Hozzád szólok Ninive népe!
Acél monstrum lánctalpai megfeneklettek a homokban, a múlt száguldó fekete ménese pedig eltörte a modern évek irreális valóságát.
Forró szél süvített keresztül Irak homoktengere felett, a légáramlat felverte a dűnéket, új formába rendezte őket, majd folytatta útját a hosszú sivatagi út mentén, amíg elérte a hatalmas város falait. A nap perzselően tűzött, minden élőt eltaszítva - ezen a szörnyű környéken semmi nem maradt meg élve, Isten nem irgalmazott az itt élő népeknek. A kietlen sivatagban egyedüli oázisként állt a gyarló emberek által felhúzott Ninive grandiózus városa, de félt ki belépett az óriási kapukon, mert Ninive a bűn városa volt, ahol az embert szörnyűbb sors érte, mint a homokdűnék állandóan változó kegyetlen óceánjában.
A város, mint a túlvilág Nekropolisza vetett elnyúlt árnyékot a szent földre, melyek trónján véreskezű és bűnös uralkodó, maga a Sátán ült. Falai hazugsággal, gyilkossággal és rablással voltak tele, ami mint kátrány szennyezte a Tigris-folyó akkoriban éppen kiszikkadt folyómedrét. A földi pokol volt a város, ahova mintha a világ szennye telepedett volna le. De jaj nekik, átkozott lelkeknek, akikre nem várhatott más csak a kínkeserves pusztulás! Ó, ha Isten nem lenne ilyen kegyes korcs népéhez, talán örökké a feledés és a homok homályába veszett volna. Ninive! Minden erődöd olyan, mint a korán érő füge: megrázzák és lehullik örökre. Falaid megnyíltak a Gonosz erői előtt, harcosaid, akár az asszonyok. Hiába próbálsz védekezni a folyó vizével, a dicsőséges Nap felperzseli népedet.
Ostor csattan, dübörög a kerék. Kézről kézre járnak a rabszolgák. Az uralkodó parázna és népe se különb. Minden nap céda nők vére folyik az utcákon, a férfiak, akárha bíborszőnyegen taposnának, kerülgetik a holtesteket. Éhező gyerekek, sírnak egy falat kenyérért, térdre borulnak királyuk előtt, aki - mintha csak állatok lennének – oldalba rúgja őket. Anyák sikítása tölti be a sikátorok göcsörtös falait. Minden becsület kiveszett innen. Rendes férfiak csalnak, s ha kell, ölnek a családjukért és mégis, mint birkák tűrik a csapásokat, mert vezetőjük nem tesz értük semmit. Meggyötörten, az eléjük vetett kutyacsonton marakodnak. A nagyváros emberei elidegenedtek egymástól, nem törődnek a szomszédaikkal de még barátaikkal a sem. Vajon Isten bünteti őket, vagy másról van szó?
A király kegyetlen vezérként sétál végig a rohadó városon, a patkányok hordái szétnyílnak döngő léptei előtt, kezét széttárja és belenevet a felhők között élő arcába. Meztelenül fekszik az égboltot karcoló tornyában, ahol ezernyi szűzlány simogatja mocskos testét. Hollófekete, hullámos haja palástként omlik széles vállaira. Kicsiny, összehúzott szemei vörös tűzzel égnek, bordó szája undorító mosolyra húzódik. Arany csatokkal összefűzött, sötét szakálla a köldökéig ér. Ezernyi talpnyaló sereglik köréje, tömjénnel, mirhával, itallal, pénzel és a világon felelhető minden jóval kínálják őfenségét, akinek beszélnie sem kell, disznó tekintetével szavak nélkül parancsol. Írnokok oldalakat töltenek meg tökéletességével, tévhitbe ringatva Ninive népét.
A kastély előtt a város túlsó végéig - a kapuig - kígyózó, pálmafák sorával szegélyezett, emberek testével kirakott út vezet. Bal oldalon sorakozik a rengeteg lakóház, lépcsőzetesen lefelé húzódva a fellegvártól. Minél lejjebb jutunk, annál nagyobb nyomorúságot tapasztalunk, de a nyomor sem számít, Ninive városában mindenki egyformán bűnös. Jobb oldalt a nagy piac, ahol a glóbusz minden tájáról idesereglett népek árulják törvénytelen portékájukat. Itt áll a számtalan bordélyház, közvetlenül mellettük a katonai laktanya téglaépülete magasodik a várfal szintjéig, ahol százötven őr strázsál folyamatosan, tizenkét órás váltásban. És itt a fal. A fal, amelyet évtizedeken át építettek rabszolgák ezrei, s ami áttörhetetlen hegyláncként veszi körbe az egész várost.
Egy tiszta sivatagi éjszakán e fal elé állott egy öregember. Görnyedt hátú öregember, szakadt lepelbe burkolódzva. Hideg szél fújt, enyhítve a forróságot. A hívatlan látogató felnézett kámzsája alól, égszínkék tekintete végigfutott a kapun, ezután fel a falra, ahol az őrök, mint megannyi légy gyülekezett. Így szólott fel: - Gyülekezetek csak! Ninive királyához szólók! Szaporítsd kereskedőidet, hogy annyi legyen, mint égen a csillag! Katonáid, mint a sáskák! Gyülekezzetek csak fagyos éjszakai napokon, de amint felkel holnap a vöröslő napkorong, szétrebbentek s ki tudja hová! Várd a véget Ninive népe, vagy engedj be szörnyű kapudon hadd segítsek megfertőzött uralkodótok sötét elméjén. Az őrök egymásra néztek, a kőkapu pedig porfelhőt kavarva felnyílt a magányos öregember előtt.
És ezen éjszakán eldőlt a bűnös város sorsa. Ninive felől másnapra eltűntek a vészjósló felhők.
Forró szél süvített keresztül Irak homoktengere felett, a légáramlat felverte a dűnéket, új formába rendezte őket, majd folytatta útját a hosszú sivatagi út mentén, amíg elérte a hatalmas város falait. A nap perzselően tűzött, minden élőt eltaszítva - ezen a szörnyű környéken semmi nem maradt meg élve, Isten nem irgalmazott az itt élő népeknek. A kietlen sivatagban egyedüli oázisként állt a gyarló emberek által felhúzott Ninive grandiózus városa, de félt ki belépett az óriási kapukon, mert Ninive a bűn városa volt, ahol az embert szörnyűbb sors érte, mint a homokdűnék állandóan változó kegyetlen óceánjában.
A város, mint a túlvilág Nekropolisza vetett elnyúlt árnyékot a szent földre, melyek trónján véreskezű és bűnös uralkodó, maga a Sátán ült. Falai hazugsággal, gyilkossággal és rablással voltak tele, ami mint kátrány szennyezte a Tigris-folyó akkoriban éppen kiszikkadt folyómedrét. A földi pokol volt a város, ahova mintha a világ szennye telepedett volna le. De jaj nekik, átkozott lelkeknek, akikre nem várhatott más csak a kínkeserves pusztulás! Ó, ha Isten nem lenne ilyen kegyes korcs népéhez, talán örökké a feledés és a homok homályába veszett volna. Ninive! Minden erődöd olyan, mint a korán érő füge: megrázzák és lehullik örökre. Falaid megnyíltak a Gonosz erői előtt, harcosaid, akár az asszonyok. Hiába próbálsz védekezni a folyó vizével, a dicsőséges Nap felperzseli népedet.
Ostor csattan, dübörög a kerék. Kézről kézre járnak a rabszolgák. Az uralkodó parázna és népe se különb. Minden nap céda nők vére folyik az utcákon, a férfiak, akárha bíborszőnyegen taposnának, kerülgetik a holtesteket. Éhező gyerekek, sírnak egy falat kenyérért, térdre borulnak királyuk előtt, aki - mintha csak állatok lennének – oldalba rúgja őket. Anyák sikítása tölti be a sikátorok göcsörtös falait. Minden becsület kiveszett innen. Rendes férfiak csalnak, s ha kell, ölnek a családjukért és mégis, mint birkák tűrik a csapásokat, mert vezetőjük nem tesz értük semmit. Meggyötörten, az eléjük vetett kutyacsonton marakodnak. A nagyváros emberei elidegenedtek egymástól, nem törődnek a szomszédaikkal de még barátaikkal a sem. Vajon Isten bünteti őket, vagy másról van szó?
A király kegyetlen vezérként sétál végig a rohadó városon, a patkányok hordái szétnyílnak döngő léptei előtt, kezét széttárja és belenevet a felhők között élő arcába. Meztelenül fekszik az égboltot karcoló tornyában, ahol ezernyi szűzlány simogatja mocskos testét. Hollófekete, hullámos haja palástként omlik széles vállaira. Kicsiny, összehúzott szemei vörös tűzzel égnek, bordó szája undorító mosolyra húzódik. Arany csatokkal összefűzött, sötét szakálla a köldökéig ér. Ezernyi talpnyaló sereglik köréje, tömjénnel, mirhával, itallal, pénzel és a világon felelhető minden jóval kínálják őfenségét, akinek beszélnie sem kell, disznó tekintetével szavak nélkül parancsol. Írnokok oldalakat töltenek meg tökéletességével, tévhitbe ringatva Ninive népét.
A kastély előtt a város túlsó végéig - a kapuig - kígyózó, pálmafák sorával szegélyezett, emberek testével kirakott út vezet. Bal oldalon sorakozik a rengeteg lakóház, lépcsőzetesen lefelé húzódva a fellegvártól. Minél lejjebb jutunk, annál nagyobb nyomorúságot tapasztalunk, de a nyomor sem számít, Ninive városában mindenki egyformán bűnös. Jobb oldalt a nagy piac, ahol a glóbusz minden tájáról idesereglett népek árulják törvénytelen portékájukat. Itt áll a számtalan bordélyház, közvetlenül mellettük a katonai laktanya téglaépülete magasodik a várfal szintjéig, ahol százötven őr strázsál folyamatosan, tizenkét órás váltásban. És itt a fal. A fal, amelyet évtizedeken át építettek rabszolgák ezrei, s ami áttörhetetlen hegyláncként veszi körbe az egész várost.
Egy tiszta sivatagi éjszakán e fal elé állott egy öregember. Görnyedt hátú öregember, szakadt lepelbe burkolódzva. Hideg szél fújt, enyhítve a forróságot. A hívatlan látogató felnézett kámzsája alól, égszínkék tekintete végigfutott a kapun, ezután fel a falra, ahol az őrök, mint megannyi légy gyülekezett. Így szólott fel: - Gyülekezetek csak! Ninive királyához szólók! Szaporítsd kereskedőidet, hogy annyi legyen, mint égen a csillag! Katonáid, mint a sáskák! Gyülekezzetek csak fagyos éjszakai napokon, de amint felkel holnap a vöröslő napkorong, szétrebbentek s ki tudja hová! Várd a véget Ninive népe, vagy engedj be szörnyű kapudon hadd segítsek megfertőzött uralkodótok sötét elméjén. Az őrök egymásra néztek, a kőkapu pedig porfelhőt kavarva felnyílt a magányos öregember előtt.
És ezen éjszakán eldőlt a bűnös város sorsa. Ninive felől másnapra eltűntek a vészjósló felhők.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése