Kilátó

Cigarettára gyújtottam, lehajtottam a fejemet és filozofikusan néztem a házak erdejét. Az első slukk makacsul ragaszkodó és karcos volt, mégis jólesően leszívtam a tüdőmig és lassan kavargó körökben eregettem a felhők felé. Ráhajoltam a korlátra és lenéztem a hosszú szőlőlugasra, melynek a végén egy magas fakerítés állt, lentről, egy magasabb ház erkélye a lugas fölé hajolt.
A második slukk múlt ízű volt és rég elfeledett emlékeket idézett fel bennem az Árpád-hídról és a barátaimról, akikkel vihorászva bujkáltunk a sikátorban meg az iskola falához lapulva leskelődtünk, hátha jön a tanár. Sötétkék Pall Mall. Előkelő módja az öngyilkosságnak, vagy valami ilyesmit mondanak róla. Alakom körül füstpamacsok gyülekeztek, átkozott glóriaként záródtak össze a homlokomon. A fal túlsó végén, olyan tíz méterrel lejjebb, vékonyka utca húzódott. Nehéz vaskapuk csapódtak, a redőnyök zörögve lehúzódtak s nyüzsgés támadt a boltsoron; egy-egy fekete kutya gazdátlanul forgolódott a szemetes körül.
A harmadik slukk fémes volt, felhorzsolta az ajkamat és az orromból kelletlenül kiszálló füst haldokló virág formát öltött, amolyan füstrózsáét. A hamuszürke felhők már egészen befedték az arcomat. A fasor mögé menekülő Nap, narancssárgára festette az eget. Amint az utolsó boltos is lehúzta a rolót én is tovább néztem az utca sarkáig, ahol a kutyák már mindent kikapartak a szemetesből és bánatosan továbbloholtak a Főtérig. A Művészet Malom kapuját bezárták, a pékség előtt megállt egy fehér kisbusz, platójáról markos férfiak pattantak le és bevitték a boltba az utolsó pékárut. A Nap reménytelen pászmákat lövellt át az ágak között – dunai horgász készülődött a folyó zöldes, halszagú félhomályában.
A negyedik slukk kellemes selymességgel gurult le a torkomon és elegánsan csusszant át a szemeim között. Ujjaim átfáztak, vörös tönkökként, remegőn tartották a cigit. Lehamuztam. A levegőben rovarok köröztek, nagy csomókba gyűrődve keringőztek egymással és táncra hívták feléjük kanyargó fehér füstkígyót is. Az égbolt keleti peremén sötét felhők gyülekeztek, a vihar első, fagyos fuvallatát hozták magukkal. A csípős ősz végi levegő marta az arcomat, a rohadt avar rozsdás szaggal párolgott. Elnéztem a tetőket - a hajdan piros, eső áztatta tetőket.
Az ötödik slukk pattogva parázslott, ahogy az apróra darált dohánydarabok közé beékelődött nagyobb szemek elégtek. A hamuíz bejárta a számat, mint egy hűvös csók – csak párát hagyott maga után. Szinte füst nélkül fújtam ki, de a szememre vastag függöny ereszkedett. Újból lehamuztam és vicsorítva szívtam a fogamat, mintha a tüdőszanatóriumból szabadultam volna. A Nap eltűnt s körvonalazódott a kékes Hold. A fák és a bokrok rózsaszínben és opál zöldben pompáztak, mint a legszebb tűzijáték fényei. Estbe hajló naplemente. Kora téli illatokat potyogtattak a fák. A kéményekből feltörő füstoszlopok meghitt család képével kecsegtettek.
A hatodik slukk után azt kívántam bárcsak véget érne már, de a cigi lassan és bölcs kimértséggel égett, sosem többet a kelleténél. Már a lábam alját is homályosan láttam, amikor újabb karikákat pufogtam. Akár egy vén varázsló, úgy szórakoztattam magam. Sekélyes örömömben nevetni kezdtem.
Korcs boldogságom felizzásában rögtön megkívántam a hetedik slukkot. A torzóm is eltűnt. A ködből arcok váltak ki, boldog mosolygó arcok. Emlékek.
A nyolcadik és kilencedik slukk után olyan volt, mintha vákuumba csöppentem volna és eltűnnék a földszínéről.

A kilátón sűrű felhő gyűlt. Sokan azt mondták, hogy régen ez volt a szerelemesek kilátója és, hogy mindig csókolózott itt valaki. Sötétebb felhő telepedett a keresztre és a lugasra, mint a város peremén közeledő vihar – ami meglepő módon, elkerülte Szentendrét. Már hajnalra járt, amikor eloszlott és a kilátón kisütött a nap, de kövek között egy cigarettavég – valódi Pall Mall – füstölgött örökkön-örökké.