2008. december 29., hétfő
E
Ezen elmebeteg nyelvezet melyet ember tervezett elnevezte eszperente nyelvnek. Ezennel elhelyezem e nyelvet eme delejjel telt szerkezetbe. Eltespedsz, fekszel, mert rest nem leszel egyebet nem, de eme nyelvet megleled. Helyedet nem leled, engedve teleped elhelyezed kellemesebb helyre. Ezen hetek eleje lehet kezdete eme esztendő vége.
2008. december 28., vasárnap
Davy Jones
Súlyos léptei alatt hangosan megreccsennek a hajó szúrágta fekete gerendái. A pipaszár cuppogva kerül bele a förtelmes lény szájába, majd ropogva gyullad meg a benne lévő dohány. Sűrű, szürke füst szökik az eső áztatta levegőbe. Mély hangja elnyomja az előtte térdelők visító sikításait.
- Féled a halált? - kérdezi és nagyot szippant a pipába.
A csápok körbetekerik az egész arcát, majd nyugodtan hullnak vissza Davy Jones kagylókkal díszített mellkasára. Szemei ijesztően felcsillannak, mégis valahol mélyen, őszinte szomorúság rágja a dobozba zárt szívét. A jobb kezén lévő hatalmas rákollók összecsattannak, polipkezeivel megfogja a kalóz sebekkel tarkított arcát, aki oldalra fordítva a fejét próbál elmenekülni a csáp vizes szorítása elől. Közelebb hajol a kalóz arcához.
- Állj be a legénységbe és szolgálj engem száz esztendeig, vagy halj meg kínok között a sós vízben. Kiutat kínálok neked. Fogadd el!
- Könyörgöm kímélje meg mihaszna é-éé-életemet...
Davy Jones megremegteti a csápjait, majd elnyújtott r-rel mondja:
- Rendben!
Visszaemelkedik. Pipájából kiveri a forró parazsat, majd felordít.
- Az élet kegyetlen! Nincsenek túlélők! - sántítva megy vissza kabinjába, hogy egy újabb melankolikus dallamot játsszon a hatalmas orgonán.
- De... - a túlélő sírva állna fel, de fejébe álló balta megakadályozza.
- Féled a halált? - kérdezi és nagyot szippant a pipába.
A csápok körbetekerik az egész arcát, majd nyugodtan hullnak vissza Davy Jones kagylókkal díszített mellkasára. Szemei ijesztően felcsillannak, mégis valahol mélyen, őszinte szomorúság rágja a dobozba zárt szívét. A jobb kezén lévő hatalmas rákollók összecsattannak, polipkezeivel megfogja a kalóz sebekkel tarkított arcát, aki oldalra fordítva a fejét próbál elmenekülni a csáp vizes szorítása elől. Közelebb hajol a kalóz arcához.
- Állj be a legénységbe és szolgálj engem száz esztendeig, vagy halj meg kínok között a sós vízben. Kiutat kínálok neked. Fogadd el!
- Könyörgöm kímélje meg mihaszna é-éé-életemet...
Davy Jones megremegteti a csápjait, majd elnyújtott r-rel mondja:
- Rendben!
Visszaemelkedik. Pipájából kiveri a forró parazsat, majd felordít.
- Az élet kegyetlen! Nincsenek túlélők! - sántítva megy vissza kabinjába, hogy egy újabb melankolikus dallamot játsszon a hatalmas orgonán.
- De... - a túlélő sírva állna fel, de fejébe álló balta megakadályozza.
2008. december 27., szombat
Újraindítás - Rebooting
Egy lélek sem járt az utcákon, amikor egy év után az élet állatok formájában tért vissza az elfeledett városba. Ők népesítették be újra a világot és létrehozták a második életet, az állatok társadalmát, ami kilenc évig állt fenn és úgy dőlt el, akár egy kártyavár.
A hatalmas, felhőket karcoló épületeket benőtték a zöldellő növények, puha felületet adva az egykor tükörsima üveglapoknak. Az aszfalt néhol teljesen felrepedt, füvek és fák serkentek ki a lyukakból. A jelzőlámpák az út fölé hajoltak, a vékony, rozsdás acélrudakon, ezernyi kígyóként kúsztak fel az indák. A falakról lepergett a festék, beborították a házak széleit. Óriás reklámok hirdették a legújabb film jövetelét és az új testápolót, amivel éveket lehet fiatalodni. A régi kávézó lerombolva várta a vendégeit, akik soha nem érkeztek meg. A játékbolt polcait már csak pókhálók és rovartetemek töltötték meg árú helyett. A bolti kassza is üres volt, mint a kocsmában hagyott utolsó sörösüvegek. Emberi jelenlét nélkül minden ilyen elfelejtődött és az enyészetté vált. Így nézett ki a város, amiben az állatok éltek és akkor is ilyen volt, amikor az emberek még benne éltek.
Az elhagyott, üresen tátongó kocsikban egy új állat bukkant fel, aki egyszerűségével a járművet pusztán lakóhelyként használta. A vörös párnákkal kibélelt, fehérre mázolt autót egyedül egy hatalmas oroszlán lakta. Aranybarna szőre tiszta és selymes. Tekintette valami felsőbbrendűséget mutatott, fekete szemei úgy meredtek a távolba, mintha valami csodát látna. A fővárosi állatkert acél rácsait is elrágták az idő vasfogai, szabad utat engedve a benne lakó fenevadaknak, akik már régóta tudták, hogy mi fog történni. Előttük zajlott le az egész válság. Minden arcon ott látták a fájdalmat és a szenvedést. A válság illatán támaszkodva várták a végső összeomlást, ami - tudták - a szabadulásukat is jelenti egyben. Habár elvárásaik nagyok voltak és csalódniuk kellet a válság súlya alatt összeomlott világban, elégedett léptekkel sétálgattak végig az üres utcákon. Persze kis időn belül kiderült, hogy nem tudtak osztozkodni és együtt élni, tehát elhatárolódtak egymástól és kerületekre osztották a várost.
A nagynevű oroszlán, akár az egykori emberi királyok sarjai, feküdt a kerület legkényelmesebb autójában. F itymáló tekintettel nézte a körülötte ólálkodó egereket és patkányokat, akik kíváncsiságból bele akartak kóstolni a királyi életbe, ezért a kocsi közelébe futottak, majd amikor tekintetük találkozott a királyéval megfutamodva rohantak el. Az állatok rendszerét leginkább a régi diktatúrához lehetett hasonlítani, ahol a nagy hal megeszi a kishalat és ahol az igazság egy meglehetősen átalakított formája létezik. Ahol csak egy állat létezik, a király, aki mindenek fölött uralkodik. Az állatok tisztelték a törvényeket, amik ugyan sokszor megváltoztak mégis igazságot és rendet szolgáltattak. Hatalmas, arany festékkel felírták a város legmagasabb épületének ablakaira. Lehántották róla a növényeket, hogy helyet kapjon a korlátok ezen írásba öntött változata. Életük ezekkel a szabályokkal volt teljes, elvégre nélkülük nincs élet!
Ez az életforma sokáig tartott, az állatok engedelmeskedtek és dolgoztak a Királyért, ameddig meg nem érkezett a szamár. Egy vidéki farmról tévedhetett be a nagyvárosba, bár a vidékieket mindenki lenézte, mégis egyféle tettetett kedvességgel fogadták a szamarat. Kínálták a frissen learatott búzával és meleg tejjel. Szekérszámra hordtak neki mindenféle gyümölcsöt, amit ő szerényen el is fogadott. De mégis, a szamár a baráti fogadatás ellenére szorongva érezte magát. Puha, szürke szőre egészen felállt, fekete szemei rémülten tekintgettek ide-oda, farka pedig némán szelte a levegőt. Fülei megrezzentek, egy-egy elkapott mondat után, amiket csak az utcasarkokon lehetett hallani. Érzett valamit a levegőben. Valami romlottságot, ami az egész város minden utcáját bejárta. Bármerre nézett, a bezártságot és a bút látta. Fájdalmat, amit a királyon kívül mindenki érzett, de csak a titokban elmorzsolt könnycseppek mutatták. Itt-ott reszkető lábú zebrákat látott, akik mindig a hátuk mögé néztek, mint akik félnek még saját árnyékuktól is. Mi történhetett itt? Az emberek felemésztették magukat és elmentek erről a világról itt hagyva az állatokat teljes szabadságban. Mi hát az ok a szorongásra és a félelemre? Hetekig törte a fejét, a dolgon gondolkodott. Figyelte az állatok viselkedését, egyszer még a király rezidenciájára is elment volna, hogy feltegye neki a nagy kérdést, de az izmos kutyaőrök nem engedték be az utcába sem, így hát csak távolról figyelhette a király életét.
Éjszaka a kocsija felé haza menet egy fekete autót látott elmenni az utcában. Ablakait fekete függönyök takarták, még a vezetőjét sem láthatta tőlük. Halucinált tán? Az állatok nem értenek a vezetéshez, az emberek pedig elmentek már. Lassan tovább ment, maga mögött hagyva a furcsa autót és az ismeretlen vezetőt, amikor egyszer csak egy zsiráf kiáltását halotta. Lihegve rohant vissza a sarokig, hogy onnan nézze az eseményeket, de már csak azt látta, hogy fekete öltönybe öltözött ebek betuszkolják a zsiráfot az autóba és szélsebesen elhajtanak. A szamár, mintha fejbe kólintották volna, eldőlt. Másnap reggel kábult fejjel ébredt ugyanott, ahol kidőlt. Emlékezett a tegnap történtekre, de teljesen összezavarodott. Mi volt ez az egész? Miért rakták be a zsiráfot abba a fekete kocsiba? Kik? Miért voltak emberi ruhába öltözve? Hogyan vezették az autót? Gondolatai összevissza jártak, de végül, több órányi elmélkedés után sem találtak a kérdésekre választ. Egyenesen ment volna a szomszédba elvinni a napi búza és gyümölcs adagot, amikor patái megakadtak. Lassan lenézett és egy hatalmas piros gombot látott. A gomb fölé felvésve a felirat: "Újraindítás". Fejfájása erősödni kezdett. Mi ez az egész? Valami vicc? Miért van itt ez a gomb? Lehunyta a szemét és megnyomta a gombot. Talán így jobb lesz gondolta és tovább lépett a küszöbön álló változás felé.
A hatalmas, felhőket karcoló épületeket benőtték a zöldellő növények, puha felületet adva az egykor tükörsima üveglapoknak. Az aszfalt néhol teljesen felrepedt, füvek és fák serkentek ki a lyukakból. A jelzőlámpák az út fölé hajoltak, a vékony, rozsdás acélrudakon, ezernyi kígyóként kúsztak fel az indák. A falakról lepergett a festék, beborították a házak széleit. Óriás reklámok hirdették a legújabb film jövetelét és az új testápolót, amivel éveket lehet fiatalodni. A régi kávézó lerombolva várta a vendégeit, akik soha nem érkeztek meg. A játékbolt polcait már csak pókhálók és rovartetemek töltötték meg árú helyett. A bolti kassza is üres volt, mint a kocsmában hagyott utolsó sörösüvegek. Emberi jelenlét nélkül minden ilyen elfelejtődött és az enyészetté vált. Így nézett ki a város, amiben az állatok éltek és akkor is ilyen volt, amikor az emberek még benne éltek.
Az elhagyott, üresen tátongó kocsikban egy új állat bukkant fel, aki egyszerűségével a járművet pusztán lakóhelyként használta. A vörös párnákkal kibélelt, fehérre mázolt autót egyedül egy hatalmas oroszlán lakta. Aranybarna szőre tiszta és selymes. Tekintette valami felsőbbrendűséget mutatott, fekete szemei úgy meredtek a távolba, mintha valami csodát látna. A fővárosi állatkert acél rácsait is elrágták az idő vasfogai, szabad utat engedve a benne lakó fenevadaknak, akik már régóta tudták, hogy mi fog történni. Előttük zajlott le az egész válság. Minden arcon ott látták a fájdalmat és a szenvedést. A válság illatán támaszkodva várták a végső összeomlást, ami - tudták - a szabadulásukat is jelenti egyben. Habár elvárásaik nagyok voltak és csalódniuk kellet a válság súlya alatt összeomlott világban, elégedett léptekkel sétálgattak végig az üres utcákon. Persze kis időn belül kiderült, hogy nem tudtak osztozkodni és együtt élni, tehát elhatárolódtak egymástól és kerületekre osztották a várost.
A nagynevű oroszlán, akár az egykori emberi királyok sarjai, feküdt a kerület legkényelmesebb autójában. F itymáló tekintettel nézte a körülötte ólálkodó egereket és patkányokat, akik kíváncsiságból bele akartak kóstolni a királyi életbe, ezért a kocsi közelébe futottak, majd amikor tekintetük találkozott a királyéval megfutamodva rohantak el. Az állatok rendszerét leginkább a régi diktatúrához lehetett hasonlítani, ahol a nagy hal megeszi a kishalat és ahol az igazság egy meglehetősen átalakított formája létezik. Ahol csak egy állat létezik, a király, aki mindenek fölött uralkodik. Az állatok tisztelték a törvényeket, amik ugyan sokszor megváltoztak mégis igazságot és rendet szolgáltattak. Hatalmas, arany festékkel felírták a város legmagasabb épületének ablakaira. Lehántották róla a növényeket, hogy helyet kapjon a korlátok ezen írásba öntött változata. Életük ezekkel a szabályokkal volt teljes, elvégre nélkülük nincs élet!
Ez az életforma sokáig tartott, az állatok engedelmeskedtek és dolgoztak a Királyért, ameddig meg nem érkezett a szamár. Egy vidéki farmról tévedhetett be a nagyvárosba, bár a vidékieket mindenki lenézte, mégis egyféle tettetett kedvességgel fogadták a szamarat. Kínálták a frissen learatott búzával és meleg tejjel. Szekérszámra hordtak neki mindenféle gyümölcsöt, amit ő szerényen el is fogadott. De mégis, a szamár a baráti fogadatás ellenére szorongva érezte magát. Puha, szürke szőre egészen felállt, fekete szemei rémülten tekintgettek ide-oda, farka pedig némán szelte a levegőt. Fülei megrezzentek, egy-egy elkapott mondat után, amiket csak az utcasarkokon lehetett hallani. Érzett valamit a levegőben. Valami romlottságot, ami az egész város minden utcáját bejárta. Bármerre nézett, a bezártságot és a bút látta. Fájdalmat, amit a királyon kívül mindenki érzett, de csak a titokban elmorzsolt könnycseppek mutatták. Itt-ott reszkető lábú zebrákat látott, akik mindig a hátuk mögé néztek, mint akik félnek még saját árnyékuktól is. Mi történhetett itt? Az emberek felemésztették magukat és elmentek erről a világról itt hagyva az állatokat teljes szabadságban. Mi hát az ok a szorongásra és a félelemre? Hetekig törte a fejét, a dolgon gondolkodott. Figyelte az állatok viselkedését, egyszer még a király rezidenciájára is elment volna, hogy feltegye neki a nagy kérdést, de az izmos kutyaőrök nem engedték be az utcába sem, így hát csak távolról figyelhette a király életét.
Éjszaka a kocsija felé haza menet egy fekete autót látott elmenni az utcában. Ablakait fekete függönyök takarták, még a vezetőjét sem láthatta tőlük. Halucinált tán? Az állatok nem értenek a vezetéshez, az emberek pedig elmentek már. Lassan tovább ment, maga mögött hagyva a furcsa autót és az ismeretlen vezetőt, amikor egyszer csak egy zsiráf kiáltását halotta. Lihegve rohant vissza a sarokig, hogy onnan nézze az eseményeket, de már csak azt látta, hogy fekete öltönybe öltözött ebek betuszkolják a zsiráfot az autóba és szélsebesen elhajtanak. A szamár, mintha fejbe kólintották volna, eldőlt. Másnap reggel kábult fejjel ébredt ugyanott, ahol kidőlt. Emlékezett a tegnap történtekre, de teljesen összezavarodott. Mi volt ez az egész? Miért rakták be a zsiráfot abba a fekete kocsiba? Kik? Miért voltak emberi ruhába öltözve? Hogyan vezették az autót? Gondolatai összevissza jártak, de végül, több órányi elmélkedés után sem találtak a kérdésekre választ. Egyenesen ment volna a szomszédba elvinni a napi búza és gyümölcs adagot, amikor patái megakadtak. Lassan lenézett és egy hatalmas piros gombot látott. A gomb fölé felvésve a felirat: "Újraindítás". Fejfájása erősödni kezdett. Mi ez az egész? Valami vicc? Miért van itt ez a gomb? Lehunyta a szemét és megnyomta a gombot. Talán így jobb lesz gondolta és tovább lépett a küszöbön álló változás felé.
2008. december 25., csütörtök
2008. december 24., szerda
Karácsony - Christmas
Boldog karácsonyt. Semmi frappáns. Semmi szép. Csak szimplán kellemeset kívánok mindenkinek.
Ui: Érdekes történetek vannak készülőben. (ugye milyen rossz a kíváncsiság?)
2008. december 19., péntek
Előjáték a következőhöz - Forward the Next
Jön valami. Közeledik. Ez az üzenete, ami felkészít, ami várakozásra bír, ami hirtelen és orvul letámad.
2008. december 14., vasárnap
2008. december 13., szombat
Rés - Gap
Mindenben van egy rés. Kicsi vagy nagy. Hosszú vagy rövid. Az eredmény ugyanaz: üresség, amit csak az idő tud betölteni. De mikor fogja? Mikor fog elmúlni? Nem tudom. Csak múlna már el, nem is én vagyok ez már.
2008. december 11., csütörtök
Kérdés - Question
Éjszakai kísérő,
Sárgán lyukas és,
Az eget beterítő.
Ez a nagy kérdés.
Mi ez? Várom a válaszokat. :)
Sárgán lyukas és,
Az eget beterítő.
Ez a nagy kérdés.
Mi ez? Várom a válaszokat. :)
2008. december 10., szerda
2008. december 9., kedd
2008. december 8., hétfő
2008. december 7., vasárnap
Üldözött: Az utolsó szárnycsapások - Pursued: The last wing beats
- Könyörgöm, ne öljön meg!
- Halálod lassú és fájdalmas lesz!
- Tíz év.
- ELVETTED AZ ÉLETEMET TE SZEMÉT!
- Együtt megyünk el.
- Miért ölte meg Katit?
- Ma ki kell nyírnod valakit.
- Üresség.
- Kínzó lassúsággal elmúlunk.
- AZ ANGYALOKAT NEM RAGADJA EL!
- Miért tették ezt vele?
- MIÉRT?
- Ő..
- Nem..
- Ezt..
- Érdemli!
Emlékezni kezd. Egyszer csak, mint egy vödör víz zúdul rá az emlékfolyam. Amikor, még 3 évesen az ujját szopta. Az első lábra állás. A beszéd és az ágybavizelés. Minden olyan tisztán él a fejében, mintha tegnap történt volna. Aztán eszébe jut, amikor először lép be az iskola hatalmas faajtaján. Első napjai az intézményben, ahol még rengeteg időt fog szenvedni. Ahol mindennap, csak egy újabb lépés a pokol felé. Emlékszik még a gúnynevekre és arra a kövér srácra, aki a legtöbbet bántotta.
- Kapafogú!
- Tökfej.
Emlékszik az összes könnycseppre, amit az iskolában hullajtott. Látja, hogyan dobják be a szemetesbe a vérző szívet, amiből minden érzelmet kioltottak.
Tovább lép, a gimnáziumban találja magát. Az első csók. Érzi még a lány forró ajkait. Látja a csodálatos a bronz fürtöket, ahogy szél borzolja őket.
Az első igazi ordítás. Zuhog az eső. Hangosan kopognak az esőcseppek az iskola rozsdás mászókáján. A nehéz kő, gyorsan repül az iskola ablakai felé, majd szétzúzza őket. A bukás. Lehajtott fejjel róni az iskola kihalt folyosóit. Utálni a zöld csempéket és gyűlölni mindenkit, aki rajtuk jár. A világot átkozva, sörbe önteni a bánatot. Megismerkedni a leendő főnökével. Együtt elmenni a Deákra. Ücsörögni a fűben. Nézni a felhőket, hogyan vándorolnak keresztül a világoskék égen. Meglátni a feleségét. Ha erősen gondol rá, még szívének első igazi dobbanásait is hallja. Az első szeretkezése. Mindezek benne élnek. Úgy érzi, hogy az emlékek egyetlen barna hajszálon lógnak, ami bármikor elszakadhat. De nem számít már, rég elmúltak ezek az idők. Nincsenek többé. Kati is elment. Megölte. Barátai átverték, és hátba döfték, mint mindenki más. Mégis, most először életében igazi szeretet érzett. Egyetlen szitokszó sem hagyta el a száját. Életére úgy gondolt, mint a legszebb virágos mezőre. Megállt az idő. Olyan, mint amikor meglátta élete első szerelmét. Gyönyörű és felhőtlen boldogság tölti meg a szívét. Mámoros boldogság. De ez pillanat hamar elmúlik és minden olyan gyorsan kezd mozogni, mintha felgyorsították volna. A hideg késpenge még mindig nyakán van és nem ébredt fel ebből a lidérces álomból.
A kés hirtelen lesiklik a nyakáról és hátra vág. A két fém hangosan feszül egymásnak. Szikrák röppenek a levegőbe, majd szétválnak. Mélyet nyel, kiálló ádámcsutkája fel-le mozog. Kábán nézi a küzdelmet. Az üldözője óriási erővel csap le az őrangyalára, aki fürgén kerüli ki a kés útját, majd szinte azonnal támadásba lendül. Egyenesen szúr a vadász felé, aki gyorsan hárít, mint egy gyakorlott gyilkos. Ordítva veti rá magát a támadójára. Egyik kezével az angyal arca felé nyúl, míg a másikat hátra feszíti. Ruha szakadás és éles kiáltás. A fehér ballonkabát levágott ujja lecsúszik, vér szökik elő a szabadon hagyott izmos kézből. Lendülettel vág hátra a mögötte álló, diadalittas ördög felé. Célba talál. Világoszöld pulóverét átáztatja a vér. Vicsorítva rohan ki az utcára. Az angyal gyors szökelléssel utána repül és a kését az ördög felé dobja. Az ördög elvetődik a hóban, ő is az ellenfelének hajítja a tőrét, aki éppen kirepül a sikátorból.
Nem lehet igaz. Tényleg ő az! A sötétben nem látott tisztán, de őrangyala valóban Ádám. Hogyan és hogy került ide? Csengőhangot hall a zsebéből, előveszi és látja, hogy mobilja be van kapcsolva. Előfordulhat? Olyan szerencséje lenne, hogy a zsebében bekapcsolódott a telefon? Így hívhatta fel az utca végében lakó barátját. De mi történik? Jézusom a kés egyenesen a feje felé repül! Itt a vég.
A penge elsiklik a füle mellett és kivág egy apró tincset a csata hevében összeborzolódott hajából. Azonnal a kése után ugrik és elüti az angyalt. Leteperi a hóba és vasökleivel lesújt az arcára. Vérpermet borítja el fehér havat. Tovább ütné a földre került ellenfelét, ha annak a lába nem lendülne a nyakába hihetetlen sebességgel. Legurul a járdáról egy kocsi elé. Hangos dudálással megy el a feje mellet. Hallja elgurulni a több tonnás járgányt, majd arcát elborítja a füst. Felordít. Közben az angyal felveszi a hóban hagyott késeket, immáron két tőrrel felvértezve fut a gonosz felé. Az ördög ordítva hátrál, majd felmászik egy fára. Hangos reccsenés hallatszik és egy vastag ággal ugrik le. Tél van nincsenek már levelek. Megfagyott az élet.
A villamossínek között csapnak össze. Az ág hangosan törik ketté az angyal hátán. János kifut a sikátorból. Rémülten néz körbe valami jármű után, de nem sokat kell keresni, azonnal észreveszi a közeledő villamost. Alighanem az utolsó, mert senki nincs már rajta. Ordítva ugrik az üldözője felé, akit közben újabb vágások érnek. Arca is sebes. Öklével orrba vágja. Érzi, hogy ujjai reccsenek, de nem törődik vele. Látja, hogy az ütése célba talált. Az üldöző megtántorodik, de azonnal felébred pillanatnyi kábulatából, és rettenetes csapást mér az angyal megvágott vállára. Kezéből kiesik az egyik kés.
- Gyorsan a villamosra! - ordítja János, és magával rántja az angyalt.
Látja a vezető rémült arcát, aki azonnal átlátva a helyzetet becsukja az ajtókat. Túl későn. Az ördög felvisít. A kapaszkodókkal előretámogatva magát, rohan keresztül a villamoson. Késével állandóan hadonászik. A küzdelem folytatódik. A penge hangosan hasítja át a levegőt. Az angyal, védekező pozíciót vesz fel. Mikor ellenfele az egyik automata ajtó elé ér, oldalba rúgja. Nekiesik az üvegnek, ami halk szisszenéssel kinyílik. Szél süvít be a vagonba. Az ördög félig kiesik, amikor megfogja a zöld korlátot. A szél kitépné a villamosból. Feje mellet elmegy egy oszlop. Szabad kezével az angyal felé döf, de az nem hárítja el a szúrást, és a késével lesújt a támadója arcára. A penge átvág a szeme fölött egészen az álláig. Vér csordul ki a hosszú sebből. Az ördög lenyeli romlott vérét. Ordít. A villamos megremeg. Az angyal hátra esik egy székbe. Az ördög belendül a vagonba. Ádám kétségbeesetten próbál kitörni a börtönéből, de nem tud. Lába beakadt. Az ördög újult erővel rúgja arcon vergődő áldozatát, aki közben elejtette a kését. A tőr szúr, az angyal elkerüli. Az újabb támadást a kezével védi ki. A hideg penge mélyen belehasít a húsba. A bíborvörös vér egészen átáztatja épen maradt kabátujját. A villamos megáll. Az angyal állcsúcson üti a gonoszt. A fogak felrepülnek a lámpákig. János kiugrik a villamosból. Az angyal azonnal követi. A villamos tovább megy. Az üldöző rajta marad. Felsikít. Kitépi a falon lógó kalapácsot, és pozdorjává zúzza vele az ablakot. Kiveti magát a sebesen zötyögő villamosból. Keményen ér földet a megálló végében. Látja az aluljáró felé futó prédákat. Zihálva utánuk megy.
A West End sárga fényei megvilágítják az aluljárót. Semmi sincs már nyitva, csak a csillogó pláza mesterséges fényei világítanak. Mindenütt hajléktalanok hevernek. Becstelen országban élünk, ahol becstelen minden lakos. Ahol minden megtörténhet, ahol az élet ott van a halál közelében. A West End műanyag kolosszusa, amiben semmi sem valódi és minden mű. A benne mozgó emberek is műanyagból vannak. Felveszik azt az életformát, amit ez az épület diktál nekik. Függenek. Olyanok, mint a felakasztott kabátok: üresek és élettelenek. Az ő hatalmas fogasuk pedig ez a világ. Sterilség, fényűzés és gazdagság. Fogyasztók és divat. Pénz. Rengeteg pénz. Boldogság, amit megjátszanak. Ez az épület egy színház, ahol mindenkinek adottak a szerepei és a helyei. Ez nem más, mint a halál. Nem fog elpusztulni, mert már elpusztult. Nincs jövője, mert ez a jövő.
Ez az épület áll az élet tengerének közepén. Az aluljárók sötét világa veszi körül, ahol mindennek saját értéke van. Minden számít, ahol az emberek összetartanak. Együtt élik át nyomorúságukat, bizarr, de valóságos. Valódi élet folyik igazi érzésekkel, amelyeket a plasztik világban élő, üresfejűek nem értenek. Ők nem emésztik magukat, hanem próbálják elviselhetőbbé tenni az életüket. Nem tipródnak, olyanok, mint a mellettük álló hatalmas épület. Őszinték és nem döfik hátba egymást. János gondolatmenetét megszakítja a gyengeség. Légzése megszakad. Zihálni kezd. Izzadság cseppek gyöngyöznek piszkos homlokán. Asztma. Neki dől a hideg csempének. Az angyal megáll, és várakozóan néz rá. Mélyeket szív az inhalátorból. De légzése nem áll helyre. Mi történik? Oda lép mellé az angyal. Nem kell szavakat használnia, tekintete is teljesen érthető. Feladják a küzdelmet. Rájönnek, hogy a zihálás nem fizikai hatás. Ez a lelkük utolsó lélegzetvétele. Nem a testük múlt el, hanem a szellemük. Ez az utolsó szárnycsapás. Nem bírják tovább.
A gyilkos némán jön le az aluljáróba. Lassú léptekkel közeledik a középen álló két alakhoz. Látszik rajtuk, hogy nemrég könnyek áztatták az arcukat. Tekintetük őszintén szomorú. Hangosan felvihog. Az ellenség táplálkozik sőt, egyenesen dőzsöl félelmükben. De nem is félelem ez. Igazi bátorságot lát, de mégis vakon visít.
- Mi van?! Feladtátok? Ennyi telik tőletek?! HE? - ő is liheg.
- Ő bérelt fel igaz? - kérdezi csöndesen János.
- Miről beszélsz mocsok?!
- A főnök.
- Nem félsz?
- Ugye tudod, hogy...
- Ezek az utolsó szavaid te undorító patkány!
- Ő ölte meg Katit.
Az üldöző hirtelen megáll.
- Miről beszélsz? - szeme vérben forog.
- Igen. Tudtam, hogy mindig is volt egy másik férfi. TE VOLTÁL AZ IGAZ?!
- HAZUDSZ! MEGÖLLEK!
- Édes Istenem... Miért?!
A gyilkos elejti a vérest kést. Térdre rogy.
- Olyan gyönyörű nő volt. Miért rabolták el tőlem?! A gyerek is… Már tudtuk a nevét. Azt mondta te tetted. Hogy te mészároltad le őket. Hogy a te hibád. NEM Ő TETTE! TE VOLTÁL! ÉS MOST MEGÖLLEK!
Keresztül ugrik a levegőn és késével lesújt Jánosra.
János ebben a pillanatban ért meg mindent. Felülemelkedik saját emberi korlátain. Kívülről látja megtörténni ezt az egész kálváriát. Beleszáll másokba és látja az ő szemszögüket. Ott él a fejében az egész, mint a múlt. Lerántja a hazugság leplét. Körmei teljesen leszakadnak benne, leépül és meghal. De sikerül neki. Feladja az életét és átadja magát a halálnak.
Vele kezdődött minden.
Találkozik Katival. Azonnal szerelmes lesz belé. Tudja, hogy valamit titkol, hogy van valakije, de nem teszi szóvá. Munkába áll Károllyal. Nem egyszerű munkáról van szó, a vállalat a nagy hitelkártya cégektől sikkaszt. Barátja egyre magasabbra emelkedik a ranglétrán, mintha valaki előre tolná. Valaki áll a háttérben. A cég vezetője ismeretlen körülmények között meghal. Szinte azonnal átveszi a helyét. A cég pénze egyre több. Ez feltűnik a rendőrségnek. Megjelenik a bejárat előtt, de soha nem jut be az épületbe. Aztán a fenyegetés elmúlik, sőt a rendőrség támogatni kezdi a vállalatot. A főnök teljesen elidegenedik Jánostól. Egyedüli uralkodóként vezérli a céget, egyre nagyobb csalásokat készít elő. János látja, hiszen ő intézi az adóbevallásokat. Elveszi feleségül Katit. Kilenc évig látja, hogy hétvégenként találkozik valakivel. Bejelenti, hogy üzleti útra megy. Egy hónapig nem hallani felőle semmit. Hazajön és látszik rajta, hogy feszült. 6 hónapig nem történik semmi, majd megtalálják a holtestét az árokban. A temetése csöndesen zajlik, a halotti bizonyítvány soha nem kerül János kezébe. Mintha direkt visszatartanák. Ki ölte meg és miért?
A főnöke tette, a felesége rájött, hogy Jánost kihasználják. Ezt elmondja a főnöknek, aki megerőszakolja és elteszi láb alól. Kirúgja Jánost az állásából és utána meg akarja öletni. Azt mondja egy férfinak, hogy ő ölte meg a Katit. Annak elborul az agya elkezdi üldözni. Ő találkozott Katival. Teherbe ejtette és megtudja, hogy ki ölte meg a családját. Persze azonnal el szeretné intézni a gyilkost. A főnök viszont tisztelte Jánost, nem bírja elviselni, hogy megöleti, tehát öngyilkos lesz. Valaki áll az egész mögött. Valaki irányította a főnököt is. Ki lehet az?
Az üldöző elvágott torokkal fekszik az aluljáró hideg csempéjén. A hajléktalanok nem ébredtek fel a duhajkodásra. Alszanak tovább, senki nincs már itt. Az őrangyal véres arccal áll a holtest fölött. János karján hatalmas vágás látszik. Patakokban folyik belőle a vér.
- Te tudtad ugye? – kérdezi halkan.
Az őrangyal feltekint.
- Mit?
- Ezt az egészet. Furcsa, hogy ilyen hirtelen a sikátorba tudtál érni, nem?
- Még szerencse, hogy bekapcsolódott a telefonod.
- Miért akadályoztad meg, hogy megöljön? Hiszen te tervelted ki az egészet.
- Miről beszélsz? Jól vagy?
- Megöltetted Katit, mert rájött a mocskos csalásaitokra. Utána irányítottad a főnököt, hogy engem is végezzen ki. Nem akartál lebukni. Elvégre ez egy kurva jó üzlet volt!
- Te nem vagy magadnál. – lassan elkezd közelíteni János felé.
- Megölted ezt az embert is, hogy fenntartsd a barátságunk látszatát. Most pedig engem akarsz eltávolítani az útból. A főnököt öngyilkosságba hajszoltad, így még több pénz ütheti a markodat.
- Igen. Rájöttél, Az egészet én terveltem ki. Irigységből. Szerettem a feleségedet, de tudtam, hogy csak ugyanolyan ribanc, mint a többi tyúk. Megöllek. És minden rendeződik. A rendőrség a kezünkben van, bár ezt bizonyára már tudod. Simán elboronálom a gyilkosságot. Nem fognak semmit megtudni, az újságban csak két ismeretlen holttest lesz. És most végzek veled, öreg barátom!
János felé ugrik. Diadallal ordít. Nem látja, hogy János kezében ott van a kés. Egyenesen beleesik. A penge megfordul benne. Arca eltorzul, könnycsepp gördül végig az arcán. Látszik rajta, hogy mondana még valamit, de már nem tud. Holtan rogy össze.
János elindul a pályaudvar felé. Szakadt, véres ruhája cafatokban lóg rajta. Szemei beesettek. A nap kezd felkelni. A narancssárga fény megvilágítja a pályaudvar grandiózus csarnokát. Felül a Szeged felé induló vonatra és mély álomba merül. Így ér véget a történet az elmúlásról és becsületről. Reméljük, hogy a mi barátaink bennünket nem vernek át.
VÉGE
- Halálod lassú és fájdalmas lesz!
- Tíz év.
- ELVETTED AZ ÉLETEMET TE SZEMÉT!
- Együtt megyünk el.
- Miért ölte meg Katit?
- Ma ki kell nyírnod valakit.
- Üresség.
- Kínzó lassúsággal elmúlunk.
- AZ ANGYALOKAT NEM RAGADJA EL!
- Miért tették ezt vele?
- MIÉRT?
- Ő..
- Nem..
- Ezt..
- Érdemli!
Emlékezni kezd. Egyszer csak, mint egy vödör víz zúdul rá az emlékfolyam. Amikor, még 3 évesen az ujját szopta. Az első lábra állás. A beszéd és az ágybavizelés. Minden olyan tisztán él a fejében, mintha tegnap történt volna. Aztán eszébe jut, amikor először lép be az iskola hatalmas faajtaján. Első napjai az intézményben, ahol még rengeteg időt fog szenvedni. Ahol mindennap, csak egy újabb lépés a pokol felé. Emlékszik még a gúnynevekre és arra a kövér srácra, aki a legtöbbet bántotta.
- Kapafogú!
- Tökfej.
Emlékszik az összes könnycseppre, amit az iskolában hullajtott. Látja, hogyan dobják be a szemetesbe a vérző szívet, amiből minden érzelmet kioltottak.
Tovább lép, a gimnáziumban találja magát. Az első csók. Érzi még a lány forró ajkait. Látja a csodálatos a bronz fürtöket, ahogy szél borzolja őket.
Az első igazi ordítás. Zuhog az eső. Hangosan kopognak az esőcseppek az iskola rozsdás mászókáján. A nehéz kő, gyorsan repül az iskola ablakai felé, majd szétzúzza őket. A bukás. Lehajtott fejjel róni az iskola kihalt folyosóit. Utálni a zöld csempéket és gyűlölni mindenkit, aki rajtuk jár. A világot átkozva, sörbe önteni a bánatot. Megismerkedni a leendő főnökével. Együtt elmenni a Deákra. Ücsörögni a fűben. Nézni a felhőket, hogyan vándorolnak keresztül a világoskék égen. Meglátni a feleségét. Ha erősen gondol rá, még szívének első igazi dobbanásait is hallja. Az első szeretkezése. Mindezek benne élnek. Úgy érzi, hogy az emlékek egyetlen barna hajszálon lógnak, ami bármikor elszakadhat. De nem számít már, rég elmúltak ezek az idők. Nincsenek többé. Kati is elment. Megölte. Barátai átverték, és hátba döfték, mint mindenki más. Mégis, most először életében igazi szeretet érzett. Egyetlen szitokszó sem hagyta el a száját. Életére úgy gondolt, mint a legszebb virágos mezőre. Megállt az idő. Olyan, mint amikor meglátta élete első szerelmét. Gyönyörű és felhőtlen boldogság tölti meg a szívét. Mámoros boldogság. De ez pillanat hamar elmúlik és minden olyan gyorsan kezd mozogni, mintha felgyorsították volna. A hideg késpenge még mindig nyakán van és nem ébredt fel ebből a lidérces álomból.
A kés hirtelen lesiklik a nyakáról és hátra vág. A két fém hangosan feszül egymásnak. Szikrák röppenek a levegőbe, majd szétválnak. Mélyet nyel, kiálló ádámcsutkája fel-le mozog. Kábán nézi a küzdelmet. Az üldözője óriási erővel csap le az őrangyalára, aki fürgén kerüli ki a kés útját, majd szinte azonnal támadásba lendül. Egyenesen szúr a vadász felé, aki gyorsan hárít, mint egy gyakorlott gyilkos. Ordítva veti rá magát a támadójára. Egyik kezével az angyal arca felé nyúl, míg a másikat hátra feszíti. Ruha szakadás és éles kiáltás. A fehér ballonkabát levágott ujja lecsúszik, vér szökik elő a szabadon hagyott izmos kézből. Lendülettel vág hátra a mögötte álló, diadalittas ördög felé. Célba talál. Világoszöld pulóverét átáztatja a vér. Vicsorítva rohan ki az utcára. Az angyal gyors szökelléssel utána repül és a kését az ördög felé dobja. Az ördög elvetődik a hóban, ő is az ellenfelének hajítja a tőrét, aki éppen kirepül a sikátorból.
Nem lehet igaz. Tényleg ő az! A sötétben nem látott tisztán, de őrangyala valóban Ádám. Hogyan és hogy került ide? Csengőhangot hall a zsebéből, előveszi és látja, hogy mobilja be van kapcsolva. Előfordulhat? Olyan szerencséje lenne, hogy a zsebében bekapcsolódott a telefon? Így hívhatta fel az utca végében lakó barátját. De mi történik? Jézusom a kés egyenesen a feje felé repül! Itt a vég.
A penge elsiklik a füle mellett és kivág egy apró tincset a csata hevében összeborzolódott hajából. Azonnal a kése után ugrik és elüti az angyalt. Leteperi a hóba és vasökleivel lesújt az arcára. Vérpermet borítja el fehér havat. Tovább ütné a földre került ellenfelét, ha annak a lába nem lendülne a nyakába hihetetlen sebességgel. Legurul a járdáról egy kocsi elé. Hangos dudálással megy el a feje mellet. Hallja elgurulni a több tonnás járgányt, majd arcát elborítja a füst. Felordít. Közben az angyal felveszi a hóban hagyott késeket, immáron két tőrrel felvértezve fut a gonosz felé. Az ördög ordítva hátrál, majd felmászik egy fára. Hangos reccsenés hallatszik és egy vastag ággal ugrik le. Tél van nincsenek már levelek. Megfagyott az élet.
A villamossínek között csapnak össze. Az ág hangosan törik ketté az angyal hátán. János kifut a sikátorból. Rémülten néz körbe valami jármű után, de nem sokat kell keresni, azonnal észreveszi a közeledő villamost. Alighanem az utolsó, mert senki nincs már rajta. Ordítva ugrik az üldözője felé, akit közben újabb vágások érnek. Arca is sebes. Öklével orrba vágja. Érzi, hogy ujjai reccsenek, de nem törődik vele. Látja, hogy az ütése célba talált. Az üldöző megtántorodik, de azonnal felébred pillanatnyi kábulatából, és rettenetes csapást mér az angyal megvágott vállára. Kezéből kiesik az egyik kés.
- Gyorsan a villamosra! - ordítja János, és magával rántja az angyalt.
Látja a vezető rémült arcát, aki azonnal átlátva a helyzetet becsukja az ajtókat. Túl későn. Az ördög felvisít. A kapaszkodókkal előretámogatva magát, rohan keresztül a villamoson. Késével állandóan hadonászik. A küzdelem folytatódik. A penge hangosan hasítja át a levegőt. Az angyal, védekező pozíciót vesz fel. Mikor ellenfele az egyik automata ajtó elé ér, oldalba rúgja. Nekiesik az üvegnek, ami halk szisszenéssel kinyílik. Szél süvít be a vagonba. Az ördög félig kiesik, amikor megfogja a zöld korlátot. A szél kitépné a villamosból. Feje mellet elmegy egy oszlop. Szabad kezével az angyal felé döf, de az nem hárítja el a szúrást, és a késével lesújt a támadója arcára. A penge átvág a szeme fölött egészen az álláig. Vér csordul ki a hosszú sebből. Az ördög lenyeli romlott vérét. Ordít. A villamos megremeg. Az angyal hátra esik egy székbe. Az ördög belendül a vagonba. Ádám kétségbeesetten próbál kitörni a börtönéből, de nem tud. Lába beakadt. Az ördög újult erővel rúgja arcon vergődő áldozatát, aki közben elejtette a kését. A tőr szúr, az angyal elkerüli. Az újabb támadást a kezével védi ki. A hideg penge mélyen belehasít a húsba. A bíborvörös vér egészen átáztatja épen maradt kabátujját. A villamos megáll. Az angyal állcsúcson üti a gonoszt. A fogak felrepülnek a lámpákig. János kiugrik a villamosból. Az angyal azonnal követi. A villamos tovább megy. Az üldöző rajta marad. Felsikít. Kitépi a falon lógó kalapácsot, és pozdorjává zúzza vele az ablakot. Kiveti magát a sebesen zötyögő villamosból. Keményen ér földet a megálló végében. Látja az aluljáró felé futó prédákat. Zihálva utánuk megy.
A West End sárga fényei megvilágítják az aluljárót. Semmi sincs már nyitva, csak a csillogó pláza mesterséges fényei világítanak. Mindenütt hajléktalanok hevernek. Becstelen országban élünk, ahol becstelen minden lakos. Ahol minden megtörténhet, ahol az élet ott van a halál közelében. A West End műanyag kolosszusa, amiben semmi sem valódi és minden mű. A benne mozgó emberek is műanyagból vannak. Felveszik azt az életformát, amit ez az épület diktál nekik. Függenek. Olyanok, mint a felakasztott kabátok: üresek és élettelenek. Az ő hatalmas fogasuk pedig ez a világ. Sterilség, fényűzés és gazdagság. Fogyasztók és divat. Pénz. Rengeteg pénz. Boldogság, amit megjátszanak. Ez az épület egy színház, ahol mindenkinek adottak a szerepei és a helyei. Ez nem más, mint a halál. Nem fog elpusztulni, mert már elpusztult. Nincs jövője, mert ez a jövő.
Ez az épület áll az élet tengerének közepén. Az aluljárók sötét világa veszi körül, ahol mindennek saját értéke van. Minden számít, ahol az emberek összetartanak. Együtt élik át nyomorúságukat, bizarr, de valóságos. Valódi élet folyik igazi érzésekkel, amelyeket a plasztik világban élő, üresfejűek nem értenek. Ők nem emésztik magukat, hanem próbálják elviselhetőbbé tenni az életüket. Nem tipródnak, olyanok, mint a mellettük álló hatalmas épület. Őszinték és nem döfik hátba egymást. János gondolatmenetét megszakítja a gyengeség. Légzése megszakad. Zihálni kezd. Izzadság cseppek gyöngyöznek piszkos homlokán. Asztma. Neki dől a hideg csempének. Az angyal megáll, és várakozóan néz rá. Mélyeket szív az inhalátorból. De légzése nem áll helyre. Mi történik? Oda lép mellé az angyal. Nem kell szavakat használnia, tekintete is teljesen érthető. Feladják a küzdelmet. Rájönnek, hogy a zihálás nem fizikai hatás. Ez a lelkük utolsó lélegzetvétele. Nem a testük múlt el, hanem a szellemük. Ez az utolsó szárnycsapás. Nem bírják tovább.
A gyilkos némán jön le az aluljáróba. Lassú léptekkel közeledik a középen álló két alakhoz. Látszik rajtuk, hogy nemrég könnyek áztatták az arcukat. Tekintetük őszintén szomorú. Hangosan felvihog. Az ellenség táplálkozik sőt, egyenesen dőzsöl félelmükben. De nem is félelem ez. Igazi bátorságot lát, de mégis vakon visít.
- Mi van?! Feladtátok? Ennyi telik tőletek?! HE? - ő is liheg.
- Ő bérelt fel igaz? - kérdezi csöndesen János.
- Miről beszélsz mocsok?!
- A főnök.
- Nem félsz?
- Ugye tudod, hogy...
- Ezek az utolsó szavaid te undorító patkány!
- Ő ölte meg Katit.
Az üldöző hirtelen megáll.
- Miről beszélsz? - szeme vérben forog.
- Igen. Tudtam, hogy mindig is volt egy másik férfi. TE VOLTÁL AZ IGAZ?!
- HAZUDSZ! MEGÖLLEK!
- Édes Istenem... Miért?!
A gyilkos elejti a vérest kést. Térdre rogy.
- Olyan gyönyörű nő volt. Miért rabolták el tőlem?! A gyerek is… Már tudtuk a nevét. Azt mondta te tetted. Hogy te mészároltad le őket. Hogy a te hibád. NEM Ő TETTE! TE VOLTÁL! ÉS MOST MEGÖLLEK!
Keresztül ugrik a levegőn és késével lesújt Jánosra.
János ebben a pillanatban ért meg mindent. Felülemelkedik saját emberi korlátain. Kívülről látja megtörténni ezt az egész kálváriát. Beleszáll másokba és látja az ő szemszögüket. Ott él a fejében az egész, mint a múlt. Lerántja a hazugság leplét. Körmei teljesen leszakadnak benne, leépül és meghal. De sikerül neki. Feladja az életét és átadja magát a halálnak.
Vele kezdődött minden.
Találkozik Katival. Azonnal szerelmes lesz belé. Tudja, hogy valamit titkol, hogy van valakije, de nem teszi szóvá. Munkába áll Károllyal. Nem egyszerű munkáról van szó, a vállalat a nagy hitelkártya cégektől sikkaszt. Barátja egyre magasabbra emelkedik a ranglétrán, mintha valaki előre tolná. Valaki áll a háttérben. A cég vezetője ismeretlen körülmények között meghal. Szinte azonnal átveszi a helyét. A cég pénze egyre több. Ez feltűnik a rendőrségnek. Megjelenik a bejárat előtt, de soha nem jut be az épületbe. Aztán a fenyegetés elmúlik, sőt a rendőrség támogatni kezdi a vállalatot. A főnök teljesen elidegenedik Jánostól. Egyedüli uralkodóként vezérli a céget, egyre nagyobb csalásokat készít elő. János látja, hiszen ő intézi az adóbevallásokat. Elveszi feleségül Katit. Kilenc évig látja, hogy hétvégenként találkozik valakivel. Bejelenti, hogy üzleti útra megy. Egy hónapig nem hallani felőle semmit. Hazajön és látszik rajta, hogy feszült. 6 hónapig nem történik semmi, majd megtalálják a holtestét az árokban. A temetése csöndesen zajlik, a halotti bizonyítvány soha nem kerül János kezébe. Mintha direkt visszatartanák. Ki ölte meg és miért?
A főnöke tette, a felesége rájött, hogy Jánost kihasználják. Ezt elmondja a főnöknek, aki megerőszakolja és elteszi láb alól. Kirúgja Jánost az állásából és utána meg akarja öletni. Azt mondja egy férfinak, hogy ő ölte meg a Katit. Annak elborul az agya elkezdi üldözni. Ő találkozott Katival. Teherbe ejtette és megtudja, hogy ki ölte meg a családját. Persze azonnal el szeretné intézni a gyilkost. A főnök viszont tisztelte Jánost, nem bírja elviselni, hogy megöleti, tehát öngyilkos lesz. Valaki áll az egész mögött. Valaki irányította a főnököt is. Ki lehet az?
Az üldöző elvágott torokkal fekszik az aluljáró hideg csempéjén. A hajléktalanok nem ébredtek fel a duhajkodásra. Alszanak tovább, senki nincs már itt. Az őrangyal véres arccal áll a holtest fölött. János karján hatalmas vágás látszik. Patakokban folyik belőle a vér.
- Te tudtad ugye? – kérdezi halkan.
Az őrangyal feltekint.
- Mit?
- Ezt az egészet. Furcsa, hogy ilyen hirtelen a sikátorba tudtál érni, nem?
- Még szerencse, hogy bekapcsolódott a telefonod.
- Miért akadályoztad meg, hogy megöljön? Hiszen te tervelted ki az egészet.
- Miről beszélsz? Jól vagy?
- Megöltetted Katit, mert rájött a mocskos csalásaitokra. Utána irányítottad a főnököt, hogy engem is végezzen ki. Nem akartál lebukni. Elvégre ez egy kurva jó üzlet volt!
- Te nem vagy magadnál. – lassan elkezd közelíteni János felé.
- Megölted ezt az embert is, hogy fenntartsd a barátságunk látszatát. Most pedig engem akarsz eltávolítani az útból. A főnököt öngyilkosságba hajszoltad, így még több pénz ütheti a markodat.
- Igen. Rájöttél, Az egészet én terveltem ki. Irigységből. Szerettem a feleségedet, de tudtam, hogy csak ugyanolyan ribanc, mint a többi tyúk. Megöllek. És minden rendeződik. A rendőrség a kezünkben van, bár ezt bizonyára már tudod. Simán elboronálom a gyilkosságot. Nem fognak semmit megtudni, az újságban csak két ismeretlen holttest lesz. És most végzek veled, öreg barátom!
János felé ugrik. Diadallal ordít. Nem látja, hogy János kezében ott van a kés. Egyenesen beleesik. A penge megfordul benne. Arca eltorzul, könnycsepp gördül végig az arcán. Látszik rajta, hogy mondana még valamit, de már nem tud. Holtan rogy össze.
János elindul a pályaudvar felé. Szakadt, véres ruhája cafatokban lóg rajta. Szemei beesettek. A nap kezd felkelni. A narancssárga fény megvilágítja a pályaudvar grandiózus csarnokát. Felül a Szeged felé induló vonatra és mély álomba merül. Így ér véget a történet az elmúlásról és becsületről. Reméljük, hogy a mi barátaink bennünket nem vernek át.
VÉGE
2008. december 6., szombat
Üldözött: Törött szárnyú angyal - Pursued: Angel with broken wings
Vajon mi történhetett? A munkahelyi telefonja nem kapcsol. Mintha megsemmisült volna. Az az átkozott mobiltelefon pedig mindig ki van kapcsolva. Tulajdonképpen mire kell neki? Dísznek vagy valami hasonlónak? Elhívta volna egy kis szíverősítőre. Mióta megtalálták János feleségét az árokban... gyönyörű nő volt. Hogyan lehet egy ilyen csodaszép csillagot a porba tiporni?
Elvetemült tett, ami megtorlást érdemel. Megtorlást, amit Isten ad majd, egy ember kezébe.
János. Az egyetlen barátja. Tíz éve ismeri már. Őrizték egymást. Miért tették ezt vele? Ki akarja őt is teljesen a földbe gyalázni? Egy felsőbb hatalom? Vagy maga Isten? És ha Isten, akkor miért? Hisz Ő ismeri a legjobban. Ő áll fölötte. Ő védi és oltalmazza őt. Láthatja, hogy a lelke tiszta. És a felesége is makulátlan volt. Soha nem csalta volna meg. Milyen szép… Megrázza a fejét. Miért is gondol erre? Nem tud rajta változtatni.
Leül a régi zongorához és elkezd játszani valami lassú dallamot, majd nemsokára éneklésbe kezd. A dal az életről szól. Hogy az élet milyen nehéz, szörnyű és igazságtalan. És hogy ezeken kell felülemelkednie mindenkinek. Csak felejteni. Elfeledni minden rosszat. Hogy boldog életet élhessünk, és szemei közé köpjünk a halál gonosz arcának. Hogy legyőzzük félelmeinket. Régi dal, egyszer régen együtt énekelték Jánossal.
De mi történik, ha a félelmeinken és a fájdalmainkon nem tudunk felülemelkedni? Ha ezek a félelmek határoznak meg? Irányítanak minket. És olyan dolgokra kényszerítenek, amiket épeszű ember nem tenne meg. Megőrülünk és elpusztítjuk az életet magunk körül? Beállunk a halál fekete seregébe, és szép lassan emésztjük fel a világot? Csalással és rablással érjük el a céljainkat? Talán a becsület utolsó fényei is kialszanak és a végén még a legerősebbek is megadják magukat. Teljes káosz veszi át az uralmat. És a világ végül elpusztítja saját magát.
Mi határozzuk meg a történet végét, vagy úgy van megírva a világ sorsa, mint egy vaskos enciklopédia? Őrangyalok figyelik, hogy mit teszünk? És a helyes sorrendbe terelnek minket?
Befejezi a zongorázást. Kimegy a párkányra. Nézi a hópelyhek néma szállingózását a sötétkék égen. Éppen telihold van. A tompa, sárgás fény átvilágít a fehér felhőkön. Olyan, mintha aranyeső hullana. Végigtekint Budapesten. Látja a Blaha Lujza téren álló építkezést. A hatalmas daru néma uralkodóként magasodik Budapest fölé. Előtte fekszik az egész város, mint a királyok vörös szőnyege. Az egész utca kihalt. A bérházak ablakaiból narancssárga fények szűrődnek ki.
Az egyik emeleten a család TV-t néz, közben forró kakaót szürcsölgetnek és fánkot esznek. Néha-néha együtt röhögnek fel a kabarén. Ilyen lenne a tökéletes család? A frissen borotválkozott apuka óvó tekintettel néz végig a családján. Bodri, a kutya hallgatagon fekszik a puha, kézzel szőtt szőnyegen. Hátán ott pihen a kislány keze. Ütemesen simogatja a kutya fehér szőrét. A kanapén fekvő fiatal anya elbóbiskol. Ölében ott ül az új jövevény. Alig múlt fél éves a kis Gergő. A legidősebb, 14 év körüli fiú a számítógép előtt ül. Játszik a legújabb autóversenyes játékkal. Igen. Ez a tökéletes család. Meghittség és nyugalom. Kár, hogy ez neki nem adatott meg.
Ha ez meglenne, akkor most nem azzal lenne elfoglalva, hogy emészti magát, és azon mereng, hogy milyen rossz az élet. Úgy mindennap más lenne. A Nap fényes ragyogása mindig örömmel töltené el a szívét. És most?
Most, mint egy denevér húzódik el a tőle. Több napos borosta éktelenkedik az arcán. A konyhája dugig van elmosogatatlan edényekkel. 35 éves és nincsenek gyerekei. Nincsen családja és már a kutyája is halott két éve. Szegény Ördög. Jó kutya volt, csak kissé szeles. Ez okozta a vesztét. Hókotróval kellett felszedni a járdáról széttört testet.
Fejét csóválva megy a radiátorhoz. Felcsavarja a hőmérsékletet. Hideg kezd lenni. Kábán dől be a fehér kanapéba. Telefonját a fekete üvegasztalra teszi. Mint egy élő hulla hever a TV előtt. Kapcsolgatja az adókat. Karikás szemei üvegesen me-
rednek a képernyőre. Szája tátva marad, egy apró nyálcsepp csordul ki rajta. Szörnyű ez a semmittevés. Kiveszett belőle az élni vágyás? Bámul kifelé a világba, miközben tömi magába a reklámokat. Drága vörös bort iszik, hanyag módon üvegből. Átkapcsol a DVD-re. Elkezd nézni egy filmet.
Groteszk jövőkép. Mindenki meddő és csak Anglia áll meg a talpán. De ez csak egy látszólagos állapot. Igazából az összeomlás szélén áll. Milyen elkeserítő. Vajon efelé haladunk mi is? Monarchia lesz újra?
Hamarosan olyan sötét mélységekbe zuhan, hogy inkább feladja a küzdelmet. Nem próbál kikecmeregni a végtelen mély kútból. Úgy alszik el, mintha fejbe lőtték volna. Az álmok teljesen elhúzzák a valóságtól. A pokol felé ráncigálják, ami kísértetiesen hasonlít a mostani életére. Minden ugyanolyan. Létezik-e nagyobb pokol az életnél? Átadja magát a félelmeinek. A rettegésnek. Teste remeg, mint a nyárfalevél. Szemgolyója folyamatosan mozog. Homloka gyöngyözik az izzadságtól. Végignézi az életét. Látja, hogyan múlik el csöndesen. Hogyan pusztul el körülötte a világ. Ő pedig, mint egy mindent látó angyal repül végig az egészen. De nem akarja ezt. Nem akarja tudni, hogy milyen mocsok ez az egész. Át akarja magát adni a boldog tudatlanságnak. Ahol minden olyan szép és tökéletes, mint az a TV előtt ülő öttagú család. Nem akar tudni semmiről. Csak lenni. Olyan éle-tet akar, ahol valójában halott. Ahol van társasági élete. Felesége és gyerekei is. Minden csak úgy csörög a fejében. Összeomlik az egész élete. Zizegve ég el a világ. Elragadta volna őt is a félelem? NEM! Még nem! NEM!!!!! AZ ANGYALOKAT NEM RAGADJA EL! Kiugrik a gödörből.
A szeme kipattan. A film stáblistája megy már. A nevek szép lassan baktatnak fel a fekete vásznon. Látása még homályos. Hallása kezd kitisztulni. A mobilja csörög. Az volt az idegesítő hang. Ki a picsa keresi fél egykor?!
Ránéz a telefon kijelzőére. János az. Mi? Miért keresi? Mi történt?
Gyorsan veszi fel a telefont. Izgatottan kiállt bele.
- Mond! Mi az? Beszélj.
Nem szól vissza senki. Csak az állandó zokogást hallja és a távolban felvisító röhögést.
- Mi történik ott? János. Beszélj!
Egy hangos ordítást. Majd valami fröcsögő hang. Kifut a párkányra. Lenéz az utcára. A hóesés elállt. A gyönyörű fehér hóban máris fekete nyomok vannak. Egyenesen egy sikátor felé vezetnek ahonnan... Jézusom! Vér. Rengeteg vér. Vér folyik ki a sikátorból. Hajléktalanok rohannak szerteszét az utcában. Mi történik itt? Felveszi a fehér ballonkabátját. A konyhaasztalról elragad egy piszkos konyhakést. Lihegve rohan az utcán. A sikátor bejáratához ér. Látja, hogy a sötét alak egy halom újságpapír fölé áll.
- Könyörgöm, ne öljön meg! – mondja sírva valaki.
- Megfoglak, te szarházi – ordítja a másik, mély hörgő hangon.
Halkan mögé lopódzik. Válla fölött látja az ujját szopó alakot. Könnycseppek áztatják az arcát.
Őrangyalként sújt le a gonoszra.
Elvetemült tett, ami megtorlást érdemel. Megtorlást, amit Isten ad majd, egy ember kezébe.
János. Az egyetlen barátja. Tíz éve ismeri már. Őrizték egymást. Miért tették ezt vele? Ki akarja őt is teljesen a földbe gyalázni? Egy felsőbb hatalom? Vagy maga Isten? És ha Isten, akkor miért? Hisz Ő ismeri a legjobban. Ő áll fölötte. Ő védi és oltalmazza őt. Láthatja, hogy a lelke tiszta. És a felesége is makulátlan volt. Soha nem csalta volna meg. Milyen szép… Megrázza a fejét. Miért is gondol erre? Nem tud rajta változtatni.
Leül a régi zongorához és elkezd játszani valami lassú dallamot, majd nemsokára éneklésbe kezd. A dal az életről szól. Hogy az élet milyen nehéz, szörnyű és igazságtalan. És hogy ezeken kell felülemelkednie mindenkinek. Csak felejteni. Elfeledni minden rosszat. Hogy boldog életet élhessünk, és szemei közé köpjünk a halál gonosz arcának. Hogy legyőzzük félelmeinket. Régi dal, egyszer régen együtt énekelték Jánossal.
De mi történik, ha a félelmeinken és a fájdalmainkon nem tudunk felülemelkedni? Ha ezek a félelmek határoznak meg? Irányítanak minket. És olyan dolgokra kényszerítenek, amiket épeszű ember nem tenne meg. Megőrülünk és elpusztítjuk az életet magunk körül? Beállunk a halál fekete seregébe, és szép lassan emésztjük fel a világot? Csalással és rablással érjük el a céljainkat? Talán a becsület utolsó fényei is kialszanak és a végén még a legerősebbek is megadják magukat. Teljes káosz veszi át az uralmat. És a világ végül elpusztítja saját magát.
Mi határozzuk meg a történet végét, vagy úgy van megírva a világ sorsa, mint egy vaskos enciklopédia? Őrangyalok figyelik, hogy mit teszünk? És a helyes sorrendbe terelnek minket?
Befejezi a zongorázást. Kimegy a párkányra. Nézi a hópelyhek néma szállingózását a sötétkék égen. Éppen telihold van. A tompa, sárgás fény átvilágít a fehér felhőkön. Olyan, mintha aranyeső hullana. Végigtekint Budapesten. Látja a Blaha Lujza téren álló építkezést. A hatalmas daru néma uralkodóként magasodik Budapest fölé. Előtte fekszik az egész város, mint a királyok vörös szőnyege. Az egész utca kihalt. A bérházak ablakaiból narancssárga fények szűrődnek ki.
Az egyik emeleten a család TV-t néz, közben forró kakaót szürcsölgetnek és fánkot esznek. Néha-néha együtt röhögnek fel a kabarén. Ilyen lenne a tökéletes család? A frissen borotválkozott apuka óvó tekintettel néz végig a családján. Bodri, a kutya hallgatagon fekszik a puha, kézzel szőtt szőnyegen. Hátán ott pihen a kislány keze. Ütemesen simogatja a kutya fehér szőrét. A kanapén fekvő fiatal anya elbóbiskol. Ölében ott ül az új jövevény. Alig múlt fél éves a kis Gergő. A legidősebb, 14 év körüli fiú a számítógép előtt ül. Játszik a legújabb autóversenyes játékkal. Igen. Ez a tökéletes család. Meghittség és nyugalom. Kár, hogy ez neki nem adatott meg.
Ha ez meglenne, akkor most nem azzal lenne elfoglalva, hogy emészti magát, és azon mereng, hogy milyen rossz az élet. Úgy mindennap más lenne. A Nap fényes ragyogása mindig örömmel töltené el a szívét. És most?
Most, mint egy denevér húzódik el a tőle. Több napos borosta éktelenkedik az arcán. A konyhája dugig van elmosogatatlan edényekkel. 35 éves és nincsenek gyerekei. Nincsen családja és már a kutyája is halott két éve. Szegény Ördög. Jó kutya volt, csak kissé szeles. Ez okozta a vesztét. Hókotróval kellett felszedni a járdáról széttört testet.
Fejét csóválva megy a radiátorhoz. Felcsavarja a hőmérsékletet. Hideg kezd lenni. Kábán dől be a fehér kanapéba. Telefonját a fekete üvegasztalra teszi. Mint egy élő hulla hever a TV előtt. Kapcsolgatja az adókat. Karikás szemei üvegesen me-
rednek a képernyőre. Szája tátva marad, egy apró nyálcsepp csordul ki rajta. Szörnyű ez a semmittevés. Kiveszett belőle az élni vágyás? Bámul kifelé a világba, miközben tömi magába a reklámokat. Drága vörös bort iszik, hanyag módon üvegből. Átkapcsol a DVD-re. Elkezd nézni egy filmet.
Groteszk jövőkép. Mindenki meddő és csak Anglia áll meg a talpán. De ez csak egy látszólagos állapot. Igazából az összeomlás szélén áll. Milyen elkeserítő. Vajon efelé haladunk mi is? Monarchia lesz újra?
Hamarosan olyan sötét mélységekbe zuhan, hogy inkább feladja a küzdelmet. Nem próbál kikecmeregni a végtelen mély kútból. Úgy alszik el, mintha fejbe lőtték volna. Az álmok teljesen elhúzzák a valóságtól. A pokol felé ráncigálják, ami kísértetiesen hasonlít a mostani életére. Minden ugyanolyan. Létezik-e nagyobb pokol az életnél? Átadja magát a félelmeinek. A rettegésnek. Teste remeg, mint a nyárfalevél. Szemgolyója folyamatosan mozog. Homloka gyöngyözik az izzadságtól. Végignézi az életét. Látja, hogyan múlik el csöndesen. Hogyan pusztul el körülötte a világ. Ő pedig, mint egy mindent látó angyal repül végig az egészen. De nem akarja ezt. Nem akarja tudni, hogy milyen mocsok ez az egész. Át akarja magát adni a boldog tudatlanságnak. Ahol minden olyan szép és tökéletes, mint az a TV előtt ülő öttagú család. Nem akar tudni semmiről. Csak lenni. Olyan éle-tet akar, ahol valójában halott. Ahol van társasági élete. Felesége és gyerekei is. Minden csak úgy csörög a fejében. Összeomlik az egész élete. Zizegve ég el a világ. Elragadta volna őt is a félelem? NEM! Még nem! NEM!!!!! AZ ANGYALOKAT NEM RAGADJA EL! Kiugrik a gödörből.
A szeme kipattan. A film stáblistája megy már. A nevek szép lassan baktatnak fel a fekete vásznon. Látása még homályos. Hallása kezd kitisztulni. A mobilja csörög. Az volt az idegesítő hang. Ki a picsa keresi fél egykor?!
Ránéz a telefon kijelzőére. János az. Mi? Miért keresi? Mi történt?
Gyorsan veszi fel a telefont. Izgatottan kiállt bele.
- Mond! Mi az? Beszélj.
Nem szól vissza senki. Csak az állandó zokogást hallja és a távolban felvisító röhögést.
- Mi történik ott? János. Beszélj!
Egy hangos ordítást. Majd valami fröcsögő hang. Kifut a párkányra. Lenéz az utcára. A hóesés elállt. A gyönyörű fehér hóban máris fekete nyomok vannak. Egyenesen egy sikátor felé vezetnek ahonnan... Jézusom! Vér. Rengeteg vér. Vér folyik ki a sikátorból. Hajléktalanok rohannak szerteszét az utcában. Mi történik itt? Felveszi a fehér ballonkabátját. A konyhaasztalról elragad egy piszkos konyhakést. Lihegve rohan az utcán. A sikátor bejáratához ér. Látja, hogy a sötét alak egy halom újságpapír fölé áll.
- Könyörgöm, ne öljön meg! – mondja sírva valaki.
- Megfoglak, te szarházi – ordítja a másik, mély hörgő hangon.
Halkan mögé lopódzik. Válla fölött látja az ujját szopó alakot. Könnycseppek áztatják az arcát.
Őrangyalként sújt le a gonoszra.
2008. december 5., péntek
Üldözött: Bizalom - Pursued: Trust
A főnök csontos ujjai lassan nyomják le a telefon szürke gombjait. Beesett szemei arról árulkodnak, hogy az utóbbi napokban nem tudott rendesen aludni. Gondterhelt arcát mély barázdák tarkítják. Fiatal, de valamiért mégis mintha tíz évet öregedett volna. A tíz év hirtelen csapott le rá. Tíz éve vezette már a céget. És Ő is tíz éve került ide. Együtt jöttek. És együtt is mennek el.
A telefon kicseng. A percek hosszú óráknak tűnnek. Minden sokkal lassabban történik. A világ megállt. Amikor az ember szíve kettétörik, gyökeresen megváltozik. Többé nem ver már olyan ütemmel, mint régen. Nem történik minden simán. Nincs minden rendben. Gyorsan tűnnek el a szép évek emlékei. Amikor a szív kettészakad, először teljesen leáll, majd lassú dobogásba kezd. Ez sokkal nagyobb szenvedés, mint amit az ember el tud viselni. Az élet lassan megy el felette. Olyan kínzó lassúsággal közelít az elmúlás, hogy mire célba ér, már nincs is mit kioltania. A lassúság olyan, mint az élet és a halál között lévő űrben lebegni. Őrjítő.
A telefonvonal hatalmas robajjal szakad meg. Szívének másik fele ezek szerint újra életre kelt. De ezt az ütemet nem tudja sokáig tartani. Úgy esik majd el, mint egy katona a harcmezőn. Istenem miért tette? Féltékenységből? Vagy talán nem bízott benne? Félt tőle? Miért? Feláll a székből és kinéz a hatalmas ablakokon. Szinte hallja, hogyan dől össze a tíz évig épített vár. Hallja a tökéletesen kifaragott kövek néma puffanását a porban. Hallja az izzó könnycseppek hullását. Látja, hogyan kapálódzik szétrepedt szívének másik fele. Kipróbálja kinyújtani eltört kezeit. Hallja a véres körmök kaparászását a bizonytalanság sötét falain. De nem tudja lekaparni a hazugságokat. Oly szövevényes és kemény, hogy emberi kéz nem képes eltűntetni. Soha nem fogja megtudni, hogyan történt az egész. Ezt a történtet nem neki írták. Neki nem ilyen élet jár.
Többet érdemel ennél. MIÉRT EZT KAPTA?
Muszáj eldobnia magától mindent. Ki kell Jánost rúgnia az állásból, ahol ő is tíz keserves évet dolgozott. Nem tudhatja meg titkot, mert akkor elnyelik az őrület habzó hullámai. Beleesik a végtelenül mély árokba, ahonnan nem tud soha többé kijönni. Hisz nem is tud úszni! Ő megbízott benne. Igen. Megbízott, hiszen már évek óta együtt voltak. Együtt jöttek ide. Testvérként tisztelték egymást. Soha nem hazudtolta meg magát. Nem verte át. Mindig önzetlenül nyújtotta az egész kezét! Lelke tiszta volt, mint egy frissen mosott terítő. Ő volt a legjobb barát, akit valaha ember kívánhat. Ő mégis eldobta. Kilökte a hideg éjszakába, hogy a fagy martalékává váljon. Eljátszotta a bizalmát. Kihasználta! Csótány módjára hátba szúrta és elárulta. Nem más, mint egy féreg, aki még az életet sem érdemli. És nem is kapja meg. A férgeket nem lehet semmilyen rovarirtóval elpusztítani. Vagy maradnak a háznál, vagy saját magukat pusztítják el. Úgy bizony! Nem érdemel ő mást, csak halált. Istenem! Miért?
Ekkor, az ajtó, mint egy villám csapódik ki helyéről. Egy sötét sziluett lép be rajta. Haja az égnek meredezik. Az egyik, ökölbe szorított kezében egy összegyúrt képet szorongat. A ruhája szakadt és véres. Az arcán még frissek a sírás vörös nyomai. Szeme parázslik a dühtől. Arca eltorzult, akár csak feldühödött lelke. Mit tett ezt ezzel a csodálatos elmével?
- ELVETTED AZ ÉLETEMET TE SZEMÉT!- ordítja nyálcseppeket okádva ki a száján.
- Miben segíthetek? - kérdezi kimérten.
- AZ ÉLETEMET AKAROM!
- Nos, ilyen szolgáltatásunk nincs - Kérem - folytatja még mindig nyugodtan - fáradjon ki az irodámból. Miért teszi ezt? Miért viseli még mindig az átverés szürke álarcát?
- NEM ÉRDEKEL! - köp a főnök felé, majd belecsap a falba. Keze mély nyomot hagy a parafában.
- Az életed te magad veszítetted el.- mondja sötéten. Olyan könnyen hazudik, mintha könyvből olvasná.
Látja, hogy a legjobb barátja felhördül. Szemei úgy kikerekednek, mint valami gödör. Szája kinyílik. Várakozás teljesen áll még mindig az ajtóban.
- Pontosan tudod, hogy mi történt. Hiába szorongatod azt a képet. Tudod, hogy miről beszélek! - ordítja elhaló hangon.
Nézi az arcát. Kétségbeesést lát rajta. Érzi, hogy próbálja megérteni a helyzetet.
- Az életed te magad veszítetted el, János. - mondja lehajtott fejjel. Amikor megölted Katit, János! MEGÖLTED A SAJÁT FELESÉGEDET! Kimondta. Valami történt vele. Mintha minden megszűnt volna számára létezni. Némán nézi a kihátráló Jánost, majd a telefonért nyúl.
Ismét számokat kezd nyomogatni. Kicsöng, és szinte azonnal érkezik is a válasz.
- Igen. Lenne egy kis feladat. Tényleg nem nagy. Ma ki kell nyírnod valakit. A Blahán lesz. Igen. Késsel. Kövesd. Egy gyanútlan pillanatban. Sötétbarna haj. Borosta. Kis testű. Gyenge. Inhalátora van. Igen. Majd átutalom. Viszlát.
Mit csinál? Miért büntet másokat, amikor az egész az ő hibája. Ő ölte meg a nőt. Miért? Miért ölte meg János feleségét? Miért ölte meg Katit?
Szerette őt. Szerette a gyönyörű kék szemeket. A lobogó szőke haját. Életében először igazán szerelmes volt. Miért? Féltékenységből? Félelemből? Kati soha nem mondta volna el Jánosnak. Mégis hidegvérrel végezte ki. Megerőszakoltan dobta el. Testén mély késnyomokkal. Soha nem fogják megtudni ki tette.
Nyakkendőjét csöndesen a nyakára tekeri. Felköti magát a ventillátorra. A szék halkan puffan a
kék bársonyszőnyegen. A folyosó zöldes fényei puhán világítják meg az élettelen testet.
A telefon kicseng. A percek hosszú óráknak tűnnek. Minden sokkal lassabban történik. A világ megállt. Amikor az ember szíve kettétörik, gyökeresen megváltozik. Többé nem ver már olyan ütemmel, mint régen. Nem történik minden simán. Nincs minden rendben. Gyorsan tűnnek el a szép évek emlékei. Amikor a szív kettészakad, először teljesen leáll, majd lassú dobogásba kezd. Ez sokkal nagyobb szenvedés, mint amit az ember el tud viselni. Az élet lassan megy el felette. Olyan kínzó lassúsággal közelít az elmúlás, hogy mire célba ér, már nincs is mit kioltania. A lassúság olyan, mint az élet és a halál között lévő űrben lebegni. Őrjítő.
A telefonvonal hatalmas robajjal szakad meg. Szívének másik fele ezek szerint újra életre kelt. De ezt az ütemet nem tudja sokáig tartani. Úgy esik majd el, mint egy katona a harcmezőn. Istenem miért tette? Féltékenységből? Vagy talán nem bízott benne? Félt tőle? Miért? Feláll a székből és kinéz a hatalmas ablakokon. Szinte hallja, hogyan dől össze a tíz évig épített vár. Hallja a tökéletesen kifaragott kövek néma puffanását a porban. Hallja az izzó könnycseppek hullását. Látja, hogyan kapálódzik szétrepedt szívének másik fele. Kipróbálja kinyújtani eltört kezeit. Hallja a véres körmök kaparászását a bizonytalanság sötét falain. De nem tudja lekaparni a hazugságokat. Oly szövevényes és kemény, hogy emberi kéz nem képes eltűntetni. Soha nem fogja megtudni, hogyan történt az egész. Ezt a történtet nem neki írták. Neki nem ilyen élet jár.
Többet érdemel ennél. MIÉRT EZT KAPTA?
Muszáj eldobnia magától mindent. Ki kell Jánost rúgnia az állásból, ahol ő is tíz keserves évet dolgozott. Nem tudhatja meg titkot, mert akkor elnyelik az őrület habzó hullámai. Beleesik a végtelenül mély árokba, ahonnan nem tud soha többé kijönni. Hisz nem is tud úszni! Ő megbízott benne. Igen. Megbízott, hiszen már évek óta együtt voltak. Együtt jöttek ide. Testvérként tisztelték egymást. Soha nem hazudtolta meg magát. Nem verte át. Mindig önzetlenül nyújtotta az egész kezét! Lelke tiszta volt, mint egy frissen mosott terítő. Ő volt a legjobb barát, akit valaha ember kívánhat. Ő mégis eldobta. Kilökte a hideg éjszakába, hogy a fagy martalékává váljon. Eljátszotta a bizalmát. Kihasználta! Csótány módjára hátba szúrta és elárulta. Nem más, mint egy féreg, aki még az életet sem érdemli. És nem is kapja meg. A férgeket nem lehet semmilyen rovarirtóval elpusztítani. Vagy maradnak a háznál, vagy saját magukat pusztítják el. Úgy bizony! Nem érdemel ő mást, csak halált. Istenem! Miért?
Ekkor, az ajtó, mint egy villám csapódik ki helyéről. Egy sötét sziluett lép be rajta. Haja az égnek meredezik. Az egyik, ökölbe szorított kezében egy összegyúrt képet szorongat. A ruhája szakadt és véres. Az arcán még frissek a sírás vörös nyomai. Szeme parázslik a dühtől. Arca eltorzult, akár csak feldühödött lelke. Mit tett ezt ezzel a csodálatos elmével?
- ELVETTED AZ ÉLETEMET TE SZEMÉT!- ordítja nyálcseppeket okádva ki a száján.
- Miben segíthetek? - kérdezi kimérten.
- AZ ÉLETEMET AKAROM!
- Nos, ilyen szolgáltatásunk nincs - Kérem - folytatja még mindig nyugodtan - fáradjon ki az irodámból. Miért teszi ezt? Miért viseli még mindig az átverés szürke álarcát?
- NEM ÉRDEKEL! - köp a főnök felé, majd belecsap a falba. Keze mély nyomot hagy a parafában.
- Az életed te magad veszítetted el.- mondja sötéten. Olyan könnyen hazudik, mintha könyvből olvasná.
Látja, hogy a legjobb barátja felhördül. Szemei úgy kikerekednek, mint valami gödör. Szája kinyílik. Várakozás teljesen áll még mindig az ajtóban.
- Pontosan tudod, hogy mi történt. Hiába szorongatod azt a képet. Tudod, hogy miről beszélek! - ordítja elhaló hangon.
Nézi az arcát. Kétségbeesést lát rajta. Érzi, hogy próbálja megérteni a helyzetet.
- Az életed te magad veszítetted el, János. - mondja lehajtott fejjel. Amikor megölted Katit, János! MEGÖLTED A SAJÁT FELESÉGEDET! Kimondta. Valami történt vele. Mintha minden megszűnt volna számára létezni. Némán nézi a kihátráló Jánost, majd a telefonért nyúl.
Ismét számokat kezd nyomogatni. Kicsöng, és szinte azonnal érkezik is a válasz.
- Igen. Lenne egy kis feladat. Tényleg nem nagy. Ma ki kell nyírnod valakit. A Blahán lesz. Igen. Késsel. Kövesd. Egy gyanútlan pillanatban. Sötétbarna haj. Borosta. Kis testű. Gyenge. Inhalátora van. Igen. Majd átutalom. Viszlát.
Mit csinál? Miért büntet másokat, amikor az egész az ő hibája. Ő ölte meg a nőt. Miért? Miért ölte meg János feleségét? Miért ölte meg Katit?
Szerette őt. Szerette a gyönyörű kék szemeket. A lobogó szőke haját. Életében először igazán szerelmes volt. Miért? Féltékenységből? Félelemből? Kati soha nem mondta volna el Jánosnak. Mégis hidegvérrel végezte ki. Megerőszakoltan dobta el. Testén mély késnyomokkal. Soha nem fogják megtudni ki tette.
Nyakkendőjét csöndesen a nyakára tekeri. Felköti magát a ventillátorra. A szék halkan puffan a
kék bársonyszőnyegen. A folyosó zöldes fényei puhán világítják meg az élettelen testet.
2008. december 4., csütörtök
Üldözött: Egyedül? - Pursued: Alone?
Az üveg apró szilánkokra törik a falon. Felvágja a tapétát és a képkeretben lévő régi fotót is. Rögtön a fotó után repül egy összegyűrt papír halom, majd hangos zokogás követi az egyhangú puffanásokat. Kirúgták az állásából. Tíz évet dolgozott itt, mint egy gályarabszolga és most, mint egy üres konzervet hajítják félre. Miért ilyen rohadt igazságtalan ez az egész? Mit csinált rosszul?
Miért?!
- MIÉRT?! - ordítja eltorzult arccal. Forró könnyek áztatják ráncos arcát.
A rendezett asztalon ott fekszik a tíz év. Minden karcolás a kemény bükkfa asztalban az ő műve. Minden kis gödör. A ceruzatartó, ami már évek óta ugyanott áll. Az irattartók, amik tartalmazzák a tíz év összes csalását. Csalásokat, amiket neki kellet lenyelni és előkészíteni a következőket. Mennyi embert küldött el az asztal mögül. Mennyi életet tett tönkre onnan. A fekete szék, amelyben tíz évig izzadott. A toll, amelyet soha nem cserélt le. A szekrényben lévő hivatali öltönyök. Mind az övéi. Az egész szoba, a telefontól a rácsos kukán át a nyomtatóig.
- MINDEN! - ordít megint.
A telefon megcsörren. Ez a hang. Ez hang is az övé volt valaha. Már megszokta a csörgést, biztos helyett tudott neki a testében. A telefon csak csörög tovább. Arca elsötétedik. Szemét kimarták a könnycseppek, amiket egy hiábavaló élet elmúlásáért ejtett. A telefonhoz kap, majd vadállati ordítással a falhoz csapja azt is. Még hallja a vonal túlsó végén beszélő főnökét. Ezer darabra törik szét a telefon is, amit tíz évig vett fel állandóan. A rengeteg köcsög, aki felhívta. Osztotta nekik a tanácsokat és jó képet vágott hozzá.
- AZ Ő ÉLETÜK IS AZ ENYÉM! - kiált ki a folyosóra.
Felnyúl a polchoz és lelöki róla az akváriumot. A víz puhán szivárog a vörös szőnyeg bojtjai között. Az öreg aranyhal száját kitátva küzd az életéért. Az üvegszilánkok közben újabb és újabb sebeket ejtenek apró pikkelyes testén. A szemeit becsukja. Még egy utolsó könnycseppet morzsol ki szemhéja alatt. Visszafordul az asztalhoz és egy óriási rúgással borítja fel. A hatalmas robajra többen bejönnek a folyosóról. Kitágult szemekkel nézik a pusztítást. Látják, ahogy a szék szétreped az asztal hatalmas súlya alatt. Látják, ahogy a szürke csavarok átrepülnek az iroda levegőjén. A tetőlámpa hatalmas villanással esik le a földre. Az asztali lámpa a plafonon törik szét. A szekrény kinyílik és csak széttépett ruhák jönnek ki belőle. Az LCD képernyő kéken villódzik. Ez maradt az iroda egyetlen fényforrása. A drága számítógép alkatrészei a nagy kupac közepén hevernek. A pusztító véres kézzel kecmereg ki a szekrényből. Arcán csak a tompa kék fény látszik. Szemei árnyékba borulnak. Sötétbarna haja az égnek áll. Némán körbenéz. Meglát valamit. A legértékesebbet. Ami végig kísérte a tíz év során. De elment. Mikor rágondol, megint elsírja magát. Odaténfereg a képhez. Véres kezeivel belenyúl a szemétdombba és felveszi. Régi kép, látszik rajta, hogy amikor készítették még nem voltak digitális gépek. A felesége. Elment, mint egy őszi falevél. És már csak a hideg maradt utána. A fagyos hideg, ami felemésztette az összetört szívének utolsó maradványait.
Magához szorítja a képet, majd némán kilép a folyosóra. Mindenki őt és a romba dőlt tíz évet nézi. Sírva megy végig az irodák között és befordul a liftbe. Megnyomja a hívógombot. A lift csöndesen ereszkedik le. Belép. A legfelső emeletre megy. A főnökéhez. Elszámolni valója van vele. Felnéz a gyűrött képből. Belenéz a tükörbe, ahol már nem magát látja. Egy szörny áll ott. Sötét arccal, mély ráncokkal. Szemei parázslanak. Egy gyilkos, egy pusztító. Nem látja már a régi énjét. Nem látja azt a vak embert, aki valaha volt. Újjászületett. Miután meghalt a felesége... egy másik ember lett. Aki átesett a holtponton, aki belül meghalt. Bevégeztetett neki. Nincs többé értelme az életének. Lehet, hogy soha nem is volt?
Megnyomja a 8-as gombot. A lift ajtaja sziszegve csukódik össze. Zihál. Előkotorja az inhalátort és szippant belőle. Két perc múlva már a főnöke fekete ajtaja előtt áll. Öklével beüti és ordítva ront
be az irodába.
- ELVETTED AZ ÉLETEMET TE SZEMÉT!
- Miben segíthetek? - kérdezi kimérten a főnők.
- AZ ÉLETEMET AKAROM!
- Nos, ilyen szolgáltatásunk nincs. – csámcsogva beszél. Kérem - mondja még mindig nyugodtan - fáradjon ki az irodámból.
- NEM ÉRDEKEL! - köp a főnök felé, majd belecsap a falba. Keze mély nyomot hagy a parafában.
- Az életed te magad veszítetted el. - mondja sötéten.
János felhördül. Szeme elkerekedik. Csak a sípoló lihegése szakítja meg a csöndet. Miről beszél?
- Pontosan tudod, hogy mi történt. Hiába szorongatod azt a képet. Tudod, hogy miről beszélek!
Lenéz és látja, hogy egyik kezében még mindig ott gyűrődik a régi kép. Miről beszél ez?
- Az életed te magad veszítetted el, János. - mondja lehajtott fejjel a főnök. Amikor megölted Katit, János! MEGÖLTED A SAJÁT FELESÉGEDET!
A világ forogni kezd vele. A látása elhomályosul. Kihátrál egészen liftig, amikor a tükör megállítja. Könyökével betöri. Lemegy. Nem látja maga körül a világot. Nem hallja a sugdolózásokat. Szédülve lép ki a grandiózus üvegépület ajtaján. A hó esni kezd. Nem megy a buszmegállóba. Gyalog indul haza. Egyedül. A gondolataival és a fájdalmával, ami mint egy hatalmas kőrakás nehezedik a vállára. Egyedül van. Sétál az utcán. A képet elhajítja. A hóban azonnal átnedvesedik. Az utcán. Egyedül?
Miért?!
- MIÉRT?! - ordítja eltorzult arccal. Forró könnyek áztatják ráncos arcát.
A rendezett asztalon ott fekszik a tíz év. Minden karcolás a kemény bükkfa asztalban az ő műve. Minden kis gödör. A ceruzatartó, ami már évek óta ugyanott áll. Az irattartók, amik tartalmazzák a tíz év összes csalását. Csalásokat, amiket neki kellet lenyelni és előkészíteni a következőket. Mennyi embert küldött el az asztal mögül. Mennyi életet tett tönkre onnan. A fekete szék, amelyben tíz évig izzadott. A toll, amelyet soha nem cserélt le. A szekrényben lévő hivatali öltönyök. Mind az övéi. Az egész szoba, a telefontól a rácsos kukán át a nyomtatóig.
- MINDEN! - ordít megint.
A telefon megcsörren. Ez a hang. Ez hang is az övé volt valaha. Már megszokta a csörgést, biztos helyett tudott neki a testében. A telefon csak csörög tovább. Arca elsötétedik. Szemét kimarták a könnycseppek, amiket egy hiábavaló élet elmúlásáért ejtett. A telefonhoz kap, majd vadállati ordítással a falhoz csapja azt is. Még hallja a vonal túlsó végén beszélő főnökét. Ezer darabra törik szét a telefon is, amit tíz évig vett fel állandóan. A rengeteg köcsög, aki felhívta. Osztotta nekik a tanácsokat és jó képet vágott hozzá.
- AZ Ő ÉLETÜK IS AZ ENYÉM! - kiált ki a folyosóra.
Felnyúl a polchoz és lelöki róla az akváriumot. A víz puhán szivárog a vörös szőnyeg bojtjai között. Az öreg aranyhal száját kitátva küzd az életéért. Az üvegszilánkok közben újabb és újabb sebeket ejtenek apró pikkelyes testén. A szemeit becsukja. Még egy utolsó könnycseppet morzsol ki szemhéja alatt. Visszafordul az asztalhoz és egy óriási rúgással borítja fel. A hatalmas robajra többen bejönnek a folyosóról. Kitágult szemekkel nézik a pusztítást. Látják, ahogy a szék szétreped az asztal hatalmas súlya alatt. Látják, ahogy a szürke csavarok átrepülnek az iroda levegőjén. A tetőlámpa hatalmas villanással esik le a földre. Az asztali lámpa a plafonon törik szét. A szekrény kinyílik és csak széttépett ruhák jönnek ki belőle. Az LCD képernyő kéken villódzik. Ez maradt az iroda egyetlen fényforrása. A drága számítógép alkatrészei a nagy kupac közepén hevernek. A pusztító véres kézzel kecmereg ki a szekrényből. Arcán csak a tompa kék fény látszik. Szemei árnyékba borulnak. Sötétbarna haja az égnek áll. Némán körbenéz. Meglát valamit. A legértékesebbet. Ami végig kísérte a tíz év során. De elment. Mikor rágondol, megint elsírja magát. Odaténfereg a képhez. Véres kezeivel belenyúl a szemétdombba és felveszi. Régi kép, látszik rajta, hogy amikor készítették még nem voltak digitális gépek. A felesége. Elment, mint egy őszi falevél. És már csak a hideg maradt utána. A fagyos hideg, ami felemésztette az összetört szívének utolsó maradványait.
Magához szorítja a képet, majd némán kilép a folyosóra. Mindenki őt és a romba dőlt tíz évet nézi. Sírva megy végig az irodák között és befordul a liftbe. Megnyomja a hívógombot. A lift csöndesen ereszkedik le. Belép. A legfelső emeletre megy. A főnökéhez. Elszámolni valója van vele. Felnéz a gyűrött képből. Belenéz a tükörbe, ahol már nem magát látja. Egy szörny áll ott. Sötét arccal, mély ráncokkal. Szemei parázslanak. Egy gyilkos, egy pusztító. Nem látja már a régi énjét. Nem látja azt a vak embert, aki valaha volt. Újjászületett. Miután meghalt a felesége... egy másik ember lett. Aki átesett a holtponton, aki belül meghalt. Bevégeztetett neki. Nincs többé értelme az életének. Lehet, hogy soha nem is volt?
Megnyomja a 8-as gombot. A lift ajtaja sziszegve csukódik össze. Zihál. Előkotorja az inhalátort és szippant belőle. Két perc múlva már a főnöke fekete ajtaja előtt áll. Öklével beüti és ordítva ront
be az irodába.
- ELVETTED AZ ÉLETEMET TE SZEMÉT!
- Miben segíthetek? - kérdezi kimérten a főnők.
- AZ ÉLETEMET AKAROM!
- Nos, ilyen szolgáltatásunk nincs. – csámcsogva beszél. Kérem - mondja még mindig nyugodtan - fáradjon ki az irodámból.
- NEM ÉRDEKEL! - köp a főnök felé, majd belecsap a falba. Keze mély nyomot hagy a parafában.
- Az életed te magad veszítetted el. - mondja sötéten.
János felhördül. Szeme elkerekedik. Csak a sípoló lihegése szakítja meg a csöndet. Miről beszél?
- Pontosan tudod, hogy mi történt. Hiába szorongatod azt a képet. Tudod, hogy miről beszélek!
Lenéz és látja, hogy egyik kezében még mindig ott gyűrődik a régi kép. Miről beszél ez?
- Az életed te magad veszítetted el, János. - mondja lehajtott fejjel a főnök. Amikor megölted Katit, János! MEGÖLTED A SAJÁT FELESÉGEDET!
A világ forogni kezd vele. A látása elhomályosul. Kihátrál egészen liftig, amikor a tükör megállítja. Könyökével betöri. Lemegy. Nem látja maga körül a világot. Nem hallja a sugdolózásokat. Szédülve lép ki a grandiózus üvegépület ajtaján. A hó esni kezd. Nem megy a buszmegállóba. Gyalog indul haza. Egyedül. A gondolataival és a fájdalmával, ami mint egy hatalmas kőrakás nehezedik a vállára. Egyedül van. Sétál az utcán. A képet elhajítja. A hóban azonnal átnedvesedik. Az utcán. Egyedül?
2008. december 3., szerda
Tipográfia - Typography
Elhatároztam, hogy elkezdek komolyabban foglalkozni a tipográfiával.
Célom:
Jelenlegi tudásom:
A tipográfia nyomtatott betűkkel foglalkozó tudomány, melynek célja olyan írásképet kialakítani a betűtípusok és betűcsaládok alkalmazásával, mely egyszerre esztétikus és célszerű. Modernebb megfogalmazásban az információ megjelenítésének szabályrendszere. De ezek a szabályok a hagyományon és a mindenkori ízlésen alapulnak, ezért folyamatosan változnak kisebb-nagyobb mértékben.
Célom:
Jelenlegi tudásom:
A tipográfia nyomtatott betűkkel foglalkozó tudomány, melynek célja olyan írásképet kialakítani a betűtípusok és betűcsaládok alkalmazásával, mely egyszerre esztétikus és célszerű. Modernebb megfogalmazásban az információ megjelenítésének szabályrendszere. De ezek a szabályok a hagyományon és a mindenkori ízlésen alapulnak, ezért folyamatosan változnak kisebb-nagyobb mértékben.
2008. december 2., kedd
Élő húsdaráló - Living Mincer
Zöld fénysugár világít keresztül a hadonászó kezeken. Egy alacsony srác lép be az előtérből, sötétszőke haja zilált, pupillája egészen kitágul a sötétben. Orrát megfacsarja az átható testszag, amit szinte késsel lehetne vágni. Elől - a kicsi színpadon - a Brains játszik. Az emberek ütemesen ugrálnak a gyors zenére arcukon euforikus örömmel. A fiú hunyorítva néz hátra a bejárathoz, hogy fejét lehajtva ugorjon bele az élő húsdarálóba.
Egy sötét alak állja útját, aki nem törődve a körülötte állókkal lóbálja a hatalmas kezeit. A fiú két jól irányzott rúgással állítja félre. Kezével tör előre a pörgő testek közt. Egy nő könyöke csapást mér az orrára. Ha az ütés után nem eszmélne fel, nem tudná kikerülni az arca felé lendülő testet. Kábult fejjel préseli át magát a három táncoló között, majd kezdeti sikerei hirtelen semmivé foszlanak egy jól megtermett lábbal való találkozás során. Feje szétrobban és hamarosan, mint a csillagpor szóródik szerteszét. Átesik a holtponton.
Már közel van a színpadhoz. A kezeken keresztül látja a világosbarna hajú lányt. Önfeledetten táncol. Sötét szemei zölden csillognak a sötét barlangban. A fiú utolsó erejét felhasználva félrelök egy sörrel táncoló szakálas férfit. A nedű rálöttyen fekete pólójára. Elnyom egy halk káromkodás és átugrik egy földön heverő alak felett. Megfogja a lány izzadt vállát. Mosolyogva hátra fordul. Magával rántja a fiút és boldogan ugrál vele az egyre hangosabb zenére.
2008. december 1., hétfő
2008. november 30., vasárnap
2008. november 29., szombat
Üldözött - Pursued
A fekete bakancs mély nyomot hagy a frissen lehullott hóban. Egy ideig egyenesen megy, majd balra fordul. Lábnyomokat követ. A gazdájuk pedig gyanútlanul sétál hazafelé. Későre jár már, senki nincs kint az utcákon. Csak ők ketten. Az üldöző és az üldözött. Éppen a Blaha Lujza térre érnek, amikor az elöl haladó gyorsabb tempóra vált. Vajon észrevette, hogy nincs egyedül?
A tenyere és a homloka izzad. Az arcát borító sűrű borosta viszketni kezd, sötétbarna szemei ide-oda járkálnak. A lábai egyre gyorsabban kezdenek mozogni. Az üldöző is látja, hogy mi történik elöl, ő is meggyorsítja a lépteit. Most jött el az idő. Szürke ballonkabátjából elővesz egy acélosan csillogó konyhakést. Kalapját még lejjebb csúsztatja a szemébe. Óvatosan hátranéz és futni kezd. Az üldözött - mint az afrikai antilopok - futásnak ered izmai szétrobbannak, erei ólomsavat pumpálnak. Felkerekedik a szél. Haja lobog, a szemüvege leesik. Az üldöző bakancsa alatt hangosan törik szét a drága üveg. A kést feltartva lohol prédája után. A mélyen szemébe húzott kalapon keresztül is látszik a düh. A szemei vörösen parázslanak. Kiéhezett már az áldozatára, aki már csak kétségbeesésében kapálódzik. Már rég a karmai közt van, de még nem fogadja el. Befordulnak a sarkon. Egy építkezésre érnek. A daruk elhagyatottan nyújtóznak a sötétkék ég felé. Zihálva feltépi a kaput és beront. Gyorsan elbújik egy téglarakás mögött.
Az üldöző szép lassan belép a nyitva maradt kapun. Hangosan felröhög. Tudja, hogy innen már nincs menekvés. De ezt már tudja az üldözött is. Pupillái kitágulnak, homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek. Nem lát tisztán, a futástól kifáradtan liheg. Zsebéből előkotorja az inhalátorát. Nagyot szippant belőle. Légzése lelassul. Agya működésbe lép. Ha már kijutott volna, tudná, hova kell menni. A lakása itt van egypár utcányira. A házára gondol, miközben egyelőre a kijutása is kérdéses. Kezei elfagytak, a csípős hideg teljesen kimarta a szemét. Sírni kezd. Tenyerét forró könnyekkel áztatott arcába temeti.
Az üldöző újra felröhög. Lassan lépked, átnézi az egész építkezést. Síró hangot hall. A téglarakás felé fordul. Ott van ez a szarházi! Késével puhán végig szántja szürke kabátját. A gyilkolás örömére elmosolyodik. Szemei még vörösebbek lesznek. Leveszi a kabátot. A zöld pamut pulcsin sötétzölden virít az izzadság. Kalapját lerántja a fejéről. Így közelít a téglákhoz, ami mögött ott bujkál a célpont. Kését a magasba emeli és lesújt a rakásba.
A kés úgy hatol át a puha szöveteken, mint a vajon. Felugrik a téglarakás tetejére és lenéz. Szemei kitágulnak. Kezei ökölbe szorulnak és felordít. Egy kibaszott zsák faforgács. Kitépi a kést. Futóléptek zaját hallja. Vicsorogva hátra néz és látja, hogy az üldözött kirohan az építkezésről. Vad ordítással leveti magát a téglarakásról, majd utána ered. Az építkezésen már csak az üres kabát lebegése hagy nyomot. Sikerült megmenekülnie a rohadéknak!
Nehezen hiszi el, hogy túlélte. Ha ott marad, olyan szörnyű sorsra jut, mint a zsák. Lelki szemei előtt látja, hogyan megy keresztül puha testén a hatalmas kés. Még a hideg fém szúrását is érzi a vadul verő szívében. Olyan gyorsan fut, amennyire csak tud. Az élete a tét. Újra zihálni kezd. Nem bírja tovább. Muszáj megállnia. Befordul egy sikátorba. Koldusok alszanak mindenfelé. Egy fém kukában lobogó tűz világítja meg a koromsötét falakat. A lángnyelvek tompa fénye ijesztően játszadozik a macskakövek árnyékával, amelyek mint kígyók tekeregnek a csövesek mozdulatlan testén. Rettegve hátrapillant és látja, hogy üldözője vészesen közelít. Leveti magát a földre és, mint a többi koldus, beborítja a testét újságpapírral. Az üldöző hörögve áll meg a sikátor bejáratánál. Az arcát nem látni csak a vérben forgó szemeket. Izzásuk még a tűzet is eloltja. Teljes sötétség borul a sikátorra. Az egyik hajléktalan imbolyogva feláll. Részeg. A vadász megáll. Ránéz. Kivillantja aranysárga fogait. Felemeli kését és elvágja a koldus torkát. A vér szőrszálak kíséretében spriccel szét a földön. Az üldöző hangosan felröhög. Arcát vér áztatja, tudja, hogy a célpontja itt van a sikátorban. Tovább sétál, és közben visítva röhög. Látja a reszkető alakot az újságpapírok alatt. A többi koldus közben ordítva rohan ki az utcára. Megint csak ők ketten maradtak.
- Halálod lassú és fájdalmas lesz, te kibaszott pondró! - ordítja eltorzult arccal és letépi a papírokat a testről. Az üldözött könnyei csöndesen csorognak végig koszos arcán. Az ujját szopogatja. Csillogó szemekkel felnéz.
- Könyörgöm, ne öljön meg!
- Megfoglak te szarházi!
A gyilkos leguggol. A késpengét az áldozata torkához teszi. Nem fordul hátra, ezért nem látja a háta mögött felvillanó másik kést.
Üldözőből üldözött lészen. A természet törvénye ismét beigazolódik. A nagy hal megeszi a kis halat.
A tenyere és a homloka izzad. Az arcát borító sűrű borosta viszketni kezd, sötétbarna szemei ide-oda járkálnak. A lábai egyre gyorsabban kezdenek mozogni. Az üldöző is látja, hogy mi történik elöl, ő is meggyorsítja a lépteit. Most jött el az idő. Szürke ballonkabátjából elővesz egy acélosan csillogó konyhakést. Kalapját még lejjebb csúsztatja a szemébe. Óvatosan hátranéz és futni kezd. Az üldözött - mint az afrikai antilopok - futásnak ered izmai szétrobbannak, erei ólomsavat pumpálnak. Felkerekedik a szél. Haja lobog, a szemüvege leesik. Az üldöző bakancsa alatt hangosan törik szét a drága üveg. A kést feltartva lohol prédája után. A mélyen szemébe húzott kalapon keresztül is látszik a düh. A szemei vörösen parázslanak. Kiéhezett már az áldozatára, aki már csak kétségbeesésében kapálódzik. Már rég a karmai közt van, de még nem fogadja el. Befordulnak a sarkon. Egy építkezésre érnek. A daruk elhagyatottan nyújtóznak a sötétkék ég felé. Zihálva feltépi a kaput és beront. Gyorsan elbújik egy téglarakás mögött.
Az üldöző szép lassan belép a nyitva maradt kapun. Hangosan felröhög. Tudja, hogy innen már nincs menekvés. De ezt már tudja az üldözött is. Pupillái kitágulnak, homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek. Nem lát tisztán, a futástól kifáradtan liheg. Zsebéből előkotorja az inhalátorát. Nagyot szippant belőle. Légzése lelassul. Agya működésbe lép. Ha már kijutott volna, tudná, hova kell menni. A lakása itt van egypár utcányira. A házára gondol, miközben egyelőre a kijutása is kérdéses. Kezei elfagytak, a csípős hideg teljesen kimarta a szemét. Sírni kezd. Tenyerét forró könnyekkel áztatott arcába temeti.
Az üldöző újra felröhög. Lassan lépked, átnézi az egész építkezést. Síró hangot hall. A téglarakás felé fordul. Ott van ez a szarházi! Késével puhán végig szántja szürke kabátját. A gyilkolás örömére elmosolyodik. Szemei még vörösebbek lesznek. Leveszi a kabátot. A zöld pamut pulcsin sötétzölden virít az izzadság. Kalapját lerántja a fejéről. Így közelít a téglákhoz, ami mögött ott bujkál a célpont. Kését a magasba emeli és lesújt a rakásba.
A kés úgy hatol át a puha szöveteken, mint a vajon. Felugrik a téglarakás tetejére és lenéz. Szemei kitágulnak. Kezei ökölbe szorulnak és felordít. Egy kibaszott zsák faforgács. Kitépi a kést. Futóléptek zaját hallja. Vicsorogva hátra néz és látja, hogy az üldözött kirohan az építkezésről. Vad ordítással leveti magát a téglarakásról, majd utána ered. Az építkezésen már csak az üres kabát lebegése hagy nyomot. Sikerült megmenekülnie a rohadéknak!
Nehezen hiszi el, hogy túlélte. Ha ott marad, olyan szörnyű sorsra jut, mint a zsák. Lelki szemei előtt látja, hogyan megy keresztül puha testén a hatalmas kés. Még a hideg fém szúrását is érzi a vadul verő szívében. Olyan gyorsan fut, amennyire csak tud. Az élete a tét. Újra zihálni kezd. Nem bírja tovább. Muszáj megállnia. Befordul egy sikátorba. Koldusok alszanak mindenfelé. Egy fém kukában lobogó tűz világítja meg a koromsötét falakat. A lángnyelvek tompa fénye ijesztően játszadozik a macskakövek árnyékával, amelyek mint kígyók tekeregnek a csövesek mozdulatlan testén. Rettegve hátrapillant és látja, hogy üldözője vészesen közelít. Leveti magát a földre és, mint a többi koldus, beborítja a testét újságpapírral. Az üldöző hörögve áll meg a sikátor bejáratánál. Az arcát nem látni csak a vérben forgó szemeket. Izzásuk még a tűzet is eloltja. Teljes sötétség borul a sikátorra. Az egyik hajléktalan imbolyogva feláll. Részeg. A vadász megáll. Ránéz. Kivillantja aranysárga fogait. Felemeli kését és elvágja a koldus torkát. A vér szőrszálak kíséretében spriccel szét a földön. Az üldöző hangosan felröhög. Arcát vér áztatja, tudja, hogy a célpontja itt van a sikátorban. Tovább sétál, és közben visítva röhög. Látja a reszkető alakot az újságpapírok alatt. A többi koldus közben ordítva rohan ki az utcára. Megint csak ők ketten maradtak.
- Halálod lassú és fájdalmas lesz, te kibaszott pondró! - ordítja eltorzult arccal és letépi a papírokat a testről. Az üldözött könnyei csöndesen csorognak végig koszos arcán. Az ujját szopogatja. Csillogó szemekkel felnéz.
- Könyörgöm, ne öljön meg!
- Megfoglak te szarházi!
A gyilkos leguggol. A késpengét az áldozata torkához teszi. Nem fordul hátra, ezért nem látja a háta mögött felvillanó másik kést.
Üldözőből üldözött lészen. A természet törvénye ismét beigazolódik. A nagy hal megeszi a kis halat.
2008. november 27., csütörtök
A lánynak, aki eszembe jutott - For the girl who I remembered
Kiscsillag - Az az idő
Az az idő
Későn jövő
Hazajövő
Elkésett idő
Készülő
Nekikészülődő idő
Sok a benzin, túl sok a nő
Nem jöhet még haza az idő
Nincsen adás
Éjfél után nincsen adás
Mást ölelek és
Te is mást
Álltál az ágyon sírva a himnuszon
De most már nincsen adás
(Az idő láncával táncolni látom az én kis igazságom)
Az az idő
Későn jövő
Hazajövő
Eltévedt idő
Túl sok a benzin sok a nő
Nem jöhet még haza az idő
2008. november 26., szerda
Nézőpontom - My Point of View
A fiú megfogja a fejét. Újabb megaláztatás érte az iskolában. Becsukja szemit és leküzdi a testében dúló haragot. Lábait előrenyújtva fütyülni kezd.
2008. november 25., kedd
Élet? - Life?
Metropol
A fénylő város épületei egészen az ég koronáját súrolják, ahonnan már csak a felhők végtelen fehér pusztaságát lehet látni. Itt-ott egy füst csóva törik keresztül a felhőrétegen, kiveti fekete karmait az angyalok csillogó könnycseppjeire. A felhőket, megerőszakoltan dobja el Budapest valamelyik sötét sikátorában. Hatalmas léghajók cikáznak végig az égen, hirdetik a legújabb arckrém megjelenését, majd szép lassan a nappal együtt szállnak le a város koszos utcáira.
Ezt teremtettem – gondolja végig magában. Ezt teremtjük már nemzedékek óta. Ezt a várost készítette az apja és még a nagyapja is. És most, végre tökéletes formát öltött. Minden mozog, nem áll meg. Tökéletes az egyensúly. A pornép elhullik, akár ősszel a levelek. Átveszik a helyüket az életre érdemesek, mint a tavaszi bimból. Ezt a világot akarta mindenki. Nekünk sikerült.
November 25.
Előkerült Budapest miniszterelnöke! Maradványaira egy kukában találtak rá.
A fénylő város épületei egészen az ég koronáját súrolják, ahonnan már csak a felhők végtelen fehér pusztaságát lehet látni. Itt-ott egy füst csóva törik keresztül a felhőrétegen, kiveti fekete karmait az angyalok csillogó könnycseppjeire. A felhőket, megerőszakoltan dobja el Budapest valamelyik sötét sikátorában. Hatalmas léghajók cikáznak végig az égen, hirdetik a legújabb arckrém megjelenését, majd szép lassan a nappal együtt szállnak le a város koszos utcáira.
Az egyik torony magasabban emelkedik ki a többi közül. Egyféle királyként tündököl, fénylő ablakai visszaverik a lemenő nap sugarait. Senki nem jött be ma. Otthon vannak és a családdal együtt nézik a Vasárnap esti filmet. Csupán csak a legfelső emelet, legfelső ablaka világít. Egy öltönyös férfi még most is dolgozik. Egy hatalmas fém asztal mögött ül, kezei gyorsan mozognak az asztal hideg felületén. Papírokat tölt ki, amiket bedob egy irattartóba, amik a jövő héten végig mennek az egész épületen, majd kijutnak az utcára, hogy beteljesítsék a rajtuk álló törvényt.
Ezt teremtettem – gondolja végig magában. Ezt teremtjük már nemzedékek óta. Ezt a várost készítette az apja és még a nagyapja is. És most, végre tökéletes formát öltött. Minden mozog, nem áll meg. Tökéletes az egyensúly. A pornép elhullik, akár ősszel a levelek. Átveszik a helyüket az életre érdemesek, mint a tavaszi bimból. Ezt a világot akarta mindenki. Nekünk sikerült.
Agyműködése megszakad. Szemét kinyitja, hogy még egy utolsó pillantást vessen az irodára, ahol egész életét letöltötte. Dolgozott. Éltét a jobb világ megteremtésére áldozta. A jobb világ, ahol nincs terrorizmus, nincs lopás és nincs bűn. Mindet eltörölték. Csak egy URALKODÓ van. Csodálatos.
Elmosolyodik.
Csoszogva az ajtóhoz megy. Az iroda lámpáit leoltja. Az ég rózsaszínbe öltözött. Ilyen egy sikeres élet. Ilyen lesz a fia és unokája élete is. Zakóját leveszi és eldobja a sarokba. Cipőit is utána hajítja. Nyakkendője a kukában landol. Patyolattiszta ingje az asztalra kerül. Nadrágját feldobja a plafonra. Összeszorítja szemeit és teljes erővel futni kezd az ablak felé. Kinyújtott kézzel töri ki az iroda hatalmas üveg lapját, majd apró szilánkok társágában érkezik le a földre. Holtestét hamarosan teljesen eltűntetik. Végeznek vele az utcán lakó tökéletes emberek.
2008. november 23., vasárnap
Tizenötödik sétám a halál hideg torkában - My fifteenth walk in the cold throat of the death
A November 22-i éjszaka csöndesen ereszkedett le Szentendre hótól megfagyott utcáira. Hideg szellő mardosta pirosló arcomat. Vékony, nyári cipőm csöndesen ropogott a vékony hórétegen, testem reszketett, mint az őszi falevelek. Néhány hópehely ragadt meg az arcomon, majd víz formájában csurgott végig sállal védett nyakamon. A sötétkék égen egy hatalmas fehér felhő bizonyította, hogy elmúlt már az ősz. Hiába keresed a színeket, minden szürke.
Az ősz. Halk könnycseppel búcsúztattam el a gyönyörű évszakot, majd megigazítottam a sálamat. Magányos szellemként suhantam végig a tompa fénnyel világító HÉV vagonok mellet. Még fekete kesztyűimen keresztül is érzetem a korlát hideg fémét. A mozdonyvezető eldobta a cigiét, keserűen fújta ki a füstöt, ami felhőként tovább repült a levegőben. A peron halálos csöndjét csak az öreg vonat zakatolása szakította félbe.
Teljes fordulatszámon robogott a HÉV az elhagyott falukon keresztül. Minden utca néma.
A Margit-sziget is megfagyott. Csupasz ágak meredeztek a felhők közé. A hó még mindig csendesen ereszkedett alá, hogy a Földön hagyja halálos nyomait. Töretlenül mentem előre a futópályán. Két füstölgő kémény magasodott - a még akkor is mozgolódó - Pest felé. Ez a város soha nem áll meg.
Dörrenés visszhangzott végig az egész szigeten. Hótenger zúdult a nyakamba. A függönyként hulló hópehely vízesést, a Budai oldal ünnepi tűzijátéka világította meg. Mintha konfettiket szórtak volna szét. Obégatva tovább mentem, az ágak fehér foltokat hagytak kéklő arcomon. A tűzijáték fényében burkolózva értem a Margit-hídhoz. Lábaim megfagytak, úgy érzetem magamat, mint aki órákat töltött el a halál fagyos torkában.
Tegnap 15 lettem - gondolkodtam magamban – ez biztos a próbatétel volt.
Az ősz. Halk könnycseppel búcsúztattam el a gyönyörű évszakot, majd megigazítottam a sálamat. Magányos szellemként suhantam végig a tompa fénnyel világító HÉV vagonok mellet. Még fekete kesztyűimen keresztül is érzetem a korlát hideg fémét. A mozdonyvezető eldobta a cigiét, keserűen fújta ki a füstöt, ami felhőként tovább repült a levegőben. A peron halálos csöndjét csak az öreg vonat zakatolása szakította félbe.
Teljes fordulatszámon robogott a HÉV az elhagyott falukon keresztül. Minden utca néma.
A Margit-sziget is megfagyott. Csupasz ágak meredeztek a felhők közé. A hó még mindig csendesen ereszkedett alá, hogy a Földön hagyja halálos nyomait. Töretlenül mentem előre a futópályán. Két füstölgő kémény magasodott - a még akkor is mozgolódó - Pest felé. Ez a város soha nem áll meg.
Dörrenés visszhangzott végig az egész szigeten. Hótenger zúdult a nyakamba. A függönyként hulló hópehely vízesést, a Budai oldal ünnepi tűzijátéka világította meg. Mintha konfettiket szórtak volna szét. Obégatva tovább mentem, az ágak fehér foltokat hagytak kéklő arcomon. A tűzijáték fényében burkolózva értem a Margit-hídhoz. Lábaim megfagytak, úgy érzetem magamat, mint aki órákat töltött el a halál fagyos torkában.
Tegnap 15 lettem - gondolkodtam magamban – ez biztos a próbatétel volt.
2008. november 20., csütörtök
Háború - War
Fákkal tarkított horizont,
Akár a gödrös, harci front.
Hol az ellenség vért ont,
Ezzel védi az édes hont.
Mikor halál, halált szül,
A katona végleg felül.
Tőlük reped az érzékeny fül,
Ez megy éveken keresztül.
Késpenge fenyegetően villan,
Az élet pedig hirtelen elillan.
Halottunk szeme utolsót csillan,
Mielőtt becsukódna, felpillan.
Elfogják őket,
A szeretőket.
Kik diadallal vágtak főket,
Eddig csak hágták a nőket.
Örökvaló kín,
Csattan a szíj.
Elszakad az ín,
Vérző fogak és íny.
Végül kevesen jutnak,
Haza, amit úgy tudnak.
Megmaradt minden magunknak,
De a gyerekek csak fogynak.
Tévedniük kellet, mert,
A világ bombára tett szert.
Ki a bombát szerelt,
Minden embert elterelt.
Ilyen a háború,
Csupa szomor és bú.
Mindig iszonyú,
Mert a szél mindent elfú.
Akár a gödrös, harci front.
Hol az ellenség vért ont,
Ezzel védi az édes hont.
Mikor halál, halált szül,
A katona végleg felül.
Tőlük reped az érzékeny fül,
Ez megy éveken keresztül.
Késpenge fenyegetően villan,
Az élet pedig hirtelen elillan.
Halottunk szeme utolsót csillan,
Mielőtt becsukódna, felpillan.
Elfogják őket,
A szeretőket.
Kik diadallal vágtak főket,
Eddig csak hágták a nőket.
Örökvaló kín,
Csattan a szíj.
Elszakad az ín,
Vérző fogak és íny.
Végül kevesen jutnak,
Haza, amit úgy tudnak.
Megmaradt minden magunknak,
De a gyerekek csak fogynak.
Tévedniük kellet, mert,
A világ bombára tett szert.
Ki a bombát szerelt,
Minden embert elterelt.
Ilyen a háború,
Csupa szomor és bú.
Mindig iszonyú,
Mert a szél mindent elfú.
2008. november 19., szerda
Megfagyott a Világ - The world froze
Megfagyott a világ
Eljött a hideg:
Megfagyott az élet,
S megfagyott a halál.
Megfagyott a gond is,
Megfagyott már megoldás.
Megfagyott a bú,
Megfagyott az öröm.
Megfagyott a kéz,
És a láb.
Megfagyott a Nap,
Megfagyott a Hold.
Megfagyott a reggel,
Még az éjszaka is.
Megfagyott a szív,
Megfagyott az lélek.
Megfagyott minden,
És semmi.
Valóban megfagyott e minden?
Ó, igen megfagyott a Világ.
2008. november 18., kedd
Nem érdekel! - I don't care!
Mennyi mindent megoldottam.
Mégis itt ülök egy nagy rakás szaron.
Mozgás egy pontban messze
Felém jön megment-e
Nem érdekel, nem érdekel, nem érdekel
Féljetek
Zsíros álmos lángos ország
Sárba ejtett disznópörzsölő
Hazugságba pelenkázott
Égve hagyott életek
Pont itt megy egy, látod pont itt megy egy,látod
Pont itt megy el aludni
Hunyd le a szemed otthon vagyunk
Akartam mondani de most már...
Annyi mindent elrontottam
Mégis itt ülök a háztetőn a napon
Valami mozgás messze egy pontban
Biztos jön valaki, hogy jöjjön ha gond van
Nem érdekel, nem érdekel,nem ér, de kell..., hogy jöjjön.
2008. november 17., hétfő
Születéstől halálig - From born to die
2008. november 15., szombat
Félelem és reszketés Szentendrén - Fear and loathing on Szentendre
A remegő kezű fiú nem figyel a percek óta ordító pultos nőre. Szemei merednek a semmibe, arca üres, szürkeségét csak a felhők vörös izzása színesíti meg egy kicsit.
- Mit kérsz?! - kérdezi az eladó, most már idegesebben.
- Egy...Egy...kakaós csigát szeretnék. Igen. Köszönöm. – mondja félénk hangon.
Reszkető lábakkal megy ki a pékségből.
Miután már kiért a szabadba, jön be a postás. Kézfején még látszik a reggeli dér, ami lassan, olvadozva folyik végig hatalmas karján. Orra piros. Beszéde akadozik, mikor elmondja kívánságait. Szemei félelemről árulkodnak. Vajon mi történhetett Szentendrén? Egy ideig még nézem a körülöttem állók reszketését. Látom kezüket, ahogyan átveszik a reggeli kávéjukat. Vajon csak az hiányzik nekik? A reggeli kávébeöntés? Megvonom vállamat és én is, felvértezve a forró nedűvel, kilépek a dermesztően megfagyott utcákra. Vizsgálom, hogyan haladnak el mellettem a Hévtől érkező Ferencesek. Ők is reszketnek. Hallom beszélgetésüket a dolgozatról és a felelésről. Megelevenedik előttem a kép, ahogyan a padban izzadnak, hogy testük megfő a radiátoroktól fűtött osztályteremben, ők még is reszketnek. Reszketnek a félelemtől. Vajon ez a probléma? A félelem?
Iszom egy kortyot kávémból és tovább megyek a buszmegálló felé. Sokan állnak ott türelmetlenül várakozva. Egymás után néznek rá óráikra, gondolkodnak, hogy mennyit fog késni a busz. Ők is reszketnek. Talán az idegesség az?
Kávém melege belülről fűt. Nem érzem a csípős hideget. Csak azt látom, hogy reszketnek a padon ülők, az állók, a boltosok és még a vezetők is. Látom a nyomást rajtuk, látom, hogy szoronganak és félnek. Hallom fogaik vacogását. Lábuk toporgását. Szemük puha lecsukódását és azt is, ahogy jéggé fagyott kezeik összekoccannak. Hallom, hogy busz is reszket. A fém vázat is leteperi a hideg és a félelem. A kávémat eldobom. Elindulok az ajtó felé, mikor hirtelen megrezdül az egyik ujjam. Majd az egész kezem. Apró pontok jelzik testemen a libabőrt. Reszketni kezdek. Hajam lelapul, testem próbál összemenni a lehető legkisebbre. Reszketek és a többi ember elfelejteti velem, a miérteket. Többé már nem gondolok okra és ésszerűségre csak arra, hogyan éljem túl. Részévé válok a megfagyott Szentendrének. Áldozata a novemberi hidegnek. Újabb halottja az ősznek.
- Mit kérsz?! - kérdezi az eladó, most már idegesebben.
- Egy...Egy...kakaós csigát szeretnék. Igen. Köszönöm. – mondja félénk hangon.
Reszkető lábakkal megy ki a pékségből.
Miután már kiért a szabadba, jön be a postás. Kézfején még látszik a reggeli dér, ami lassan, olvadozva folyik végig hatalmas karján. Orra piros. Beszéde akadozik, mikor elmondja kívánságait. Szemei félelemről árulkodnak. Vajon mi történhetett Szentendrén? Egy ideig még nézem a körülöttem állók reszketését. Látom kezüket, ahogyan átveszik a reggeli kávéjukat. Vajon csak az hiányzik nekik? A reggeli kávébeöntés? Megvonom vállamat és én is, felvértezve a forró nedűvel, kilépek a dermesztően megfagyott utcákra. Vizsgálom, hogyan haladnak el mellettem a Hévtől érkező Ferencesek. Ők is reszketnek. Hallom beszélgetésüket a dolgozatról és a felelésről. Megelevenedik előttem a kép, ahogyan a padban izzadnak, hogy testük megfő a radiátoroktól fűtött osztályteremben, ők még is reszketnek. Reszketnek a félelemtől. Vajon ez a probléma? A félelem?
Iszom egy kortyot kávémból és tovább megyek a buszmegálló felé. Sokan állnak ott türelmetlenül várakozva. Egymás után néznek rá óráikra, gondolkodnak, hogy mennyit fog késni a busz. Ők is reszketnek. Talán az idegesség az?
Kávém melege belülről fűt. Nem érzem a csípős hideget. Csak azt látom, hogy reszketnek a padon ülők, az állók, a boltosok és még a vezetők is. Látom a nyomást rajtuk, látom, hogy szoronganak és félnek. Hallom fogaik vacogását. Lábuk toporgását. Szemük puha lecsukódását és azt is, ahogy jéggé fagyott kezeik összekoccannak. Hallom, hogy busz is reszket. A fém vázat is leteperi a hideg és a félelem. A kávémat eldobom. Elindulok az ajtó felé, mikor hirtelen megrezdül az egyik ujjam. Majd az egész kezem. Apró pontok jelzik testemen a libabőrt. Reszketni kezdek. Hajam lelapul, testem próbál összemenni a lehető legkisebbre. Reszketek és a többi ember elfelejteti velem, a miérteket. Többé már nem gondolok okra és ésszerűségre csak arra, hogyan éljem túl. Részévé válok a megfagyott Szentendrének. Áldozata a novemberi hidegnek. Újabb halottja az ősznek.
2008. november 13., csütörtök
Múzsa dal - Muse Song
Múzsa
Haját borzolja a szél.
Hamarosan eljön a tél.
Sálat húz, talán fél.
Sötét szemei ragyognak.
Fogai hidegen vacognak.
Lábai csöndesen topognak.
Teste összerázkódik.
Szeme megrebben.
Arca kisimul.
Megfordul.
Szárnya fellebben.
A fiú fogódzkodik.
A múzsa pedig elrepül.
Nem megy el, háta mögé búj.
A fiú, összeesve, leül.
A szél csak tovább fúj.
Fáj a fiú szíve.
Miért kell szívet tépni?
Akár a vers ríme.
Erre nem lehet mit lépni.
A múzsa ezt látva.
Szárnyait leváltva.
Táncol és énekel.
A fiú kezében a döntés.
Felkel.
A lányéban a szívtépés.
A lány örömet lel.
Nem repül fel.
Lábai levegőt szel-
Ik.
Múzsa szemei.
Álomba ringatják.
Dideregve bár.
Lejtik csak szabadon.
A táncot.
Kilépve a világból.
Haját borzolja a szél.
Hamarosan eljön a tél.
Sálat húz, talán fél.
Sötét szemei ragyognak.
Fogai hidegen vacognak.
Lábai csöndesen topognak.
Teste összerázkódik.
Szeme megrebben.
Arca kisimul.
Megfordul.
Szárnya fellebben.
A fiú fogódzkodik.
A múzsa pedig elrepül.
Nem megy el, háta mögé búj.
A fiú, összeesve, leül.
A szél csak tovább fúj.
Fáj a fiú szíve.
Miért kell szívet tépni?
Akár a vers ríme.
Erre nem lehet mit lépni.
A múzsa ezt látva.
Szárnyait leváltva.
Táncol és énekel.
A fiú kezében a döntés.
Felkel.
A lányéban a szívtépés.
A lány örömet lel.
Nem repül fel.
Lábai levegőt szel-
Ik.
Múzsa szemei.
Álomba ringatják.
Dideregve bár.
Lejtik csak szabadon.
A táncot.
Kilépve a világból.
2008. november 12., szerda
Igaz arc - True Face
This city is afraid of me because i've seen its true face. - áll rajta barátságos kék betűkkel a táskámon. Miután Ákos figyelmesen végig olvassa és némán fordítja magában, kaján vigyor terül arcára, majd megkérdezi:
- Nem provokáló ez egy kicsit?
- Tudod ez engem...
Nem. Várjunk csak. Nem tudom, hogy vagytok vele, de szerintem egy történet papírra vetése során a kezdés a legnehezebb rész. Nem szabad, lassan minden részletet tisztázva kezdenem, mert akkor az olvasó elunja az életét, azonban nem lehet belevágnom se azonnal a lecsóba, mert ebben az esetben összezavarodsz és a legközelebbi kukában landol az írás. Megpróbálom végiggondolni az egészet az elejéről. Igen azt hiszem meg van.
A történet voltaképpen ugyanolyan átlagosan kezdődött, mint a többi nap, az ágyban fekve, elkésve az első óráról.
Dühtől fehérlő ököl dörömböl az ajtón.
- Domó, kelj fel! Hét óra!
- Zömpfgh... - ömlik ki számból, felkapom szemüvegem, ránézek az órára. Szemem kidülled. 7 óra. Végem van, majd egy gyors ugrással a padlón termek.
Sorban állás. Úgy érzem, hogy teljesebb leszek a BKSZ-es bérlettel, hogy végre bemutathatok azoknak, akik eddig fejfájást okoztak nekem. Mögöttem hatalmas kígyózó sor áll, hallom sugdolózásukat.
- Szörnyű, hogy milyen béna ez rendszer.
Ekkor egy élesebb hang süvít végig a levegőn.
- Ezzel a hévvel akarok elmenni!
- Ennél lassabban nem megy? - buzdul fel egy másik.
Csöndesen veszem el a visszajárót és új kiegészítőimet.
- Elnézést a kellemetlenségért, és gyorsan futok ki a zöldre mázolt ajtón. Hirtelen sietségem oka, hogy látom: buszom komótosan elindul.
Felordítok, odaérek, és körmömmel kezdem kaparászni busz üvegajtaját. A vezető kinyitja:
- Szállj fel.
Lihegve nyújtom át bérleteimet.
Félig lecsukódó szemeimen keresztül még látom, hogy a vezető arca elkomorodik.
- Ezzel nem szállhatsz fel.
Fél perces néma csönd után kérdek vissza:
- De hát az előbb mondták, hogy jó.
- Szállj le.
Tehát elkezdek futni a Hév felé, mert hallom, hogy az érdes női hang bemondja:
- ...a beszállást kérem, fejezzék be az ajtók záródnak.
Utolsó erőmet összeszedve pattanok fel.
Egy ilyen kezdés után azt hiszem, okkal lehet az ember paprikás hangulatban.
Leülök és, hogy kicsit lelassítsam magam, előkapom a könyvemet és olvasásba kezdek.
Gyerekcsoport özönli el az amúgy is szűkös járművet. Aggodalmasan nézek fel könyvemből. Ma még az ülés is kényelmetlen lesz.
Pár megálló után a hangfalak szörnyű sípolásba kezdenek. Ismét feltekintek és értetlenül nézek körül. Miközben átadtam magamat a szellemi nedűnek az egész vagon megtelt. Mintha senki nem hallaná az állandó sípolást, csak állnak és vakargatják magukat.
Kinézek az ablakon, hátha a végtelen horizonton menedéket kaphatok, ám arra leszek figyelmes, hogy az egyik tükörkép dühös szemekkel néz. Megijedek, a tekintetek perzselik az egész arcomat. Előretekintek a velem szemben ülőre, aki csak az ajtókat nézi. Újra vissza az ablakra, még mindig engem néz, mintha vicsorogna rám, szájából nyálcseppek folynak ki, majd csordulnak végig csupasz állán. A sípoló hang egyre élesedik, pupillái kitágulnak. Hálát adok az égnek, hogy a zajt egy pillanatra megszakítja a bemondó mennyből szóló hangja:
- Árpád-híd.
Az egyes villamos leszálló embertömege magába szippant, és csak sodródom velük, mint egy birka. A metrón még mindig a tükörképre gondolok. Ez lett volna a valódi arca? Magamba fordulva bámulom lábamat, miközben tudom, hogy a metró tükörképei most is engem néznek.
A golyóstoll puhán hatol bele gyenge szövetű táskába. Erősen vésem bele a betűket, miközben mögöttem ülnek.
- T-H-I-S-C-I-T-Y... mit írsz?
- Mindegy. Felnézek. Nem iskolatársaimat látom, hanem egy lelketlen szörnyetegeket, akik nem gondolkoznak, akik nem törődik. Eszembe jut az a csodálatos angyal, aki tegnap a metróba leszállt közénk. Boldogan gondolok vissza, gyönyörű sötét szemeire. Ragyogására. Tudom, hogy neki ez az igazi arca. Tudom, hogy gondolataimban örökké fog szárnyalni. A múzsám. Egy pillanatra elűzi a szörnyeket, fényt varázsol a sötétségbe, erőt ad nekem.
This city is afraid of me because i've seen its true face. - áll rajta barátságos kék betűkkel a táskámon. Miután Ákos figyelmesen végig olvassa és némán fordítja magában, kaján vigyor terül arcára, majd megkérdezi:
- Nem provokáló ez egy kicsit?
- Ez engem nem érdekel, két arcuk van, és azt hiszem ma megismertem a másikat. Az emberek igazi arcát, csak akkor láthatod, ha igazán figyelsz. Az igazi arcot, ami palást nélkül tárja fel hordozója valódi érzelmeit, lelkét. A lelketlen szörnyeteg, aki bekebelez mindent. A szörnyetegeket, akik a legőszintébbek, nem hazudnak. És tudod mit? A mi szörnyünknek is szüksége van rájuk, csak mi jól titkoljuk ezt.
Erről a napról eszembe jutott valami:
- Nem provokáló ez egy kicsit?
- Tudod ez engem...
Nem. Várjunk csak. Nem tudom, hogy vagytok vele, de szerintem egy történet papírra vetése során a kezdés a legnehezebb rész. Nem szabad, lassan minden részletet tisztázva kezdenem, mert akkor az olvasó elunja az életét, azonban nem lehet belevágnom se azonnal a lecsóba, mert ebben az esetben összezavarodsz és a legközelebbi kukában landol az írás. Megpróbálom végiggondolni az egészet az elejéről. Igen azt hiszem meg van.
A történet voltaképpen ugyanolyan átlagosan kezdődött, mint a többi nap, az ágyban fekve, elkésve az első óráról.
Dühtől fehérlő ököl dörömböl az ajtón.
- Domó, kelj fel! Hét óra!
- Zömpfgh... - ömlik ki számból, felkapom szemüvegem, ránézek az órára. Szemem kidülled. 7 óra. Végem van, majd egy gyors ugrással a padlón termek.
Sorban állás. Úgy érzem, hogy teljesebb leszek a BKSZ-es bérlettel, hogy végre bemutathatok azoknak, akik eddig fejfájást okoztak nekem. Mögöttem hatalmas kígyózó sor áll, hallom sugdolózásukat.
- Szörnyű, hogy milyen béna ez rendszer.
Ekkor egy élesebb hang süvít végig a levegőn.
- Ezzel a hévvel akarok elmenni!
- Ennél lassabban nem megy? - buzdul fel egy másik.
Csöndesen veszem el a visszajárót és új kiegészítőimet.
- Elnézést a kellemetlenségért, és gyorsan futok ki a zöldre mázolt ajtón. Hirtelen sietségem oka, hogy látom: buszom komótosan elindul.
Felordítok, odaérek, és körmömmel kezdem kaparászni busz üvegajtaját. A vezető kinyitja:
- Szállj fel.
Lihegve nyújtom át bérleteimet.
Félig lecsukódó szemeimen keresztül még látom, hogy a vezető arca elkomorodik.
- Ezzel nem szállhatsz fel.
Fél perces néma csönd után kérdek vissza:
- De hát az előbb mondták, hogy jó.
- Szállj le.
Tehát elkezdek futni a Hév felé, mert hallom, hogy az érdes női hang bemondja:
- ...a beszállást kérem, fejezzék be az ajtók záródnak.
Utolsó erőmet összeszedve pattanok fel.
Egy ilyen kezdés után azt hiszem, okkal lehet az ember paprikás hangulatban.
Leülök és, hogy kicsit lelassítsam magam, előkapom a könyvemet és olvasásba kezdek.
Gyerekcsoport özönli el az amúgy is szűkös járművet. Aggodalmasan nézek fel könyvemből. Ma még az ülés is kényelmetlen lesz.
Pár megálló után a hangfalak szörnyű sípolásba kezdenek. Ismét feltekintek és értetlenül nézek körül. Miközben átadtam magamat a szellemi nedűnek az egész vagon megtelt. Mintha senki nem hallaná az állandó sípolást, csak állnak és vakargatják magukat.
Kinézek az ablakon, hátha a végtelen horizonton menedéket kaphatok, ám arra leszek figyelmes, hogy az egyik tükörkép dühös szemekkel néz. Megijedek, a tekintetek perzselik az egész arcomat. Előretekintek a velem szemben ülőre, aki csak az ajtókat nézi. Újra vissza az ablakra, még mindig engem néz, mintha vicsorogna rám, szájából nyálcseppek folynak ki, majd csordulnak végig csupasz állán. A sípoló hang egyre élesedik, pupillái kitágulnak. Hálát adok az égnek, hogy a zajt egy pillanatra megszakítja a bemondó mennyből szóló hangja:
- Árpád-híd.
Az egyes villamos leszálló embertömege magába szippant, és csak sodródom velük, mint egy birka. A metrón még mindig a tükörképre gondolok. Ez lett volna a valódi arca? Magamba fordulva bámulom lábamat, miközben tudom, hogy a metró tükörképei most is engem néznek.
A golyóstoll puhán hatol bele gyenge szövetű táskába. Erősen vésem bele a betűket, miközben mögöttem ülnek.
- T-H-I-S-C-I-T-Y... mit írsz?
- Mindegy. Felnézek. Nem iskolatársaimat látom, hanem egy lelketlen szörnyetegeket, akik nem gondolkoznak, akik nem törődik. Eszembe jut az a csodálatos angyal, aki tegnap a metróba leszállt közénk. Boldogan gondolok vissza, gyönyörű sötét szemeire. Ragyogására. Tudom, hogy neki ez az igazi arca. Tudom, hogy gondolataimban örökké fog szárnyalni. A múzsám. Egy pillanatra elűzi a szörnyeket, fényt varázsol a sötétségbe, erőt ad nekem.
This city is afraid of me because i've seen its true face. - áll rajta barátságos kék betűkkel a táskámon. Miután Ákos figyelmesen végig olvassa és némán fordítja magában, kaján vigyor terül arcára, majd megkérdezi:
- Nem provokáló ez egy kicsit?
- Ez engem nem érdekel, két arcuk van, és azt hiszem ma megismertem a másikat. Az emberek igazi arcát, csak akkor láthatod, ha igazán figyelsz. Az igazi arcot, ami palást nélkül tárja fel hordozója valódi érzelmeit, lelkét. A lelketlen szörnyeteg, aki bekebelez mindent. A szörnyetegeket, akik a legőszintébbek, nem hazudnak. És tudod mit? A mi szörnyünknek is szüksége van rájuk, csak mi jól titkoljuk ezt.
Erről a napról eszembe jutott valami:
2008. november 11., kedd
Pest szaga - Smell of Pest
A busz átlépi a határvonalat, ahonnan már nincs visszaút. Füstkígyók szállnak a magasba, ők is elindulnak Pest felé, akár a szellemek. Csak a szürkeszínű égen keresztül látjuk, hogy Pestre újabb nap virrad. A metró szaga, már a lépcsőkön érződik, az érkező szerelvény hangja pedig messzi zeng. Üres kávés poharam még egyszer utoljára eszembe juttatja Szentendre csodálatos illatát, majd bedobom a szemetesbe, csöndesen puffan a papírokon. Az ajtók felé fordulva teljesen átadom magamat Pest vasfogainak, amik mindent felőrölnek, ami szép.
A lámpák zöldes fényei, megvilágítják a sötét sarkokban állók elégedetlen arcát, az ismerős arcokat, amik mindig kellő lenézéssel üdvözölnek. Az ülők elégedett vigyorai, arcuk barázdái gonosz árnyékokat csalnak szájuk köré. A felszállók szemei nyomorultul csillognak, körbe tekintenek és látják, hogy itt már nem ülhetnek. Halkan még egymás felé is sugdolóznak, néma szitkokat szórnak a pesti tömeg felé. A festett kék hajú nő, lefitymáló szeme engem néz, amíg az egyiket össze nem összecsukja, öreg arca grimaszba fordul, minden ránca összehúzódik, egészen ördögi lesz. Elkapom szememet a mellettem álló felé. Arca merev, bronzszínű hajára annyi lakkot kent, mint az egész francialégió. Fejét ide-oda kapkodja, hatalmas szemei mindenkit úgy mérnek fel, mint egy hal, akit sürgősen vissza kéne dobni a vízbe. A tömör kölni illata az egész metrót átjárja. Mintha valami háborút folytatna a szaggal, amit leginkább egy hetek óta döglött patkányéhoz tudnék hasonlítani. A háború bűze egészen orrfacsaró, csatasorba állítanak minket, hogy mi is részt vegyünk a 90 éve tartó harcban.
Fény tódul be a metró automata ajtaján, egy csillag lép be közénk. Rövid haját elkapja a szél, elárulva, hogy még élünk és nem a pokolba szállunk. Sötét szemei csillognak, a tömeg megnyílik előtte, helyet enged neki, hogy utána őt is elnyelje, elveszíti korábbi fényét.
Valami gyorsan pörgő zenét hallok, amit egy gyerek sikolya nyom el:
- Egyes, kettes, egyes, kettes! - anyukája boldogan mosolyog rá.
Ekkor érkezik a válasz, egy másik baba szájából:
- Anya a Nyugati-pályaudvaron vagyunk! Gyorsabban megyünk, mint a busz!
Egy pillanatra a boldogság hulláma fut végig a tömegen, kiszemeli áldozatát, aki végül magányosan távozik és indul tovább a Nagyvárad-tér üresen kongó udvarán.
A lámpák zöldes fényei, megvilágítják a sötét sarkokban állók elégedetlen arcát, az ismerős arcokat, amik mindig kellő lenézéssel üdvözölnek. Az ülők elégedett vigyorai, arcuk barázdái gonosz árnyékokat csalnak szájuk köré. A felszállók szemei nyomorultul csillognak, körbe tekintenek és látják, hogy itt már nem ülhetnek. Halkan még egymás felé is sugdolóznak, néma szitkokat szórnak a pesti tömeg felé. A festett kék hajú nő, lefitymáló szeme engem néz, amíg az egyiket össze nem összecsukja, öreg arca grimaszba fordul, minden ránca összehúzódik, egészen ördögi lesz. Elkapom szememet a mellettem álló felé. Arca merev, bronzszínű hajára annyi lakkot kent, mint az egész francialégió. Fejét ide-oda kapkodja, hatalmas szemei mindenkit úgy mérnek fel, mint egy hal, akit sürgősen vissza kéne dobni a vízbe. A tömör kölni illata az egész metrót átjárja. Mintha valami háborút folytatna a szaggal, amit leginkább egy hetek óta döglött patkányéhoz tudnék hasonlítani. A háború bűze egészen orrfacsaró, csatasorba állítanak minket, hogy mi is részt vegyünk a 90 éve tartó harcban.
Fény tódul be a metró automata ajtaján, egy csillag lép be közénk. Rövid haját elkapja a szél, elárulva, hogy még élünk és nem a pokolba szállunk. Sötét szemei csillognak, a tömeg megnyílik előtte, helyet enged neki, hogy utána őt is elnyelje, elveszíti korábbi fényét.
Valami gyorsan pörgő zenét hallok, amit egy gyerek sikolya nyom el:
- Egyes, kettes, egyes, kettes! - anyukája boldogan mosolyog rá.
Ekkor érkezik a válasz, egy másik baba szájából:
- Anya a Nyugati-pályaudvaron vagyunk! Gyorsabban megyünk, mint a busz!
Egy pillanatra a boldogság hulláma fut végig a tömegen, kiszemeli áldozatát, aki végül magányosan távozik és indul tovább a Nagyvárad-tér üresen kongó udvarán.
2008. november 10., hétfő
A Quimby vízkeresztje - The Twelfth-Night of Quimby
Vízkereszt cím nem tartozik tulajdonképen e darabhoz, azért adhattok neki más címet is, a minőt akartok.
A trombita harsányan megszólal, megtölti az üres teret, beletekereg az emberek lelkébe, hogy előcsalogassa belőlük az állatot. Színészek jönnek, elő ordítozva, arcukat megvilágítják a vörös fények. Elkezdenek énekelni. A sorok közt hullámzanak a lábak, az arcokon ott van már a kitörő állat. Hová is kerültem?
A színházba. Ahol az ismert Shakespeare darabot - a Vízkereszt, vagy amit akartok - játszották.
És ha mindez nem lenne elég, akkor a még ismertebb Quimby zenekar aláfestése, biztos azonnali "Oh!" felkiáltásokat eredményez.
Valóban Oh! Mindenki hozta a formáját. Sajnos nem új számokat játszottak, tehát a lelkes Quimby közönség nem számíthat új lemezre, de azért megnyugtatlak titeket, hogy fergetes volt az egész. De az előadás mégsem a Quimbyről szólt. Tanulságos színjáték keretében megtanultuk, hogy: Nem a csuklya teszi a szerzetest. Továbbá: Hogy életünket akkor rontottuk el, amikor élve születtünk, nem is beszélve arról, hogy a Quimby valójában Bambi.
És mit is tudnék mondani a végére?
NEKEM MINDEGY CSAK A SZÍNE LEGYEN VÖRÖS!
A trombita harsányan megszólal, megtölti az üres teret, beletekereg az emberek lelkébe, hogy előcsalogassa belőlük az állatot. Színészek jönnek, elő ordítozva, arcukat megvilágítják a vörös fények. Elkezdenek énekelni. A sorok közt hullámzanak a lábak, az arcokon ott van már a kitörő állat. Hová is kerültem?
A színházba. Ahol az ismert Shakespeare darabot - a Vízkereszt, vagy amit akartok - játszották.
És ha mindez nem lenne elég, akkor a még ismertebb Quimby zenekar aláfestése, biztos azonnali "Oh!" felkiáltásokat eredményez.
Valóban Oh! Mindenki hozta a formáját. Sajnos nem új számokat játszottak, tehát a lelkes Quimby közönség nem számíthat új lemezre, de azért megnyugtatlak titeket, hogy fergetes volt az egész. De az előadás mégsem a Quimbyről szólt. Tanulságos színjáték keretében megtanultuk, hogy: Nem a csuklya teszi a szerzetest. Továbbá: Hogy életünket akkor rontottuk el, amikor élve születtünk, nem is beszélve arról, hogy a Quimby valójában Bambi.
És mit is tudnék mondani a végére?
NEKEM MINDEGY CSAK A SZÍNE LEGYEN VÖRÖS!
2008. november 9., vasárnap
A szülinap, avagy A,B,C - The one with the birthday, or A,B,C
Idill
Az olajzöld kocsi, némán suhan keresztül az aranyesőn. Levelek akadnak meg a szélvédőn, majd a kocsi oldalán végiggurulva, tovább repíti őket a szél.
A hulladékgyűjtők kopott festékét eltakarják - a három hónapja állandóan zuhanó - levelek.
A kocsi megáll, kitesz minket. A motor berregve újra indul, elmegy, akár egy úszótanár, aki mély vízbe dobja a fiúkat. Szép lassan baktatunk végig a köves úton, ágak reccsenek és kavicsok ropognak talpam alatt, mire a kapuhoz érünk, már kész szimfóniát játszok velük. Az eddigi meghitt idill elmúlik, eltűnik emlékezetünkből s átveszi helyét "A szülinap".
Érkezés
Dobhártyarepesztő zene fogad minket, minden elvész a basszusban. Fent, két sötét alak táncol, kezük, mint a villám, mozog ide-oda. Fények villódznak, körbe-körbe, akár egy körhinta, hogy átrántsák a nézőt egy másik világba. Egy másik világba - gondolkodom magamban, és ezen a boldog eseményen, amikor születést ünneplünk, eszembe jut a halál és a temetés. A házigazda, eddig gondterhelt arca széles mosolyra húzódik és szívélyesen fogad minket. Puszik, kezek és testek lendülnek a magasba én pedig azt se tudom, hova kapjam a fejemet. Miután az üdvözlés hosszú tortúrája lezajlott, halkan lopakodunk fel az emeletre. Kitárjuk az ajtót, ez a kemence fordul meg fejemben, amikor a perzselő füstön keresztül átnyúlva fogok kezet a földön heverő sráccal.
- Mit csináltok itt, hallod?! Mi ez a füst? – kérdezi a velem együtt belépő vendég.
- Szivar – mondja kaján vigyorral az arcán, a széken ülő Ákos.
- Anyás, kaphatok? – csillogó szemmel nézi a fiú zsebéből kikandikáló sárga szivarosdobozt.
- Persze! – és átnyújt egyet. – vaníliás - teszi hozzá és visszafordul játékához.
Köszöntés
A történet most következő epizódja valószínűleg hosszú és unalmas lenne, tehát ugorjunk is előre másfél órát.
- Mindenki üljön le! – mondja az apa – Két perc múlva itt vannak. Indítsátok a zenét, ha belép az ajtón. – kiált fel a két sötét alaknak.
- Két perccel ezelőtt mondta, hogy öt perc. – röhög fel valaki a szófán ülők közül.
- Mivel köszöntsük?
- Happy birthday? – ajánlja fel valaki.
- Sablonos.
- Dobáljuk meg lufival! – egyhangú vihogás.
- Csöndet! Itt vannak! – súgja az apa. Erre a perce készül hetek óta, szervezkedett telefonált. Kezei ökölbe szorultak, a bőr feszesen húzódik végig, izzadó tenyerén. – Fenébe! A torta! – majd elrohant.
Mindeközben, én néztem a földet és olyan idióta kérdésekre válaszolgattam, mint „Milyen az új suli?”„Szerinted is hideg van?”. Gondolataim kavarogtak, fejem fájt és gondolatban már írtam.
A torta készen állt a fogadásra. Az ajtó kinyílt, tompa fény világította meg a csempét. A színes fények visszatértek, a zene elindult, mindenki feláll, köszöntés, puszi, kézfogás, ölelés, ajándékok, kavalkád, pezsgődurranás, káosz. Epilepsziás roham – és megcsóváltam fejemet.
A tánc
A buli nagy részét egy kis szobában töltöttük, levegő nélkül füstöt lélegezve. Úgy, mint a heringek egy olajos konzervben. Ide majd visszatérünk.
Egy lány táncol előttem a sötétben. Haja lobog, arca boldog. Szemei éjsötéten csillognak és szinte ki lehet olvasni szavait tekintetéből. A többiek a háttérben állnak, csak én bámulom közelebbről, forogását a fényekkel. Meseszép.
- Táncolunk - kérdezte? – de azonnal a tettek mezejére lépet, kezemet megragadva és lehúzott az üresen kongó táncparkettre.
- Tulajdonképpen – válaszoltam ostobán.
Azt hiszem akkor sok dologra döbbentem rá. A tánc egy gyönyörű dolog, de nagyon nehéz és én nem tudok. De tudjátok, hogy mi volt a szép az egészben? Hogy ez minket nem érdekelt. Mindketten csak mosolyogtunk, értetlenül néztünk egymásra, majd feltettük a kérdést, miért is akarom eltörni a kezét? Sokáig táncoltunk, mint a szellemek az éj leple alatt. Szabadon, csak táncolni, miközben mindenki nevet rajtunk, miközben a világ forog velünk, mikor arcunkat csak a színes fény csíkok világítják. Látod párodat, aki úgy érez, mint te, érzed őt. Zene lüktet a szívedben, ereidben és fejed szétrobbanna, de te csak tovább táncolsz és táncolsz és táncolsz…
Végjáték
A szoba füstje égette a szemünket, szédültünk, ki-be járkáltunk. Feküdünk egymáson. Megismertem a két sötét alakot. Magány a szabadban. Ó igen, magányosan hallgatni az eső cseppek csordogálását, koppanását a földön. Beszívni a friss levegőt. Becsukni a szemed és újra magadhoz térni. Filmet nézni, ami senkit nem érdekel. Beszélgetni a lánnyal. Mindkettőnkből ömlik a szóáradat. Beszélünk A-ról, B-ről és C-ről. Emberekről, korlátokról, szabadságról, táncról, zenékről csak folytunk szavaink hullámain. Erről nehéz írnom, hosszú beszélgetés volt és lelkeink társalogtak egymással. Egészen spirituális. A napfelkelte. Alváshiány. És végül haza menni, hogy írás közben visszaemlékezzek azokra a pillanatokra, amikor jó volt.
Az olajzöld kocsi, némán suhan keresztül az aranyesőn. Levelek akadnak meg a szélvédőn, majd a kocsi oldalán végiggurulva, tovább repíti őket a szél.
A hulladékgyűjtők kopott festékét eltakarják - a három hónapja állandóan zuhanó - levelek.
A kocsi megáll, kitesz minket. A motor berregve újra indul, elmegy, akár egy úszótanár, aki mély vízbe dobja a fiúkat. Szép lassan baktatunk végig a köves úton, ágak reccsenek és kavicsok ropognak talpam alatt, mire a kapuhoz érünk, már kész szimfóniát játszok velük. Az eddigi meghitt idill elmúlik, eltűnik emlékezetünkből s átveszi helyét "A szülinap".
Érkezés
Dobhártyarepesztő zene fogad minket, minden elvész a basszusban. Fent, két sötét alak táncol, kezük, mint a villám, mozog ide-oda. Fények villódznak, körbe-körbe, akár egy körhinta, hogy átrántsák a nézőt egy másik világba. Egy másik világba - gondolkodom magamban, és ezen a boldog eseményen, amikor születést ünneplünk, eszembe jut a halál és a temetés. A házigazda, eddig gondterhelt arca széles mosolyra húzódik és szívélyesen fogad minket. Puszik, kezek és testek lendülnek a magasba én pedig azt se tudom, hova kapjam a fejemet. Miután az üdvözlés hosszú tortúrája lezajlott, halkan lopakodunk fel az emeletre. Kitárjuk az ajtót, ez a kemence fordul meg fejemben, amikor a perzselő füstön keresztül átnyúlva fogok kezet a földön heverő sráccal.
- Mit csináltok itt, hallod?! Mi ez a füst? – kérdezi a velem együtt belépő vendég.
- Szivar – mondja kaján vigyorral az arcán, a széken ülő Ákos.
- Anyás, kaphatok? – csillogó szemmel nézi a fiú zsebéből kikandikáló sárga szivarosdobozt.
- Persze! – és átnyújt egyet. – vaníliás - teszi hozzá és visszafordul játékához.
Köszöntés
A történet most következő epizódja valószínűleg hosszú és unalmas lenne, tehát ugorjunk is előre másfél órát.
- Mindenki üljön le! – mondja az apa – Két perc múlva itt vannak. Indítsátok a zenét, ha belép az ajtón. – kiált fel a két sötét alaknak.
- Két perccel ezelőtt mondta, hogy öt perc. – röhög fel valaki a szófán ülők közül.
- Mivel köszöntsük?
- Happy birthday? – ajánlja fel valaki.
- Sablonos.
- Dobáljuk meg lufival! – egyhangú vihogás.
- Csöndet! Itt vannak! – súgja az apa. Erre a perce készül hetek óta, szervezkedett telefonált. Kezei ökölbe szorultak, a bőr feszesen húzódik végig, izzadó tenyerén. – Fenébe! A torta! – majd elrohant.
Mindeközben, én néztem a földet és olyan idióta kérdésekre válaszolgattam, mint „Milyen az új suli?”„Szerinted is hideg van?”. Gondolataim kavarogtak, fejem fájt és gondolatban már írtam.
A torta készen állt a fogadásra. Az ajtó kinyílt, tompa fény világította meg a csempét. A színes fények visszatértek, a zene elindult, mindenki feláll, köszöntés, puszi, kézfogás, ölelés, ajándékok, kavalkád, pezsgődurranás, káosz. Epilepsziás roham – és megcsóváltam fejemet.
A tánc
A buli nagy részét egy kis szobában töltöttük, levegő nélkül füstöt lélegezve. Úgy, mint a heringek egy olajos konzervben. Ide majd visszatérünk.
Egy lány táncol előttem a sötétben. Haja lobog, arca boldog. Szemei éjsötéten csillognak és szinte ki lehet olvasni szavait tekintetéből. A többiek a háttérben állnak, csak én bámulom közelebbről, forogását a fényekkel. Meseszép.
- Táncolunk - kérdezte? – de azonnal a tettek mezejére lépet, kezemet megragadva és lehúzott az üresen kongó táncparkettre.
- Tulajdonképpen – válaszoltam ostobán.
Azt hiszem akkor sok dologra döbbentem rá. A tánc egy gyönyörű dolog, de nagyon nehéz és én nem tudok. De tudjátok, hogy mi volt a szép az egészben? Hogy ez minket nem érdekelt. Mindketten csak mosolyogtunk, értetlenül néztünk egymásra, majd feltettük a kérdést, miért is akarom eltörni a kezét? Sokáig táncoltunk, mint a szellemek az éj leple alatt. Szabadon, csak táncolni, miközben mindenki nevet rajtunk, miközben a világ forog velünk, mikor arcunkat csak a színes fény csíkok világítják. Látod párodat, aki úgy érez, mint te, érzed őt. Zene lüktet a szívedben, ereidben és fejed szétrobbanna, de te csak tovább táncolsz és táncolsz és táncolsz…
Végjáték
A szoba füstje égette a szemünket, szédültünk, ki-be járkáltunk. Feküdünk egymáson. Megismertem a két sötét alakot. Magány a szabadban. Ó igen, magányosan hallgatni az eső cseppek csordogálását, koppanását a földön. Beszívni a friss levegőt. Becsukni a szemed és újra magadhoz térni. Filmet nézni, ami senkit nem érdekel. Beszélgetni a lánnyal. Mindkettőnkből ömlik a szóáradat. Beszélünk A-ról, B-ről és C-ről. Emberekről, korlátokról, szabadságról, táncról, zenékről csak folytunk szavaink hullámain. Erről nehéz írnom, hosszú beszélgetés volt és lelkeink társalogtak egymással. Egészen spirituális. A napfelkelte. Alváshiány. És végül haza menni, hogy írás közben visszaemlékezzek azokra a pillanatokra, amikor jó volt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
