Mindössze háromszáz forintért, másodjára is beléphettem a Váci utcai, Belvárosi Szent Mihály – „Angolkisasszonyok” – barokk templomába, az Aranycsarnokba. Akárcsak tavaly ilyenkor, Arnold, zenekedvelő barátom felhívott, hogy ugyan nézzük már meg a Budapesti Barokk Fesztivált, elvégre művelődni is kell és háromszáz forintos diákjegyért megéri elmenni. Így történt, hogy tizenhatodikán, este hétkor egy kényelmetlen templomi padon találtam magam, s érdeklődve vártam a fejleményeket. A templom – túlzás nélkül állíthatom – kimerítette a Barokk nagybetűs stílus minden jellemzőjét. Még a csempe is aranyból volt! A falakon körös-körül bronz gyertyatartókba tűzdelt lámpák égtek, fényük szikrázott a templom szentélyében elhelyezett szíven, alatta tündöklő fényben szenvedett Jézus Krisztus. A boltozaton realista freskó volt, a színes ablakok szokatlan félhomályba borították a teret. Díszek, csicsák, kanyargós vonalak, keretezett szépségek, meg egy rakás szobor, szentekről és egyéb biblikus szereplőről. Itt volt minden, ami keresztény ember szemének szájának ingere; nagy kár, hogy én nem vagyok igazán vallásos, így nekem ez a ”panoptikum” nem jelentett sokat, maximum mosolyogva nézegetem az örök penitenciára utalt díszítést. Aztán, amikor a templom már zsúfolásig megtelt öreg nőkkel és párjaikkal, a frakkba öltözött zenekar előszivárgott a búvóhelyéről és helyetfoglaltak.
A csellósok kezdték, hatalmas, fa hangszerük mély búgása azonnal betöltötte a templomot, bölcs zúgásuk lassan vitorlázott faltól-falig. Az ösztövér bőgős egész testével a hangszerére dőlt s hatalmas, lapát tenyerével teljesen átfogta a bőgő nyakát; játéka közben fel-le csúszkált a húrokon, szőke varkocsba font haja hátát verdeste. Hangosításra nem volt szükség, hiszen a templomhajó magas, széles terében még a leghalkabb piszmogás is visszahangzott. Aztán bekapcsolódtak a hegedűsök, hangszerük – melyet úgy fogtak, akár a puskákat – gyönyörű csengése szivárványt varázsolt a melankolikus búgásba. A zene mélyről építkezett, az andalító muzsika folyamatos hullámzása talán az utcákat is bejárta. Amikor megérkezett az oboás hölgy, az össznépi eufória már tetőfokra hágott. A Kamarazenekar tagjai széles vigyorral játszották a kétszázhatvan éve született Johann Sebastian Bach műveit. Az idő megállt és csak zene volt. Tiszta, halottnak gondolt hang támadt fel poraiból, hogy megelevenedjen a közönségnek. Lebicsakló fejemen és lehunyt szememen át ezerhétszázba csöppenten, ahol mezőket jártam, piknikező nők társaságában, akik halovány, csipkés szoknyát és kalapot viseltek,
Végül megérkezett Érdi Tamás. Az esetlen, öltönyös, vak zongorista. Ügyetlenkedett a belógó hangszerek között, segítségre szorult, akár egy csecsemő. Mosolya zavart volt, a tapsviharban csak sötétet láthatott. Rövideket és remegő testtel hajolgatott meg, kezei fatuskóként lógtak mellette, majd leült a versenyzongoránál. Először néma csend. Egy-egy köhintés a nézők sorából. Alig hallhatóan üdvözölte a közönséget és nekikezdett. Virtuóz, csontos ujjai tökéletesen futottak a billentyűkön. Kiszámított mozdulatai láthatatlanul suhantak a zongorán. Hihetetlennek tetszett, hogy az előbb még tébláboló férfi, hogyan elevenedett meg a muzsikában. Rég elfeledett zenei múltat idézett meg a billentyűkkel, Mozart, Chopin és Bach szellemalakjai szoros gyűrűbe fogták a tanítványukat. A zenekar szájtátva nézte a Mestert. A templom ragyogott. Vakító aranysárga jelenésként tündökölt, Budapest szíveként, dobogva ünnepelt.
Ezúton is köszönöm Arnoldnak, hogy elvitt a nagyszerű koncertre, illetve a későbbiekben koncertekre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése