Üldözött: Egyedül? - Pursued: Alone?

Az üveg apró szilánkokra törik a falon. Felvágja a tapétát és a képkeretben lévő régi fotót is. Rögtön a fotó után repül egy összegyűrt papír halom, majd hangos zokogás követi az egyhangú puffanásokat. Kirúgták az állásából. Tíz évet dolgozott itt, mint egy gályarabszolga és most, mint egy üres konzervet hajítják félre. Miért ilyen rohadt igazságtalan ez az egész? Mit csinált rosszul?
Miért?!

- MIÉRT?! - ordítja eltorzult arccal. Forró könnyek áztatják ráncos arcát.

A rendezett asztalon ott fekszik a tíz év. Minden karcolás a kemény bükkfa asztalban az ő műve. Minden kis gödör. A ceruzatartó, ami már évek óta ugyanott áll. Az irattartók, amik tartalmazzák a tíz év összes csalását. Csalásokat, amiket neki kellet lenyelni és előkészíteni a következőket. Mennyi embert küldött el az asztal mögül. Mennyi életet tett tönkre onnan. A fekete szék, amelyben tíz évig izzadott. A toll, amelyet soha nem cserélt le. A szekrényben lévő hivatali öltönyök. Mind az övéi. Az egész szoba, a telefontól a rácsos kukán át a nyomtatóig.

- MINDEN! - ordít megint.

A telefon megcsörren. Ez a hang. Ez hang is az övé volt valaha. Már megszokta a csörgést, biztos helyett tudott neki a testében. A telefon csak csörög tovább. Arca elsötétedik. Szemét kimarták a könnycseppek, amiket egy hiábavaló élet elmúlásáért ejtett. A telefonhoz kap, majd vadállati ordítással a falhoz csapja azt is. Még hallja a vonal túlsó végén beszélő főnökét. Ezer darabra törik szét a telefon is, amit tíz évig vett fel állandóan. A rengeteg köcsög, aki felhívta. Osztotta nekik a tanácsokat és jó képet vágott hozzá.

- AZ Ő ÉLETÜK IS AZ ENYÉM! - kiált ki a folyosóra.

Felnyúl a polchoz és lelöki róla az akváriumot. A víz puhán szivárog a vörös szőnyeg bojtjai között. Az öreg aranyhal száját kitátva küzd az életéért. Az üvegszilánkok közben újabb és újabb sebeket ejtenek apró pikkelyes testén. A szemeit becsukja. Még egy utolsó könnycseppet morzsol ki szemhéja alatt. Visszafordul az asztalhoz és egy óriási rúgással borítja fel. A hatalmas robajra többen bejönnek a folyosóról. Kitágult szemekkel nézik a pusztítást. Látják, ahogy a szék szétreped az asztal hatalmas súlya alatt. Látják, ahogy a szürke csavarok átrepülnek az iroda levegőjén. A tetőlámpa hatalmas villanással esik le a földre. Az asztali lámpa a plafonon törik szét. A szekrény kinyílik és csak széttépett ruhák jönnek ki belőle. Az LCD képernyő kéken villódzik. Ez maradt az iroda egyetlen fényforrása. A drága számítógép alkatrészei a nagy kupac közepén hevernek. A pusztító véres kézzel kecmereg ki a szekrényből. Arcán csak a tompa kék fény látszik. Szemei árnyékba borulnak. Sötétbarna haja az égnek áll. Némán körbenéz. Meglát valamit. A legértékesebbet. Ami végig kísérte a tíz év során. De elment. Mikor rágondol, megint elsírja magát. Odaténfereg a képhez. Véres kezeivel belenyúl a szemétdombba és felveszi. Régi kép, látszik rajta, hogy amikor készítették még nem voltak digitális gépek. A felesége. Elment, mint egy őszi falevél. És már csak a hideg maradt utána. A fagyos hideg, ami felemésztette az összetört szívének utolsó maradványait.

Magához szorítja a képet, majd némán kilép a folyosóra. Mindenki őt és a romba dőlt tíz évet nézi. Sírva megy végig az irodák között és befordul a liftbe. Megnyomja a hívógombot. A lift csöndesen ereszkedik le. Belép. A legfelső emeletre megy. A főnökéhez. Elszámolni valója van vele. Felnéz a gyűrött képből. Belenéz a tükörbe, ahol már nem magát látja. Egy szörny áll ott. Sötét arccal, mély ráncokkal. Szemei parázslanak. Egy gyilkos, egy pusztító. Nem látja már a régi énjét. Nem látja azt a vak embert, aki valaha volt. Újjászületett. Miután meghalt a felesége... egy másik ember lett. Aki átesett a holtponton, aki belül meghalt. Bevégeztetett neki. Nincs többé értelme az életének. Lehet, hogy soha nem is volt?
Megnyomja a 8-as gombot. A lift ajtaja sziszegve csukódik össze. Zihál. Előkotorja az inhalátort és szippant belőle. Két perc múlva már a főnöke fekete ajtaja előtt áll. Öklével beüti és ordítva ront
be az irodába.

- ELVETTED AZ ÉLETEMET TE SZEMÉT!
- Miben segíthetek? - kérdezi kimérten a főnők.
- AZ ÉLETEMET AKAROM!
- Nos, ilyen szolgáltatásunk nincs. – csámcsogva beszél. Kérem - mondja még mindig nyugodtan - fáradjon ki az irodámból.
- NEM ÉRDEKEL! - köp a főnök felé, majd belecsap a falba. Keze mély nyomot hagy a parafában.
- Az életed te magad veszítetted el. - mondja sötéten.
János felhördül. Szeme elkerekedik. Csak a sípoló lihegése szakítja meg a csöndet. Miről beszél?
- Pontosan tudod, hogy mi történt. Hiába szorongatod azt a képet. Tudod, hogy miről beszélek!
Lenéz és látja, hogy egyik kezében még mindig ott gyűrődik a régi kép. Miről beszél ez?
- Az életed te magad veszítetted el, János. - mondja lehajtott fejjel a főnök. Amikor megölted Katit, János! MEGÖLTED A SAJÁT FELESÉGEDET!

A világ forogni kezd vele. A látása elhomályosul. Kihátrál egészen liftig, amikor a tükör megállítja. Könyökével betöri. Lemegy. Nem látja maga körül a világot. Nem hallja a sugdolózásokat. Szédülve lép ki a grandiózus üvegépület ajtaján. A hó esni kezd. Nem megy a buszmegállóba. Gyalog indul haza. Egyedül. A gondolataival és a fájdalmával, ami mint egy hatalmas kőrakás nehezedik a vállára. Egyedül van. Sétál az utcán. A képet elhajítja. A hóban azonnal átnedvesedik. Az utcán. Egyedül?