Helyzetjelentés a Megyeri hídról - Status report from Megyeri bridge

Valahol a Cora környékén járhattuk, amikor a neonihil gyorsított a tempón. Tövig nyomta a gázpedált. Száguldás. Úgy tapadtunk bele a hátsó ülésbe, mintha a kocsit sugárhajtómű hajtaná. De nem volt itt szó semmilyen hajtóműről. A vezető csak szimplán a neonihil volt. Neki nem kell változnia, mert már alkalmazkodott ehhez a tempóhoz. És, hogy mi van velünk, többiekkel? Ki nem szar le minket? Mi már egy másik világban jártunk, ahol csak futó fények voltak. És különben is szalagavatóra siettünk. Már ott kellet volna lennünk, de későn indultunk el Szentendréről. A sötét kocsiban senki nem beszélt csak az elszaladó fényeket láttuk magunk körül. Tényleg egy másik világban jártunk? Mellettem ült a bátyám, akit hamarosan felavattak. Akit a legkevésbé sem érdekelt ez az egész szentimentális maszlag. Őt csak a barátnője érdeklte, aki mivel még nem ismerte igazán a neonihilt még egy könnycseppet is elmorzsolt sőt még imádkozott is, nehogy összeütközzünk az egyik fénycsóvával. Fogták egymás kezét. Szerelmesen néztek egymás szemébe. A bátyám arcán valami természetellenes vigyor terült el. Élvezte, ahogy a neonihil vezet. Megszokta már. Eggyé váltak. Ő és a neonihil. Neonihil. Egyedül.



Mindketten tudták, hogy mi vár rájuk az egyre gyorsabban közeledő körforgalomban. A kilométeróra felszökött ötvenre. A világ már eltörpült körülöttünk. Egyre kisebb lett. Majd pedig megszűnt létezni. Már egészen biztos voltam, hogy az álmodok. Arcokat rajzoltam a bepárásodott üvegre. Mindegyik melegen mosolygot rá a fényekre és régi barátként üdvözölte őket. A neonihil állandóan vedeli a vizet. Hideg és szénsavmentes. Senki nem tudja, hogy miért van nála mindig víz, de nem is érdekes addíg, amíg a nihil működik. Fagyosan vágott neki a körforgalomnak. A belső sávban megy. Előzik. És már kint is volt. Az egész olyan gyorsan történt, hogy a többi kocsi csak egy sötét foltot láthatott az egészből, ha egyáltalán láttak valamit. A neonihil röhögött. Hangosan visított. Elszántan nézte az utat. Még gyorsabbra váltott, már láttuk a híd grandiózus pilléreit, amikor egyszer csak rendőr sziréna sikított fel mögöttünk. Hátra néztem. Egy rendőr követett minket. A kocsik szétváltak a rend dicsőséges szerve előtt szabad utat engedve hozzánk.
- Minket követ? - kérdezte az anyukám megtörve ezzel a percek óta tartó csendet.
- Nem tudom. - válaszolta a neonihil és tovább nyomta a pedált. 
- Minket. - mondta a bátyám és kifordult. Elengedte Melinda kezét.
- Minket. - mondta anyukám is, aki feszülten nézte a visszapillantó tükröt. A kék és piros fények már egészen elborították a kocsit. A sarkunkban voltak. A neonihil vizet vedelt. A szirénák erősebben kezdtek villogni. Már a híd közepén voltunk, amikor lassulni kezdtünk. A fények már nem mozogtak. Én még mindig idióta arcokat rajzoltam. Teljesen beborítottam velük az üveget. Megálltunk. A kocsik gyorsan szálltak el mellettünk. Ők tovább repültek nélkülünk. A rendőr kocsi már nem szirénázott, de a fényei még mindig világítottak. A sárga mellényes rendőr lassan oda sétált a kocsinkhoz. Szemében a diadal kiolthatatlan lángja égett. Ki voltunk neki szolgáltatva. Végre egy ember, akit megbüntethet. Akin kiélheti a hetek óta gyűlő dühét. Bekopogott az ablakon. A valóság ridegen, egy csúnya rendőr képében üdvözölt bennünket. Véget ért az álom. A neonihil kiszállt. A Duna feketén hömpölyögött alattunk, az óramutató pedig kínzó lassúsággal vánszorogott. A rendőr húzta az időt. Nem voltak többé színek, egyszer csak minden boldogság és öröm fekete-fehérre vált. Csak a rend fényei világítottak színesen. 



Kék - Piros. Kék - Piros. Kék - Piros. Melinda és Gergő csókolóztak. Senki nem törte meg a feszült csendet. Még mindig az üveget firkáltam. Anya kinyitotta az ablakot. Rágyújtott egy cigire. A dohány halkan sercegett. A szájak elváltak egymástól. Az ujjam megállt egy pillanatra. Anya kihajította a cigit.
- Nem lesz semmi baj cicám. A neonihil meg fogja oldani. – mondta a bátyám, de valójában ő is félt.

Egy másik rendőr közeledett az kocsi felé. Közben a neonihil iratait vizsgálták. Megfújatták vele a szondát. Semmi. A nenohil notórius józan vezető.
- Maga az anyja? – kérdezte a kopasz rendőr. A harmincas éveiben járhatott. Sűrű szakáll borította a pattanásos arcát. Feje - mintha baltával faragták volna – kocka alakú volt Acél szürke szemei fenyegetően nézték az újfent csókolózó párt.
- Nem. Mi csak utasok vagyunk. Szalagavatóra sietünk. - válaszolta reszketve az anyukám.
- Meg akarnak halni? Kösse be magát újra! És maguk is! – vádlón rámutatott a bátyámra. – Bambák! – elsétált az autótól, de még egyszer rám is nézett. Tekintet alatt eltűnt a kocsi ablakairól a pára. A mosolygó arcok is meghaltak. Most már végleg vége volt az álomnak.

A neonihil visszajött.

- Egy húszast biztos le fognak rólam akasztani. – ismét ivott az üvegből.
Körülbelül fél órát álltunk egy helyben. Mikor újra elindultunk, már nem tér vissza az álom. Vége volt. A valóságban voltunk. A valóság sivár autópályáján, ahol minden földhöz ragadt és magányos. Nincs senki az alagút végén, csak egy újabb rendőr, aki várja, hogy mikor csaphat le ránk az acél karmaival. Az élet nem fair és megöli az olyan embereket, akik csak élvezni szeretnék az életet. Kötelesség? Biztonság? Rendőrség? Mit érnek mindezek addig, amíg egy eltörhetetlen lánc tartja őket fogva?