Kilences körzet - District 9

1990
Dél-Afrika, Johannesburg, Soweto

Helikopterünk rotorjai lassan leálltak, amikor a pilóta kicsapta az ajtó, majd átvágva a forró porfelhőn szemünk elé tárult Johannesburg lelakott nyomornegyede. Egy meztelen kisfiú szaladt el a lábaim közt, egy bordó konténerhez sietett, ahol ráncigálni kezdte Doktor George Finley fizikus patyolatfehér vászonnadrágját. A fizikus gyorsan hátratekintett, a fiú kezébe nyomott egy érmét, és széles mosollyal az arcán közeledett felénk. A földön tábortűz maradványaival játszott a szél. A gyerek elszaladt újonnan szerzett pénzével a kezében, Dr. Finley kezet nyújtott és elindultunk a konténerek közti vékony folyosón. Dr. Finley az ötvenes éveiben járó, kopaszodó szemüveges férfi már előkészített egy nyugodt zugot, ahol beszélgethetünk vele. Bőrömet felperzselte az afrikai nap, szemgolyóim égtek, mire elértünk egy rozsdás dobozhoz. A színes gyöngyökkel elfüggönyözött bejárathoz érve még egyszer utoljára felpillantottam az égre, ahol megláttam a fejünk felett ellebegő, hatalmas csészealj alakú kolosszust. Oldalából hosszú, adóvevőszerű acélrudak meredeztek a felhők felé, alján egy óriási lyuk tátongott, aminek nem lehetett látni a végét. Acélszürke, fenyegető veszély: az idegenek hajója. Egy éve veti sötét árnyékát Johannesburg-ra. A kilences körzetbe érkeztünk, ahol az űrlények leszálltak fantasztikus robotjaikkal, hogy szomszédai legyenek a harmadik világbeli lakosoknak. A sötétség hirtelen elnyelt, amikor beléptem a konténerbe. Középen egy asztal állt, rajta poharak és egy kancsó víz. A falnak három széket volt nekitámasztva, közelebb húztuk őket, a kamerát felállítottuk és a felvétel elindult.
- Hogyan kezdődött az idegenek inváziója? – kérdeztem a fizikust és mindkettőnknek töltöttem egy pohár vizet.
- Nos, – kezdte el – kezdetben csak egy hatalmas árnyékot láttunk meg a fejünk felett. Napokig egyre csak ereszkedett, hamarosan az egész eget és a napkorongot is eltakarta. Örökké tartó este ereszkedett ránk. Aztán, amikor újra megpillanthattuk az égboltot, a Hold és a csillagok már fenn jártak. A tűz körül ültünk, amikor a sötétből kilépett valamiféle kinetikus robot. Hátán táska, arcát fekete üveg takarta, ezért nem láttam az arcát. Régen volt, de még mindig kristálytisztán emlékszem az első két mondatára. Percekig bámultuk egymást, vártuk, hogy ki szólal meg először. A gép hirtelen felmorgott, kissé recsegve beszélt, még is érthető angolsággal: - Miért nem engedtek el minket? Mi nem akarunk rosszat. Az utolsó szó még mindig visszahangzik bennem, habár már rég börtönbe zártuk az utolsó szörnyeteget is. Ez a bolygó a mienk, nem igaz?