Tizenötödik sétám a halál hideg torkában - My fifteenth walk in the cold throat of the death

A November 22-i éjszaka csöndesen ereszkedett le Szentendre hótól megfagyott utcáira. Hideg szellő mardosta pirosló arcomat. Vékony, nyári cipőm csöndesen ropogott a vékony hórétegen, testem reszketett, mint az őszi falevelek. Néhány hópehely ragadt meg az arcomon, majd víz formájában csurgott végig sállal védett nyakamon. A sötétkék égen egy hatalmas fehér felhő bizonyította, hogy elmúlt már az ősz. Hiába keresed a színeket, minden szürke.
Az ősz. Halk könnycseppel búcsúztattam el a gyönyörű évszakot, majd megigazítottam a sálamat. Magányos szellemként suhantam végig a tompa fénnyel világító HÉV vagonok mellet. Még fekete kesztyűimen keresztül is érzetem a korlát hideg fémét. A mozdonyvezető eldobta a cigiét, keserűen fújta ki a füstöt, ami felhőként tovább repült a levegőben. A peron halálos csöndjét csak az öreg vonat zakatolása szakította félbe.

Teljes fordulatszámon robogott a HÉV az elhagyott falukon keresztül. Minden utca néma.

A Margit-sziget is megfagyott. Csupasz ágak meredeztek a felhők közé. A hó még mindig csendesen ereszkedett alá, hogy a Földön hagyja halálos nyomait. Töretlenül mentem előre a futópályán. Két füstölgő kémény magasodott - a még akkor is mozgolódó - Pest felé. Ez a város soha nem áll meg.
Dörrenés visszhangzott végig az egész szigeten. Hótenger zúdult a nyakamba. A függönyként hulló hópehely vízesést, a Budai oldal ünnepi tűzijátéka világította meg. Mintha konfettiket szórtak volna szét. Obégatva tovább mentem, az ágak fehér foltokat hagytak kéklő arcomon. A tűzijáték fényében burkolózva értem a Margit-hídhoz. Lábaim megfagytak, úgy érzetem magamat, mint aki órákat töltött el a halál fagyos torkában.

Tegnap 15 lettem - gondolkodtam magamban – ez biztos a próbatétel volt.