Valamikor télen, azt hiszem egy januári napon történhetett, amikor fővárosunkban szmog -riadót jelentett be a média. A rendelet valahogy így hangzott: VASÁRNAP 11 ÓRÁTÓL ÉLETBE LÉPETT A SZMOGRIADÓ BUDAPESTEN, AZ INTÉZKEDÉS VISSZAVONÁSÁIG ÉRVÉNYES! AKI TEHETI MARADJON OTTHON! Így történt? Hát nem. Mert bár figyelmeztették a lakosságot, valójában pontosan tudták, hogy ez az utasítás nem működhet addig, amíg az embereknek munkába kell járnia, hiába, első a kötelesség. A szmog magyarázata? Magától értetődő: kevés a légmozgás, de aggodalomra semmi ok hamarosan újraindul, mint egy ventilátor. Tehát az emberek a szmog-riadó alatt is zavartalanul sétáltak, sőt a rendszám korlátozások ellenére a kocsik is ugyanúgy jártak az utakon, azzal a kis különbséggel, hogy most már tudták, hogy szennyezik a környezetet.
Különös lény az ember: előbb gondtalanul szennyezi a környezetét, majd amikor szembesül azzal, hogy mit művelt kétségbeesik. Tulajdonképpen ez az egész olyan volt, akár egy nagy szembesítő show: rádöbbentünk a valóságra, hogy Budapest levegője európai viszonylatban az egyik legszennyezettebb. A városlakók nem mutatták, de legbelül mindenki félt, hogy most vajon mi lesz. És mi lett? Semmi. A szmog-riadó elmúlt, az emberek pedig ugyanúgy élnek, mint eddig. A környezetvédők, pedig akármit is csinálnak, valószínűleg ismét nem veszik észre őket. A lakosság kisebb része viszont elgondolkodott és feltette a két legfontosabb kérdést: Mitől keletkezik a szmog? Mit csinálhatunk, hogy ne alakuljon ki még egyszer? Ha pedig csak a légmozgás hiánya miatt van, akkor a környezetvédők mit akartak ellene tenni? Kérdések halmaza zúdult a nyakamba, a válaszokat pedig csak jóval később tudtam meg. Így hát, bizalmamat keresve elkezdtem kutatni a valódi okok után. Kutatásomat legalulról kezdtem el, - hogy végül a lépcső tetejére kerüljek – az utcán.
Április másodikán lementem a zöldségeshez, mert a szomszéd Ilus mesélte a Katinak, hogy 1000 forintért lehet akciósan venni egy vödör narancsot. Ennek az ajánlatnak nem mondhattam nemet, s amíg az asszony otthon maradt a gyerekkel, addig én elindultam a zöldségeshez. Éppen a Bogdányi utcában járhattam, amikor egy boltból beszélgetés hangjai szűrődtek ki. Egy negyven év körüli, kövér nő egy fiatal sráchoz beszélt.
- Én mondom neked, ez az egész amiatt a felmelegedés miatt volt.
- Globális? – kérdezte értelmesen a férfi.
- Az, az. Globális. Addig tettünk-vettünk, hogy ez a füst jött ki belőle. – a nő megszorította a fiú derekát és erőteljesen bólintott.
- Mármint a globális felmelegedés?
- Igen az!
- Januárban? Sára néni ne viccelődjön! – a srác legyintett egyet és megvakarta a borostáját. – A globális felmelegedés … még hogy … ez az egész a közeledő világ vége miatt van! 2012 december 21.: a Maja időszámítás véget ér! A világ tönkrement, ezért az ufók meg fognak büntetni minket és…
Úgy éreztem, hogy ezzel a beszélgetéssel nem megyek semmire, de mégis éreztem benne valami mélyről jövő feszültséget. Miután megvettem a narancsot hazasiettem, hogy leírjam a párbeszédet. A narancsok fele romlott volt, a kukában végezték.
Továbbléptem és áthelyeztem a kutatást a gyakorlatba. Elmentem a Deák Ferenc térre és megkérdeztem három embert, hátha velük többre megyek, mint a szentendreiekkel. Egy húszas éveiben járó srácot, egy hetven éves öregurat és egy harminc körüli nőt kérdeztem meg. Úgy érzem, ildomos, ha a nővel kezdem.
- Elnézést! Bocsánat!
- Igen. – a vörös ruhás nő lassan megfordult.
- Igen. Bocsánat. Felelne egy pár kérdésemre? Egy perc az egész.
- Igen. Miért is ne?
- Jól van. Köszönöm. Egy pillanatra, ha leülnénk…
- Hogyne, hogyne.
- Így. Szóval. Mi a véleménye a szmog-riadóról?
- Nos … nem is tudom. Szomorú, de tudja az már elmúlt, szóval nem érdekel. A férjemmel három kocsink van, máshogy nem tudnánk élni, tehát nem törődünk a szmoggal. Az okosok majd kitalálnak valamit.
- De hölgyem. Önt nem érdekli a környezete? Vagy akár azok az emberek, akiknek nincs kocsija. Ők megfulladnak az utcákon. Vagy azt akarja, hogy úgy éljünk, mint Tokióban? Maszkokkal és sűrített levegő tartályokkal? – kontráztam rá gyorsan. Nem tetszett ez a nő.
- Ha ez az ára. Mármint nekik sikerült. Miért ne menne itt is? De mit képzel, hogy valami hippi vagyok? Kit érdekel a környezet? Nem beszélve azokról az emberekről, akiknek nincs kocsija. Kiknek nincs ma kocsija? A koldusoknak! Nekik meg úgyis mindegy? – okoskodott.
- De kérem! Ez gyilkosság. Árt a többi embernek! – felháborodtam.
- Gyilkosság az, ha késsel leszúrok egy EMBERT. Ha én autóba ülök, az nem az.
- És mi lesz az emberi jogokkal? Mindenkinek joga van élni! – egyre dühösebb lettem.
- Maga részeg? Nagyon úgy tűnik. Ha nem megy el, akkor idehívom azt a rendőrt. Akarja? Tűnjön el! – a nő gyorsan felugrott és elfutott a parkoló felé.
Miután magamhoz tértem, odasétáltam a padon ücsörgő öregúrhoz. Hosszú, ősz haja, mint megannyi polipcsáp tekergett roskatag vállain. Lassan leültem mellé és melegen rámosolyogtam. Zsebéből elővett egy kis száraz kenyeret, majd dobálni kezdte a körénk sereglő galamboknak. Beszédre nyitottam a számat, de az öreg mutató ujja hirtelen a levegőbe emelkedett és csöndre intett. Egy perc múlva leeresztette és ő maga szólított meg.
- Mondjad fiam. Miért zavartál meg csöndes nyugalmamban?
- Csupán csak pár kérdést tettem volna fel.
- Mond! Mivel akarod fárasztani szegény szakállamat?
- Önnek mi a véleménye a szmog-riadóról?
- Hogy miről? – kérdezte és felém hunyorgott.
- A szmog-riadóról. – mondtam egy kicsit hangosabban.
- Szmog? Az meg mi? – kérdezte kíváncsian.
- Maga nem pesti ugye?
- Nem! Nem! – hangosan felköhögött. Etyekről jöttem fel az unokámhoz.
- Ön nem hallott a három hónapja bejelentett szmog-riadóról?
- Nem. De nézze. Itt is jön az unokám. Hogy milyen szép szál fiú lett belőle! Ejha! - Felvette az eddig rejtve maradt bükkfa botot és remegve keresztül ment a téren, hogy találkozzon az unokájával.
Kezdtem teljesen kétségbe esni. A két megkérdezett emberből az egyik egy nő, akit nem érdekel az egész a másik pedig egy jó szándékú öregúr, aki azt sem tudja, hogy mi fán terem a szmog. Hát ennyire elfelejtették az emberek? Hisz még csak három hónapja volt! Vagy csak nem akarnak róla beszélni? Aztán hirtelen támadt egy ötletem. Mi lenne, ha megkérdeznék egy fiatalt? Nos, nem volt választásom, odasétáltam egy fűben heverő társasághoz.
Négyen voltak. Egy kis körben ültek, a kör közepén pedig egy füstölgő vízipipa állt. Kellemesen elbeszélgettek, éppen akkor érkeztem, amikor a fekete hajú srác egy disznóvicc végére ért.
- Helló srácok! – szólítottam meg őket barátságosan.
- Csá! Nézett rám a fekete hajú srác. Már tudtam, hogy vele fogok beszélgetni. Értelmes, sötétbarna szemei nagyon megragadtak.
- Leülhetek ide a körötökbe?
- Nincs más választásunk ugye? Biztos valamilyen köcsög indexes vagy.
A kör kiszélesedett, így beültem a sráccal szembe. A haja egészen a szemébe lógott, enyhén beesett szemei voltak és fehér bőre. Nyakában egy furcsa jelkép lógott, valami kalapácsot ábrázolt, amibe belecsap egy villám. Színes csíkos pulcsija egészen kitűnt a fekete tömegből.
- Mi a helyzet? – kérdeztem és továbbjátszottam a szerepemet.
- Semmi tesó. Semmi. És veled?
- Hát. Voltaképpen én csak feltennék egy pár kérdést.
- Hogyne! Jó arcnak tűnsz! Kérsz? – és felém nyújtotta a pipát.
- Persze. Igen. Köszönöm. Szóval – mélyet szippantottam a pipából – mi a véleményed a szmog-riadóról?
- Szörnyű! Szerencsétlenek vagyunk! Szennyezzük a környezetet aztán most itt vagyunk. Nézd meg a füvet. Már az se a régi. - A többi srác felröhögött, de én mélyen a szemébe néztem. Lehet, hogy ez srác egy kicsit komolyabb az átlagnál?
- Így van. Szerinted mitől van ez az egész? – néztem ahogy a füst elborítja a srác arcát. Szemei rémisztően villogtak a sűrű füstben.
- Hát. A kocsiktól haver. A kocsiktól! Ha nem lenne ennyi belőle, akkor talán jobb lenne.
- De hát a cigaretta is káros. Sőt. A vízipipa is. Nem gondolod, ha nem lennének, akkor jobb lenne?
- Nem tudom haver. Szerintem például egy gyár sokkal durvább, mint ez. – fellendítette a vízipipát, majd visszatette a fűbe. – És különben is ennek legalább finom az illata.
- Na ja. És mivel lehetne enyhíteni?
- Hát kevesebb kocsi meg gyár! Logika haver! L-O-G-I-K-A! – betűzte lassan.
- Jól van. Köszönöm. Helló srácok.
Hazamentem. A feleségem és a gyerek már aludt. Egyedül álltam a tükör előtt és néztem az arcomat. Fél napot töltöttem azzal, hogy embereket megkérdezzek és nem jutottam semmire. Lehet, hogy tényleg ennyi lenne csak? A kocsik? Fölösleges a kutatás? Gondolatmenetemet a telefon csörgése szakította félbe.
Felvettem a telefont. A vonal sípolt egy darabig, majd pedig robbanásszerűen egy ordító hang azt kiáltotta:
- Halló?!
- Itt Barkonyi Ferenc, újságíró. Miben segíthetek? – halkan beszéltem. Nem tudhattam, hogy ki van a vonal másik végén.
- Kárpáti Eszter, környezetvédő. Megkaptam az üzenetét. – már nem ordított, de a hangja még mindig olyan volt, mint egy fűrészé.
- Igen! Reggel hívtam önt. Talán egy kicsit már későn érdeklődöm, de arra kérném, hogy mondja el a szmog-riadó valódi okát. Hogy mit tudok ellene tenni.
- A szmog-riadó? Igen, igen. Három hónapja volt, ugye? Január? Fagypont körüli hőmérsékleten gyakori. – miközben beszél. lassan odamegyek az ablakhoz. Nézem a lemenő napot. Fénye narancssárgára festi a szoba sarkait, elnyúlt árnyékokkal játszadozva a falon. – Legfőképpen a lakások és az irodák fűtése, okozza. A fosszilis tüzelőanyagok, a szén, az olaj, a gáz nagymértékű felhasználása váltja ki. A korom a porral vegyül, jelentős kén-dioxid szennyezést okoz. Mint Londonban. A légmozgás leáll. És hogy miért? Mert a Dunaparton épülő hatalmas irodaházak teljesen elzárják a szél útját. Szóval mondhatjuk úgy is, hogy olyan, mint egy öltöző, ami nem szellőzik, mert nincsenek ablakai. És ki zárta be az ablakokat? Hát mi! Tudja jól, hogy mi hiába jártatjuk a szánkat. Csak azt nem tudom, mi lesz, ha elered a savas eső! Vajon mi lesz akkor?
- Megkapjuk, amit megérdemlünk. Tudja mit? Köszönöm. Viszonthallásra. – lerakom a telefont. Lassan elindulok az előszoba felé. Közben érzem a talap alatt áramló padlófűtést. Még fütyülni is elkezdek. A cirkókazán elé álltam és egy határozott mozdulattal lekapcsoltam. Én ugyan nem szennyezem a környezetemet! Nem tudom megakadályozni a szennyezést, de legalább a magam részével csökkentem. És ha mindenki így gondolná … igen, akkor tökéletes lenne. Lefekszem az ágyba a feleségem mellé. Gyengéden átölelem Anna derekát és arra gondolok, hogy milyen jó, hogy már itt a tavasz, április van …
Különös lény az ember: előbb gondtalanul szennyezi a környezetét, majd amikor szembesül azzal, hogy mit művelt kétségbeesik. Tulajdonképpen ez az egész olyan volt, akár egy nagy szembesítő show: rádöbbentünk a valóságra, hogy Budapest levegője európai viszonylatban az egyik legszennyezettebb. A városlakók nem mutatták, de legbelül mindenki félt, hogy most vajon mi lesz. És mi lett? Semmi. A szmog-riadó elmúlt, az emberek pedig ugyanúgy élnek, mint eddig. A környezetvédők, pedig akármit is csinálnak, valószínűleg ismét nem veszik észre őket. A lakosság kisebb része viszont elgondolkodott és feltette a két legfontosabb kérdést: Mitől keletkezik a szmog? Mit csinálhatunk, hogy ne alakuljon ki még egyszer? Ha pedig csak a légmozgás hiánya miatt van, akkor a környezetvédők mit akartak ellene tenni? Kérdések halmaza zúdult a nyakamba, a válaszokat pedig csak jóval később tudtam meg. Így hát, bizalmamat keresve elkezdtem kutatni a valódi okok után. Kutatásomat legalulról kezdtem el, - hogy végül a lépcső tetejére kerüljek – az utcán.
Április másodikán lementem a zöldségeshez, mert a szomszéd Ilus mesélte a Katinak, hogy 1000 forintért lehet akciósan venni egy vödör narancsot. Ennek az ajánlatnak nem mondhattam nemet, s amíg az asszony otthon maradt a gyerekkel, addig én elindultam a zöldségeshez. Éppen a Bogdányi utcában járhattam, amikor egy boltból beszélgetés hangjai szűrődtek ki. Egy negyven év körüli, kövér nő egy fiatal sráchoz beszélt.
- Én mondom neked, ez az egész amiatt a felmelegedés miatt volt.
- Globális? – kérdezte értelmesen a férfi.
- Az, az. Globális. Addig tettünk-vettünk, hogy ez a füst jött ki belőle. – a nő megszorította a fiú derekát és erőteljesen bólintott.
- Mármint a globális felmelegedés?
- Igen az!
- Januárban? Sára néni ne viccelődjön! – a srác legyintett egyet és megvakarta a borostáját. – A globális felmelegedés … még hogy … ez az egész a közeledő világ vége miatt van! 2012 december 21.: a Maja időszámítás véget ér! A világ tönkrement, ezért az ufók meg fognak büntetni minket és…
Úgy éreztem, hogy ezzel a beszélgetéssel nem megyek semmire, de mégis éreztem benne valami mélyről jövő feszültséget. Miután megvettem a narancsot hazasiettem, hogy leírjam a párbeszédet. A narancsok fele romlott volt, a kukában végezték.
Továbbléptem és áthelyeztem a kutatást a gyakorlatba. Elmentem a Deák Ferenc térre és megkérdeztem három embert, hátha velük többre megyek, mint a szentendreiekkel. Egy húszas éveiben járó srácot, egy hetven éves öregurat és egy harminc körüli nőt kérdeztem meg. Úgy érzem, ildomos, ha a nővel kezdem.
- Elnézést! Bocsánat!
- Igen. – a vörös ruhás nő lassan megfordult.
- Igen. Bocsánat. Felelne egy pár kérdésemre? Egy perc az egész.
- Igen. Miért is ne?
- Jól van. Köszönöm. Egy pillanatra, ha leülnénk…
- Hogyne, hogyne.
- Így. Szóval. Mi a véleménye a szmog-riadóról?
- Nos … nem is tudom. Szomorú, de tudja az már elmúlt, szóval nem érdekel. A férjemmel három kocsink van, máshogy nem tudnánk élni, tehát nem törődünk a szmoggal. Az okosok majd kitalálnak valamit.
- De hölgyem. Önt nem érdekli a környezete? Vagy akár azok az emberek, akiknek nincs kocsija. Ők megfulladnak az utcákon. Vagy azt akarja, hogy úgy éljünk, mint Tokióban? Maszkokkal és sűrített levegő tartályokkal? – kontráztam rá gyorsan. Nem tetszett ez a nő.
- Ha ez az ára. Mármint nekik sikerült. Miért ne menne itt is? De mit képzel, hogy valami hippi vagyok? Kit érdekel a környezet? Nem beszélve azokról az emberekről, akiknek nincs kocsija. Kiknek nincs ma kocsija? A koldusoknak! Nekik meg úgyis mindegy? – okoskodott.
- De kérem! Ez gyilkosság. Árt a többi embernek! – felháborodtam.
- Gyilkosság az, ha késsel leszúrok egy EMBERT. Ha én autóba ülök, az nem az.
- És mi lesz az emberi jogokkal? Mindenkinek joga van élni! – egyre dühösebb lettem.
- Maga részeg? Nagyon úgy tűnik. Ha nem megy el, akkor idehívom azt a rendőrt. Akarja? Tűnjön el! – a nő gyorsan felugrott és elfutott a parkoló felé.
Miután magamhoz tértem, odasétáltam a padon ücsörgő öregúrhoz. Hosszú, ősz haja, mint megannyi polipcsáp tekergett roskatag vállain. Lassan leültem mellé és melegen rámosolyogtam. Zsebéből elővett egy kis száraz kenyeret, majd dobálni kezdte a körénk sereglő galamboknak. Beszédre nyitottam a számat, de az öreg mutató ujja hirtelen a levegőbe emelkedett és csöndre intett. Egy perc múlva leeresztette és ő maga szólított meg.
- Mondjad fiam. Miért zavartál meg csöndes nyugalmamban?
- Csupán csak pár kérdést tettem volna fel.
- Mond! Mivel akarod fárasztani szegény szakállamat?
- Önnek mi a véleménye a szmog-riadóról?
- Hogy miről? – kérdezte és felém hunyorgott.
- A szmog-riadóról. – mondtam egy kicsit hangosabban.
- Szmog? Az meg mi? – kérdezte kíváncsian.
- Maga nem pesti ugye?
- Nem! Nem! – hangosan felköhögött. Etyekről jöttem fel az unokámhoz.
- Ön nem hallott a három hónapja bejelentett szmog-riadóról?
- Nem. De nézze. Itt is jön az unokám. Hogy milyen szép szál fiú lett belőle! Ejha! - Felvette az eddig rejtve maradt bükkfa botot és remegve keresztül ment a téren, hogy találkozzon az unokájával.
Kezdtem teljesen kétségbe esni. A két megkérdezett emberből az egyik egy nő, akit nem érdekel az egész a másik pedig egy jó szándékú öregúr, aki azt sem tudja, hogy mi fán terem a szmog. Hát ennyire elfelejtették az emberek? Hisz még csak három hónapja volt! Vagy csak nem akarnak róla beszélni? Aztán hirtelen támadt egy ötletem. Mi lenne, ha megkérdeznék egy fiatalt? Nos, nem volt választásom, odasétáltam egy fűben heverő társasághoz.
Négyen voltak. Egy kis körben ültek, a kör közepén pedig egy füstölgő vízipipa állt. Kellemesen elbeszélgettek, éppen akkor érkeztem, amikor a fekete hajú srác egy disznóvicc végére ért.
- Helló srácok! – szólítottam meg őket barátságosan.
- Csá! Nézett rám a fekete hajú srác. Már tudtam, hogy vele fogok beszélgetni. Értelmes, sötétbarna szemei nagyon megragadtak.
- Leülhetek ide a körötökbe?
- Nincs más választásunk ugye? Biztos valamilyen köcsög indexes vagy.
A kör kiszélesedett, így beültem a sráccal szembe. A haja egészen a szemébe lógott, enyhén beesett szemei voltak és fehér bőre. Nyakában egy furcsa jelkép lógott, valami kalapácsot ábrázolt, amibe belecsap egy villám. Színes csíkos pulcsija egészen kitűnt a fekete tömegből.
- Mi a helyzet? – kérdeztem és továbbjátszottam a szerepemet.
- Semmi tesó. Semmi. És veled?
- Hát. Voltaképpen én csak feltennék egy pár kérdést.
- Hogyne! Jó arcnak tűnsz! Kérsz? – és felém nyújtotta a pipát.
- Persze. Igen. Köszönöm. Szóval – mélyet szippantottam a pipából – mi a véleményed a szmog-riadóról?
- Szörnyű! Szerencsétlenek vagyunk! Szennyezzük a környezetet aztán most itt vagyunk. Nézd meg a füvet. Már az se a régi. - A többi srác felröhögött, de én mélyen a szemébe néztem. Lehet, hogy ez srác egy kicsit komolyabb az átlagnál?
- Így van. Szerinted mitől van ez az egész? – néztem ahogy a füst elborítja a srác arcát. Szemei rémisztően villogtak a sűrű füstben.
- Hát. A kocsiktól haver. A kocsiktól! Ha nem lenne ennyi belőle, akkor talán jobb lenne.
- De hát a cigaretta is káros. Sőt. A vízipipa is. Nem gondolod, ha nem lennének, akkor jobb lenne?
- Nem tudom haver. Szerintem például egy gyár sokkal durvább, mint ez. – fellendítette a vízipipát, majd visszatette a fűbe. – És különben is ennek legalább finom az illata.
- Na ja. És mivel lehetne enyhíteni?
- Hát kevesebb kocsi meg gyár! Logika haver! L-O-G-I-K-A! – betűzte lassan.
- Jól van. Köszönöm. Helló srácok.
Hazamentem. A feleségem és a gyerek már aludt. Egyedül álltam a tükör előtt és néztem az arcomat. Fél napot töltöttem azzal, hogy embereket megkérdezzek és nem jutottam semmire. Lehet, hogy tényleg ennyi lenne csak? A kocsik? Fölösleges a kutatás? Gondolatmenetemet a telefon csörgése szakította félbe.
Felvettem a telefont. A vonal sípolt egy darabig, majd pedig robbanásszerűen egy ordító hang azt kiáltotta:
- Halló?!
- Itt Barkonyi Ferenc, újságíró. Miben segíthetek? – halkan beszéltem. Nem tudhattam, hogy ki van a vonal másik végén.
- Kárpáti Eszter, környezetvédő. Megkaptam az üzenetét. – már nem ordított, de a hangja még mindig olyan volt, mint egy fűrészé.
- Igen! Reggel hívtam önt. Talán egy kicsit már későn érdeklődöm, de arra kérném, hogy mondja el a szmog-riadó valódi okát. Hogy mit tudok ellene tenni.
- A szmog-riadó? Igen, igen. Három hónapja volt, ugye? Január? Fagypont körüli hőmérsékleten gyakori. – miközben beszél. lassan odamegyek az ablakhoz. Nézem a lemenő napot. Fénye narancssárgára festi a szoba sarkait, elnyúlt árnyékokkal játszadozva a falon. – Legfőképpen a lakások és az irodák fűtése, okozza. A fosszilis tüzelőanyagok, a szén, az olaj, a gáz nagymértékű felhasználása váltja ki. A korom a porral vegyül, jelentős kén-dioxid szennyezést okoz. Mint Londonban. A légmozgás leáll. És hogy miért? Mert a Dunaparton épülő hatalmas irodaházak teljesen elzárják a szél útját. Szóval mondhatjuk úgy is, hogy olyan, mint egy öltöző, ami nem szellőzik, mert nincsenek ablakai. És ki zárta be az ablakokat? Hát mi! Tudja jól, hogy mi hiába jártatjuk a szánkat. Csak azt nem tudom, mi lesz, ha elered a savas eső! Vajon mi lesz akkor?
- Megkapjuk, amit megérdemlünk. Tudja mit? Köszönöm. Viszonthallásra. – lerakom a telefont. Lassan elindulok az előszoba felé. Közben érzem a talap alatt áramló padlófűtést. Még fütyülni is elkezdek. A cirkókazán elé álltam és egy határozott mozdulattal lekapcsoltam. Én ugyan nem szennyezem a környezetemet! Nem tudom megakadályozni a szennyezést, de legalább a magam részével csökkentem. És ha mindenki így gondolná … igen, akkor tökéletes lenne. Lefekszem az ágyba a feleségem mellé. Gyengéden átölelem Anna derekát és arra gondolok, hogy milyen jó, hogy már itt a tavasz, április van …
Régi írás, régi kép. Ősi mappámban turkálva fedeztem fel e remekeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése