Általános

A lámpa fénye narancssárga kört vág a fa ágai között. A városra boruló hajnali köd magába szippantja a kerteket, az utcát meg házakat. Sötét van még. Öt? Hat? Nem látok se hátra se előre, csak a lábam elé bámulok, ahogy emelkedik és süllyed. Automatizálva van, ismeri a járást. Beletápláltam mindent, nekem csak utaznom kell és nézelődnöm, de nem látok semmit. Megtévesztő ez a köd. Még barátaim is, az ismerős házak, is elrejtőznek vagy megváltoznak és csak akkor látom őket, ha már egészen közel vagyok, amikor az orrom a falukat éri. Egy szeletük az arcomban, a többi távol. Valahol a Főtéren, kinyújtom a bal kezem és az ürességbe nyúlok, jobb oldalamon se áll senki. Egy magasabbra nyúló kéményt is összetévesztek a legszebb rokokó templom tornyával. A köddel együtt, szürke függöny húztak a szemem elé. A múlt ismeretlen homályba burkolózik. Kicsit olyan, mintha takarót borítanál a fejedre és úgy üldögélnél órákig – nem tudnád hol vagy, ki vagy, kik vannak, honnan jöttél, hová mész. Támasz nélkül néznéd a lábadat – a jelent –, mint aki sose élt volna csak egy pillanatig.