A Paradicsomban

A Műemlékek Nemzeti Gondnoksága, a Magyar Irodalmi Hagyományápolók Országos Egyesülete és a Mikszáth Társaság novellaíró pályázat" díjazottja

A Világ olyan, amilyennek látni szeretnéd.

A piszkosfehér Volkswagen minibusz fékezés nélkül robogott tovább a Vágóhíd utcában. Hamar elhagyta a kórház téglafalát s már messze járt, amikor a tömeg gyűrűje összezárult a zebra körül. Mire a mentők odaértek, a galambok ismét a Nagyvárad-téren nyújtogatták a nyakukat. Délutánra az óvodások boldogan ugráltak a játszótéri rozsdás Trabanton, s az éjszaka is gondtalanul telt el a csillagtalan fővárosban.

Szeptember nyolcadika ködös reggelre virradt és enyhe, szemerkélő esővel köszöntötte a napot. A macskakövek csillogtak az őszi hajnal szürkés fényében, a felhők mögött rejtőző nap csak pillanatokra bukkant elő, de csak felitta a köd maradékát és eltűnt. A síkos tetőről egy álmos vetési varjú követte szemével a vánszorgó alakokat, hangosan károgott, majd biztonságos odújába bújt. A part menti város lassan ébredezni kezdett, az állomáson egész diáksereg csoportosult össze és Békásmegyerről a vonat már teli vagonnal indult. A hétórás HÉV szinte berepült a Batthyányi-térre, az embermassza ütemesen hömpölygött le a mozgólépcsőn, persze mindenkinek fontos dolga volt, aktatáskások és retikülösök futkároztak jobbra-balra. Munkába vagy iskolába, a buszhoz meg a villamoshoz? Még ők se tudták. A különösen sietősek félrelökték az öregeket s bár a metró meg-megállt az alagútban, összességében Budapest sikerrel vette a reggeli akadályokat.

Egy fiatal lány – tizenéves, haja égnek állt, kékeszöld sálját gondosan nyakára tekerte – leszegett fejjel vágott keresztül az ellenőrök falán. Megnézték a seggét, talán még fütyültek is utána, de ebből ő mit sem hallott, mert a fejében rockzene dübörgött. Kettesével vette a lépcsőfokokat, s ahogy felért az aluljáróból futásnak eredt: ő is késésben volt. Kecsesen elhajolt a nyúlkáló kezek elől, nagy ívben kerülte ki a szemétkupacokat, mígnem eljutott a zebráig. Fáradt volt, párás szemmel nézte az elrohanó világot. Bágyadt elméje meg se próbálta megemészteni az információt, azonnal visszautasította; nem szerette ez a helyet, kiváltképp reggel nem. A kedvenc száma ment, amiben az énekes olyan hangosan ordított, hogy a fülhallgatója belerecsegett. Piros kocsi, kék kocsi, szirénázó mentő és tűzoltó. Baleset itt-ott. Tűz ég a határon. Leomló daruk vagy elrohadó város. A Béke Nagyvárad téri szobrán megszáradt a vér. Pillanatnyi üresség. Most! Céltudatosan elindult a túloldalra.

Fényesség. Mindent elvakító, asztrális fehérség vette körül. Hunyorogva fürkészett körbe, valami anyag után kutatott, de hiába kereste, nem találta. Megmozgatta az ujjait, beletúrt a hajába, összeborzolta és tehetetlenül megfordult. Csak a semmit látta. Lenézett a testére, végigmérte magát egészen a lábfejéig. Katicás kabátkája felhúzva, sálja változatlanul a nyakán. Szakadt tornacipője is ugyanolyannak tűnt, aztán észrevette... Ijedtében hátrahőkölt, majd vissza. Majomként emelgette a lábát és a kezét, sőt még a levegőbe is felugrott, de nem találta. Árnyéka úgy eltűnt, mintha a fény elnyelte volna. Ahogy a hiány tudatosult benne borzasztóan magányosnak érezte magát. A lány akit még az árnyéka az is magára hagyott – gondolta komoran és leült. Térdét a nyakáig felhúzta és így hetykén, elhagyatva elpityeredett. Órákig vagy talán évekig ülhetett. Nem tudta megállapítani. Amikor az ember igazán egyedül van, akkor elfelejti az időt. A percek homokként folynak ki az ujjai közül és nem gondol másra, csak hogy mennyire egyedül van. Hosszú üldögélésében feje búbjáig süllyedt a fehér valótlanságba.

Aztán felkelt. Kinyújtóztatta elmacskásodott végtagjait és sétálni kezdett. Előre a végtelenségbe. Nyugalmat érzett s a beteljesült boldogság járta át a pórusait. Mélyeket szippantott az orgona illatból, majd lassan kieresztette a levegőt, szinte már az árnyékát is elfeledte. Sokáig zarándokolt, s amikor már eleget ment leült, hogy utána újra elinduljon. Nem tudta felbecsülni a hely méreteit, mert soha nem ütközött falakba. Egyszer, mikor ezt is megunta végleg megállt. Felnézett és megkérdezte az ürességet:

- Hol vagyok? Miért kerültem ide?

Szavai visszhangot vertek a végtelenben. Nagyon messziről érkezhettek vissza, mert alig hallotta őket. Már régen nem beszélt senkivel és azt hitte, hogy hangja érthetetlen motyogássá torzult, de nem kellett sokáig várnia és válasza megérkezett. A fény eltompult és hirtelen színes gömbök milliárdja pottyant le az égből. Teste súlytalanná vált és lebegett, akár egy madártoll. Végül is ez is megteszi – gondolta és mosolyogva úszni kezdett.

Lila, narancssárga, piros és kék. Rengeteg labda volt. Évtizedekig tanulmányozhatta őket. Némelyik bundás volt vagy tollas. Volt amelyiket éles pikkelyek borítottak és talált bőr-szerűt is. Volt ott leveles erezetű és kérges meg fémes. A fa és a papír. Minden, ami szem-szájnak ingere. Aztán hosszas felfedező út után ráakadt a szúrósra is. Amikor először meglátta vonakodva lebegett felé, de nem ért hozzá. Körüljárta és látván a hegyes tüskéket inkább eloldalgott. Utána sokáig elkerülte ezt a darabot. Hónapokig nem találkozott vele, de végül újból „belefutott” a Süni nevezetűbe. Óvatosan kezei közé fogott egy tüskét és egy mozdulattal kihúzta. A gömb sípoló hanggal elrepült, majd aszott mazsolaként hullott le a labdák közé. Néma csend következett, majd valami megmoccant. A tér repedezni kezdett, először egy vékony vonal jelent meg a „földön”, majd egyre kiszélesedett s a kép apró darabokra tört, akár a festett üveg. A pillanatnyi sötétség rosszabb volt, mint az évekig tartó magány és fehérség.

Egy magas torony tetején találta magát. Olyan közel volt a felhőkhöz, hogy ha lábujjhegyre állt a feje a felhők alját érte. Egy ideig simogatta a felhőpamacsokat, majd elnézett az égboltról és a szeme könnybe lábadt a paradicsomi látványtól. Karnyújtásnyira tőle az aranyba öltözött Hősök tere tornyosult, oszlopain a hét dicső vezér: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm. Távolabb ellátott a napfényben pompázó Parlamentig is. A Margit-hidat, amit régen szétdaraboltak, most vörös és sárga trombitafolyondár szőtte át. A Budai vár a régi színeiben mutatkozott az alatta folyó, kristálytiszta Duna felszíne parázsló gyémántként ragyogott. Kilátás volt ez a javából!

A lány alatt Városliget virágba boruló erdeje húzódott. Tavasz volt, cinegék és verebek énekeltek és csipogtak a bimbózó ágak között. Fakopácsok kopogtak a fák oldalán, sárgarigó ugrándozott és pittyegve biztatta a fészekben megbúvó fiókáit. A kivirágzó erdő muzsikált, a tavasz újra felzengett. Ökörszemek serege körözött az égen, barna tollaikat süttették az arany fényben. Szerelmes párok kéz a kézben sétáltak az erdő árnyékában, a Királydombon a legkülönfélébb kutyák játszadoztak. A virágok között méhek és darazsak duruzsoltak, a liget tavából a kacsák is kikászálódtak a fűre. Még a varjú is hátrahagyta mélabús károgását és visszafogottan magához hívta a fehér hollót. Az illatok és a színek tündöklő kavalkádja megtöltötte a levegőt. Minden képzeletet fölülmúló festményben volt része, Budapest virágkorából. A boldogság olyan nagy volt, hogy szinte elolvadt a város.

Az utcán gyermekláncfűvel és liliomokkal tarkított fű nőtt, nem jártak kocsik, mindenki ráérősen sétált és kiélvezte e gyönyörű évszakot. A szerelem évszakát. A lány csak állt a református templom tetején és nevetett. Ámuldozott a kacsa mutatványain és csodálta a térre igyekvő fehér mént. Ide-oda kapkodott nem tudta, hogy hova nézzen. Boldogan csatlakozott egy vándorló fecske-csapathoz és sokáig együtt repült velük. A világ szélei megváltoztak. Keleten hatalmas hegy állott, csúcsán faházikó egyensúlyozott, verandáján öregúr, széttárt kezeivel átölelte az univerzumot. Nyugaton, ameddig csak a szem ellátott sűrű bükk és nyárfa erdő nyújtózkodott egészen az északi határig, ahol a Dunakanyar íve vágta el a horizontot. Délen a főváros házai húzódtak, szolíd fabungalók, virágos és gyümölcsös kerttel és minden mással, amiről ember csak álmodhat.

Ahogy a verebekkel együtt átrepült téren és időn, a kép szivárvány alagúttá formálódott és a lány csak szállt, egészen álomvilága határáig és még azon is túl, ahol a Föld véget ér egy istentelen sivatagban. Innen a verebek visszafordultak és elnyelte őket a rózsaszín homály.

A szikkadt sivatag közepén egy város éktelenkedett. Ormótlan beton építményei és koszos tégla kórháza fenyegetően magasodott a kietlen birodalom fölé. Szürke, füstölgő kupac, ahol nincsenek illatok, amolyan Dis városa. A lány egy ideig csak lebegett a város felett. Felismerte a helyet. Az igazi Budapest darabkája volt ez, a Nagyvárad tér. Lesújtóan nézte a hangya-szerűen mozgolódó embereket. A madarak után ment volna, de kíváncsisága felülkerekedett. Közelebb ereszkedett. Innen már látni vélte a bolyba összegyűlő tömeget. Már egészen közel járt, hogy lássa: az emberek gyűrűt alkottak valami vörös körül. A kör közepén egy lány feküdt – tizenéves, szerteágazó dús haja vérrel átitatva, kékeszöld sálját fel-le fújdogálta a szél – kifordultan, magatehetetlenül, rivaldafényben a hangyák között.

- Milyen fura az öreg nő. Végig engem nézett, ahogy siettem a téren. Olyan gonoszul dörzsölgette kezét és átkozódott magában. Görnyedt hátával és krumpli orrával, akár egy boszorkány. Szakadt rongyokba burkolózó, ritkás hajú banya. Pöffeszkedett a kórház előtt. „Milyen bunkó lány, milyen sietős a dolga, hogy oda ne rohanjak!” Felőlem meg is halhat ez nő. Tényleg így nézek ki? Ha tudtam volna, hogy ez a vég akkor talán egy kicsit szebb ruhát veszek fel. Meg sminkeltem is volna, de arra már nem volt idő. A hajam olyan, mintha megveszekedett őrült lennék. Ó! Ott egy helyes fiú! Magas, jóképű és gazdagnak is látszik. Engem figyelt? Ez aranyos. Várjunk csak. Talán mégse olyan helyes. Úgy álldogál ott, mint a vadállat, aki prédára vár. Ahogyan szívja a fogait... kiráz tőle a hideg. És a seggemet bámulja?! „Nem is rossz bőr. Elcsevegnék vele aztán...” Ezt nem hallgatom tovább. Az a cigány fiú meglökött, fel sem tűnt. Ezekkel már nem is törődök. A zokniárus nő éjjel-nappal ordít, széna-szőke haja, zsíros copfba kötve. Meg ott megy az öltönyös és a piros ruhás nő. Ismered a fajtáját? Tisztára, mint egy szappanopera. „Ha tudna Annáról, megölne.” „Le fogok lépni, nem bírom ezt a barmot.” Íme az ember. Hát nem csodálatos? Messziről nézve látom, hogy mennyien cigiznek. Meg hogy mennyi a szemét és a hajléktalan az utcán. Itt jön a mentő és tűzoltó. Meg a piros kocsi, a kék meg a zöld. Lelépek a járdáról és bumm. A minibusz gyorsabb nálam. A mögöttem sétáló óvodás odaordít az anyukájának. A levegőben megpördülő testemre mutat és sikít. - Nézd mama ilyet még sose láttam. A kocsi meg sem állt. Pödört bajuszú férfi, két nyűgös lovat szállított Taksonyba. Nem én tehettem róla. Minden olyan gyorsan történt, a vérem azonnal elborította a járdát. Még a kabátomat is... ez a legjobb kabátom. Elég sok ember néz. A végtelen hosszú agóniám. Sokat viccelődtünk ezzel a zebrával: „A Halál zebra.” Így hívtuk. Nagy sokára telefonálnak a mentőknek, aztán a sietősek szétszélednek csak pár ember marad körülöttem. Egy vagy kettő, ahhoz képest hogy percek alatt hatalmas tömeg verődött össze. Tizenöt perc telt el talán? Vagy tíz, mire a mentő kiért. A fővárosban ez mindennapos. Pedig az anyám még mondta is, hogy kéne oda egy lámpa, mert életveszélyes. Ő kötötte meg a sálat, a kedvenc sálam volt és máris felvette valaki. Egy vékony, szemüveges lány. Neki jobban áll. Ez az éjszaka is gondtalanul fog eltelni a fővárosban. Úgy visszamennék abba virágos világba. Ahol énekeltek a madarak, ahol nem volt idő. Ahol egyedül voltam. Aludtam a fűben és játszottam az állatokkal. Nagyon megszerettem azt a golden retrivert. Ott szeretnék élni a verebekkel és Hét vezérrel. Táncolni és dalolni míg a Föld forog.

A kórházban fullasztó gyógyszerszag volt, a folyosóról elmosódó sírás hangja szűrődött be az elsötétített szobába. Nyikorogtak az ajtók és egy pillanatra se hagyott alább a léptek zaja. A sarokban futó csövek sziszegtek, ahogy a meleg levegő kiáramlott belőlük. A lány csak nézte a plafonon pislákoló neonlámpa fényét, hallgatta a zúgását. Nyakmerevítőjére gondolt és arra, hogy levágták a haját. A hosszú, seszínű, dús haját. Próbált álmodni, a helyről, ahol éveket töltött. A virágok és fák városáról, ahol Budapest szép. A gömbökről és az időtlenségről. A paradicsomba szeretett volna visszajutni. Lehunyta a szemét és elaludt.

A Világ nem olyan, amilyennek látni szeretnéd.