Bem pubok pirni - I pan't brite

H-81-es bázis - Base H-81

H-81 kristály energia, az emberiség történetének legnagyobb felfedezése! Vegyen most egy kapszulával!

Szörnyű hóvihar tombolt odakint a jeges pusztán; a sűrű, vakítóan fehér hózuhatagon keresztül csak a bánya szellemszerű körvonalait és pirosan villódzó fényeit lehetett látni. A bánya falán elhelyezett lézeres mozgás,- és hangérzékelők, - amik a legapróbb aktivitásra is működésbe léptek, jelzést küldtek a bánya recognitájának, az továbbküldte a jelet a központi konzolnak - ami aztán ezt az elektronikus jelet fénnyé változtatta és a bánya szegélyein elhelyezett lámpákba küldte. Háromféle fényjelzést tudott leadni a bánya agya:

Ha a lámpa kéken pulzált, a titánium kapszulák megteltek, - ezekbe a vastag, henger alakú tartályokba kerültek a több méter vastag jégpáncél alól kibányászott energia kristályok – el kell szállítani és felküldeni a bolygó - mágneses viharok korbácsolta - magnetosz szférájában keringő Analyticsnek. Az Analytics ormótlan, aránytalan és csúf űrhajó volt, amolyan lebegő szemétdomb, ami, akár régmúlt idők postagalambja, szállítórakétákkal tovább postázta a kapszulákat a Földnek. Egy teljes kapszula kristály energia ára a csillagászati összeggel ér fel, a Föld összes energiahordozójánál erősebb és rugalmasabb.

Zöld fény jelezte, ha a bánya forrásai kifogyóban vannak és bár ilyen ritkán fordult elő, a személyzet tudta az ilyenkor teendőket – elzárni a kapszulák szelepeit, lekapcsolni a kristályokat szállító csöveket, leállítani a bázis áramellátását, majd hívni az Analyticset. A hajó elszállítja a bányát a legközelebbi forráshoz és a lassú kristályfejtő folyamat újrakezdődik. Gyors és pontos művelet, nem szabad időt fecsérelni, az Anyaföldnek minden kapszulára szükség van.

A harmadik, és talán legfontosabb szín a piros volt - amit minden emberi szív valami baljóslatúhoz köt - ez jelentette, ha valami rendellenes vagy abnormális történik a bánya három méteres hatókörében. A Riadó parancs, ami a legénység minden tagjának azonnali készenléti állapotát követeli. Lehet ez kicsiny probléma - egy huzal elszakadt, egy kapszula kilyukadt - de előfordulhat, hogy a bolygó őshonos vadállata törte be a bánya kapuit és magába szívja a kristályok generálta színtiszta energiát. A személyzetiek között csak energiavámpírnak keresztelt lény ezzel a kristállyal táplálkozik és eddigi ismereteink szerint a bolygó egyetlen élő organizmusa. Humanoid, két-három méter magas, testét gubancos, fekete kefe borítja, acélkék szemei mélyen ülőek. Teste zömök, lomha, mancsaiból négy hosszú karom nő ki, szája helyén kurta szívóka, amit az energiaszívásra használ. Elsőre talán vicces teremtmények és a légynek sem ártanak - ezt mondta a barakk előző tizedese, - Arnie Ambrose - amíg a bánya javítása közben egy lény betörte a fejét. Öntudatlanul terült el a hóban, megfagyott és teste soha nem került elő. Azóta elővigyázatosabbak és minden kinti műveletet fegyveres őrökkel biztosítanak. A piros lámpa volt az alfa és az omega, ha a piros lámpa égett egy pillanatra megfagyott az erekben a vér.

A személyzet létszáma kilenc és tíz között ingadozott, mindössze harminc éve – 2050-ben, amikor felderítő hajók százai indultak galaxis-szerte, hogy pótlást keressenek a Föld kifogyott energiahordozói helyére. Akkor fedezte fel a Nemzetközi Űrszövetség – NŰ – a jégbolygót, másik nevén a H-81-et. A bolygó kilenc, gyenge erősségű, kicsi nap körül keringett, a napok számának köszönhetően a felszín hatalmas energiát gyűjtött a napsugarakból, jégkristályokba sűrítve, majd az évmilliók durva talajeróziói és gleccserek mozgása során a kristályok lekoptak és lekerültek, mélyen a földfelszín alá. A bolygó ember számára lakhatatlan, egyrészt a mostoha időjárás, az állandó lavinák és a levegőben lévő magas szén-dioxid koncentrátum miatt. A szén-dioxid, sűrű ködöt képez a felszínen, így a hóesés mellett a látótávolság tovább csökken, szinte nulláig. A bolygó mérete nem nagy - háromezer kilométer átmérőjű, a sarkokon magas hegyek szegélyezik, felszínét jobbára vastag jégréteg borítja, amelyben elvétve a bolygó értéktelen fémjei vegyülnek. Napszakok nincsenek, a napok minden oldalt világosba borítanak, nincs holdja, tengelyforgása tizenkét órás. Gravitációja sűrű, a felszíni munkákat nehézkesen, kizárólag szkafanderben lehet elvégezni.

A bázis, mint egy korabeli lakóház – abból az időből, amikor még nem felhőket karcoló acél uralták a földet. Kétemeletes, pincével – benne hálószobák, konyha, vezérlőhíd, megfigyelő állások. Szokványos bázis, központi aggyal, amihez a személyzet összes tagjának hozzáférése van. A falak masszív, hő- és hangszigetelt, acélból vannak, csak nehézfegyverekkel lehetne betörni.

Összesen négy nő és hat férfi él a bázison. A NŰ megszabott egy bizonyos „betartandó listát”, de a személyzetre bízta, hogyan osszák fel egymás között a különböző posztokat. Voltaképpen a NŰ teljesen érdektelen az itt élő emberekkel, csak a kapszulákból befolyó pénz érdekeli. Amíg az emberek dolgoznak, addig lesz pénz. A bázissal energiatakarékosan bánnak: épp csak annyira fűtik, hogy a legénység ne fázzon, kimért étel adagokat nyújtanak és mindenből csak a szükséges mennyiséget adják. A NŰ számára az emberek fogyóeszközt jelentenek, még a dolgozók személyazonosságát se veszik nyilvántartásba.

A bázison atomtársadalom jött létre.

A férfiak valamiféle erőn alapuló rendszer szerint osztották fel a rájuk kiszabott feladatokat. A barakk közepén lévő aulában, minden új férfi érkezésével megtartanak egy párbajt, puszta öklükkel küzdenek meg egymás ellen ez alapján meghatározva, hogy a jövőben mivel foglalkoznak. Akár a régi barbár népek, harcolnak egymással, fitogtatják erejüket a csendesen figyelő nőknek és csak a kondícióval törődnek – tökéletes munkások. A leggyengébb és legsatnyább férfi, aki alul marad a küzdelemben, látja el a későbbi Figyelő feladatát – a Figyelő munkája megfigyelés - a hatalmas panelek nézése, amik a bolygón kristálylelőhelyeket feltáró fúrók kamera képeit vetítik a nap huszonnégy órájában. Ha egy fúró belefutott egy földalatti bányába, a Figyelő hívja a tizedest - aki a barakkot vezeti. Miután a tizedes kutató szemei elégedettek a Figyelő munkájával, hívja az Analyticset ott pedig nyilvántartásba veszik a bánya koordinátáit. Ő fogja a bányák fényjelzéseit.

A Figyelő után következik a rangsorban a latrinás, vagy a konyhai segéd. A konyhai segéd a nők egyike, ő dolgozik a barakk konyháján, ő a gúnyos viccek tárgya.

Utána következik a Gépész, aki a túlfűtött alagsorban kezeli a kapcsolókat, heggeszt, szerel és óvja a bázis létfenntartó berendezését.

Továbbá ott van a Betakarító, aki felveszi a speciális szkafandert és kimegy a bányákhoz, hogy „betakarítsa” az értékes energiával megtöltött kapszulákat és újakat helyezzen a szelepekhez. Ezt az állást évek óta Henry Smith tölti be. Elkeseredett, szomorú és szabadideje nagy részét a szobájában tölti és olvas, vagy csak a sötétben fekszik.

A tiszt, aki a H-81-es Energia Bányásztelep adminisztrációs és ellenőrző feladatait látja el, csak a papírokkal foglalkozik és a legénység csak az ebédnél látja.

A legerősebb, aki a verekedésben győzött, egy olyan posztot tölt be, ami pótolhatatlan és a legjobbakon kívül más képtelen ellátni: a Katona és Barakkvezető szerepét. Ő az, aki vigyáz a barakk és munkásai biztonságára. Ő őrzi a Betakarítót, amikor dolgozik és ő tartja fenn az emberekben a morált. Kulcsfontosságú, akivel senki nem mer kötözködni, csak a nők.

A férfiak általában az erőt és nem az észt követelő helyeket töltik be, ellentétben a nőkkel. Két nő dolgozik a konyhán, folyamatos váltásban. A nők képesek a másik nő munkáját is elvégezni, így nincsenek köztük afféle férfitársadalmi, patriarchális egyenlőtlenségek. A nők a pszichológusok és a telep elektronikus eszközeit is ők irányítják. Tulajdonképpen ők végeznek egyedül szellemi tevékenységet, agymunkát és így ők a telep tényleges fenntartói, amellett, hogy szépségükkel, bármilyen interakció nélkül is képesek a férfiakban tartani a morált. Csak kevés nő bonyolódik viszonyba férfitársaikkal, de NŰ úgy gondolta, hogy nem jöhet rosszul, ha ellátják a bázist százötven doboz óvszerrel. A nők megkövetelik, hogy a legénység összes tagja olvasson, hogy hetente vezesse a személyzeti naplóját és beszéljen az otthoni szeretteikkel. Félévente összeállítanak egy pszichológiai tesztet, ez egyféle alkalmassági teszt, – amiben persze ők maguk nem vesznek részt – s azt a férfit, amelyik nem megy át a teszten, rögtön felsugározzák az Analytics-re és azonnali utánpótlást kérnek.

Ilyen körülmények között működik a H-81-es Energia Bányásztelep, ami éppen rendellenességet fedezett fel a 30-as szektor, 2 bányájánál. A reflektor pirosan világított, a Figyelő pedig egy pillanatnyi kieséssel, hívatta magához a Barakkvezetőt és a Betakarítót. Vagyis, ez történt volna, ha minden a Nemzetközi Űrszövetség több oldalas listája szerint működik.

Folytatom...

Végtelen sivatag - Endless desert

A napkorong vörös rubinként ragyogott a narancssárga égen, a végtelen horizont homályosan, lustán hullámzott a látóhatáron - hegyek lebegtek fel-le. Az őrmester ujja lassan lezáródott a régi pisztoly, rozsdás ravaszán, hangosan kattant és beindult a gyilkos fegyver gépezete. A golyó a tárból a csőbe került és a tized másodperc töredéke alatt kiszáguldott belőle, azonnal bele a szemben álló férfi zubbonyába, át a puha húson bordák között és ki a gerinc mellett. A vér azonnal átitta magát a vékony vásznon - pisztoly újra dördült, majd még egyszer egy végzetes harmadik dördülés véget vetett a gyilkos zenének. Senki, még a visszhangját se hallotta az őrmester halálosztójának dobszólamát. A férfi holtan rogyott a forró homokba, gyilkosa határozott lépéssel elsétált mellette, felült Simpsonjára és elrobogott a lemenő nap felé. A férfi társai soha nem tudták meg miért tűnt el fiatal barátjuk és a történelemkönyvek se emlékeztek a katonára, aki megtagadva a parancsot megmentette a kislányt az égő házból 2050-ben, mikor a bombák esőként kezdtek hullani, az emberség nyomtalanul eltűnt a földiek lelkéből.

A vadnyugat bajnoka - Champion of the Wild West

Hangos ajtócsapódás rázta meg a Dunakorzó - minden szabályzat ellenére, már harminc éve álló - híres Bohémiáját. Az utcavakító lámpái álcaként szolgáltak a szikár termetű, magas embernek, kinek jobb kezében revolver füstölgött, balját a második pisztolytáskán pihentette. Zimankós idő csapott le Szentendrére, a férfi lábai között hópelyhek záporoztak be. Évek óta nem volt már fehér karácsony, kinek kedves volt az élete visszavonult a házába, de a város alkoholistái még Szenteste is a kocsmában tanyáztak. A sötét alak csak állt a még mindig lengő ajtóban. Minden arc a férfi felé fordult. Kabátját felkapta a szél - játszadozott vele, fel-le tekergette - de Isten megérezte, hogy ezt az idegent még nála is keményebb fából faragták. Ujjain végigpörgette az ezüst revolvert és berakta a bal táskája mellé, majd hosszú lépéssel belépett a kocsma fényébe. Sötét, mélyen ülő szemeivel jobbra-balra tekintgetett, veszélyt keresve méricskélt végig minden vendéget. Kezével végigtörölte őszülő bajszát, cigit illesztett vöröslő, vastagon ívelő ajkai közé. Megigazgatta hosszú, lófarokba kötött haját, lerázta magáról a havat és még egy lépést tett előre. Nagy lábai voltak, barnán csillogó, sarkantyús bakancsa árulkodott a viselőjéről - gazdag és kifinomult, nem vesz selejt terméket. A harmadik hatalmas lépéssel ott termett a bükkfa bárpultnál, ahol a csapos már kétkedő arccal várta. Rekedt, karcos hangja volt, megfontoltan beszélt és finoman formálta a szavait. Öreg hangja ellenére, a kocsma másik végébe is eljutott az üzenete, talán még hó verte utcákon is zengett egy pillanatig.

- Whiskytek van? – és előhúzta kígyóbőr pénztárcáját.

A csapos, bár az idegen hangja nem volt fenyegető, mégis reszketve bólintott. Talán tekintélyes megjelenése vagy különös újszerűsége miatt, a csapos maga se tudta. Óvatosan töltötte ki az aranyszínű italt, a pohár lassan megtelt a fényben pompázó whiskyvel. A feszültség szinte tapintható volt, akár a porszemek a fülledt levegőben. A kocsmáros átnyújtotta az italt és viharszerűen elfordult az idegen, acél kemény tekintete elől. Amint a vadnyugat bajnoka hátrament és elnyelte a hátsó rész, késsel vágható dohányfüstje, a vendégek újra beszélgetni kezdtek, de most már a furcsa emberről, aki érkezése után tíz perccel megitta az italát, felkötötte vérvörös sálját és újra kilépett az ítéletidőbe. Az idegen soha nem tűnt fel újra a kocsmában, hogy miért füstölgött a pisztolya csak másnapi Szentendre és Vidéke újság főoldalán álló, vastag cím árulta el: REVOLVER OCELOT, A HÍRES BÉRGYILKOS MEGÖLT KÉT FIATALT.

Az árokban találtak a fiú és a mellette fekvő lányra, szerda éjjel. Isten irgalmazzon Szentendrének, mert őt a Vadnyugat véreskezű gyilkosát még a Sátán is visszavetette.

Ocelot soha többet nem jött el Szentendrére, de December 23-a örökre sötét nap maradt a városiaknak.

Csak a kedvedért... - Only for your mood...

A kép egy 10 részből álló sorozat első darabja, amiket szombatra festettem, illetve rajzoltam az osztálytársaimnak. A rajzok között nincs sok összefüggés. Kívánok, jó teadélutánt a borzalmas Piramis fejjel.



Tegnap, amikor éppen hazafelé sétáltam a hóviharban, - s kezem és lábam is lefagyott már – hirtelen egy túlvilági lény állta utamat. Kövér, zömök testű férfi - vagy nő? - amorf teste, akár a mesebeli ördögébe is beillett volna, nemtelen volt. Félmeztelen felsőtestén - a hideg ellenére - izzadságcseppek gyöngyöztek, gyorsan gurultak a földet szántó szoknya felé, ahol aztán felszívódtak a kemény szövetben. Jobb kezében egy hatalmas bárdot tartott, ezüstösen csillogó halálosztó, éléről patakokban folyt a vér. Minden szörnyűség tetejébe a feje helyén, egy rozsdás, kiálló csavarokkal pettyezett acél piramis állt. Hatalmas, aránytalan és hátborzongató. Szem és orrnyílás nélkül, mintha csak a gonosz lelkével érzékelte volna a világot. Sikítani szerettem volna, de képtelen voltam még mozdulni is. Az egész démont valamilyen piros aura övezte, mintha egyenesen a pokolból tévedt volna fel, hogy megölje a magányosan sétáló fiút. Mert biztos élvezte a gyilkolást, erre volt berendezkedve, ez volt a feladata - elragadni az életeket és lerántani a sötétbe. Amikor a lény bal keze felemelkedett kissé megrettentem, de még mindig földbegyökerezett lábakkal álltam a bokáig érő hóban. A bárd maradt a helyén, csak barázdált bal keze lendült lassan felém. A piramisból karcos hang hallatszott ki, nehezen érthető, afféle statikus zörej, de kétségkívül magyar nyelven:
- Tudom bunkóság bal kézzel kezet fogni, de ez a bárd kibaszott nehéz, nem akarok bajlódni vele. - hamiskásan felkacagott.
Én nem mondtam semmit csak néztem, miután egy percig hiába várt leeresztette a kezét és ismét megszólalt gonosz hangján.
- Én az ördög vagyok és barátságomba fogadlak, mert te is elfogadtál engem. Kedvellek téged és mindig számíts rám. Egy ideig így álltam szemtől szembe az ördöggel, amikor fekete füst jelenséggel felrepült a felhők közé. Sokáig néztem még a kék eget, ahol a fekete füst egyre apróbbá vált, mígnem teljesen eltűnt. Könnyek gördültek végig az arcomon és következő pillanatban a kapualjba kuporodva sírtam. A hóvihar felerősödött és magába rejtett, ami az utcán volt. A város néma maradt, még a macskák is eltűntek a háztetők havas ormairól. Két napig senki nem jött ki Szentendréről.

Az első hópelyhek - The first snowflakes

Kissé fáradtan lebattyogtam a konyhába, hogy megfőzzem a család reggeli kávéját - ami nélkül senki nem tud felébredni. Először kitisztítottam a szűrőt; lassan, gondosan, odafigyelve az apróságokra és az oldalára ragadt zaccra. Utána a tartály következett; kanállal felkavartam az aljára ülepedett kávé dombot és az egész barna lét a WC-be öntöttem. Feltettem a vizet melegedni és meredten néztem magam elé. Talán öt perc elteltével hallottam, hogy a víz bugyogni kezdett, fölé hajoltam és áthatóan vizsgálni kezdtem a felszálló buborékokat, ahogy gyöngyöznek a víz felszínén. Az alján, mintha valami elszáradt növény ágai, a fény játékot űzött a vízzel és fiatal kacsokat festett az edény aljára. Lezártam a gázt és feltekintettem, ki az ablakon, ahol, mint megannyi buborék szállingóztak a kicsiny hópelyhek. Letelepedtek a fára, ráereszkedtek a fű megfagyott szálaira, belepték a kerti eszközöket, beférkőztek a legapróbb lyukakba is. A macskák valahonnan távolról figyelték a különös eseményt. A távolban kutya ugatott. Száz és száz fehér pötty száguldott lefelé a Földre. Kiöntöttem a kávét, betettem a mikroba és mire kortyolgatni kezdtem, a hó elállt és nem esett többé kertre. Hát ilyen volt az első hópelyhek megjelenése. Ez a kis semmiség jelezte az embereknek, hogy a három hónapig tartó fagy elkezdődött.

Aliz Csodaországban - Alice in Wonderland

Az Újpesti busz gond nélkül gördült ki a Szentendrei állomásáról, megszokott útján száguldott végig: Át a felhőket, büszkén karcoló Megyeri-hídon, végig a szmogtól és kortól beszennyezett épületek mellett, szlalomozva, az elszabadult villanyborotvák között, majd befutott a végső kapun, leszálltunk és elkezdtük lassú hömpölygésünket a bolt felé.

- Aki látta a Világ - pusztuló, borzalmakkal teli és még is ijesztően valódi oldalát, fogékonyabb a szebb részeire.

- Szerintem, te nem láttál semmi szörnyűt! Dramatizálsz.

Moleskine bejegyzés - Pláza Másvilág:

Itt ülök a Pláza Másvilágon, magányosan, vakítóan fehér neonfényekben fürdőzve. Lassan végighordozom tekintetem a műanyag valóságon, állom a buta, leszűkült emberek bárgyú szemeit és elkeseredve nyelem magamba a fénysebességgel rohanó információ patakot; attól félek, ha huzamosabb időt töltök itt skizoid rohamot kapok és embereket mészárolok le a füzetemmel. Hát csak én látom ezt? Ezt az érdektelenséget. Ezt az ostobaságot. Ennyire egyszerűek? Ennyire elégedettek? Az emberek vagy félnek, vagy megvetnek, ahogy itt ülök már órák óta és csak szakadatlanul szöszmötölök a Moleskinbe, leírom a rohanó rohadást. Elpusztulnak, mint a rovarok, a saját Isteneik fordulnak ellenük és a fejükre dől az a rengeteg felhalmozódott önző, önelégült gondolat. Agyonnyomja őket a Pláza acél szerkezete és én is itt fogok ülni. Írok...Istenem szürkébbek, mint a kabátom. Összeomlik körülöttem a valóság. Gigantikus leírhatatlan káosz, nevetés, robot hangok ordítoznak a hangszórókból.
- Pláza Másvilág.

Az érzelmi szabadság példázata:

London közeli falucskában haldoklik a pap és azon gondolkozik, melyik tanítványára hagyja összes tanítását tartalmazó papi könyvét. Magához hívatja a két legkedvesebb tanítványát és azt mondja nekik:

- Menjetek fel Londonba és mondjátok el, hogy mit láttattok.

A két tanítvány három nap múlva visszatér a paphoz:

- Atyám! London egy emberi fertő, prostituáltak árulják a testüket minden sarkon, koldusok kéregetnek. Mocsok és borzalom, Isten elleni bűn. - kiáltozik az egyik.

- London a kultúra városa. Rengeteg múzeum és szépség. Gyönyörű épületek, fantasztikus koncertek. – harsogja a másik.

A könyvet a második tanítvány kapta meg, pedig mindketten ugyanabban a városban jártak.

Moleskine bejegyzés - A láthatatlan tér

Hallucinációk gyötörnek - az egyik pillanatban még a parketta felé zuhanok, a másikban már az ágyamban fetrengek és leszakítom a nyakamra tekeredett ágyhuzatot. A szemem visszacsukódik. A napkorong száguld felém, megint vergődök, akár egy partra vetett hal. Küzdök a szörnyetegekkel, amik kinyújtják felém fekete karmaikat, az elmémbe vájnak - úgy érzem megőrültem. Felugrok az ágyból, szédülök és a falak mozognak körülöttem, mint egy szellem sétálok a néma folyosókon. Legurítom a reggeli kávémat - a frissen lefőzött barna nedű egy pillanatra megvált a beteges vízióktól. Kidörzsölöm az álmot a szememből és kilépek a csípős hajnalba, ahol a minden visszatér. Szörnyek acsarkodnak egymásra az utcában, kutya ugatás hasítja keresztül a megfagyott levegőt. Őrült egyedüllétemben közelítem meg az állomástól feltörő acélfelhőt. A rohanó skizofrének világa, ahol csupa olyan őrült vár, mint jómagam.

- Én a Mátrixot választanám.

- De miért? Hisz az nem valóság?

- A valóság szar, sötétség van mindenütt.

- És igazi emberi érzelmek.

- Én a Mátrixot választanám, hiszen most is ott vagyunk. Szeretek itt élni.

Atyavilág! Mi volt ezt a bejegyzés? Értelmezhetetlen massza. Sajnálom, hogy kurta gondolatokkal fárasztalak titeket, de úgy éreztem ezt kell tennem még akkor is, ha nem tudom megfogalmazni, amit érzek. Még a szemetesládának is kell valami, ahova kiönthetik. Pillanatnyi benyomások, múló ösztönök és gondolatok, csípések mindenütt.

- Ezzel zárom soraimat.

Köszönet Gergőnek a fotóért.

Alakváltó ünnepek - Transformer feasts

Aki netán lemaradt volna a fejlécem fantasztikus átalakulásáról, ne essen pánikba, mert lementettem a folyamat fázisait. Ezzel a sárgán világító lepkével próbálok az ünnepek közeledtére utalni, így hát ez úton is bejelenthetem, hogy hamarosan elkezdődik az ünnepi hajrá: A manók fürge kezei alatt szikráznak a szebbnél szebb ajándékok, a Mikulás még egyszer magára erőlteti a piros hacukát, a feleség pedig odaadó, anyai szeretettel süti a bejglit. Vastag hópelyhek verik az ablakokat, a Jézuska pedig már megfente a hatalmas szántalpakat. Valami ilyesmit szoktak mondani nem?

Moleskine

Hát, megkaptam. Éppen egy sith lovagot küldtem le a végtelen mélységbe, amikor a bátyám belépett a szobába és arra kért forduljak el a játéktól. Leült az ágyra és várt. Hátra gurultam, majd valami ilyesmit kérdezhettem: Mit kívánsz? Erre hirtelen, az eddig elrejtett kezei előrerendültek. Nem volt időm se védekezni, se támadni, mert a levegőben repülő fekte notesz és a hozzá tartozó toll az ölembe repült. Nem csíkos és nem zöld, de az enyém és örülök neki.

Szemek - Eyes

A szem (latinul oculus) a látás szerve, amely a fény érzékelésére szolgál.

- Oké. Készen állok. Semmi baj anya…holnap itthon maradok. Nem, nem írok dolgozatot. Mátrait fel kell majd hívni.

Kedves olvasó!

Arra kérlek, hogy mielőtt még elkezded olvasni a következő sorokat nézz bele jó mélyen a tükörbe. Türelmes vagyok, várok rád, de csak akkor térj vissza, ha tükör van a kezedben. Ha az utóbbi lehetőség véghezvitele nem áll módodban, csak használd a mindent felülmúló képzeletedet.

*

Pásztázd végig arcodat, álladtól egészen homlokod tetejéig. Nézd meg a jobb orcádat, majd a balt. Tekints rá a szádra, a füleidre és az orrodra, majd állj meg a szemeden. Nézd. Álld a saját tekinteted és próbálj nem pislogni, csak nézd a szembogaradat. Bambulj és fókuszálj. Figyeld, ahogy a pupilláid összezsugorodnak, majd újra kitágulnak. Vessz el a sötét lyukban, majd mássz fel és sétálj át az íriszedre. Nézd, ahogy forognak végtelen örvényt kavarva a tükör sima felületén. Hát nem csodálatos emberi szem? Barna? Kék? Zöld, vagy szürke? Elemezd a tekinteted. Vizsgáld az apró, szinte láthatatlan érzéseket, amik, mint egy a tenger tajtékjai verik szemgolyód rácsait. Nézted már a szemeidet valaha is ilyen meredten, ilyen bambán? Szögezd le az arcodat. Szögezd le az egész fejedet, hogy elgémberedjen, és csak nézz farkasszemet saját magaddal. Ki fog győzni? Nem érdekes, nem számít itt a győzelem csak az a fájdalom, ami a kudarchoz vezet. De csak nézz és élvezd ki ezeket a pillanatokat, mert lehet, hogy soha vissza nem térő alkalom ez.

Most képzeld el, hogy a szemgolyódat körbefutó vékony, hajszálerek, mint egy acéllánc megszilárdulnak, és nem engedik elmozdítani szemeidet. Kicsit olyan, mintha egy csövön keresztül látnál, aminek a homályba vesznek az oldalai. Te csak az íriszedet és a pupilládat láthatod. Érezd, ahogy a láncok egyre erősebben fogva tartanak, már régen pislogtál kínoz a fájdalom és vörös béklyóid is mintha izzanának - lassan kiégetik a kocsonyás szemfehérjédet. A kép remegni kezd. A könnycsatornák megnyílnak, könnycseppek gördülnek végig az arcodon, az orrod hegyéről levetik magukat, de nem törődsz velük, nem tudsz velük törődni: le kell hunynod a szemed! Megteszed. Barázdákkal tarkított szemhéjad lecsukódik, de egyszerre, mintha megfognák. Mintha a vékony bőrfüggöny pattanásig feszülne. Hunyorítasz. Még több könny szökik a szemedbe. Vége van a látásodnak, minden elhomályosul, az izzóláncok behálózták az egész szemedet. Kurvára fáj nem? Kétségbeesetten próbálsz jobbra és balra tekinteni, de képtelen vagy rá, a szemed minden rezdülésével a lánc még mélyebbre vágódik a puha zselatinban. Egész nyakadat megmozgatod, nyakcsigolyáid eltörnek az erőfeszítésben, szemeid örökké nyitva maradnak, és lassan teljesen szétmállanak a meleg vért pumpáló erektől, amik fogva tartják. Látni fogod, ahogy Isten mindent látó, éjszakai szeme - a Hold - is feladja a küzdelmet, nem kel fel többé a Nap - az ezüstösen világító korong, szétfolyó gömbalakja ellepi tested és egész arcodat. Még egy utolsó sikoly, de tudod, hogy ez a megváltás, mert a kín már pokolivá vált. Kocsik zaja szűrődik át az ezüst masszán és mielőtt elérnéd a Szépvölgyi utat, megfulladsz.

El tudod ezt képzelni kedves olvasó? Igen? Mert pont így érzek én. Mert nem tudom lehunyni szemem, nem forgathatom. Talán örökké vak maradok? Üvegesen meredek bele a neonfénybe és leírom e sorokat, hogy tudjátok milyen sorsa kárhoztattak őzbarna bogaraim.

Csak hangulat aláfestő.

A magasban - Overhead

Úristen! Ezek ellepik a fejlécet...

Bűnös város - Sin City

Hozzád szólok Ninive népe!

Acél monstrum lánctalpai megfeneklettek a homokban, a múlt száguldó fekete ménese pedig eltörte a modern évek irreális valóságát.

Forró szél süvített keresztül Irak homoktengere felett, a légáramlat felverte a dűnéket, új formába rendezte őket, majd folytatta útját a hosszú sivatagi út mentén, amíg elérte a hatalmas város falait. A nap perzselően tűzött, minden élőt eltaszítva - ezen a szörnyű környéken semmi nem maradt meg élve, Isten nem irgalmazott az itt élő népeknek. A kietlen sivatagban egyedüli oázisként állt a gyarló emberek által felhúzott Ninive grandiózus városa, de félt ki belépett az óriási kapukon, mert Ninive a bűn városa volt, ahol az embert szörnyűbb sors érte, mint a homokdűnék állandóan változó kegyetlen óceánjában.
A város, mint a túlvilág Nekropolisza vetett elnyúlt árnyékot a szent földre, melyek trónján véreskezű és bűnös uralkodó, maga a Sátán ült. Falai hazugsággal, gyilkossággal és rablással voltak tele, ami mint kátrány szennyezte a Tigris-folyó akkoriban éppen kiszikkadt folyómedrét. A földi pokol volt a város, ahova mintha a világ szennye telepedett volna le. De jaj nekik, átkozott lelkeknek, akikre nem várhatott más csak a kínkeserves pusztulás! Ó, ha Isten nem lenne ilyen kegyes korcs népéhez, talán örökké a feledés és a homok homályába veszett volna. Ninive! Minden erődöd olyan, mint a korán érő füge: megrázzák és lehullik örökre. Falaid megnyíltak a Gonosz erői előtt, harcosaid, akár az asszonyok. Hiába próbálsz védekezni a folyó vizével, a dicsőséges Nap felperzseli népedet.
Ostor csattan, dübörög a kerék. Kézről kézre járnak a rabszolgák. Az uralkodó parázna és népe se különb. Minden nap céda nők vére folyik az utcákon, a férfiak, akárha bíborszőnyegen taposnának, kerülgetik a holtesteket. Éhező gyerekek, sírnak egy falat kenyérért, térdre borulnak királyuk előtt, aki - mintha csak állatok lennének – oldalba rúgja őket. Anyák sikítása tölti be a sikátorok göcsörtös falait. Minden becsület kiveszett innen. Rendes férfiak csalnak, s ha kell, ölnek a családjukért és mégis, mint birkák tűrik a csapásokat, mert vezetőjük nem tesz értük semmit. Meggyötörten, az eléjük vetett kutyacsonton marakodnak. A nagyváros emberei elidegenedtek egymástól, nem törődnek a szomszédaikkal de még barátaikkal a sem. Vajon Isten bünteti őket, vagy másról van szó?
A király kegyetlen vezérként sétál végig a rohadó városon, a patkányok hordái szétnyílnak döngő léptei előtt, kezét széttárja és belenevet a felhők között élő arcába. Meztelenül fekszik az égboltot karcoló tornyában, ahol ezernyi szűzlány simogatja mocskos testét. Hollófekete, hullámos haja palástként omlik széles vállaira. Kicsiny, összehúzott szemei vörös tűzzel égnek, bordó szája undorító mosolyra húzódik. Arany csatokkal összefűzött, sötét szakálla a köldökéig ér. Ezernyi talpnyaló sereglik köréje, tömjénnel, mirhával, itallal, pénzel és a világon felelhető minden jóval kínálják őfenségét, akinek beszélnie sem kell, disznó tekintetével szavak nélkül parancsol. Írnokok oldalakat töltenek meg tökéletességével, tévhitbe ringatva Ninive népét.
A kastély előtt a város túlsó végéig - a kapuig - kígyózó, pálmafák sorával szegélyezett, emberek testével kirakott út vezet. Bal oldalon sorakozik a rengeteg lakóház, lépcsőzetesen lefelé húzódva a fellegvártól. Minél lejjebb jutunk, annál nagyobb nyomorúságot tapasztalunk, de a nyomor sem számít, Ninive városában mindenki egyformán bűnös. Jobb oldalt a nagy piac, ahol a glóbusz minden tájáról idesereglett népek árulják törvénytelen portékájukat. Itt áll a számtalan bordélyház, közvetlenül mellettük a katonai laktanya téglaépülete magasodik a várfal szintjéig, ahol százötven őr strázsál folyamatosan, tizenkét órás váltásban. És itt a fal. A fal, amelyet évtizedeken át építettek rabszolgák ezrei, s ami áttörhetetlen hegyláncként veszi körbe az egész várost.
Egy tiszta sivatagi éjszakán e fal elé állott egy öregember. Görnyedt hátú öregember, szakadt lepelbe burkolódzva. Hideg szél fújt, enyhítve a forróságot. A hívatlan látogató felnézett kámzsája alól, égszínkék tekintete végigfutott a kapun, ezután fel a falra, ahol az őrök, mint megannyi légy gyülekezett. Így szólott fel: - Gyülekezetek csak! Ninive királyához szólók! Szaporítsd kereskedőidet, hogy annyi legyen, mint égen a csillag! Katonáid, mint a sáskák! Gyülekezzetek csak fagyos éjszakai napokon, de amint felkel holnap a vöröslő napkorong, szétrebbentek s ki tudja hová! Várd a véget Ninive népe, vagy engedj be szörnyű kapudon hadd segítsek megfertőzött uralkodótok sötét elméjén. Az őrök egymásra néztek, a kőkapu pedig porfelhőt kavarva felnyílt a magányos öregember előtt.
És ezen éjszakán eldőlt a bűnös város sorsa. Ninive felől másnapra eltűntek a vészjósló felhők.

Mi az a madár? Mit keres itt Marvin? Mit akar ez az ízletes sült csirke?

Füst és füstölgés

Valamikor télen, azt hiszem egy januári napon történhetett, amikor fővárosunkban szmog -riadót jelentett be a média. A rendelet valahogy így hangzott: VASÁRNAP 11 ÓRÁTÓL ÉLETBE LÉPETT A SZMOGRIADÓ BUDAPESTEN, AZ INTÉZKEDÉS VISSZAVONÁSÁIG ÉRVÉNYES! AKI TEHETI MARADJON OTTHON! Így történt? Hát nem. Mert bár figyelmeztették a lakosságot, valójában pontosan tudták, hogy ez az utasítás nem működhet addig, amíg az embereknek munkába kell járnia, hiába, első a kötelesség. A szmog magyarázata? Magától értetődő: kevés a légmozgás, de aggodalomra semmi ok hamarosan újraindul, mint egy ventilátor. Tehát az emberek a szmog-riadó alatt is zavartalanul sétáltak, sőt a rendszám korlátozások ellenére a kocsik is ugyanúgy jártak az utakon, azzal a kis különbséggel, hogy most már tudták, hogy szennyezik a környezetet.
Különös lény az ember: előbb gondtalanul szennyezi a környezetét, majd amikor szembesül azzal, hogy mit művelt kétségbeesik. Tulajdonképpen ez az egész olyan volt, akár egy nagy szembesítő show: rádöbbentünk a valóságra, hogy Budapest levegője európai viszonylatban az egyik legszennyezettebb. A városlakók nem mutatták, de legbelül mindenki félt, hogy most vajon mi lesz. És mi lett? Semmi. A szmog-riadó elmúlt, az emberek pedig ugyanúgy élnek, mint eddig. A környezetvédők, pedig akármit is csinálnak, valószínűleg ismét nem veszik észre őket. A lakosság kisebb része viszont elgondolkodott és feltette a két legfontosabb kérdést: Mitől keletkezik a szmog? Mit csinálhatunk, hogy ne alakuljon ki még egyszer? Ha pedig csak a légmozgás hiánya miatt van, akkor a környezetvédők mit akartak ellene tenni? Kérdések halmaza zúdult a nyakamba, a válaszokat pedig csak jóval később tudtam meg. Így hát, bizalmamat keresve elkezdtem kutatni a valódi okok után. Kutatásomat legalulról kezdtem el, - hogy végül a lépcső tetejére kerüljek – az utcán.

Április másodikán lementem a zöldségeshez, mert a szomszéd Ilus mesélte a Katinak, hogy 1000 forintért lehet akciósan venni egy vödör narancsot. Ennek az ajánlatnak nem mondhattam nemet, s amíg az asszony otthon maradt a gyerekkel, addig én elindultam a zöldségeshez. Éppen a Bogdányi utcában járhattam, amikor egy boltból beszélgetés hangjai szűrődtek ki. Egy negyven év körüli, kövér nő egy fiatal sráchoz beszélt.
- Én mondom neked, ez az egész amiatt a felmelegedés miatt volt.
- Globális? – kérdezte értelmesen a férfi.
- Az, az. Globális. Addig tettünk-vettünk, hogy ez a füst jött ki belőle. – a nő megszorította a fiú derekát és erőteljesen bólintott.
- Mármint a globális felmelegedés?
- Igen az!
- Januárban? Sára néni ne viccelődjön! – a srác legyintett egyet és megvakarta a borostáját. – A globális felmelegedés … még hogy … ez az egész a közeledő világ vége miatt van! 2012 december 21.: a Maja időszámítás véget ér! A világ tönkrement, ezért az ufók meg fognak büntetni minket és…
Úgy éreztem, hogy ezzel a beszélgetéssel nem megyek semmire, de mégis éreztem benne valami mélyről jövő feszültséget. Miután megvettem a narancsot hazasiettem, hogy leírjam a párbeszédet. A narancsok fele romlott volt, a kukában végezték.
Továbbléptem és áthelyeztem a kutatást a gyakorlatba. Elmentem a Deák Ferenc térre és megkérdeztem három embert, hátha velük többre megyek, mint a szentendreiekkel. Egy húszas éveiben járó srácot, egy hetven éves öregurat és egy harminc körüli nőt kérdeztem meg. Úgy érzem, ildomos, ha a nővel kezdem.
- Elnézést! Bocsánat!
- Igen. – a vörös ruhás nő lassan megfordult.
- Igen. Bocsánat. Felelne egy pár kérdésemre? Egy perc az egész.
- Igen. Miért is ne?
- Jól van. Köszönöm. Egy pillanatra, ha leülnénk…
- Hogyne, hogyne.
- Így. Szóval. Mi a véleménye a szmog-riadóról?
- Nos … nem is tudom. Szomorú, de tudja az már elmúlt, szóval nem érdekel. A férjemmel három kocsink van, máshogy nem tudnánk élni, tehát nem törődünk a szmoggal. Az okosok majd kitalálnak valamit.
- De hölgyem. Önt nem érdekli a környezete? Vagy akár azok az emberek, akiknek nincs kocsija. Ők megfulladnak az utcákon. Vagy azt akarja, hogy úgy éljünk, mint Tokióban? Maszkokkal és sűrített levegő tartályokkal? – kontráztam rá gyorsan. Nem tetszett ez a nő.
- Ha ez az ára. Mármint nekik sikerült. Miért ne menne itt is? De mit képzel, hogy valami hippi vagyok? Kit érdekel a környezet? Nem beszélve azokról az emberekről, akiknek nincs kocsija. Kiknek nincs ma kocsija? A koldusoknak! Nekik meg úgyis mindegy? – okoskodott.
- De kérem! Ez gyilkosság. Árt a többi embernek! – felháborodtam.
- Gyilkosság az, ha késsel leszúrok egy EMBERT. Ha én autóba ülök, az nem az.
- És mi lesz az emberi jogokkal? Mindenkinek joga van élni! – egyre dühösebb lettem.
- Maga részeg? Nagyon úgy tűnik. Ha nem megy el, akkor idehívom azt a rendőrt. Akarja? Tűnjön el! – a nő gyorsan felugrott és elfutott a parkoló felé.
Miután magamhoz tértem, odasétáltam a padon ücsörgő öregúrhoz. Hosszú, ősz haja, mint megannyi polipcsáp tekergett roskatag vállain. Lassan leültem mellé és melegen rámosolyogtam. Zsebéből elővett egy kis száraz kenyeret, majd dobálni kezdte a körénk sereglő galamboknak. Beszédre nyitottam a számat, de az öreg mutató ujja hirtelen a levegőbe emelkedett és csöndre intett. Egy perc múlva leeresztette és ő maga szólított meg.
- Mondjad fiam. Miért zavartál meg csöndes nyugalmamban?
- Csupán csak pár kérdést tettem volna fel.
- Mond! Mivel akarod fárasztani szegény szakállamat?
- Önnek mi a véleménye a szmog-riadóról?
- Hogy miről? – kérdezte és felém hunyorgott.
- A szmog-riadóról. – mondtam egy kicsit hangosabban.
- Szmog? Az meg mi? – kérdezte kíváncsian.
- Maga nem pesti ugye?
- Nem! Nem! – hangosan felköhögött. Etyekről jöttem fel az unokámhoz.
- Ön nem hallott a három hónapja bejelentett szmog-riadóról?
- Nem. De nézze. Itt is jön az unokám. Hogy milyen szép szál fiú lett belőle! Ejha! - Felvette az eddig rejtve maradt bükkfa botot és remegve keresztül ment a téren, hogy találkozzon az unokájával.
Kezdtem teljesen kétségbe esni. A két megkérdezett emberből az egyik egy nő, akit nem érdekel az egész a másik pedig egy jó szándékú öregúr, aki azt sem tudja, hogy mi fán terem a szmog. Hát ennyire elfelejtették az emberek? Hisz még csak három hónapja volt! Vagy csak nem akarnak róla beszélni? Aztán hirtelen támadt egy ötletem. Mi lenne, ha megkérdeznék egy fiatalt? Nos, nem volt választásom, odasétáltam egy fűben heverő társasághoz.
Négyen voltak. Egy kis körben ültek, a kör közepén pedig egy füstölgő vízipipa állt. Kellemesen elbeszélgettek, éppen akkor érkeztem, amikor a fekete hajú srác egy disznóvicc végére ért.
- Helló srácok! – szólítottam meg őket barátságosan.
- Csá! Nézett rám a fekete hajú srác. Már tudtam, hogy vele fogok beszélgetni. Értelmes, sötétbarna szemei nagyon megragadtak.
- Leülhetek ide a körötökbe?
- Nincs más választásunk ugye? Biztos valamilyen köcsög indexes vagy.
A kör kiszélesedett, így beültem a sráccal szembe. A haja egészen a szemébe lógott, enyhén beesett szemei voltak és fehér bőre. Nyakában egy furcsa jelkép lógott, valami kalapácsot ábrázolt, amibe belecsap egy villám. Színes csíkos pulcsija egészen kitűnt a fekete tömegből.
- Mi a helyzet? – kérdeztem és továbbjátszottam a szerepemet.
- Semmi tesó. Semmi. És veled?
- Hát. Voltaképpen én csak feltennék egy pár kérdést.
- Hogyne! Jó arcnak tűnsz! Kérsz? – és felém nyújtotta a pipát.
- Persze. Igen. Köszönöm. Szóval – mélyet szippantottam a pipából – mi a véleményed a szmog-riadóról?
- Szörnyű! Szerencsétlenek vagyunk! Szennyezzük a környezetet aztán most itt vagyunk. Nézd meg a füvet. Már az se a régi. - A többi srác felröhögött, de én mélyen a szemébe néztem. Lehet, hogy ez srác egy kicsit komolyabb az átlagnál?
- Így van. Szerinted mitől van ez az egész? – néztem ahogy a füst elborítja a srác arcát. Szemei rémisztően villogtak a sűrű füstben.
- Hát. A kocsiktól haver. A kocsiktól! Ha nem lenne ennyi belőle, akkor talán jobb lenne.
- De hát a cigaretta is káros. Sőt. A vízipipa is. Nem gondolod, ha nem lennének, akkor jobb lenne?
- Nem tudom haver. Szerintem például egy gyár sokkal durvább, mint ez. – fellendítette a vízipipát, majd visszatette a fűbe. – És különben is ennek legalább finom az illata.
- Na ja. És mivel lehetne enyhíteni?
- Hát kevesebb kocsi meg gyár! Logika haver! L-O-G-I-K-A! – betűzte lassan.
- Jól van. Köszönöm. Helló srácok.
Hazamentem. A feleségem és a gyerek már aludt. Egyedül álltam a tükör előtt és néztem az arcomat. Fél napot töltöttem azzal, hogy embereket megkérdezzek és nem jutottam semmire. Lehet, hogy tényleg ennyi lenne csak? A kocsik? Fölösleges a kutatás? Gondolatmenetemet a telefon csörgése szakította félbe.

Felvettem a telefont. A vonal sípolt egy darabig, majd pedig robbanásszerűen egy ordító hang azt kiáltotta:
- Halló?!
- Itt Barkonyi Ferenc, újságíró. Miben segíthetek? – halkan beszéltem. Nem tudhattam, hogy ki van a vonal másik végén.
- Kárpáti Eszter, környezetvédő. Megkaptam az üzenetét. – már nem ordított, de a hangja még mindig olyan volt, mint egy fűrészé.
- Igen! Reggel hívtam önt. Talán egy kicsit már későn érdeklődöm, de arra kérném, hogy mondja el a szmog-riadó valódi okát. Hogy mit tudok ellene tenni.
- A szmog-riadó? Igen, igen. Három hónapja volt, ugye? Január? Fagypont körüli hőmérsékleten gyakori. – miközben beszél. lassan odamegyek az ablakhoz. Nézem a lemenő napot. Fénye narancssárgára festi a szoba sarkait, elnyúlt árnyékokkal játszadozva a falon. – Legfőképpen a lakások és az irodák fűtése, okozza. A fosszilis tüzelőanyagok, a szén, az olaj, a gáz nagymértékű felhasználása váltja ki. A korom a porral vegyül, jelentős kén-dioxid szennyezést okoz. Mint Londonban. A légmozgás leáll. És hogy miért? Mert a Dunaparton épülő hatalmas irodaházak teljesen elzárják a szél útját. Szóval mondhatjuk úgy is, hogy olyan, mint egy öltöző, ami nem szellőzik, mert nincsenek ablakai. És ki zárta be az ablakokat? Hát mi! Tudja jól, hogy mi hiába jártatjuk a szánkat. Csak azt nem tudom, mi lesz, ha elered a savas eső! Vajon mi lesz akkor?
- Megkapjuk, amit megérdemlünk. Tudja mit? Köszönöm. Viszonthallásra. – lerakom a telefont. Lassan elindulok az előszoba felé. Közben érzem a talap alatt áramló padlófűtést. Még fütyülni is elkezdek. A cirkókazán elé álltam és egy határozott mozdulattal lekapcsoltam. Én ugyan nem szennyezem a környezetemet! Nem tudom megakadályozni a szennyezést, de legalább a magam részével csökkentem. És ha mindenki így gondolná … igen, akkor tökéletes lenne. Lefekszem az ágyba a feleségem mellé. Gyengéden átölelem Anna derekát és arra gondolok, hogy milyen jó, hogy már itt a tavasz, április van …

Régi írás, régi kép. Ősi mappámban turkálva fedeztem fel e remekeket.

Tizenhat feszület - Sixteen crucifix

23:57. November 20.

Az digitálisóra számlapján lassan múlik az idő. A technika világába lubickolunk - a régimódi óra már eltűnt. Minden perc elmúltával egyre közelebb kerül változás. Az évváltás.

23:58.

Havas Henkrik, arrogánsan mutogatja a díjait a kamerába. Média kurva.

23:59.

Az órára pillantunk, majd vissza a parkettára. Szavak nélkül is megértjük egymást, telepatikusan kommunikálunk. Arcunk apró rezdülései mindent elárulnak. Tekintetünkkel mereven vizsgáljuk a földet.

00:00. November 21.

Sikítás, felkiáltás, megkönnyebbülés.

Boros poharak koccannak össze - vörösen csillogó cseppekkel kergetőzve repülnek a jó kívánságok, még a zene is elhallgat egy percre. Betegen felköhögök valami nagyon csúfat és mosolyogva megyek tovább. Hát ez is megvolt. Nem nagy szám, de mégis olyan mintha életem egyik legmagasabb hegyét másztam volna meg.

Mi az a madár? Mit keres itt Marvin?

Jó reggelt MI - Good morning AI

Csütörtökön véget ér a Világ - On Thursday the World ends

Csütörtökön, az eddig ismert világunk a végéhez érkezik. Eléri az utolsó állmást, Khárón – a halál révésze – pedig átkísér minket a túlvilágra. Minden figyelmeztetés nélkül, minden irgalom nélkül lecsapnak ránk isteneink és véget vetnek szenvedésekkel teli életünknek.Hiába imádkozunk, nem hallgatnak ránk. Mindenkire ugyanúgy zúdul, majd az eső. A Margit-sziget lángokba borul, a lángnyelvek a felhőket fogják nyaldosni. A fák lobkoronái sikítva porladnak el. Az Északi-tengerek kiszakadnak medreikből, a Duna is ellenünk lázad és elárasztja Budapestet. A házak örökké víz alá kerülnek. Az eget sötét fellegek takarják majd el, ahonnan az égiek könnycseppjei, vasgolyókként fognak aláhullani összetörve szeretett fővárosunkat. A semmiből vulkánok törnek elő, ránk zúdítva a forró poklot, mind elégünk és hamuvá leszünk. A Parlament dicső háza összeomlik és minden, amiért őseink harcoltak oda lesz. Az ember és a túlélés között feszülő hidak összeomlanak, hiába harcolunk ellene. És így múlik el az emberiség. Erőszakos élet, erőszakos halállal zárul. A világegyetem hatalmasságának pedig fel sem fog tűnni, hogy eltűntünk Galaxis nemes színéről. Nincs esély. 2012. december 20-án megkezdődik a világvége. És ezúton is köszönöm Benedeknek, hogy ezer forintot rászánt a mozi jegyemre. És mi az a madár?

Elég látványos.:)

Szombat - Saturday

Első álom - First dream

Lilla karácsonya

Mostantól új címke lép életbe: Álmok, amik mostanában meglehetősen furcsák. Mivel magyarázom a fenti képet? Nos ha leírnám, akkor életetek legkuszább és torzabb történetét olvasnátok, így kénytelen vagyok csak illusztrálni és megkímélni titeket, hogy mi is történt azon a kedd éjjelen, mikor csak hosszas vergődés után kapott el az álom. :)

Több mint emberi - More than human

http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2007-12-07/theodore-sturgeon-tobb-mint-emberi

Akit a fenti ajánló után érdekel a könyv, annak kölcsönadom. És hogy mire a nagy felhajtás? Mert egy igazán remek darab és kíváncsi vagyok a véleményetekre, észrevételeitekre. :)

100 vízió & 1 év - 100 vision & 1 year

Arra kérlek a kedves olvasó, hogy egy pillanatra hunyd le a szemed. Meg van? Számolj el 10-ig és kezd el olvasni a következő víziót. Próbálj mindent elképzelni, készíts a fejedben egy képzeletbeli rajzot és ússz egy kicsit a képtelen világban.

A kígyóbűvölő lusta szólamai lassan úsztak keresztül Budapest borgőzös utcáin, lázálomba taszítva a sikátorok göcsörtös falainak támaszkodó bódult fiatalokat. Boreső hullott alá a felhők közül és még is Isten is részegen hányt le a földi hamura. Kint a kémények füstölgő erdejében két fiú álldogált, tűnődve idézték József Attilát, miközben a csillagok zafírkék ragyogásán ámuldoztak. Az utca túloldalán álló üvegkastély falai között, egy nő megerőszakoltan térdepelt a VIII. kerület basája előtt. A kapukat oroszlánokon lovagló mezítelen nők őrizték, apró kezeikben a felhőket karcoló díszes, gyémánt lándzsákat szorongattak. A város nem nyugodt le szombat este - régi dühével darált be mindent, ami szép és nemes. Vörösen izzó szemei, parázsként gyújtották fel a környező fák lombkoronáit; hatalmas szájával sakálként ordított bele az éjszakába, megtöltve az emberek lelkét fájdalommal. Mintha a kiáltás lett volna vég kezdetét jelző kürtszó; az állatok kiengedték angyali szárnyaikat - mint megannyi mimóza virág – és felrepültek a csillagok közé, örök lenyomatukat hagyva a mélykék égbolton. Az üvegpalota falai remegni kezdek, a kapuőrök bénultan ejtették el fegyvereiket. A két fiú sikoltozni kezdett, a fiatalabbiknak apró izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, az idősebb sólyomként vetődött le a kéményéről. Kabátja felszántotta az aszfaltot, ami azonnal kettényílt, a házak dőlni kezdtek. A Föld magmája kitört a felszínre, hosszan kígyózó láva folyamot vájva a betonba. Az utcát elborította a káosz. A várost beszippantotta egy bűzölgő feketelyuk, a fiúk még próbált belekapaszkodni a végtelen mély kút szélébe, de végül ők is feladták a küzdelmet és a kígyóbűvölő furulya dallamára, örökkévalónak tűnő álomra hajtották fejüket. Arcukat bíborra festette a hideg csempén szétfolyó bor, másnap reggel vakító fehér jelenésre ébredtek. Isten felébredt kiemelkedett a mocsokból és kinyújtotta kezét az ébredező embereknek. A Föld újjászületett. Végre vége lett a lázálomnak, a lerombolt házakon ott lobogott a nemzeti színű zászló, a patakok hangosan zúgni kezdtek; partjuk mentén apró állatokkal játszadoztak a gyerekek. Minden olyan szépnek tűnt, a szombati rideg valósághoz képest. A macskaköves utcákon vak kislányok énekeltek valami régi slágert, a boreső is elállt. A világ reszketve várta, hogy újra leszálljon az éjszaka, amikor minden elkezdődik elölről. Végtelen körforgás, aminek soha nem lesz vége, ördögi kör: az egyik elpusztul és hamvaiból létrejön egy másik. Akár egy főnix: Az előző parafrázisaként, próbál szebbet alkotni, de nem tudja, hogy a történelem megismétli önmagát. A démonok mindig mellettünk állnak. 1 év. 100 bejegyzés. 100 emlék. 100 szem figyeli, ahogy valami újra feltámad. Ezennel újra megnyitom a blogot.

Nyári emlékek, a szabadság brutalitásáról:

Idomvas és Idus között - Between Timid and Timbuktu

"A lázongás tehát nem volt egyéb, mint természettudományi és teológiai gyakorlat: hogyan keresnek választ az élők arra a kérdésre, mivégre vagyon at élet?"

Kurt Vonnegut

Négy nap - Four Days

A good Man -short film- English subt. from Jorge Dorado English subt. on Vimeo.

A végítélet felhői - The cloud of Doom

Ez azért egy kicsit ijesztő nem? Olyan rettenetes hullámokat kavar akárcsak a tenger, hatalmas tömege félresöpri az eddig ismert világot. A felhőkarcolók kártyavárként omlanak össze. Kimossa a világ utcáit és az emberek a saját szennyükben fognak megfulladni. Nincs menekvés előle, mindenkit elér az ár. Mikor a végítélet felhői elvonulnak egy új világ kezdődik, ami talán jobb lesz, mint az előző. Reméljük.

A teljes cikk: http://index.hu/tudomany/kornyezet/2009/06/12/a_vegitelet_felhoit_fotoztak_le_iowa_felett/

4n7r0p0m0rf1ku5

A neves esemény közeledtével úgy éreztem, hogy változtatnom kéne a felálláson és egy egészen mást kéne a helyére raknom, tehát így kitéptem a blog egykori, sötét gyökereit és helyébe egy napos és világosabbat raktam, ami természetesen még szokatlan, de majd megszokjuk nem igaz? És, hogy a mi azaz esemény, ami miatt a felborítottam az eddigi rendet? Miért lep el mindent a káosz? Nos hölgyeim és uraim az egész a számokhoz köthető. Az elátkozott számokhoz, amik azt mutatják, hogy mennyi mindent csináltam és, hogy mennyi mindent csinálhattam volna. Jó matekozást.

Muzsika - Music

Kasabian - Where did all the love go


King Crimson - Moonchild


Kasabian - Secret Alphabets


Steppenwolf - Born to be Wild


The Beatles - Nowhere Man


Csak, hogy képben legyetek: Ezekből a számokból írtam ki az alant olvasható idézeteket. Jó hallgatózást.

Jó vicc - Good joke

He's a real nowhere man
Sitting in his nowhere land
Making all his nowhere plans for nobody.

Doesn't have a point of view
Knows not where he's going to
Isn't he a bit like you and me?

Beatles

Egy centivel a Föld felett - With a centimetre above the Earth

Like a true nature's child
We were born, born to be wild
We can climb so high
I never wanna die.

Steppenwolf


Mozgás. Ugrás. Sör. Lassú elégés. Hamu. Ugrás. Egy centivel a Föld felett. Ő is megmondta.

Ejtőernyő - Parachute

No one's getting older
Everybody's feeling young
Journey's almost over now
There's hope for everyone.

Kasabian

Félelem. Siker. Tanárság. Hibák. Zuhanás. Sima földetérés. Győzelem. Sör. Öröm. Boldogság. Móka. Kacagás. Melankólia. Öröm. Boldogság. Móka. Kacagás. Nincs semmi más.

Jégen táncolni - Dancing on ice

Sailing on the wind

In a milk white gown

Dropping circle stones on a sun dial

Playing hide and seek

With the ghost of dawn

Waiting for a smile from a sun child.

King Crimson

Felelés. Megfelelés. Hibázás és javítás. Bogarak. Izzadság. Küzdelem. Zuhanás. Ének. Felállás. Nevetés. Olyan, mintha jégen táncolnék. 3 nap van hátra.

Ragacsos levegő - Clammy air

In this social chaos
There's violence in the air
Gotta keep your wits about you
Be careful not to stare.

Kasabian

Hideg. Meleg. Feszület. Feszültség. Ordítás. Csapkodás. Zuhanás. A levegő még mindig ragacsos. A léc rezeg. 4 nap van hátra.

Siralmak - Laments

Gyűlöllek: távol légy, alacsony tömeg!
Babits Mihály

Szóval az van, hogy többen jelezték, hogy a blog haldoklik és nem is tévednek sokat, de már Jézus óta tudjuk, hogy a halálból való visszatérésnél nincs is mókásabb dolog, szóval lehet, hogy én is kipróbálom. Mindenesetre azt tudni kell, hogy jelenleg arra sincs időm, hogy levegőt vegyek és az alacsony tömeg megfojt. Visszabújok hát setét tornyomba, ahonnan csak mély dübörgés szól, ablakaimból néha kicsap egy zöldes fény és a koromfekete éjszakában villámok cikáznak, mikor eső végleg leáztatja majd az év mocskát. Vagyis remélem.

Egy perc - One minute

Kedves arcú lány leszólítja a járdán lépkedő szentendreit.

- Szia. Van itt ingyen WC? – kérdezi a lány.
- Szervusz. Nem, azt hiszem nincs. Talán arra. – válaszol a fiú és elmutat a messziségbe.
Egy festett szőke hajú srác fut feléjük. Lelöki a járdáról a szentendreit, majd így szól – Niiiiincs ingyen WC?!
- Nincs. - válaszolja kimérten a szentendrei. Mosolyog.
- Szentendre SZAR hely! - ordítja kórusban az egész osztály.
- Ti honnan jöttök? – kérdezi elmenőben a szentendrei.
- Veszprémből.
A fiú hátra sem néz csak megy tovább. Az írás már kész is van.

Kilences körzet - District 9

1990
Dél-Afrika, Johannesburg, Soweto

Helikopterünk rotorjai lassan leálltak, amikor a pilóta kicsapta az ajtó, majd átvágva a forró porfelhőn szemünk elé tárult Johannesburg lelakott nyomornegyede. Egy meztelen kisfiú szaladt el a lábaim közt, egy bordó konténerhez sietett, ahol ráncigálni kezdte Doktor George Finley fizikus patyolatfehér vászonnadrágját. A fizikus gyorsan hátratekintett, a fiú kezébe nyomott egy érmét, és széles mosollyal az arcán közeledett felénk. A földön tábortűz maradványaival játszott a szél. A gyerek elszaladt újonnan szerzett pénzével a kezében, Dr. Finley kezet nyújtott és elindultunk a konténerek közti vékony folyosón. Dr. Finley az ötvenes éveiben járó, kopaszodó szemüveges férfi már előkészített egy nyugodt zugot, ahol beszélgethetünk vele. Bőrömet felperzselte az afrikai nap, szemgolyóim égtek, mire elértünk egy rozsdás dobozhoz. A színes gyöngyökkel elfüggönyözött bejárathoz érve még egyszer utoljára felpillantottam az égre, ahol megláttam a fejünk felett ellebegő, hatalmas csészealj alakú kolosszust. Oldalából hosszú, adóvevőszerű acélrudak meredeztek a felhők felé, alján egy óriási lyuk tátongott, aminek nem lehetett látni a végét. Acélszürke, fenyegető veszély: az idegenek hajója. Egy éve veti sötét árnyékát Johannesburg-ra. A kilences körzetbe érkeztünk, ahol az űrlények leszálltak fantasztikus robotjaikkal, hogy szomszédai legyenek a harmadik világbeli lakosoknak. A sötétség hirtelen elnyelt, amikor beléptem a konténerbe. Középen egy asztal állt, rajta poharak és egy kancsó víz. A falnak három széket volt nekitámasztva, közelebb húztuk őket, a kamerát felállítottuk és a felvétel elindult.
- Hogyan kezdődött az idegenek inváziója? – kérdeztem a fizikust és mindkettőnknek töltöttem egy pohár vizet.
- Nos, – kezdte el – kezdetben csak egy hatalmas árnyékot láttunk meg a fejünk felett. Napokig egyre csak ereszkedett, hamarosan az egész eget és a napkorongot is eltakarta. Örökké tartó este ereszkedett ránk. Aztán, amikor újra megpillanthattuk az égboltot, a Hold és a csillagok már fenn jártak. A tűz körül ültünk, amikor a sötétből kilépett valamiféle kinetikus robot. Hátán táska, arcát fekete üveg takarta, ezért nem láttam az arcát. Régen volt, de még mindig kristálytisztán emlékszem az első két mondatára. Percekig bámultuk egymást, vártuk, hogy ki szólal meg először. A gép hirtelen felmorgott, kissé recsegve beszélt, még is érthető angolsággal: - Miért nem engedtek el minket? Mi nem akarunk rosszat. Az utolsó szó még mindig visszahangzik bennem, habár már rég börtönbe zártuk az utolsó szörnyeteget is. Ez a bolygó a mienk, nem igaz?

Gyors - Fast

They will come to town | "Something is coming" | Filmakademie Baden-Würrtemberg from Pamela Ross on Vimeo.

Jó reggelt! - Good morning!

Jó reggelt.

Visszzatekerés - Rewind

Az idő kerekét - nem egész három hónappal a Valentin-nap után – visszafordítják. Isten ujjai megnyomják a „visszatekerés” gombot és az élet rádiószalagja elindul hátrafelé. Az óraszámlapján jobbra vánszorgó mutatók, balra indulnak el. A nap, este felmegy az égre, reggel pedig lebukik. Az emberek visszafelé futnak munkájukból - Szürke városukon keresztül – a boltokig - az élelmiszereket, tisztálkodó szereket kiveszik a kosárból és a polcra rakják. Utána hazahátrálnak, kihúzzák a mosogatóból a tányérokat és visszaterítenek az asztalra. A reggeli, a tányérba vándorol, a kávé visszaugrik a kotyogós főzőjébe, hogy leforrjon. A testekből kicsapódó víz a zuhanyrózsa kicsiny lyukaiba költözik, majd hosszú alagúton a bojler gyomrába ömlik. A pizsama leesik a fogasról és visszakerül a gazdájára. Mindenki visszaugrik az ágyba, hogy tovább aludjon, sőt még az álmok is visszafordulnak, hogy megkeressék a gyökereiket. A nyárfákra visszahullnak a fehér termések. A fa, amely egy hosszú évig készül a nagy pillanatra, hogy virág ruhába öltözzön. És miután végzett leveti magáról. Vajon miért ajándékoz meg egy ilyen világot? A felfelé tartó virágeső hónapokig tart. Fa újra pompázik a tavaszi napfényben. Az út végeztével visszabújnak téli tokjukba. Hamarosan a hó újra megfagy a földön, hogy utána a felhők közé essen. Három hónapig az idő kizökken addigi – normális – medréből, hogy egy másikba folyjék. Minden megy ebben az ütemben, tavaszból újra tél lesz, az eső felfelé esik, a kocsik hátramennek, ám - a három hónapja zavartalanul pörgő szalag - beleütközik egy csavarba. A tempó lassulni kezd, a szalag felcsavarodik, összekuszálódik, majd magába fordul. Az egész pillanatok alatt zajlik le. Egy utolsó elkeseredett próbálkozás után megáll. A nyomorékká vált kazetta megáll a szerelmesek napján. Hetvenegy nap tekerés után először áll meg pihenőre, míg a fényes fellegekben élő Úr, próbálja megjavítani a kattogó magnót.

Emlékképek