Híd - Bridge

Nos beköszöntött a korai tavasz, és ennek örömére a patak is kiáradt, üdvözölve ezzel a meleget és boldogság érzését sugárzó, halovány napot.

Ég - Sky

Különös, földöntúli színek köszöntötték a mai korán kelőket.

Párbeszéd - Dialogue

- Ilyen hamar itthon vagy?
- Ja. Szar volt a buli.
- Miért kik voltak ott?
- A korosztályom.
- És?
- Tini kurvák és a striciik
- Sajnos igazad van.
- Szerintem szükségszerű, hogy így legyen.
- Miért?
- A világ megváltozott és vele a gyerekek is műanyaggá váltak.
- TV?
- És rádió és internet és újságok és a műbálványok, de hiába csépelem a számat ők a konvencionális élet melléktermékei. Nézd meg a Half-Life 2-t.
- Mi van vele?
- Ebben az apokaliptikus világban is jobban érzem magam, mint odakint.
- Hm.
- Ha hangosan is kimondom ezeket, akkor megköveznek, de ha hallgatok, felfal a vágy, hogy kimondjam. Megnézzük a Kontrollt?
- Nézzük.
- "Amikor már évek óta úgy kelsz föl, hogy minden áldott nap, minden csatát meg kell nyerni, mindig be kell bizonyítani, hogy te vagy a legjobb. Nagyon elkezdtem félni, hogy...mi van, ha nem én vagyok a legjobb? Nem akartam félni."

Nincs miről... - Nothing to...

A "hosszúlépések" lötyögve közeledtek a sötét sarok felé, ahol öt – kámzsás - alak ült. A falra szerelt lámpát lekapacsolva hagyták, a fenyegető ürességbe rejtett szemükkel hívogatóan bámultak a „lépéseket”. A poharak az asztalra kerültek, jelentőségteljesen felemelték őket és inni kezdtek. A "hosszúlépés" egy fehérborból és ásványvízből kikevert „hagyományőrző” ital. Hagyományőrzőt mondok, mert hosszúlépést csak a tősgyökeres kocsmatöltelékek isszák. Nem túl erős, ámbár az igazi ízét a buborékok tetején úszó muslincák és különféle rovarok adják. A társaság cigire gyújtott. Mindenki, egyszerre. Vastag füst pamacsokat küldtek a kioltott lámpa felé, közben nem szóltak egy szót se - hallgatták a vad nevetést, ami valahonnan a kocsma hátuljából férkőzött be a feszült sarokba. Amikor a füst már elég vastagon állt körülöttük, levették a fejfedőjüket s elmerengve néztek a kocsma ajtajára. Úgy ültek ott, mint régi cimborák, akik már évek óta nem találkoztak és most mindenszó hiábavaló lenne. Egyszerűen nincs mit ragozni, nincs miről beszélni. A hosszúlépés elfogyott s a hallgatás láthatatlan súlyai nyomni kezdték a hátukat. Két percig bámulhatták az üres poharakat, amikor egy nagydarab az arcára tapadt bogárért nyúlt.
- Kurva muslincák!
A társaság felállt a blokkból és kiléptek az utcára. Az esővel és sárba olvadt hóval borított utcákon indultak hazafelé, Szentendre keskeny utcáin. A városok ezen lovasai elgyötörten tértek haza és az ablakból nézték a házak közé letelepedő tejfelszerű ködöt.

A Csecsemő - The Baby

Közlemény - Announcement

A visszajelzések végett megváltoztattam a blog arculatát- remélem, most már senkinek nem megy tönkre a szeme az olvasástól. Illetőleg szeretnélek megkérni titeket, hogy kommentáljátok az alább látható, nagyobb volumenű írásokat, mert a véleményetek függvényében fogok javítani vagy változtatni az elkövetkezendő novelláimon és köpéseimen. Ha kell legyetek kegyetlenek, de legfőképp őszinték. Előre is köszönöm.


Ez vár azokra, akik nem fogadnak szót. ;)

A Felszeletelt Ember

„John Cakeman egyedül maradt és az emberek nem hallgatták meg.”

John Cakeman, - harminchárom éves férfi, elvált, foglalkozása ismeretlen - egy derült februári napon vette észre, teste és a körülötte lévő világ elkezdett széthullani. A folyamat már évek óta tartott, ám ez a szokásosnál melegebb nap azt sugallta, hogy az ő életének ebben a krisztusi korban vége szakad. A hüvelykujja, mint vizes zokni a szárítóról, úgy hullott a konyha csempéjére, és nem egész két nappal előtte az egész glóbuszt beterítette a hó. De ne szaladjunk ennyire előre,talán megfelelőbb lenne, ha elmesélném, hogyan lépett fel a csúszda tetejére.

Mesébe illő történet.

A korsókból az asztalra csöpögött a piszkos sárga hab, amikor összekoccintottuk őket, mély dörmögéssel nyugtáztuk és ittunk John egészségére. Harminchárom éves lett, a régi barátok már tegnap ellőtték a kötelező vicceket, ezért most csak ketten jöttünk le az öreg Gushoz. Cigire gyújtottunk és a füstön keresztül hunyorogva néztünk egymás szemébe, mondhatni a másik agyában fürkésztünk. Gondolataim cikázni kezdtek, próbáltam semleges arcot mutatni, de mindvégig az járt a fejemben, hogy elárulom magam. Valamit kiolvasnak belőlem, de nekem nincs mit rejtegetnem – inkább csak nyugtatom magam. Nincs szennyesem. Ámbár felmerült bennem a cáfolat is, hogy miért igyekszem rejtegetni bármit is. A parázs felsercegett és újabb füstfelhőt eregettünk egymásra. Nem emlékszem, hogy ki kezdte el az egészet, de abban biztos vagyok, hogy a percekig tartó néma csöndben végül én röhögtem fel. Szégyellősen elkaptam a tekintetemet és palástolva a zavaromat felkiáltottam. – Boldog Szülinapot John. Ő csak nézett engem, sztoikus nyugalommal. Beesett, táskás szemei átható röntgensugárként meredtek rám, majd gúnyosan elmosolyodott, ismét koccintottunk.

Azon töprengek, látott-e valamit.

Gus kocsmája már az 1900-as évek óta a Bleecker utca 194-ben állt, rozoga kis épület, repedt ablakokkal, korhadt keretük lyukasabb, mint az ementáli sajt és valamilyen megmagyarázhatatlan szalonnaszag áradt belőlük. Gus kocsmája valójában vendéglő volt, de a sötét környék miatt csak a szomszéd egyetemről idesereglő ifjak és a környéken lakó alkoholisták látogatták, akiket nem érdekelt a „szendvicsekbe öntött ezernyi kultúra íze”.

Gus a százéves forma, görnyedt férfi, akár egy klasszikus western film szereplője lehetett volna, átlagos pultos. A hely már délután háromkor kinyitott, Gus pedig addig suvickolta a poharakat, amíg meg nem érkezett az első vendég. Kiszolgálta és tovább folytatta a mostoha, monoton munkát. A whiskys poharak, mint megannyi fényes kristály sorakoztak a roskadozó polcon, a „becsapós” vörösboros kelyhek üvegpiramisba rendezve magaslottak a mosogató mellett s a korsók katonásan álltak a sörcsap alatt. Gus alapos ember volt, de hamarosan elérkezik az ő ideje is és vele együtt a hely is örökké bezárja a kapuit. A kaszás már fente a fegyverét, de Gus még mit sem sejtve rendezte az üvegeket, nem tudván, hogy pár óra múlva vége az életének;meglepő módón - mintha időzített bomba volna - John betegségének kitörésével egy napon.

A kérdés az, vajon John hozta magával a szerencsétlenséget, vagy a sors akarta így?

A korsókból az asztalra ömlött a piszkos sárga hab, amikor összekoccintottuk őket, mély dörmögéssel nyugtáztuk és ittunk. Ma volt a szülinapom, de valahogy képtelen voltam örülni. Pokolian fájt a fejem, a halántékom táján olyan iszonyú nyomást éreztem, mintha a víz alatt lettem volna. A vállam kiugrott a helyéről pedig nem rántottam meg. A tüdőm minden cigaretta után úgy tiltakozott, mint egy síró kisgyerek. Három napja nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Szóval mindenem fájt, fáradt voltam, egy szar kocsmában ültem a szar barátommal s még az anyám se hívott fel. Így történhetett, hogy kissé lehangoltan kortyolgattam a sört, arcomon sztoikus nyugalommal. Ez a letargia nem volt szokatlan tőlem, igazából gyerekkoromban depressziót diagnosztizáltak nálam, de valójában a hirtelen felszabaduló hormonok okozták az eluralkodó érzelmeket, még most is kamasz vagyok. Bámultam ki a fejemből és próbáltam nem odafigyelni az idegtépő zenére. Senki nem hangoskodott, de csak idő kérdése és az itteni törzsvendégek becsődülnek.

- Boldog szülinapot, John! – az előttem ülő ember magából kikelve ordított. Látod én megmondtam? Mihelyt megszakították sötét elmélkedésemet a zaj eljutott a fülembe. Elmosolyodtam. Azt hiszem tíz perc telt így némán ülve s bábuként bambultam bele a homályos semmibe. Hátradobtam a hajamat és még egy cigarettára gyújtottam. A sör elfogyott és Gus már hozta is a következő kört.

A kocsmát hamar megtöltötték a vendégek.

A két férfi, fizetés nélkül rontott ki a kocsmából, amely addigra már zsúfoltig volt emberekkel, vad tivornyába fogtak, meg-megakadva énekelték a klasszikus rock balladákat. Hangjuk bizonytalan volt, furcsa hullámvölgyekben beszéltek a világvégéről és arról, hogy a sátán valójában angyal. A fenti asztalon üveghegyben összehányva álltak a különféle méretű poharak, amiknek az alján odaszáradt az alkohol. Két hamutálat töltöttek meg és sietve távoztak, mintha az egyiknek baja lett volna. A hosszú hajú embrió pózba görnyedve futott ki a lengőajtón, a másik utána; különös társaság, gondolta Gus, aki évek óta gyanúsan szemlélgette őket és meg volt győződve arról, hogy az egyik „homokos”.

A kocsmában hamarosan verekedés alakult ki, s a kék-piros overalba bújt munkások háromfős hordákba verődve bontották le a kocsmát. A rombolásban nem volt rendszer, mégis a szemfüles megfigyelő láthatott némi szisztémát abban, ahogy előbb az asztalokat dobálták össze s csak utána a székeket. Mindent széttörtek, Gusnak, - aki a söntés alá bújt - eszébe jutott, hogy aznap járt le a kocsma biztosítása. Kétségbeesetten gondolt arra, hogy egy fityinget sem fog kapni kártérítés fejében. Éppen előjött volna, amikor összeesett. Szívrohamot kapott, amikor meglátta, hogy a kocsma közepén összedobált bútorok lángba borulnak.

Mindeközben John és társa taxiba ült és a Sullivan utcai lakás felé tartottak.

Éles fájdalomkiáltás töltötte be a kicsiny taxi belsejét, a sofőr rémülten fékezett ugyan, de a hátralévő út során próbálta kizárni világából a hátsó ülést. Számára csak a cél létezett, csak a cél, csak a cél…

John izzadt haja, lófarokba kötve tekergett a nyakán, fehér ingjét sötét vérnyomok pettyezték, nem beszélt csak kattogott és hörgött, mint egy tönkrement mikrohullámú sütő. Szemei vörössé váltak, mintha láthatatlan erő tolná őket belülről, kidagadtak és veszélyesen kijöttek a gödrükből. Barna írisze körül ezernyi vékony ér gyülekezett koncentrikus körökben. Könnyek csordultak végig összeaszalódott arcán. Feje a rémülettől eltorzultan forgott körbe-körbe, agyában a gondolatok gyorsvonatokként száguldoztak, mindet végigkövette agypályának rövid sínjén, mégse tudta magához ragadni őket. Káoszban és összevisszaságban egész testével remegett, a vonatokból pedig arcok milliója tekintett kifelé, megvetően nézték, ahogy próbál életben maradni. Szíve szaporán vert, pumpálta a vért és igyekezett nem elájulni. Küzdött a leállás ellen.

A barátja, akár a haldokló felett álló pap – biztató szavakat mormolt, bár csak a sofőr hallhatta őket, Johnnak csak a Grand Canyonból felszálló visszhangnak tűntek.

A zajok – a kocsik kerekének embertelen csikordulása, az utcán sétálók feltörő nevetése és a ropogás, ahogy a szájukba tömik a chipsdarabkákat – keselyűként lepték el, gödröket ástak a testébe. Valahol messze, a hátuk mögött tűzoltó- és rendőrsziréna vijjogása hangzott fel, a Times Square órái képzeletbeli tizenhármat ütöttek, majd a számlapok lassan lefolytak az utcára. Cakeman számára az idő megszűnt létezni, a Square-t fehér tej borította el.

A kocsik mind felrobbantak s az emberek elkezdtek összemenni, főemlősökből szőrtelen hüllőkké majd egysejtűvé fejlődtek vissza. Minden belekerült egy fatálba, ahonnan fluoreszkáló festéktömb formájában újjászületett.

A lámpák tűzhányó szörnyeteggé változtak és a tömbbel karöltve meghódították az egysejtűek szenzációra vágyakozó lelkét. Kéjes sikolyok hangzottak fel a fényből, a műanyag láng ellepett mindent.

Elég!

Minden porcikájával ezt kívánta, hogy bárcsak véget érne az őrület, ez a logikának, észnek és érzéseknek ellentmondó maszlag.

Egy pillanatra tényleg szünet állt be, csak az agyában zakatoló gondolat és semmi más.

De az áldott békesség csak rövid ideig tartott.

A taxi lámpái kialudtak és a tető, materializálódott éjszakává változva rázuhant Johnra. Egy téglatest, ami súlyként nehezedik a vállára, a bezártság érzése kitörőben volt.

Sokáig megint csönd, majd egyszerre minden elhallgatott. Valahol egy távoli univerzumban és a benne lévő John teste szétesik. A lelkébe és tudatába beférkőzött a sötétség. Nincsenek hangok se képek és szagok. Nincsen semmi csak megnyugtató sötétség. A megfogható űr. Sokáig azt hitte feneketlen bendőbe került, ahol kifürkészhetetlen sötétség veszi körül, de hamar észrevette a sötétszürke árnyakat. Már el is indult volna feléjük, amikor egy fehér tojás pottyant le az égből. A lába elé gurult, kikelésre készen mocorogni s repedni kezdett, aztán amikor az első héjdarabka lecsúszott a „földre” az alak könnyedén kibújt belőle. Alig egy méterre előtte John Cakeman jelent meg. Saját maga, de nem az, akit a tükörben szokott látni. Ez a John sántított, teste amorf volt és öreg. Pár lépést hátrált, majd az öreg alig hallható, rekedt hangon ezt súgta neki:

- Üdvözöllek a torták birodalmában. – Milliónyi csillag gyúlt ki a levegőben és a szürke árnyak előjöttek rejtekükből. A többemeletnyi magas, hatalmas torta-rengeteg, mint tavaszi mező terült el előtte. Az öregúr elővett egy a csillagfényben pajkosan megvillanó kést és kivágott magából egy nagyjából háromszög alakú szeletet. Jólesően beleharapott, szeme lecsukódott és színtiszta eufória tükröződött rajta. Eldobta a kést, és nagy darabokban kezdte el megenni kezét és lábát. A vízió eltűnt és teste visszatért a taxiba. Cakeman agya felmondta a normális szolgálatot, elvesztette a kapcsolatát a valósággal, képtelen volt megkülönböztetni azt a hallucinációtól. Hagyta, hogy átáramoljon rajta az egész. A sötét égen úszó felhők mögül előbújtak a hó csillagok, lassan szállingózni kezdtek lefelé.

A taxi megáll.

Cseng a fülem, szúr a tüdőm, a látásom homályos, de tudom, hogy otthon vagyok – elárulja magát az átható húgyszag. Úgy érzem, mintha két kővel őrölték volna szét a fejemet, egész testemben valami földöntúli elgyötörtség – soha nem voltam még ennyire másnapos. A szám megtelt a hamutál és a rum keverékének ismerős ízével, de éreztem valami mást is: mintha sós vizet ittam volna.

Próbálom felemelni a kezemet, de ereimben folyékony vas csordogál, mozdulatlanságra vagyok kárhoztatva. Képtelen vagyok felkelni: Széttörtem vagy meghaltam? Lázasan gondolkozom a tegnapon, de csak sötétlő zaccot látok. Homályos képek elevenednek meg a szemem előtt, lángba borult utcákról, szörnyekről és fullasztó sötétségről. Az idea gonosz ördögként furakszik be az elmémbe. Nem tudom mi történt, de biztos vagyok abban, hogy rettenetesen berúgtam. Tehetetlenségemben átadom magamnak a félálom rögös útjainak.

Újból visszatérek.

Szervezetem ébredezik, nyakamban elkezd csörgedezni a vér. A gondolkodás elindítja a vérkeringésemet, de a fejemben csak buldózerek dübörgését hallom. Megint megpróbálok megmozdulni, lassan és óvatosan - rettegek a csontok roppanásaitól - előre döntöm a fejemet. Felsőtestem szőrös mezeje terül el a tokáim alatt. Az ingem cafatokban lóg rajtam, vérben fürödtem – ez megmagyarázná a sós ízt, de rengeteg kérdést vet fel. Mit tettem tegnap?

A tolakodó ismét megjelenik és ökölbe szorulnak a kezeim. A rendszer mintha helyreállna. Felülök. Érzem, ahogy gerincoszlopom recseg az erőfeszítéstől, mióta fekhetek így? A testem megöregedett, vénnek érzem magam, ezer évesnek. A csigolyáim megrozsdásodtak, csikorognak egymáson, akár a feszülő fémlapok. Szememet elborítja a csillagok és vízbuborékok színes kavalkádja, szinte hallom, ahogy az agyamból kiömlik a vér. Mihelyst kitisztul a látásom körülnézek. Az ablakredőnyök elhúzva, a fény vékony csíkokban tör át a réseken, kékes vonalakat festve a padlóra. A Napé vagy a Holdé, nem tudom, elvesztettem az időérzékemet. A szobában porfellegek kergetőznek, a ventilátor lassan forog, a félhomályban nem látok el a konyháig. Visszatérek a testemre. Vékony. Lefogytam, nem szembetűnő, de érzem. A szétszakadt ingemen kívül nincs rajtam ruha, a takarót lerúghattam a földre és amint észreveszem a földön heverő barna csergét, libabőrpöttyök lepik el a kezemet.

Eszembe jutnak azok a reggelek, amikor tizenévesen másnaposan ébredten az ágyamban. Lementem KV-t inni és az anyám megkérdezte merre voltam, mit csináltam. Mindig volt egy forgatókönyv, amit még a lépcsőházban találtam ki, s mikor már beestem az ágyba, hazugságok egész hálója épült fel bennem. Nem voltam jó tanuló és soha nem volt szerencsém, de képmutatásban vittem a prímet. Valójában senki nem ismert ki igazán, de ebben leltem igazán örömömet, kényemre-kedvemre játszottam a szerepeket.

Nincs erőm semmihez, tudnom kellene, mi történt az este. Lecsúsztatom a lábamat és felállok - bizonytalan léptekkel a fürdő felé indulok. Úgy érzem, mintha a szemeim leragadtak volna, a sarkokon csak vörös foltokat látok – periferikus látásom megszűnt – és semmi sem tiszta. Kezeim - amik rettenetes állapotban voltak - botként tapogatták ki a folyosó falait. A saját házamban idegenként mozogtam, vak emberként, aki belekerült a rengetegbe.

A kézmosó felett, magas tükör állt, elébe lépek és belemeredek a képbe – a látványtól elszörnyedek, mert nem John Cakeman néz vissza rám. Egy szürke bőrű, fonnyadt alma, egész testén összegyűrődött a bőr, akár egy aszalt szilváé. Eltűntek az arcvonásaim, orrom megnőtt, vagy az arcom lett kisebb, állam és a pofacsontom világosszürkén meredeznek ki a hús alól. Koponyafejem lett. A szemeim körül vastag, sötétlila körök húzódnak, alattuk a bőröm – mintha folyékony lenne – leomlik egészen a szájam sarkáig. Szemem fehér zseléje sárgára színeződött s – hajdanán gyönyörű –íriszem eltűnt, csak a fekete szembogár maradt a helyén, gonoszul villog felém. Hajam kihullott, és ősz borostám nőtt. A mellkasom horpadt, tyúkmellem csúfos paródiája az emberiségnek. Bordáim kilógnak, a kulcscsontom, mintha madárszárnyaim lennének – kitüremkedtek. Vállaim valamivel vékonyabbak, mint a derekam, csuklóm és a felkarom ugyanolyan, csak a bőr feszül rajtuk máshogy. A combjaim sörösüveg vékonyságúra mentek össze, a vádlim teljesen eltűnt. Lábkörmeim is szürkék s oldalról nézve, pont olyan vagyok, mint egy csatornapatkány. Púpos hátú lény, akinek a sötét szellőzőcsatornában kéne élnie; talán erre gondoltam, amikor elhúztam a redőnyöket. Most, hogy érzékeim és figyelmem kiélesedtek, feltűnt, hogy a lámpák is egészségtelenül, zöldes fénnyel világítanak. Ekkor éreztem meg, hogy helyzetem mennyire válságos és elkezdtem látni a dolgok valóját. A hajlott csontváz, vonalszerű szája mosolyra húzódott. Vágások rajzolódtak ki a mocsok alól, ami arcát beterítette.

A WC-ben állt a szemét és a pisa. Eldugult. A földön piszkos szőrcsomók szanaszéjjel és a tükör alatt a fogmosó poharam helyén csak fogak voltak. Maró könnyeket éreztem az arcomon és a szememben, de képem ugyanolyan kegyetlenül, csúfondárosan meredt rám. Tudattalanul vicsorogtam, pedig nem feszítettem meg az izmaimat. Ahogy a pohár elárulta, kevés fogam maradt, hátulról mind kiesett, s ami megmaradt, az is csak fémfog volt. Farkasszemet néztem a szörnnyel, de képtelen voltam állni a sárga tekintetet, leroskadtam a csempére és volt egy olyan érzésem, hogy a tükörképem még mindig ott áll és engem néz, ahogy szánalmasan vinnyogok. Ez nem hallucináció volt, tudtam hogy elérkezett a vég.

Ez mindenkinek eleve el van rendelve.

John Cakeman már kiskorában is érezte, hogy testével valami gond van. Nem vészesen deformált és tulajdonképpen mindene úgy működött, mint a kortársainak, de ellentétben a „normális” tizenévesekkel, kórosan sovány volt, minden jobban fájt neki és semmilyen táplálék nem segített rajta. Ez a nyomor tizenhat éves korára ütött ki igazán, minden reggel fájó tüdejére, sajgó lábára vagy gyomrában megbúvó nyomásra ébredt. John Cakeman azonban mindig kitartó volt, segítőkész és a stílusában is volt valami megnyerő, igazából senki se tudta elmondani, hogy miért, de szerették az emberek. John dacból soha nem ment orvoshoz, a fájdalmakat megszokta, a KV összehúzta a gyomrát s a neonfényben eltöltött éjszakák fehérre fakították a bőrét, hiszen munkája a számítógép elé húzta. A felesége hamar elvált tőle, mondhatni együtt se éltek igazán. John Cakeman mindenkivel volt és senkivel. A világ befogadta és egyszerre kitaszította magából, élete merő paradoxon volt.

Szétesését szinte már várta, mégis mikor elkezdődött nem akarta tudomásul venni, hitte, hogy gyorsan fog lezajlani, de ez a folyamat kíméletlenül lassú. Mielőtt bekövetkezne az elkerülhetetlen, elveszti a magába és egyáltalán bármibe vetett hitét, kilúgozzák és csak utána dobják a cerberus elé. John Cakeman elkezdett alkalmazkodni és a hátralévő két napban mindent megtett, hogy emberek közt legyen.

Kiszállunk a taxiból.

John megvadult, akár a bika, a vörös posztót üldözi reményveszetten. Leterítettem a lépcsőre, amit már vékony hóréteg fedett, de azonnal felállt és ordítani kezdett. Nem részeg volt, hisz megfontoltan ivott. Lefogtam a karjánál és belöktem a házba. A járókelők tisztes távolságba mentek és az utca túloldaláról néztek, ahogy kint álltam a ház előtt. Óvatosan kinyitottam az ajtót, John szinte azonnal támadott – fejét előrenyújtva nyögdécselt és fújtatott. Nyakán megfeszültek az inak, orrlyukai kerekre tágultak. Eszeveszetten nézett körül, jobbra-balra. Hajából nagy csomó hiányzott, mikor lenéztem láttam, hogy a kezében szorongatja. Tudtam, hogy képtelen lennék lefékezni, mintha az ördög szállta volna meg. Végül csak ennyit mondtam:

– John a szörnyeink mindig mellettünk állnak, arra várva, hogy lecsapjanak ránk. Ne hagyd el magad, mert akkor sikerrel járnak, te pedig lelépsz a világ színéről és senki nem emlékszik majd. – Becsapta az ajtót én pedig lassan elindultam hazafelé. Ekkor láttam utoljára John Cakeman-t, két napra rá már nem volt a házában, eltűnt, mint a kámfor.

Remélem, hogy jó helyen jár.

John Cakeman két napig mély delíriumba zuhanva aludt az ágyán, s szája megállás nélkül mozgott, mintha beszélne valakihez. Nem álmodott, a valóságnál valóságosabb közegbe került át, kilépett a testéből és valami egészen hallatlan dolog történt vele – utazó fénnyé változott. Új formájában áthatolt az emberiségen, kanyargós beton utakon barangolt, végeláthatatlan szteppéken kalandozott és nagyvárosokat látott madártávból. Párizs, New York, London elterült a „lába” alatt, a Föld síkra vetített térképpé vált számára. Ismeretlen tájon szállt át, magába fogadva a mindenséget. Miután harmincszor körbejárta a régi lakóhelyét – kipróbálva korlátlannak tűnő hatalmát –, magasabb fellegbe tört, hogy találkozzon Istennel, nem tudván: ő maga Isten, aki képes mindenhol jelen lenni, mindent érez és lát. 4600 millió évig növekedett, hogy aztán a Napunk körül keringő porfelhőből megalkossa világunkat: a Földet. És egyszeriben, az évmilliók, parányi kosznak tűntek az idő végtelen sivatagában. Minden pillanatra emlékezett – tudata a lehetséges határain átlépve, feltört az isteni mivoltba, az első atom megjelenésétől az emberiség elterjedésének pillanatáig mindent látott. Egyszerre érzékelte a múltat a jelent és a jövőt. Most, hogy megértette a végtelent, tovább akart lépni: az űrbe.

Ám egyszer csak úgy érezte, hogy fölötte áll valaki.

Hiába az isteni hatalom és mindent tudás áldatlan ereje, a gondolat, hogy valami várja fenn, gonosz vírusként törte be tökéletes tudatának fény falait. Utasították és ő képtelen volt ellenkezni, útját meghatározták és a pillanatnyi benyomás szeget ütött a fejébe: arra gondol, amire akarják, hogy gondoljon. Így hát átadta magát az erőnek. A vándorló fény felrepült találkozni a hatalmasabbakkal, akik mintegy előhírnökként egy különös ruhába bújt groteszket küldtek elébe. Groteszket mondok, mert a lény semmilyen általunk ismert formához nem hasonlított. Az Isteni fény még csak-csak körülírható, de a földönkívüli - akárha álomból mászott volna elő. Az asztenoszférában várta, egy esőfelhőn üldögélt, hosszú ujjaival – amiből megszámlálhatatlanul sok volt –gőzpára nyúlványait tekergette szórakozottan, hol megeresztve a felhő csapját, hol elzárva. A fény látta, hogy nem egyszerű entitással akadt dolga, egy olyannal, ami kívül áll a fennhatóságán – ezért még gyorsabban sietett a lény felé. Mintha megunta volna a felhők kifacsarását, kicserélte a Napot a Holddal és a világ Nyugati féltekéjére éjszaka borult – nyugalommal várta a fényt, „szemében” enyhe rosszallással. Világunk teremtője és a látogató összetalálkozott és most néztek először szembe egymással. A kettejük közti levegő forrt, létük puszta jelenléte megbontotta a felhők tökéletes rendszerét, melyek hullámzó tengerként ereszkedtek Afrika felé. Az emberiség soha nem látott még ilyen égi jelenséget és a tudósok töprengtek a végítélet ezen felhőin, egészen az emberek pusztulásáig eljutva. Az emberiség kiválasztottja helytállt és Ő tette fel az első, logikus kérdést:

- Ki vagy te? – s bár fényből volt, hangja mégis zengve szólt. (Ezt hívjuk mi mennydörgésnek, amit az ijesztő felhők közül hallunk.)

- Én vagytok Isten. – szólt a másik még mélyebb, medvemormogó hangon. – nem gondolod, hogy egy olyan földi ember, mint te - nem lehet Isten? Valljuk be, enyhe eufemizmus satnya testedet Istenéhez hasonlítani.

Azért ez egy kicsit illúzióromboló.

John Cakeman – Ex-Isten – abban a pillanatban úgy megsemmisült, mint egy kisfiú, akitől elveszik a játékát, de utána mégis újult erővel csap vissza, követeli a kék helikopterét. – Úgy érted én… - nem tudta befejezni a mondatot, mert a másik szemtelenül közbevágott.

- Akármit is készülsz mondani az hülyeség. Kérlek ne is fáradj, ülj le mellém és mindent elmagyarázok. Várj, ugye most arra gondolsz, hogy te fény vagy s nem tudsz ülni? Ezen könnyen segíthetünk - majd mintha csak végigmérte volna, elvette az újonnan kapott erejét. Elmosolyodott és barátságosan maga mellé intette.

- De… - meztelennek érezte magát, megfosztották valamitől, ami az övé volt.

- Ne pofázz, már így is többet kaptál, mint bárki más a Világon. Leülsz vagy leültessek? - John tétován leült a valódi Isten mellé.

Az úr kimért hangon beszélt, úgy kezelte, mint egy majmot – és ez is így is volt. John kukán meredt maga elé, tehetetlenségében és türelmetlenségében, a lábaival kalimpált és idegesen dörzsölte össze a két a kezét. – John Cakemann vagy? Percival és Susan Cakeman gyermeke? Harminchárom éves, elvált, volt történelem tanár?

- I…

- Jó, mert mindezt én teljesen leszarom. – kaján vigyorral körbenézett, peckes arccal nézte a munkáját. – Méltán lehetek büszke erre, nem igaz? Nézd meg! Állatok rohangálnak összevissza, fák nőnek ki a földből és korhadnak el. A természet tökéletes körforgása. – Mélyet szippantott a levegőből. – Aztán itt vagytok ti is. Talán az összes közül a legelcseszettebb fajta, de nem tehetek róla, a kacsacsőrű emlős után már aligha tudtam volna viccesebbet teremteni. Nézd végig a történelmeteket –bal kezével felfestett az égre egy plazma televíziót, amiben megállás nélkül pörögtek a képek. Majomszerű alakok mozogtak rajta, összevissza ugrándoztak a kopár sziklákon. Cakeman már látta az emberi történelem kezdetét. – Ismerős? Már mutattam neked, alig – itt a karórájára pillantott – százötven évvel ezelőtt, amíg a Felszínen száguldoztál. Befolyásoltam az agyad és minden gondolat, ami az elmúlt harminchárom évben illetve a fénnyé válásod idején, megfogant benned az én művem. Úgy irányítottalak, mint eddig senkit és egy ideig az isten-lét illúzióját nyújtottam. Nézd a monitort! Itt ugrabugráltatok, mit sem sejtve a világról, a saját székleteteket zabálva s egyáltalán nem törődve azzal, hogy miért vagytok. Tekerjünk egy kicsit. Itt megmutattam nektek a tüzet, hogy ne fázzatok. Tudok kedves lenni, sőt bevallom az elején még éreztem empátiát irántatok. De mire használtátok a tüzet? – Újabb kép jelent meg egy sorozatlövőről, ami golyókat hányt a partokon felözönlő katonákra. A rettenet elhalványult és egy közel-keleti tájat mutatott, rajta szorgoskodó, fekete alakokkal, akik épp az első várost – Catal Hüyüköt – húzták fel a sivatagba. – Amikor meguntam, hogy az állatok, a növények és egymás leölésénél nem juttok tovább, újabb segítséget nyújtottam – a nőknek gyermekáldást adtam. Kénytelenek voltak újra szerveződni és felhagyni a zsákmányolással, mert túlnépesedtek. Állattenyésztés, élelemtermelő gazdálkodás, kereskedelem. Igazából kezdtetek önállósodni és ez tetszett nekem, Nagy Sándort persze én teremtettem és Róma – ami oly tökéletes volt – nem jöhetett volna létre nélkülem. Ugye most Jézusra gondolsz? Hát igen Jézus. Egy különös momentuma a pályafutásomnak, de valójában ő éppúgy meg volt vezetve, mint ti, azzal az apró különbséggel, hogy látta a lábszáramat, a többit már tudod. Kereszténység, frankok és a középkor ez mind elhanyagolható egészen 1492-ig, amikor Kolombusz felfedezte Amerikát.

Itt elmerengve húzogatta a hüvelykujját az állán.

- Tudod, akkoriban válságban voltam és nem nagyon törődtem az itteni dolgokkal, talán ezért is lehet, hogy a dolgok úgy elkanászodtak az indiánokkal és a négerekkel. – A kép közben, folyamatosan vetítette a történelem sötét pillanatait, a hatalmas árbocos hajóról, a rabszolgákról és a gyanútlan indiánokról. – Amerika bizonyos szempontból fontos lesz a számunkra, már nem miattad, de ez lesz az a nemzet, ami később szerepet játszik a Világégésben. Ugorjunk nagyobbat - Világháborúk, Vietnám tudod, amióta csak hozzátok nyúltam rosszat tettetek. Erdőket pusztítottatok el, égig érő városokat emeltetek és, megöltétek egymást. A Földetek már csak a konvenciókra, pénzre, szennyre és vérre épül. A nagyhatalmak oroszlánként magasodnak a Földön, és beteges szenvedéllyel óvják a rövid életüket. Azt hiszem túlértékeltétek magatokat és merész álmaitokban már az Istent is megöltétek és átvettétek helyét az aranyozott csillagtrónon. Mert, hogy nem hisztek bennem az biztos. Ti már csak a neonban és a műanyagban hisztek. Koordináljam a Földet, ugyan miért? Látszólag szabadságot akartok és döntési jogot, tudatra vágytatok és nem akartok bábok lenni, itt van. – a Kép közben egy selyemöltönybe bújt üzletembert mutatott, oldalán a „bordája”, másikon aktatáska. Arcán fölényes mosoly, kéjesen nézi a búzamezőkön dolgozó gépezeteket. Háta mögött egy űrsikló indul el, távol tőle – mégis elég közel, hogy lássa – háborúk dúnak. – Nem unalmas itt? Egyébiránt ne haragudj, hogy beszédet tartottam, de fontosnak tartottam a felvezetést.

Zöld villanás és…

…az űrben álltak, lábuk alatt a mélység – körülvette őket a nagyság.

- Ez John a világűr. A Hold és a Nap. A Jupiter, Szaturnusz, Vénusz, Uránusz és az egész hóbelebanc. És természetesen, de nem utolsó sorban – úgy beszélt, mint egy idegenvezető – a távolban ragyogó csillagok, amiknek a fénye csak négy év alatt ér ide hozzánk. De nem húzom tovább a szót, már így is körülbelül háromszáz egész nulla ezredéve mesélek – Újra az órára pillantott. John most mutatta az első életjeleket, eddig csak némán hallgatott. Megnézte a karórát: ezüst pántja volt és formája is akár egyszerű Rolexé, de a számlapon nem az ismert – tizenkét – beosztás állt, hanem valami átláthatatlan, hálója a számoknak, amik ezermillióig számláltak. Ez természetes volt, Isten nem napokban vagy percekben mért. Még csak nem is egyszerű években. Az ő számai kilógtak a végtelenből, illetve inkább a végtelenebbnél is végtelenebbek voltak. Sűrű halmaza az irracionális számoknak. – Most 2010 van, az általad ismert világnak már csak negyven éve maradt, neked pedig alig ötszáz ötven. Jegyzed meg a velem eltöltött idő nem úgy telik, mint nálatok, mint ahogy az órámon is láthattad. Például az általatok használt pontatlan kronológiák, 4600 millió évesre becsülik a Földet, valójában a Galaxisban csilliárdokkal kell számolni. Tudom, mire gondolsz. Te nem vagy kiválasztott, mondhatni egy senki vagy, akit a túlvilág, merő hóbortból vett ki az élet medréből. A véletlen vagy a sors, a felsőbb hatalom vagy semmi – nevezheted, aminek akarod a válasz ugyanaz: Csúfos tréfa tárgya lettél a Galaxis szemében. Igazából csak el akartam mondani valakinek, de azt hozzá kell tennem, - őszinte sajnálatomra - te senkinek nem tudod, majd elmondani, mivel ezer éves leszel. Maximum két napod lesz, utána szétesel. Kegyetlennek tűnök?

- De…- John nem tudott megszólalni.

- Nem beszélhetsz és azt hittem erre már te is rájöttél, amióta olyan konokul bánok veled. Hát nem érted? Csak gondoltam ünnepélyes keretbe öntök egy katasztrófát, ami a hab lesz a tortán. Ugyan, ez a beszélgetésünk szempontjából teljesen irreleváns, de megismétlem: Tudok olvasni a gondolataidban. Minek nézel? Én vagyok Isten. Egy világot teremtettem. De tudod mit? Igazad van, elég a szócséplésből, lássuk a csúcsot. Lennél szíves, megfordulni … ja, és csukd be a szád … a nyálad… – Ez megalázó volt. John, ha eddig nem érezte magát teljesen hülyén, most már az önbecsülése tényleg a sárban hevert. Képzeletében eljátszott, hogy a világegyetem óriási tanácstermében ülők most mind rajta röhögnek.

- A Föld az elkövetkezendő években sokat fog változni. Először is a géntechnika, számítástechnika és az űrtechnológia a csúcsra fejlődik. A következő tíz évben a három Nagyhatalom jön létre: Az Amerikai Egyesült Államok, Európai Unió – fennhatósága az Urálig terjed majd – és a Keleti Világok Szövetsége. A három nemzet, egyesült erővel hódítja meg a galaxist és - Einstein törvényeinek fityiszt mutatva – átlépik a fénysebességet. Az emberiség elégedett lesz magával. A 2020-as éveket követően a robottechnológia is tovább fejlődik és létrejön az MI2, – Mesterséges Intelligencia 2 – egy tehetséges, magyar számítástechnikus hozza létre, az emberi agy tökéletes, fehérje másolatát. – Isten itt abbahagyta a beszédet és rágyújtott egy cigarettára. Nyomatékosítva a szavait, a Földet is előrelendítette az időben. Az Észak-Amerikai térségen még magasabbra emelkedtek az épületek és a világűrt betöltő kékes derengésbe ragyogott. A városok fényei játékosan villogtak. A világ tájairól űrhajók indultak el és amint kiértek a Föld gravitációs teréből, hangtalanul eltűntek az sötétben képződő, feketénél is feketébb lyukakban. A kontinensek ünnepi színekbe öltöztek, egyre több műhold került az égbe, mígnem mesterséges gyűrűt képeztek a Föld köré. Isten csak mosolyogva nézte az ámulatba eső John, aki halvány diadalt érzett, hogy faja végre valami jót tett.

Az emberiség utolsó reneszánsza.

- Valójában közel sem olyan fényes, mint amilyennek látszik. – Isten elpöckölte a cigit és megszakította John gondolatmenetét az emberi öntudatról. – Ha minden technika ilyen fejlettséget mutat, vajon mi halad vele párhuzamosan? John azon gondolkozott, hogy mi értelme megszólalni, ha olvassa a gondolatait. Nyilván a fegyver-ipar. Igazából hamar megszokta ezt a fajta beszédet, olyan mintha a koponyája belső falához szólna. – John, látom, hogy kezded érteni a lényeget. Száddal általában csak ostobaságot mondasz, megszerkesztett igazságokat vagy hazugságokat. Nem úgy az elméd, hisz saját magadnak nem tudsz hazudni, ergo nekem se. – Igen. A fegyverkezés hallatlan méretűre duzzad, és olyan erőkre tesz szert az ember, amivel nem csak a bolygó, de az egész Tejutat felépítő rendszert képesek megbontani. Amióta világ a világ, egymást ölitek, bár úgy tűnik, békére leltetek magatokban. Persze ez csak látszólagos, a Nagyhatalmak mind várni fogják a támadást. Lézer fegyverek, amikkel bolygókat törölhetnek el a galaxis színéről, bombák, amik kontinenseket süllyesztenek el. A kezetekbe kerül a fegyver, amivel befejezitek a munkátokat – tökéletes pusztítás. El tudod egyáltalán képzelni ez mekkora hatóerőt jelent? Most nézd az emberi történelem csiszolt gyémántját. A Föld összes tájáról rakéták emelkedtek fel, kibújtak földalatti silóikból, hatalmas villanások kíséretében csapódtak be. A felhők között annyi fehér rakéta száguldozott, hogy a kontinenseket nem lehetett látni alattuk. Atomfelhők törtek a magasba és a hajdan kékes fény méregzöldre vált. Ausztrália megszűnt létezni. Valahol mögöttük óriási robbanás. Hátrafordulva nézték, ahogy a Jupiter – a legnagyobb bolygónk, Főistenünk – és negyvenkét Holdja tűzijátékként foszlik semmivé. Ekkor, mintha valami lökéshullám söpörne végig a néma űrön. A Föld távolodni kezd és szabálytalan irányba mozdul el. Kiesik a keringési pályájáról és megdől az évmilliók óta létező rend. Szupervulkánok törnek elő a földből, cunamik sújtják a part menti városokat. A kontinensek összetolódnak, a tektonikus mozgások miatt elfordulnak, majd Új-Pangeába tolódnak. A rakétaeső eláll. Szárazság köszöntött a Földre. És így múlt el a régi ember, dicső korszaka.

A csönd most még nyomasztóbb. Mintha csak egy filmet állítottak volna le, a Föld nyugton marad. Mikor történik ez? – kérdezte gondolatban John.

- Helyes kérdés. – kezdte elmélkedve Isten. – 2050. december 21-én indul útnak az első rakéta. Amerika kezdi el, valamilyen üres magyarázatot adnak, azt mondják Ázsia megfenyegette az Államok elnökét. És elérkeztünk a végéhez. Hibás tendencia, amit már nem tudunk megállítani. Csak reménykedjünk, hogy a cirkularitás valami új alakot hoz létre majd és az más lesz, mint az előző. John, szeszélyességemért elnézést kérek, de most visszaküldelek az ágyadba. A házadban fogsz ébredni és az itt eltelt idő az ottani ezerszeresében mutatkozik meg. Bábjátékként szolgáltál az Isteni színjátékban. Viszlát. A tér mindkettejüket beszippantotta és messze ébredtek egymástól.

A sivár Földön reményt mutató tüzek gyulladtak, de ezt már nem látták.

John Cakeman ezer évet öregedett. Reménytelenül próbálta elmondani valakinek, amit látott, de az emberek elfordultak tőle, rémülten rohantak el a szürke csontkollekció elől. Szépen lassan indult meg a végső szétesés. Először a megmaradt fogai, majd az ujjai, a keze és végül már csak a funkcióját vesztett feje hevert néma kiáltásban egy templom lépcső kövezetén, majd az is láthatatlanná vált. Két napon keresztül azt kívánta bárcsak meghallanák az emberek, bárcsak figyelnének rá,, de John Cakeman egyedül maradt és az emberek nem hallgatták meg.

Vége, folyt.köv.