Sun

Célimène levele Arsinoéhoz - A Mizantróp

Az első szó jogán!

Ha emlékeztek alig egy hónapja töltöttem fel a Pygmalion-EPILÓGUS-t, amelyet a Radnóti Színház pályázatára írtam. Nos itt a folytatás. A mostani a Katona József Színház jegyében telt. Moliére Mizantrópját kellet kiegészíteni (remélem mindannyian olvastátok) az alább látható írással. Bevallom őszintén, nem szerettem ezt a feladatot és a nem rég megérkezett harmadik forduló se kecsegtet sok jóval, de most már végigcsináljuk. Íme:

Kedves Arsinoé,

Félretéve minden különbözőségünket és felülemelkedve összetűzéseinket, messziről kerülve a felesleges szócséplést és pocskondiázást, szeretném felfedni Alceste iránt táplált érzéseimet, s tisztán megvallani Neked fájdalmas döntésem igaz okait. A teljes igazságra szorítkozom, akár hajdan a nagy krónikás, Jean d'Auton. Neked írom levelemet, tisztelt Arsinoé, kinek egyenessége és becsülete Alcestéével vetekszik, mert tudom, hogy benned megértő barátra találhatok. Ostobaságból, elvakult hiúságból és merő dölyfből téged elutasítottalak s őszinteségedet félreismertem. Tanácsadásodat támadásnak véltem, és jó híredet a hátad mögött leromboltam, szarkazmussal válaszoltam neked, holott Te valóban csak a javamat akarván osztottad meg velem baráti észrevételeidet. Vakságból nem láttam, hogy mikor rólam mondtál véleményt, csupán tolmácsoltad azt, amit a képmutató, fűnek-fának hajbókoló, ámbátor mégis fennkölt tekintélyek nem mertek a szemembe mondani. A hazugságokkal letakart szóbeszéd függönyét kíméletlenül letépted, és szemem elé tártad a valóságot. Ezúton kívánok bocsánatot kérni Tetőled. A szégyen pírja most is, miközben e levelet írom, elborítja az orcámat; nincs merszem megjelenni előtted, azon bírálat után, melyet gyámoltalan kislány módjára a fejedhez vágtam. A becsületeden soha nem esett csorba, s minden szavam csak az akkor érzett dühből jött. Tudom, a hízelgéssel nem sokra megyek nálad; okosabb és érettebb nő vagy annál. Nem érdemlem figyelmedet, mert csupa hiba és bűn vagyok, míg a Te fényedet semmi erkölcstelenség, kevélység nem piszkítja. Bár haragodat teljes mértékben megértem, mégis arra kérlek, hogy olvasd el a levelemet, amelyet én az igazság tintájával írok, és nyoma sincs benne szemfényvesztésnek. Miután legjobb képességeim szerint tisztáztam ezt, szeretnék rátérni az előbb említett, de levelem másodlagos okaként említhető témájára.

Ahogy bizonyára Te is jól tudod, végleg szakítottam Alcestével. Az elmúlt napokban a szokottnál is kibírhatatlanabbá vált, kezelhetetlen dühkitörésekkel, erőszakossággal s abnormális hevességgel támadott rám. Hirtelen ősz haja ritkulásnak indult, szemében a kétségbeesés és az őrület fénye csillogott. Alceste azt mondta, a vágytól sebzett szív mindent magának akar. Férfiban nem láttam nála irigyebbet; féltékenysége az egész világra kiterjedt, még egy ölebbel is perlekedett, ha ránéztem arra, vagy tomporát lapogattam. Minden lehetőséget megragadott, hogy hűtlenségen érjen, és minden alakalommal sértések és szitkok egész tengerét zúdítsa rám, gyűlölködésbe és ordítozásba hajló veszekedésbe kezdjen velem. Elöntötte az epe, ha velem beszélt és értelmetlen haragra gerjedt, káromló szavakkal dobálózott. Minden tanácsomat visszautasította, ellökött magától. Esze azt mondta, szakítsunk, de szíve vágyakozott reám és nem hagyott el. Úgy tartotta, hogy vétkeiért bűnhődik a szerelmében. Állandóan ellentmondásokba keveredett, még saját magával is. Egyedül állt az egész világgal szemben, porrá zúzta az eszméket, senkivel nem egyezett, nem kötött kompromisszumot, nem értett szót és konok volt, mint egy öszvér. Ezt a megaláztatást nem bírtam tovább. Arra gondoltam, hogy orvoshoz kéne mennie. Összesúgtak a hátunk megett, azt mondták őrült, és tőled azt is megtudtam, hogy becsületemen is csorbát ejtett.

Kezdtem úgy érezni, hogy már nem szeret, s csak azért tart maga mellett, hogy kitöltse rajtam a haragját; szerelmével úgy kínozott, mint egy szálka, ami egyre mélyebben az ember húsába fúródik. Alceste senkit sem kedvel, még önmagát sem. Együtt és külön gyűlöl mindenkit, megveti az emberi nemünket és az egész századot, amelyben él; úgy viselkedik, mintha a világ erkölcsbírája volna. Mindent túlfokoz, szélsőséges, fekete-fehér világában ő az egyetlen király. Irgalmat nem ismerve ostorozott engem az eszméivel és mélyről jövő sötét gyűlöletével, amit érzett még a barátja, Philinte, iránt is. Mindenkit támad, ha bírálja, ha dicséri. A vita, mint egyetlen éltetője, egész életét körbeszövi. Megelégeltem könyörtelen őszinteségét és a végletekig torzult igazságérzetét, amellyel mindenkit csak maga ellen fordított. Még azt az elvarázsolt szonettírót, Orontét is, aki csupán a verséről kérdezte őt. Mint a csonton acsarkodó veszett kutyák, úgy tépkedtek kétfelé. Fojtogattak, marcangoltak s én, akár valami élettelen rongybaba, tűrtem és tűrtem a végsőkig, majd felébredtem. Persze, megkérdezhetnéd, hogy miért tartott ennyi ideig a felismerés. Alceste mindig is ilyen volt: makacs, heves, önfejű és vad. Soha nem hízelgett, nem hajbókolt. Bevallom, egy ideig szórakoztatott a teatralitása, nagyokat a kacagtam azon, hogy haját tépve felkelt a hazugság és a század embere ellen, tisztára, mint egy középszerű dráma címszereplője. Bohóckodásnak tűnt az egész. Úgy szerettem, ahogy volt, mint egy buja kislány. Igaza volt, mert ez a szerelem fonákja: Aki szeret, minden hibára talál enyhítő nevet. Rózsaszín ködön keresztül láttam őt és nem láttam attól, ami a szememet fátyol alá vonta. Átkozom magam, amiért ilyen szerelmes voltam. Alceste soha nem szakított eszméivel, mentől durvábban öntötte rám erőszakos bölcsességeit, annál visszataszítóbbá és embertelenebbé vált. Ekkor határoztam úgy, hogy el kell vágni e borzalmas kapcsolatot. Fiatal vagyok, nem szabadott hagynom, hogy bekebelezzen egy férfi, ki őrületében többé nem ismer határt.

A többit már tudod, hiszen ott voltál, amikor a márkik a többiekkel együtt felolvasták a leveleiket. Milyenek is lennének az asszonyok, ha nem játszadoznának, és nem lennének ravaszok, mint a róka? Tudom, hogy tettem förtelmes, de szabadulnom kellett mindenkitől. Remélem, figyelmesen olvastál és megbocsátasz az ostobaságomért. Alceste elment és jobb is így a világnak, amely nem bírja el őt.

Megértéseden bízva, őszinte barátsággal,

Célimène

Ez a bejegyzést tekintve mit sem számít, de mindenki örömére a Radiohead ma kiadott egy új albumot, ami szanaszét veri a világot. :)

Teremtés

Ma teremtettem valamit. :)

Egy cseppnyi Tavasz

Ahogy befejeztem a remek Thomas Mann könyvet, papírfecniket tűztem a lapok közé, gyorsan, mielőtt elfelejtettem volna a jól hangzó sorokat; teljes elégedettséggel és széles mosollyal az arcomon feltekintettem a könyvhátlapjáról. Napsütéses, felhőtlen kék égboltozatú, sárgálló szénabálákkal tarkított mező nyújtózkodott a hegyekig. Lehunytam a szemem s az ég felé fordulva hagytam, hogy a napsugarak pirosra színezzék az arcomat. Szentendrén kipattantam a vagonból, szívemben boldogsággal és fejemben igazi megnyugvással. Hanyagul összegomboltam a kabátomat, alul is felül is kikandikált a zakóm. Sálamat levetve lóbáltam körbe-körbe a levegőben. Enyhe szellő fújdogált, hűvös ujjaival játszott a nyakam körül. Fagylaltgombócok módjára, nap rágta hóbuckák olvadoztak, ahogy apám így mondta volt: "Itt a Tavasz és jól elintézte a Telet". Madárcsicsergés kísért a Főtérig. A város lustán kavargott, itt-ott szerelmes párok és lézengő ifjoncok kószáltak nevetgélve. Arra gondoltam, hogy a medve kinézett a hegyi barlangjából és kacagva gurult le lankán egészen a völgyfenékig, megfürdőzött a sebes folyású patakban és vizet prüszkölve megrázta magát. A tavaszi édesség átitatta a várost.