A zeniten még halványan pislognak a csillagok, hátterükben sötét az ég, mélyen alattuk szürkéskék felhők úszkálnak. Lentebb előbújnak a legmagasabb fák reszkető ágai, s ahogy a tekintetem lejjebb kúszik, válnak egyre sűrűbbé. Összefutnak a száz éves törzsbe, amely bátran megvetette a gyökereit a talajba. Madarak csicseregnek, pittyegnek, trilláznak, huhognak, kárognak. Ismétlődve, folyamatosan, mint egy égi kórus, hajnali litániájuk szűrzavarosnak hangzik, mégis, énekük legmélyén különös harmónia uralkodik. A felkelő nap első sugarai megvilágítják az egybefüggő felhőréteg alját, olyan, mint egy égre boruló merített papír. Itt-ott szakadások és apró lyukak szabdalják. A templom tetején, az aranyos fényű kereszten egy varjú üldögél. Az épület felkarcolja az eget, sötéten nyújtózik még a kilátó felé is. Alantabb a burjánzó bokrok és cserjék övezte, Tobakosok keresztje áll; kettévágja a képet. A távolabb, a horizonton, dombok és egy kémény hullámzik. A keresztlábán üres pezsgősüveg és hanyagul odavetett cigi hever. Amikor tekintettem még lejjebb téved előbújik a cipőm orra, majd a lábam és végül a lassan emelkedő mellkasom; szövet, vászon és hasított bőr keretezi a kép alját. A nadíron egy macska tekereg, át a lábaim között a sáron, le az utcán.
2011. március 5., szombat
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése