2009-2010

- Hány perc múlva indul a buszod?

- Már biztos lekéstem. Nem fogom elérni és igazából fölösleges lenne a futás.

- Tudod mennyi most az idő?

- Nem akarom megnézni.

- Ötvenhárom.

- Tehát hét perc alatt kell az állomáson legyek?

- Igen.

- Ez most durva lesz. Boldog Új Évet anya.

- Boldog Új Évet, angyalkám. Majd megkapod a telefonfeltöltést. Siess!

*

Tudjátok, én szeretem a hatásos filmeket. Ahogy a robbanások fénye uralja a vásznat, mély hangok borzolják fel a hátamon a szőrt. Szemem káprázik és próbálja leküzdeni az érzést, hogy amit lát az nem valódi és csak a grafikusok ügyes kezei miatt ilyen valósághű. Két Istenség ökle összecsap és elindul a végzetes csata, amiben a jók végül felülkerekednek. A megtévesztés foka, ahol egyszerűen átadom magam a vizuális orgiának. Amikor a töltényhüvely lehullik a forró homokba – megpördül – és lassítva felhányja az apró porszemeket, miközben - mintha kések szakítanák a levegőt - éles fütyülő hang szól. Élvezem, ahogy a főszereplő a falnak ugrik és, mint egy őrült hányja a golyókat a „sohakinemfogyó” csúzlijából. Tetszik spártai harcos, miután leterítette ellenfeleit diadalittasan a kamerába ordít és a közönség egyszerre kiált vele. Függöny le, vége és főcím.

Igen szeretem az ilyen filmeket - a lélegzetelállító robotokat, űrhajókat, hatásvadász akciókat, bugyuta halálokat, hogy főhősnő mindig szép és az űrlények gáncstalanul nemesek.

Imbecillis, bárgyú mosollyal jövök ki a moziból, ha egy ilyen film végére értem és valami ilyesmit szoktam mondani: - Igen, ez egy látványos mozi volt, amin jól szórakoztam. Szeretnék még ilyeneket nézni és én is venni fogok egy töltényhevedert.

Talán ezért lehet, hogy december harmincegyedikén eljátszottam a gondolattal, hogy talán én is egy ilyen film szereplője lehetnék.

Harrison Ford, a legnagyobb

Most képzeljétek el, hogy a kamera makro közelségből veszi a lábfejemet, ahogy előrelendül. A hang is olyan tartományba lép, ami szinte már zavaróan mély. Kínosan lassan, a levegőt belepő láthatatlan porszemek láthatóvá válnak elrúgom őket, aztán belelépek a pocsolyába. A sáros víz felfröccsen, a bal lábam izmai megfeszülnek elektromos jelet sugároznak az agyamba és az emberi gépezet automatikusan beindul - előre lendítem a jobb lábamat is. Apró vízcseppek csillognak a levegőben, ráugranak a lábamra és beszívják magukat a fekete szövetbe. Ereim lüktetni kezdnek, szívem gyorsan ver és elkezdi pumpálni a savszerű vért. Hihetetlen gyorsan száguldoznak a vérsejtek érrendszerem végtelen labirintusában, hogy feltöltsék a lábaimat. A hús börtön rácsai megfeszülnek, a bőrcipő szétreped és szárnyak nőnek ki belőle. Az indulás pillanata véget ér. A néző már kicsit unja a valóság részleteit, elege lett a mikroorganizmusok mozgásából – és már több akar lenni, mint Isten. A kamera a feszülő tenyeremről a tengerként hullámzó arcomra vált és a kép megáll. Minden, ami eddig folyamatos mozgásban volt most végre pihenhet, de három néma másodperc után a ködből valami ritmus kezd kiválni, felerősödik és beindul a kép - ezúttal a zene ősi dobogásával és egy mélyről szóló angyali nő énekével kísérve. Most, hogy tudjuk ki a rendező és kik a főszereplők a film elindul.

A kép elmosódik és a kamera csak nehezen tud követni. Földöntúli sebességgel futok, lábam nem érinti a talajt. Látattok már rakéta kocsit elindulni?

Valahogy így indultam én is. Először csak motor pergett fel hangos zajokkal kattogva, majd normális tempóba kerültem - kocogás - egyre gyorsabban léptem, mígnem egy hűtőventillátorhoz hasonlóan, a lábaim már pörögtek. Azt hiszem tényleg repültem. Egy perc alatt magam mögött tudtam a házamat. Majd a Tabakosok keresztjét. Utána a Szamár-hegy is csak távoli foltként magasodott felém, végül teljesen eltűnt. A Főtér, mint valami rövidfilm pergett le. Az emberek csak árnyakként jelentek meg - tovatűntek a fülemben zúgó széllel. A lámpák fénye, mint végtelenül hosszú labirintus végig kísért szárnyalásom alatt. Elvesztettem a kapcsolatot a világgal, csak a táska súlya miatt éreztem magam valódi embernek. Egy üveg Porkoláb, egy szép tál püspökkenyér, - Aldous Huxley könyve - a Szép új világ és egy enyhén megolvadt Milka csokoládé. Elmém valahonnan a sötét felhők közül kitekintve észrevette az orosz turistáktól, kövér költekezőktől és az ünnepi néptől megtelt Dumcsa Jenő utcát és megállásra szólított. Hosszan kígyózó, fekete féknyomot húztam magam után az aszfalt megnyílt lábaim nyomán és forró magma tört a felszínre.

Bummm. Stop. Lelassulás. Arcomat elöntötte a vér, izzadtam és szédültem, fejemet ide-oda kapkodtam és azt vettem észre, hogy 2010-ben vagyok. Idő utaztam.

A jövőben, ahol az emberek pisztolyokkal lövöldöznek egymásra, pedig nincs okuk rá. Kereskedők eltorzult arccal ordítanak, árulják a műanyag termékeiket és a világ, mint valami óriás malac elhízik a vegyszerekben itatott haláltól. A gyerekek már többé nem gyerekek, nincsenek játékok és az érzések eltűntek a világból. Minden steril, pneumatikus gumiszoba, akár az őrültek háza.

Polgárháború! Robbanások, rakéták süvítése ébresztett fel a lidérces jövőképből – egy helyben álltam és bambultam kifelé a fejemből. Közeledik az Újév, a 2010. A petárdák égett szaga összekeveredett a kürtöskalács fahéjas illatával Megráztam magam és újra futni kezdtem. Már csak öt perc. Térkép számomra e táj, poros Szentendréről mindent láttam megtörténni. Éreztem a jövőt, kifutottam a múltból és a jelenbe csöppentem. Egy pincébe zárva az sátánfajzatokkal koccintottam, ingatag lábakkal a Duna elmocsarasodott, nádasában lehúztam az égető vodkát.

És az Újévből csak négy puszi és egy sikítás maradt. Semmi több. Minden megy a rendes kerékvágásban, se jó kívánság se fogadalom. Csak egyszerűen elmúlt egy év és elkezdődött a másik.

- És tudod Domó, ebbe a sikolyban benne volt a szózat és a himnusz egyszerre.

Boldog Új Évet kívánok mindenkinek.