A "hosszúlépések" lötyögve közeledtek a sötét sarok felé, ahol öt – kámzsás - alak ült. A falra szerelt lámpát lekapacsolva hagyták, a fenyegető ürességbe rejtett szemükkel hívogatóan bámultak a „lépéseket”. A poharak az asztalra kerültek, jelentőségteljesen felemelték őket és inni kezdtek. A "hosszúlépés" egy fehérborból és ásványvízből kikevert „hagyományőrző” ital. Hagyományőrzőt mondok, mert hosszúlépést csak a tősgyökeres kocsmatöltelékek isszák. Nem túl erős, ámbár az igazi ízét a buborékok tetején úszó muslincák és különféle rovarok adják. A társaság cigire gyújtott. Mindenki, egyszerre. Vastag füst pamacsokat küldtek a kioltott lámpa felé, közben nem szóltak egy szót se - hallgatták a vad nevetést, ami valahonnan a kocsma hátuljából férkőzött be a feszült sarokba. Amikor a füst már elég vastagon állt körülöttük, levették a fejfedőjüket s elmerengve néztek a kocsma ajtajára. Úgy ültek ott, mint régi cimborák, akik már évek óta nem találkoztak és most mindenszó hiábavaló lenne. Egyszerűen nincs mit ragozni, nincs miről beszélni. A hosszúlépés elfogyott s a hallgatás láthatatlan súlyai nyomni kezdték a hátukat. Két percig bámulhatták az üres poharakat, amikor egy nagydarab az arcára tapadt bogárért nyúlt.
- Kurva muslincák!
A társaság felállt a blokkból és kiléptek az utcára. Az esővel és sárba olvadt hóval borított utcákon indultak hazafelé, Szentendre keskeny utcáin. A városok ezen lovasai elgyötörten tértek haza és az ablakból nézték a házak közé letelepedő tejfelszerű ködöt.
2010. február 20., szombat
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése