!
A mozgólépcső megáll. Már csak az öreg néni csalódott arcát látom távolodni. Nekem ütődnek az emberek, ők pedig a következőknek. Mint valami dominó sor dőlünk végig a lépcsőkön. Kiáltásokat hallok. Szitkokat szórnak mindenfelé.
A sor, végre meg áll. Egyperces néma csönd. Lassan feltápászkodó emberekkel körülvéve fekszem a földön. A lépcső tetején ott áll az öreg néni, arcán szörnyülködéssel, még szerencse, hogy nem ő esett le. A fejem fölül megszólal az érdes női hang.
- A lépcső hamarosan újra elindul, fogják meg a korlátokat. – recsegéssel kikapcsolnak a hangfalak.
Hátra hajtom fejemet, elmosolyodom és a lépcső újra indul.
- És a Nyugatinál megállt a metró. Úgy 6 percet álltunk... - barátom folytatná a mondatot, de nem tudja. A metró megáll akár csak a mozgólépcső. Villódznak a fények, gőz szivárog ki a szerelvényből, majd újra indul. A metró fel-le dobál, gyorsan haladunk az Árpád híd felé.
A számítógép leáll. Megcsóválom fejemet és örülök, hogy még feltöltöttem az írást blogra.
Megállsz, és legszívesebben elfutnál, otthagynád az ellenőrt, de egyszerűen nem tudod.
- A maguk teljesítménye siralmas. Maguknál egy majom is értelmesebb. Most jöttek ki a barlangból?! Egyszerűen nem tanulnak... - ordítja fröcsögő szájjal a tanár. Nyálcseppek csordulnak végig ajkain.
- Már rég kicsöngettek. Ilyen nincs. - súgja a mögöttem ülő lány.
- ...nem elég az órán ülni! Elvégezték az operációt? Úgy tűnik nem! - a tanár megáll. Nem beszél tovább, mintha elgondolkozna, vagy tán leállt az agyműködése? Felcsillan szeme, újra indulni látszik. - Házi feladat! Elolvasni a tankönyvet a 13-tól 43-ig.
Viszont látásra!
A mozgólépcső megáll. Már csak az öreg néni csalódott arcát látom távolodni. Nekem ütődnek az emberek, ők pedig a következőknek. Mint valami dominó sor dőlünk végig a lépcsőkön. Kiáltásokat hallok. Szitkokat szórnak mindenfelé.
A sor, végre meg áll. Egyperces néma csönd. Lassan feltápászkodó emberekkel körülvéve fekszem a földön. A lépcső tetején ott áll az öreg néni, arcán szörnyülködéssel, még szerencse, hogy nem ő esett le. A fejem fölül megszólal az érdes női hang.
- A lépcső hamarosan újra elindul, fogják meg a korlátokat. – recsegéssel kikapcsolnak a hangfalak.
Hátra hajtom fejemet, elmosolyodom és a lépcső újra indul.
- És a Nyugatinál megállt a metró. Úgy 6 percet álltunk... - barátom folytatná a mondatot, de nem tudja. A metró megáll akár csak a mozgólépcső. Villódznak a fények, gőz szivárog ki a szerelvényből, majd újra indul. A metró fel-le dobál, gyorsan haladunk az Árpád híd felé.
A számítógép leáll. Megcsóválom fejemet és örülök, hogy még feltöltöttem az írást blogra.
2008. november 3., hétfő
Változás - Change
Semmi sem stagnál. Egy bizonyos idő elteltével minden megváltozik. És mivel sokszor váratlanul következik be a változás, hirtelen ér minket a súly, összeesünk alatta, ez pedig általában nagyon fáj. Utána csak fekszünk. Először jobbra nézünk. Látjuk szerteszét esett lelkünket. Balra nézünk, ugyanaz. Megcsóváljuk fejünket és elhatározzuk: újjáépítjük magunkat.
Amikor összetört lelkünk alapját újra felhúzzuk elkezdünk gondolkodni: Vajon ez a változás nem volt e már küszöbön lévő? Hogy a hirtelen átváltozó, vajon mindig is a megszokott volt csak nem tűnt fel nekünk, hogy már átváltozott?
Miután folytatjuk a darabok keresgélését, kezdjük megszokni, hogy nem voltunk teljesek. Hogy a változás szükségszerű volt. Mert mindennek van oka és okozata. Könnyekkel emlékezünk vissza azokra az időkre, amikor még boldog tudatlanságban éltünk és hittük, hogy minden úgy marad. És új énünk tanul a hibából.
Hosszas vizsgálódás után rádöbbenünk, hogy darabkáink egyik oldala még mindig régi énüket tükrözik, de sajnos már semmi sem marad a régiben, tehát kénytelenek vagyunk az újoldalukkal elhelyezni őket lelkünk törzsében. Régi helyük már kihűlt és talán hideg is marad a változó iránt.
Lelkünk újra építése már a vége felé jár, és eszünkbe jut, hogy lehet hogy nem más változott, hanem saját magunk. Hogy mi vagyunk a hibásak. Talán a változó pozitív irányba akart minket terelni. A előző lelkünk nem volt teljes?
Mikor kész van az új lélek, újra nekiindul az életnek, amit máshogy lát, mint azelőtt. Mert tudja, nem csak más, hanem ő is megváltozott. Képes más szemmel nézni a dolgokat, hogy kívülről ismerje magát.
Igen, minden megváltozik és csak akkor áll meg, amikor belenyugszik abba, hogy az éremnek két oldala van. Ahhoz, hogy megismerd sajnos mindkettővel találkozni kell.
Szól ez az üzenet azoknak, akik változnak, akik változtatnak és akik csalódnak abban, akiről azt hitték már nem történhet semmi váratlan, hogy nem változhat.
Nem azt írtam, amit szerettem volna, de visszanézve, talán unalmas is lett volna.
Amikor összetört lelkünk alapját újra felhúzzuk elkezdünk gondolkodni: Vajon ez a változás nem volt e már küszöbön lévő? Hogy a hirtelen átváltozó, vajon mindig is a megszokott volt csak nem tűnt fel nekünk, hogy már átváltozott?
Miután folytatjuk a darabok keresgélését, kezdjük megszokni, hogy nem voltunk teljesek. Hogy a változás szükségszerű volt. Mert mindennek van oka és okozata. Könnyekkel emlékezünk vissza azokra az időkre, amikor még boldog tudatlanságban éltünk és hittük, hogy minden úgy marad. És új énünk tanul a hibából.
Hosszas vizsgálódás után rádöbbenünk, hogy darabkáink egyik oldala még mindig régi énüket tükrözik, de sajnos már semmi sem marad a régiben, tehát kénytelenek vagyunk az újoldalukkal elhelyezni őket lelkünk törzsében. Régi helyük már kihűlt és talán hideg is marad a változó iránt.
Lelkünk újra építése már a vége felé jár, és eszünkbe jut, hogy lehet hogy nem más változott, hanem saját magunk. Hogy mi vagyunk a hibásak. Talán a változó pozitív irányba akart minket terelni. A előző lelkünk nem volt teljes?
Mikor kész van az új lélek, újra nekiindul az életnek, amit máshogy lát, mint azelőtt. Mert tudja, nem csak más, hanem ő is megváltozott. Képes más szemmel nézni a dolgokat, hogy kívülről ismerje magát.
Igen, minden megváltozik és csak akkor áll meg, amikor belenyugszik abba, hogy az éremnek két oldala van. Ahhoz, hogy megismerd sajnos mindkettővel találkozni kell.
Szól ez az üzenet azoknak, akik változnak, akik változtatnak és akik csalódnak abban, akiről azt hitték már nem történhet semmi váratlan, hogy nem változhat.
Nem azt írtam, amit szerettem volna, de visszanézve, talán unalmas is lett volna.
2008. november 2., vasárnap
Tervek - Plans
Voltak mára terveim a bloggal kapcsolatban, amiket sajnos kénytelen vagyok holnapra halasztani. De azért, hogy legyen öröm az ürömben: Holnap el fog kezdődni a vég.
2008. november 1., szombat
Árnyékok - Shadows
Shadows in the night,
They're sad and lonely.
This is their darkest fight,
And as like the death,
They are black and
Approaches slowly.
They're sad and lonely.
This is their darkest fight,
And as like the death,
They are black and
Approaches slowly.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
