Pest szaga - Smell of Pest

A busz átlépi a határvonalat, ahonnan már nincs visszaút. Füstkígyók szállnak a magasba, ők is elindulnak Pest felé, akár a szellemek. Csak a szürkeszínű égen keresztül látjuk, hogy Pestre újabb nap virrad. A metró szaga, már a lépcsőkön érződik, az érkező szerelvény hangja pedig messzi zeng. Üres kávés poharam még egyszer utoljára eszembe juttatja Szentendre csodálatos illatát, majd bedobom a szemetesbe, csöndesen puffan a papírokon. Az ajtók felé fordulva teljesen átadom magamat Pest vasfogainak, amik mindent felőrölnek, ami szép.
A lámpák zöldes fényei, megvilágítják a sötét sarkokban állók elégedetlen arcát, az ismerős arcokat, amik mindig kellő lenézéssel üdvözölnek. Az ülők elégedett vigyorai, arcuk barázdái gonosz árnyékokat csalnak szájuk köré. A felszállók szemei nyomorultul csillognak, körbe tekintenek és látják, hogy itt már nem ülhetnek. Halkan még egymás felé is sugdolóznak, néma szitkokat szórnak a pesti tömeg felé. A festett kék hajú nő, lefitymáló szeme engem néz, amíg az egyiket össze nem összecsukja, öreg arca grimaszba fordul, minden ránca összehúzódik, egészen ördögi lesz. Elkapom szememet a mellettem álló felé. Arca merev, bronzszínű hajára annyi lakkot kent, mint az egész francialégió. Fejét ide-oda kapkodja, hatalmas szemei mindenkit úgy mérnek fel, mint egy hal, akit sürgősen vissza kéne dobni a vízbe. A tömör kölni illata az egész metrót átjárja. Mintha valami háborút folytatna a szaggal, amit leginkább egy hetek óta döglött patkányéhoz tudnék hasonlítani. A háború bűze egészen orrfacsaró, csatasorba állítanak minket, hogy mi is részt vegyünk a 90 éve tartó harcban.
Fény tódul be a metró automata ajtaján, egy csillag lép be közénk. Rövid haját elkapja a szél, elárulva, hogy még élünk és nem a pokolba szállunk. Sötét szemei csillognak, a tömeg megnyílik előtte, helyet enged neki, hogy utána őt is elnyelje, elveszíti korábbi fényét.
Valami gyorsan pörgő zenét hallok, amit egy gyerek sikolya nyom el:
- Egyes, kettes, egyes, kettes! - anyukája boldogan mosolyog rá.
Ekkor érkezik a válasz, egy másik baba szájából:
- Anya a Nyugati-pályaudvaron vagyunk! Gyorsabban megyünk, mint a busz!
Egy pillanatra a boldogság hulláma fut végig a tömegen, kiszemeli áldozatát, aki végül magányosan távozik és indul tovább a Nagyvárad-tér üresen kongó udvarán.