The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble

Kedden telefonáltam Arnoldnak. A beszélgetés rövidesen a tettek mezejére terelődött, lecsaptuk a kagylókat és futottunk. Legalábbis futott Arnold, aki hamarabb jegyet váltott a koncertre, mint én. Mire is? A Kilimanjaro Darkjazz Ensemblere. Miért is? Mert legkiválóbbak közül való, és mert hisszük, hogy az új hullámos, kortárs jazz zenei szféra - karöltve a holland csapat alternatív formációjával a The Mount Fuji Doomjazz Corporationnel, aki előzenekaraként lépett fel - legkeményebb képviselője. Ráadásul potom, kétezer forintos összegért. Ne komolytalankodjunk.

A rendezvény az A38 hajón kapott helyet, ahol az előzetes gyanúim, hála istennek, semmissé váltak. A hangzás pompás volt, mármint nemcsak hajó létéhez képest, hanem akármilyen csarnokéhoz képest is. A közönség: leginkább harmincas, negyvenes, borozgatós értelmiségiek, nagyfejűek és elenyésző mennyiségű fiatal lagymatag keverékéből állt. Nem ért meglepetésként, hiszen jól tudom, hogy a korombeliek közül nem sokan kíváncsian ilyen kvalitású zenére.
A koncert inkább volt ülős, de ők soha nem a vad pattogásukról, inkább a lassú, nyomasztó, hömpölygő hangzásukról voltak híresek. Kicsit olyan zene, mint az éjszakai Duna. Sötéten, méltóságteljesen folyik, felszínén hullámzó fénysugarak szikráznak. A túlpart fényei és az égbolt fakó csillagai.

A zene közben kizökkensz az egyensúlyodból és átesel a korláton. Hosszasan zuhansz a víz felé, noha a hajókorlát alig egy méterre van felszíntől. Amikor csobbansz a jéghideg vízbe, érzékeid java része már rég felmondta a szolgálatot. Nem érzel, nem látsz és nem ízlelsz, nem cselekedsz és nem gondolkodsz. Csak megállíthatatlanul süllyedsz lefelé a sötétségben, a méregzöld víztömegben, egyre csak süllyedsz. A fenekét csak nagy sokára éred el. Tehetetlen vagy, de nem is kapálózol nem ellenkezel, mert valahol élvezed ezt. Miután a sötétség és a hideg teljesen átjárta a testedet, élve megemészt. Vasmacskaként, tompán talajt érsz a gyomrában.

Apró, színtelen darabokra törsz, mint tajtékok a hajóorrán. A felszínen, amelyet már rég eltakar a köd, egy harsona recsegő sóhajai törnek át. Egy ideig magányosan szól, aztán elektromos hegedű sikolyszerű szólamai érkeznek feléd. Éles pengékként zuhognak a vízre, könnyedén áthasítják több ezer tonnás tömeget. Egy basszusgitár elhaló riffjei és egy jazzgitár halkan sziszegő, alattomos hangjai kúsznak lefelé csendesen. Mindezeknek a tetején egy nő elfojtott éneke lovagol. Bátortalanul üli meg hangokból és füstből szőtt lovát. Ezek mind jelzik neked, a zene még nem ért véget.

Semmi nem tart örökké, a zene is véget ér egyszer. Az utolsó ordítás is elhal, visszhangja még pattog a fejedben. Amikor sikerül összeszedned magad, kába fejjel felállsz és a vérkeringésed újra beindul. A gyomrodban hidegséget, szívedben pedig boldog kielégültséget és köszönetet érzel. Mintha jégkockákat nyeltél volna.
Köszönöm Arnold, remek koncert volt. És mindenkinek melegen ajánlom a zenéjüket.

A képek szintén Arnold tehetségét dicsérik.