Coldplay

Legyen ez egy ilyen nap:














Ilyen a Vasárnapi letargia.

Üldözött - Pursued

A fekete bakancs mély nyomot hagy a frissen lehullott hóban. Egy ideig egyenesen megy, majd balra fordul. Lábnyomokat követ. A gazdájuk pedig gyanútlanul sétál hazafelé. Későre jár már, senki nincs kint az utcákon. Csak ők ketten. Az üldöző és az üldözött. Éppen a Blaha Lujza térre érnek, amikor az elöl haladó gyorsabb tempóra vált. Vajon észrevette, hogy nincs egyedül?

A tenyere és a homloka izzad. Az arcát borító sűrű borosta viszketni kezd, sötétbarna szemei ide-oda járkálnak. A lábai egyre gyorsabban kezdenek mozogni. Az üldöző is látja, hogy mi történik elöl, ő is meggyorsítja a lépteit. Most jött el az idő. Szürke ballonkabátjából elővesz egy acélosan csillogó konyhakést. Kalapját még lejjebb csúsztatja a szemébe. Óvatosan hátranéz és futni kezd. Az üldözött - mint az afrikai antilopok - futásnak ered izmai szétrobbannak, erei ólomsavat pumpálnak. Felkerekedik a szél. Haja lobog, a szemüvege leesik. Az üldöző bakancsa alatt hangosan törik szét a drága üveg. A kést feltartva lohol prédája után. A mélyen szemébe húzott kalapon keresztül is látszik a düh. A szemei vörösen parázslanak. Kiéhezett már az áldozatára, aki már csak kétségbeesésében kapálódzik. Már rég a karmai közt van, de még nem fogadja el. Befordulnak a sarkon. Egy építkezésre érnek. A daruk elhagyatottan nyújtóznak a sötétkék ég felé. Zihálva feltépi a kaput és beront. Gyorsan elbújik egy téglarakás mögött.

Az üldöző szép lassan belép a nyitva maradt kapun. Hangosan felröhög. Tudja, hogy innen már nincs menekvés. De ezt már tudja az üldözött is. Pupillái kitágulnak, homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek. Nem lát tisztán, a futástól kifáradtan liheg. Zsebéből előkotorja az inhalátorát. Nagyot szippant belőle. Légzése lelassul. Agya működésbe lép. Ha már kijutott volna, tudná, hova kell menni. A lakása itt van egypár utcányira. A házára gondol, miközben egyelőre a kijutása is kérdéses. Kezei elfagytak, a csípős hideg teljesen kimarta a szemét. Sírni kezd. Tenyerét forró könnyekkel áztatott arcába temeti.

Az üldöző újra felröhög. Lassan lépked, átnézi az egész építkezést. Síró hangot hall. A téglarakás felé fordul. Ott van ez a szarházi! Késével puhán végig szántja szürke kabátját. A gyilkolás örömére elmosolyodik. Szemei még vörösebbek lesznek. Leveszi a kabátot. A zöld pamut pulcsin sötétzölden virít az izzadság. Kalapját lerántja a fejéről. Így közelít a téglákhoz, ami mögött ott bujkál a célpont. Kését a magasba emeli és lesújt a rakásba.
A kés úgy hatol át a puha szöveteken, mint a vajon. Felugrik a téglarakás tetejére és lenéz. Szemei kitágulnak. Kezei ökölbe szorulnak és felordít. Egy kibaszott zsák faforgács. Kitépi a kést. Futóléptek zaját hallja. Vicsorogva hátra néz és látja, hogy az üldözött kirohan az építkezésről. Vad ordítással leveti magát a téglarakásról, majd utána ered. Az építkezésen már csak az üres kabát lebegése hagy nyomot. Sikerült megmenekülnie a rohadéknak!

Nehezen hiszi el, hogy túlélte. Ha ott marad, olyan szörnyű sorsra jut, mint a zsák. Lelki szemei előtt látja, hogyan megy keresztül puha testén a hatalmas kés. Még a hideg fém szúrását is érzi a vadul verő szívében. Olyan gyorsan fut, amennyire csak tud. Az élete a tét. Újra zihálni kezd. Nem bírja tovább. Muszáj megállnia. Befordul egy sikátorba. Koldusok alszanak mindenfelé. Egy fém kukában lobogó tűz világítja meg a koromsötét falakat. A lángnyelvek tompa fénye ijesztően játszadozik a macskakövek árnyékával, amelyek mint kígyók tekeregnek a csövesek mozdulatlan testén. Rettegve hátrapillant és látja, hogy üldözője vészesen közelít. Leveti magát a földre és, mint a többi koldus, beborítja a testét újságpapírral. Az üldöző hörögve áll meg a sikátor bejáratánál. Az arcát nem látni csak a vérben forgó szemeket. Izzásuk még a tűzet is eloltja. Teljes sötétség borul a sikátorra. Az egyik hajléktalan imbolyogva feláll. Részeg. A vadász megáll. Ránéz. Kivillantja aranysárga fogait. Felemeli kését és elvágja a koldus torkát. A vér szőrszálak kíséretében spriccel szét a földön. Az üldöző hangosan felröhög. Arcát vér áztatja, tudja, hogy a célpontja itt van a sikátorban. Tovább sétál, és közben visítva röhög. Látja a reszkető alakot az újságpapírok alatt. A többi koldus közben ordítva rohan ki az utcára. Megint csak ők ketten maradtak.
- Halálod lassú és fájdalmas lesz, te kibaszott pondró! - ordítja eltorzult arccal és letépi a papírokat a testről. Az üldözött könnyei csöndesen csorognak végig koszos arcán. Az ujját szopogatja. Csillogó szemekkel felnéz.
- Könyörgöm, ne öljön meg!
- Megfoglak te szarházi!

A gyilkos leguggol. A késpengét az áldozata torkához teszi. Nem fordul hátra, ezért nem látja a háta mögött felvillanó másik kést.
Üldözőből üldözött lészen. A természet törvénye ismét beigazolódik. A nagy hal megeszi a kis halat.

A lánynak, aki eszembe jutott - For the girl who I remembered

Kiscsillag - Az az idő

Az az idő
Későn jövő
Hazajövő
Elkésett idő
Készülő
Nekikészülődő idő
Sok a benzin, túl sok a nő
Nem jöhet még haza az idő

Nincsen adás 
Éjfél után nincsen adás
Mást ölelek és
Te is mást
Álltál az ágyon sírva a himnuszon 
De most már nincsen adás
(Az idő láncával táncolni látom az én kis igazságom)

Az az idő
Későn jövő
Hazajövő 
Eltévedt idő
Túl sok a benzin sok a nő 
Nem jöhet még haza az idő

Nézőpontom - My Point of View

A fiú megfogja a fejét. Újabb megaláztatás érte az iskolában. Becsukja szemit és leküzdi a testében dúló haragot. Lábait előrenyújtva fütyülni kezd.

Élet? - Life?

Metropol

November 25.

Előkerült Budapest miniszterelnöke! Maradványaira egy kukában találtak rá.

A fénylő város épületei egészen az ég koronáját súrolják, ahonnan már csak a felhők végtelen fehér pusztaságát lehet látni. Itt-ott egy füst csóva törik keresztül a felhőrétegen, kiveti fekete karmait az angyalok csillogó könnycseppjeire. A felhőket, megerőszakoltan dobja el Budapest valamelyik sötét sikátorában. Hatalmas léghajók cikáznak végig az égen, hirdetik a legújabb arckrém megjelenését, majd szép lassan a nappal együtt szállnak le a város koszos utcáira.

Az egyik torony magasabban emelkedik ki a többi közül. Egyféle királyként tündököl, fénylő ablakai visszaverik a lemenő nap sugarait. Senki nem jött be ma. Otthon vannak és a családdal együtt nézik a Vasárnap esti filmet. Csupán csak a legfelső emelet, legfelső ablaka világít. Egy öltönyös férfi még most is dolgozik. Egy hatalmas fém asztal mögött ül, kezei gyorsan mozognak az asztal hideg felületén. Papírokat tölt ki, amiket bedob egy irattartóba, amik a jövő héten végig mennek az egész épületen, majd kijutnak az utcára, hogy beteljesítsék a rajtuk álló törvényt.

A férfi megáll. Leteszi a tollat. Bíborvörös nyakkendőjét megigazítja a tökéletes nyakán. Homlokát összeráncolva néz ki az ablakon. Feláll a barna bőrülésből és lassú léptekkel megy oda az üvegfalhoz. Alatta forog az élet. Mindennap meghal egy koldus és születik egy csecsemő. Alatta forog a pénz, egyik kézből a másikba vándorol. Puhán lecsukja a szemét.
Ezt teremtettem – gondolja végig magában. Ezt teremtjük már nemzedékek óta. Ezt a várost készítette az apja és még a nagyapja is. És most, végre tökéletes formát öltött. Minden mozog, nem áll meg. Tökéletes az egyensúly. A pornép elhullik, akár ősszel a levelek. Átveszik a helyüket az életre érdemesek, mint a tavaszi bimból. Ezt a világot akarta mindenki. Nekünk sikerült.

Agyműködése megszakad. Szemét kinyitja, hogy még egy utolsó pillantást vessen az irodára, ahol egész életét letöltötte. Dolgozott. Éltét a jobb világ megteremtésére áldozta. A jobb világ, ahol nincs terrorizmus, nincs lopás és nincs bűn. Mindet eltörölték. Csak egy URALKODÓ van. Csodálatos.

Végig néz a városon. Látja a Király utcát, ahol az emberek, mint hangyák mozgolódnak. Szerelmes párok fogják egymás kezét, nem is tudnak róla, hogy valójában egymásnak teremtették őket. A Gödörben megy egy koncert. Mindenki szórakozik. 

Elmosolyodik.

Csoszogva az ajtóhoz megy. Az iroda lámpáit leoltja. Az ég rózsaszínbe öltözött. Ilyen egy sikeres élet. Ilyen lesz a fia és unokája élete is. Zakóját leveszi és eldobja a sarokba. Cipőit is utána hajítja. Nyakkendője a kukában landol. Patyolattiszta ingje az asztalra kerül. Nadrágját feldobja a plafonra. Összeszorítja szemeit és teljes erővel futni kezd az ablak felé. Kinyújtott kézzel töri ki az iroda hatalmas üveg lapját, majd apró szilánkok társágában érkezik le a földre. Holtestét hamarosan teljesen eltűntetik. Végeznek vele az utcán lakó tökéletes emberek.

Tizenötödik sétám a halál hideg torkában - My fifteenth walk in the cold throat of the death

A November 22-i éjszaka csöndesen ereszkedett le Szentendre hótól megfagyott utcáira. Hideg szellő mardosta pirosló arcomat. Vékony, nyári cipőm csöndesen ropogott a vékony hórétegen, testem reszketett, mint az őszi falevelek. Néhány hópehely ragadt meg az arcomon, majd víz formájában csurgott végig sállal védett nyakamon. A sötétkék égen egy hatalmas fehér felhő bizonyította, hogy elmúlt már az ősz. Hiába keresed a színeket, minden szürke.
Az ősz. Halk könnycseppel búcsúztattam el a gyönyörű évszakot, majd megigazítottam a sálamat. Magányos szellemként suhantam végig a tompa fénnyel világító HÉV vagonok mellet. Még fekete kesztyűimen keresztül is érzetem a korlát hideg fémét. A mozdonyvezető eldobta a cigiét, keserűen fújta ki a füstöt, ami felhőként tovább repült a levegőben. A peron halálos csöndjét csak az öreg vonat zakatolása szakította félbe.

Teljes fordulatszámon robogott a HÉV az elhagyott falukon keresztül. Minden utca néma.

A Margit-sziget is megfagyott. Csupasz ágak meredeztek a felhők közé. A hó még mindig csendesen ereszkedett alá, hogy a Földön hagyja halálos nyomait. Töretlenül mentem előre a futópályán. Két füstölgő kémény magasodott - a még akkor is mozgolódó - Pest felé. Ez a város soha nem áll meg.
Dörrenés visszhangzott végig az egész szigeten. Hótenger zúdult a nyakamba. A függönyként hulló hópehely vízesést, a Budai oldal ünnepi tűzijátéka világította meg. Mintha konfettiket szórtak volna szét. Obégatva tovább mentem, az ágak fehér foltokat hagytak kéklő arcomon. A tűzijáték fényében burkolózva értem a Margit-hídhoz. Lábaim megfagytak, úgy érzetem magamat, mint aki órákat töltött el a halál fagyos torkában.

Tegnap 15 lettem - gondolkodtam magamban – ez biztos a próbatétel volt.

Háború - War

Fákkal tarkított horizont,
Akár a gödrös, harci front.
Hol az ellenség vért ont,
Ezzel védi az édes hont.

Mikor halál, halált szül,
A katona végleg felül.
Tőlük reped az érzékeny fül,
Ez megy éveken keresztül.

Késpenge fenyegetően villan,
Az élet pedig hirtelen elillan.
Halottunk szeme utolsót csillan,
Mielőtt becsukódna, felpillan.

Elfogják őket,
A szeretőket.
Kik diadallal vágtak főket,
Eddig csak hágták a nőket.

Örökvaló kín,
Csattan a szíj.
Elszakad az ín,
Vérző fogak és íny.

Végül kevesen jutnak,
Haza, amit úgy tudnak.
Megmaradt minden magunknak,
De a gyerekek csak fogynak.

Tévedniük kellet, mert,
A világ bombára tett szert.
Ki a bombát szerelt,
Minden embert elterelt.

Ilyen a háború,
Csupa szomor és bú.
Mindig iszonyú,
Mert a szél mindent elfú.