Csend hangjai - Sound of Silence

Már tíz perce ébren vagyok, mikor szemeim kinyílnak – körülnézek és mire felfogom hol vagyok, a kezem már nyúl a réz kilincsért. Kilépek a hideg hajnalba, arcomat simogatja a hat órai fuvallat. Lassan, elcsigázottan lépek le a lépcsőről alig hagytam el az otthon melegét, máris a reszketek. Lábaim, mintha visszafelé mennének - vánszorgok a kapu felé. Lépéseim nem hagynak nyomot a levegőben - úgy megyek keresztül az udvaron, hogy az éberek is elalszanak. Beillesztem a nyílásba a kulcsomat és egy hirtelen ugrással az utcán termek. A kapu három, velőt rázó csattanásra csukódik csak be. Azt hiszem felébredtem.
Lépteim most már határozottan csattognak az utca dérrel borított kövén. Szürke macska üldögél a falon, sárga szemeivel végigkísér - nyávogva köszön el. A Szamárhegyre vastagon lerakódott csendet, beretvaként szakítja át a macska permanens nyávogása. A sarkon álló félkészházra esküvői diadémként borul rá a takarófólia - mozog a levegő, a nejlon csak recseg-ropog. Valahol a tél utolsó jégcsapja is lehull, nagyot toccsan – utána sokáig csepegnek a harmatcseppek. Távoli „szellemszonátaként” szűrődik fel a tizenegyesen száguldó kocsik folyamatos suhogása, a macska még mindig nyávog, a zacskó recseg-ropog és a víz csak csöpög.
Már a hegytetején vagyok, amikor a hangokhoz csatlakozik valamiféle statikus zörej - meg nem álló méhzümmögés - kétségbeesettem keresem a kísérteties hang forrását, mindhiába. Megállok a keresztnél és fürkészően nézem a tájra ráömlött tejfelszerű ködöt. Látom a láthatatlant - a zörej a levegő részecskéiből szól. A mozgásérzékelő lámpák felkapcsolnak érkezésemre - tiktak - kattognak, mint az elromlott mikró. A felerősödő sistergést, kutyaugatások szakítják meg - pillanatokig csak a mélyről jövő csaholásukat hallani. A kereszteződésben egy bokorból áramfejlesztő motyog, a reggel mesterséges holdjai szúnyogként vibrálnak, átszúrják a szemgolyómat. Egy macska nyávog messze, zacskó ropog, víz csöpög a statikus zörej nem áll meg, kutyák ugatnak bele a csendbe és a mozgásérzékelő lámpák úgy kattognak, mint az óra mutatói.
A hegy aljába érve egy kocsi kereke csikorog, madarak rebbenek szét a fáról és a szél felerősödve süvít. A főtéren szemeteskukák tetői csapkodnak, öblös hangon szólva beszélnek a város korán kelőivel.
Állandó zörejek mindenütt. Körülvesznek. A templomtorony harangja jelzi, hogy elütött az őrület órája. Egyedül, emberek nélkül csak csend hangjaival állok karöltve a vékonyka utcában. Elborítják a fejemet. A HÉV kerekei között működésbe lép mechanikus dolgozók földöntúli ordítása. Fém fémnek ütődik. A tökéletes csend nyomasztó űrként lebeg felettem - a némaság hangjai kiáltanak. A csend hangjai, mint megannyi kés felszakítják a dobhártyámat, az agyam zakatolása elborítja a várost. Hangosbemondó robothangjai az utcán szólítanak, zászlókat forgat a szél. Ezeket csak ilyenkor hallani, mikor egy árva lélek sincs az utcákon. Csend hangjai, irgalmazzatok.
Macska nyávog, takarófólia ropog, vízcseppek zuhannak a tócsába, statikus zörej, kutyaérzékelő lámpák, áramfejlesztő madarak, csikorgó harangok, robotbemondó monoton zörgése, zászló ütődik a fémnek, lépteim zaja dobként dübörögnek - feldolgozhatatlan információ förgeteg.
ELÉG!
- Inkább hagyjatok aludni...
Üdvözöllek téged, álmok világa. Beszélnék veled.