A kólás pohárba töltött tűzforró fahéjas cappuccino melege, kezemen keresztül átjárja kihűlt testemet. Innám, de a szívószál olyan laposra nyomódott, mint a géppapír. Elégedetlen arccal hajítom ki a szemetesbe és beérem azzal az örömmel, hogy ujjaim közt tarthatom az illatos nedűt. Az orromból kiáradó forró levegő, végig bucskázik előttem. Arcomat megvilágítják a busz fényei. Szomorúan nézek elébe, a 25 perces egyhelyben állásnak.
Buszunk a Megyeri-híd gigantikus pilléreihez érkezik, amikor kezdem úgy érezni, hogy lábaim összecsuklanának alattam, hogy átengedjék magukat a teljes elgyengülésnek. Igazából, a pokoli forrósággal égető kávé és a busz fel-le dobálása tart ébren.
Kiszállok a buszból és folytatom tovább utamat a föld alá, ahol a szokásos arcok várakoznak a szerelvényre. Kihasználom az alkalmat, hogy végre átadjam magam a kávé nyújtotta élvezeteknek. Felhörpintem az utolsó kortyokat, az üres pohár a szemetesben landol, a metró befut, én pedig kecsesen bedőlök a sarokba. A lábaim tényleg kezdik feladni a szolgálatot.
Úgy haladunk, mint az esküvői sor, azzal a különbséggel, hogy mi nem az oltárnál állunk meg, hanem a padok közt. Ott próbálunk megesküdni, de persze feltűnik, hogy a pap tíz lépéssel előrébb vár minket. Tovább megyünk, ember tömegek szállnak be a megtelt vagonba, a sarok egyedüli tulajdonosaként, feltekeredem a korlátra, lábaimat egymásra teszem.
Még több ember özönlik befelé, lassan már én is felveszem azt a vékonyságot, mint a szívószál. Az emberek meghazudtolják a fizikát és úgy ragadnak egymáshoz, mint a mézzel átitatott ujjak. Sokáig állok talpalatnyi földemen, mígnem kezd kifelé szállingózni a pesti tömeg.
Végül a Klinikáknál, becsukott szemmel ülök le, kiérdemlem azt a kis helyet.
3 perc múlva ismét felállok, hogy neki lendüljek a napnak, ami végén még hátra van a korcsolya.
2008. november 5., szerda
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése