Az információhoz való hozzájutás mára már teljesen önkéntelen folyamattá alakult át. Akaratlanul fogadjuk be a ránk öntött „zuhatagot”. Ilyen értelemben a megismerés nem szabadságunk jelképe, hanem épp ellenkezőleg, a tudatunk befolyásolásának legsarkalatosabb pontja. Elménk – nyitottságából és összetettségéből fakadóan – minden impulzusra reagál; feldolgozza a különböző reklámok fényhatásait, a bevásárló komplexumok hangszóróiból és monitoraiból feltörő üzeneteket, képeket, szagokat, hangokat. Ez az áramlás eddig csak a nagyvárosokra volt jellemző, de korunk pláza-kultúra szimbólumai alattomosan terjeszkednek minden irányban. Az információ sok esetben nem tudást jelent. Ebből következően korlátlan áramlása gyakran nem építő jellegű, hanem romboló és összezavaró. Ám a helyzet közel sem ennyire egyszerű. Nyilvánvalóan az efféle „információ-bőség” felbecsülhetetlen mennyiségű tudást is hordoz magában, amelyet elutasítani ostobaság. Az elmúlt húsz évben hatalmas mennyiségű adat halmozódott fel, amit rendszerezni képtelenség, tehát agyunkat az érdemes keresésére, felismerésére és az érdemtelen szűrésére kell átállítanunk. A tudás sokszínűségéből adódón azonban szinte lehetetlen különválasztani értékest az értéktelentől. Az információ feldolgozhatatlansága sokféle következménnyel járhat: lelki egyensúly felbomlásától, különböző pszichotikus betegségeken át az őrületig. Mégis, mivel a lehető legtöbbet kell befogadnunk (természetesen a saját értékrendszerünkön belül), szükségünk van célokra is, arra, hogy tudjuk, mit keressünk. Máskülönben szellemi önállóságuk és személyiségünk elvész vagy kicserélődik. A tudás megszerzésének szempontjából áldásos ez a „szabadság”, még ha ily kockázatos is.
(De valóban ennyire önkéntelen lenne a befogadás? Képes-e az agyunk automatikusan választani? Ha agyunk mindent feltétel nélkül befogadna, akkor egész egyszerűen összeomlana, mint egy merevlemez, amelyre túl sok, vagy vírusos adat kerül. Lehet, hogy agyunk csak azt „jegyzi fel”, ami „érdekli” a többit pedig „ignorálja”? Lehet, hogy a disszonáns információ felülírja az addigit? Idéző jelekben tudok csak beszélni, nem törekszem önigazolásra, sőt inkább cáfolom magamat, mivel laikusként nem szólhatok érdemben a témához. Annyi bizonyos: Helyesen kell használni a bőségből adódó előnyöket. A közvetítő médiumok könnyű hozzáférhetősége, azonnalisága és a gyors reakció lehetősége, mind a tudásunk gyarapítását szolgálhatják.)
A fénykorát élő Internet a világ tudásának legnagyobb tárháza. Minden tudományos ágazatra kiterjedő adathálózata könnyen elérhető, elmondható, hogy világszerte elterjedt enciklopédia, amely szinte önálló lényként működve folyamatosan bővül és aktualizálódik. Megjelenése jelentős mértékben fellendítette az emberiség szellemi tudását és egyszerre rombolta le erkölcsét és morálját. Ma már mindenki polihisztor és senki sem az. Hatása elkerülhetetlenül átterjedt az emberekre, akik gondolataik és ismereteik nagy részét innen merítik. Egy kicsit mindenki elméleti fizikus és irodalmár, történész vagy tengerbiológus. Mindenki tud videót vágni, megosztani és kommentálni. Szabad formálhatósága, elterjedtsége megteremtette a világkommunikációt és az egyetemes féligazságokat. Ebben a folyamatban a tudás visszájára fordul és az integrált világon kívül véres ellentétekhez, szörnyű félreértésekhez, megszállott csoportokhoz és végül szétválasztottsághoz vezet. Megteremti a magányos, elszigetelt valóságokat és a nemesebb cél helyett ezt is csak önzésünk, és hiúságunk tárgyává tesszük.
(Ezzel a példával csak alátámasztani próbálom, hogy a kérdés nem egyértelmű. Szerintem a probléma nem a külvilági információ mértékéből ered, ebben téved Freund Tamás, inkább annak rossz felhasználásából. Ahelyett, hogy érvelnék csak azt próbálom érzékeltetni, hogy az információs társadalom végletesen kétértelmű, ezért hozzá való viszonyom ambivalens, olyannyira, hogy már azt sem tudom eldönteni, hogy mi igaz s mi nem).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése