Szél

Küzd és szenved, mégis, bátran kitart. Csikorog, roppannak az ágai; meglehet, csak dacból vagy büszkeségből kapaszkodik oly makacsul a földbe, de mindvégig kitart. Éretlen termés, zsenge, zöld levelek potyognak róla. Magasan fent a lobkorona sóhajtozik. Kip-kop, rip-rop. Lobog a Fűzfa haja, zöld esővel hinti az utcát. Zizeg az egész töltés, zubog a patak. Gallyak rángatóznak, mint zongorista ujjai, játszanak az árnyékban. Keservesen zokog a patak menti rekkettyés. Halkan, alig hallhatóan, csepeg az ereszről az eső. A Bükkös felett átívelő híd felbontva, széles szájú gödör tátja sáros fogait a fáknak. Csak egy vékony járdanyelv köti össze a túl oldallal. Gépezetek és nehéz beton tekercsek hevernek mindenfelé. Ficeg a ponyva, tajtékzik, fehér hullámokat ver. Macska suhan át alatta, el egy kapualjba, ahol befészkelheti magát. Kucorog, kaparászik, dorombol. A vasajtó résnyire nyílik, keskeny fénycsík ömlik a szemközti ház falára, a macska beszalad a bátortalan nyíláson. Nyikorog a fém, nyikorog, nyikorog, majd rozsdásankattan a zár. Estére bezárják a házat. A ablakszemek is kialszanak hamar. Lobog a vászon, elszakadna, de csak tekereg körbe a rúdján. Száraz, elfáradt virágokat és papírokar hord a szél, búgócsigaként forogatja a levegőben. Cserepek szakadnak le a tetőről, eltaposott narancsként egybeolvadnak a talajjal. A várost, fekete négyzetek szabdalják vastag kék szeletekre; az égig érő daru kettévágja a képet. A Hold és a csillagok tompán fénylenek, kíváncsian kukucskálnak egy sötét felhő mögül. Aztán enyhül a szél, langymeleg szellővé enyhül.Véget ér az égi zengés, elhallgatnak a viharos harsonák, csendben sziszegnek tovább a trombiták.