Leállás - Stop

- Megállj! - ordítja utánam a Nagyvárad-téri ellenőr. Piszkos piros szalagján ott látszanak az évek foltjai.
Megállsz, és legszívesebben elfutnál, otthagynád az ellenőrt, de egyszerűen nem tudod.

- A maguk teljesítménye siralmas. Maguknál egy majom is értelmesebb. Most jöttek ki a barlangból?! Egyszerűen nem tanulnak... - ordítja fröcsögő szájjal a tanár. Nyálcseppek csordulnak végig ajkain.
- Már rég kicsöngettek. Ilyen nincs. - súgja a mögöttem ülő lány.
- ...nem elég az órán ülni! Elvégezték az operációt? Úgy tűnik nem! - a tanár megáll. Nem beszél tovább, mintha elgondolkozna, vagy tán leállt az agyműködése? Felcsillan szeme, újra indulni látszik. - Házi feladat! Elolvasni a tankönyvet a 13-tól 43-ig.
Viszont látásra!

A mozgólépcső megáll. Már csak az öreg néni csalódott arcát látom távolodni. Nekem ütődnek az emberek, ők pedig a következőknek. Mint valami dominó sor dőlünk végig a lépcsőkön. Kiáltásokat hallok. Szitkokat szórnak mindenfelé.
A sor, végre meg áll. Egyperces néma csönd. Lassan feltápászkodó emberekkel körülvéve fekszem a földön. A lépcső tetején ott áll az öreg néni, arcán szörnyülködéssel, még szerencse, hogy nem ő esett le. A fejem fölül megszólal az érdes női hang.
- A lépcső hamarosan újra elindul, fogják meg a korlátokat. – recsegéssel kikapcsolnak a hangfalak.
Hátra hajtom fejemet, elmosolyodom és a lépcső újra indul.

- És a Nyugatinál megállt a metró. Úgy 6 percet álltunk... - barátom folytatná a mondatot, de nem tudja. A metró megáll akár csak a mozgólépcső. Villódznak a fények, gőz szivárog ki a szerelvényből, majd újra indul. A metró fel-le dobál, gyorsan haladunk az Árpád híd felé.

A számítógép leáll. Megcsóválom fejemet és örülök, hogy még feltöltöttem az írást blogra.