Arra kérlek a kedves olvasó, hogy egy pillanatra hunyd le a szemed. Meg van? Számolj el 10-ig és kezd el olvasni a következő víziót. Próbálj mindent elképzelni, készíts a fejedben egy képzeletbeli rajzot és ússz egy kicsit a képtelen világban.
A kígyóbűvölő lusta szólamai lassan úsztak keresztül Budapest borgőzös utcáin, lázálomba taszítva a sikátorok göcsörtös falainak támaszkodó bódult fiatalokat. Boreső hullott alá a felhők közül és még is Isten is részegen hányt le a földi hamura. Kint a kémények füstölgő erdejében két fiú álldogált, tűnődve idézték József Attilát, miközben a csillagok zafírkék ragyogásán ámuldoztak. Az utca túloldalán álló üvegkastély falai között, egy nő megerőszakoltan térdepelt a VIII. kerület basája előtt. A kapukat oroszlánokon lovagló mezítelen nők őrizték, apró kezeikben a felhőket karcoló díszes, gyémánt lándzsákat szorongattak. A város nem nyugodt le szombat este - régi dühével darált be mindent, ami szép és nemes. Vörösen izzó szemei, parázsként gyújtották fel a környező fák lombkoronáit; hatalmas szájával sakálként ordított bele az éjszakába, megtöltve az emberek lelkét fájdalommal. Mintha a kiáltás lett volna vég kezdetét jelző kürtszó; az állatok kiengedték angyali szárnyaikat - mint megannyi mimóza virág – és felrepültek a csillagok közé, örök lenyomatukat hagyva a mélykék égbolton. Az üvegpalota falai remegni kezdek, a kapuőrök bénultan ejtették el fegyvereiket. A két fiú sikoltozni kezdett, a fiatalabbiknak apró izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, az idősebb sólyomként vetődött le a kéményéről. Kabátja felszántotta az aszfaltot, ami azonnal kettényílt, a házak dőlni kezdtek. A Föld magmája kitört a felszínre, hosszan kígyózó láva folyamot vájva a betonba. Az utcát elborította a káosz. A várost beszippantotta egy bűzölgő feketelyuk, a fiúk még próbált belekapaszkodni a végtelen mély kút szélébe, de végül ők is feladták a küzdelmet és a kígyóbűvölő furulya dallamára, örökkévalónak tűnő álomra hajtották fejüket. Arcukat bíborra festette a hideg csempén szétfolyó bor, másnap reggel vakító fehér jelenésre ébredtek. Isten felébredt kiemelkedett a mocsokból és kinyújtotta kezét az ébredező embereknek. A Föld újjászületett. Végre vége lett a lázálomnak, a lerombolt házakon ott lobogott a nemzeti színű zászló, a patakok hangosan zúgni kezdtek; partjuk mentén apró állatokkal játszadoztak a gyerekek. Minden olyan szépnek tűnt, a szombati rideg valósághoz képest. A macskaköves utcákon vak kislányok énekeltek valami régi slágert, a boreső is elállt. A világ reszketve várta, hogy újra leszálljon az éjszaka, amikor minden elkezdődik elölről. Végtelen körforgás, aminek soha nem lesz vége, ördögi kör: az egyik elpusztul és hamvaiból létrejön egy másik. Akár egy főnix: Az előző parafrázisaként, próbál szebbet alkotni, de nem tudja, hogy a történelem megismétli önmagát. A démonok mindig mellettünk állnak. 1 év. 100 bejegyzés. 100 emlék. 100 szem figyeli, ahogy valami újra feltámad. Ezennel újra megnyitom a blogot.
Nyári emlékek, a szabadság brutalitásáról:
