Igaz arc - True Face

This city is afraid of me because i've seen its true face. - áll rajta barátságos kék betűkkel a táskámon. Miután Ákos figyelmesen végig olvassa és némán fordítja magában, kaján vigyor terül arcára, majd megkérdezi:
- Nem provokáló ez egy kicsit?
- Tudod ez engem...

Nem. Várjunk csak. Nem tudom, hogy vagytok vele, de szerintem egy történet papírra vetése során a kezdés a legnehezebb rész. Nem szabad, lassan minden részletet tisztázva kezdenem, mert akkor az olvasó elunja az életét, azonban nem lehet belevágnom se azonnal a lecsóba, mert ebben az esetben összezavarodsz és a legközelebbi kukában landol az írás. Megpróbálom végiggondolni az egészet az elejéről. Igen azt hiszem meg van.
A történet voltaképpen ugyanolyan átlagosan kezdődött, mint a többi nap, az ágyban fekve, elkésve az első óráról.

Dühtől fehérlő ököl dörömböl az ajtón.
- Domó, kelj fel! Hét óra!
- Zömpfgh... - ömlik ki számból, felkapom szemüvegem, ránézek az órára. Szemem kidülled. 7 óra. Végem van, majd egy gyors ugrással a padlón termek.

Sorban állás. Úgy érzem, hogy teljesebb leszek a BKSZ-es bérlettel, hogy végre bemutathatok azoknak, akik eddig fejfájást okoztak nekem. Mögöttem hatalmas kígyózó sor áll, hallom sugdolózásukat.
- Szörnyű, hogy milyen béna ez rendszer.
Ekkor egy élesebb hang süvít végig a levegőn.
- Ezzel a hévvel akarok elmenni!
- Ennél lassabban nem megy? - buzdul fel egy másik.
Csöndesen veszem el a visszajárót és új kiegészítőimet.
- Elnézést a kellemetlenségért, és gyorsan futok ki a zöldre mázolt ajtón. Hirtelen sietségem oka, hogy látom: buszom komótosan elindul.
Felordítok, odaérek, és körmömmel kezdem kaparászni busz üvegajtaját. A vezető kinyitja:
- Szállj fel.
Lihegve nyújtom át bérleteimet.
Félig lecsukódó szemeimen keresztül még látom, hogy a vezető arca elkomorodik.
- Ezzel nem szállhatsz fel.
Fél perces néma csönd után kérdek vissza:
- De hát az előbb mondták, hogy jó.
- Szállj le.
Tehát elkezdek futni a Hév felé, mert hallom, hogy az érdes női hang bemondja:
- ...a beszállást kérem, fejezzék be az ajtók záródnak.
Utolsó erőmet összeszedve pattanok fel.
Egy ilyen kezdés után azt hiszem, okkal lehet az ember paprikás hangulatban.

Leülök és, hogy kicsit lelassítsam magam, előkapom a könyvemet és olvasásba kezdek.
Gyerekcsoport özönli el az amúgy is szűkös járművet. Aggodalmasan nézek fel könyvemből. Ma még az ülés is kényelmetlen lesz.
Pár megálló után a hangfalak szörnyű sípolásba kezdenek. Ismét feltekintek és értetlenül nézek körül. Miközben átadtam magamat a szellemi nedűnek az egész vagon megtelt. Mintha senki nem hallaná az állandó sípolást, csak állnak és vakargatják magukat.
Kinézek az ablakon, hátha a végtelen horizonton menedéket kaphatok, ám arra leszek figyelmes, hogy az egyik tükörkép dühös szemekkel néz. Megijedek, a tekintetek perzselik az egész arcomat. Előretekintek a velem szemben ülőre, aki csak az ajtókat nézi. Újra vissza az ablakra, még mindig engem néz, mintha vicsorogna rám, szájából nyálcseppek folynak ki, majd csordulnak végig csupasz állán. A sípoló hang egyre élesedik, pupillái kitágulnak. Hálát adok az égnek, hogy a zajt egy pillanatra megszakítja a bemondó mennyből szóló hangja:
- Árpád-híd.

Az egyes villamos leszálló embertömege magába szippant, és csak sodródom velük, mint egy birka. A metrón még mindig a tükörképre gondolok. Ez lett volna a valódi arca? Magamba fordulva bámulom lábamat, miközben tudom, hogy a metró tükörképei most is engem néznek.

A golyóstoll puhán hatol bele gyenge szövetű táskába. Erősen vésem bele a betűket, miközben mögöttem ülnek.
- T-H-I-S-C-I-T-Y... mit írsz?
- Mindegy. Felnézek. Nem iskolatársaimat látom, hanem egy lelketlen szörnyetegeket, akik nem gondolkoznak, akik nem törődik. Eszembe jut az a csodálatos angyal, aki tegnap a metróba leszállt közénk. Boldogan gondolok vissza, gyönyörű sötét szemeire. Ragyogására. Tudom, hogy neki ez az igazi arca. Tudom, hogy gondolataimban örökké fog szárnyalni. A múzsám. Egy pillanatra elűzi a szörnyeket, fényt varázsol a sötétségbe, erőt ad nekem.

This city is afraid of me because i've seen its true face. - áll rajta barátságos kék betűkkel a táskámon. Miután Ákos figyelmesen végig olvassa és némán fordítja magában, kaján vigyor terül arcára, majd megkérdezi:
- Nem provokáló ez egy kicsit?
- Ez engem nem érdekel, két arcuk van, és azt hiszem ma megismertem a másikat. Az emberek igazi arcát, csak akkor láthatod, ha igazán figyelsz. Az igazi arcot, ami palást nélkül tárja fel hordozója valódi érzelmeit, lelkét. A lelketlen szörnyeteg, aki bekebelez mindent. A szörnyetegeket, akik a legőszintébbek, nem hazudnak. És tudod mit? A mi szörnyünknek is szüksége van rájuk, csak mi jól titkoljuk ezt.

Erről a napról eszembe jutott valami: