Tiszta kézzel

DÁVIDNAK

„Megparancsoltam, hozzák elő az istállóból lovamat. A szolga nem értett. Magam mentem az istállóba, megnyergeltem a lovam, nyeregbe szálltam. Távolból trombitahangot hallottam, megkérdeztem a szolgát, mit jelent. Nem tudott semmit. A kapuban feltartóztatott, és megkérdezte: Hová lovagolsz uram?”

Franz Kafka, Útrakelés részlet, Tandori Dezső fordítása

Gregor K. megtisztulása a következőképpen történt: Október elsején szitáló eső esett, amikor K. hazatért a reggeli lovaglásából, rozoga, öreg ménjét bevezette az istállóba s búcsúzóul átfésülte az állat farkát. Fekete, bolyhos kabátját szorosabbra húzta, karját keresztbe fonta, hanyag eleganciával kikerülte a pajta előtt kószáló öreg macskát és rendkívüli nyugalommal elindult az ajtó felé vezető kőcsapáson. A hideg szél, nedves leveleket fújt a lábára, egy ideig a nadrágjához tapadtak, majd tovább sodródtak róla. Azóta, hogy az apját eltemették, K. teljesen magára maradt, az istállója gondozatlan volt, a ló meg alultáplált; valahonnan az utcából átjárt egy teszetosza, oldalba rúgott macska, aki még a száraz, fagyott rovarokat is elette a ló elől. Nem különb Gregor, aki feltűnően lesoványodott, amióta elfogyott a pénze. A kertben elburjánzott a gaz, feltörték a kőcsapást, a szürkés növények egészen a kerítés tetejéig felkúsztak és elgörbítették a rozsdás, vasrácsokat. A szokatlan októberi dér nem olvadt el a leveleken, amik merev mozdulatlanságukban furcsa formákat öltöttek az őszi ködben. Hol szörnyeteg tátongó szájává váltak, vagy földből kimeredő ördögi kézként szorongatták a fémet, mintha végleg el akarnók törni. Gregorék háza volt a legkisebb és a legjelentéktelenebb az utcában, de ez nem mindig volt így – amikor még jobb idők jártak a vidéken, a ház méltóságteljesen pompázott és aranyozott palotának tűnt a többi parasztkunyhó között. A K. család hírneve azonban elkopott és kevesen maradtak, akik emlékeztek a múltra. A vakolat leomlott a falakról és foltokban kibukkant a hosszú telek rágta, sárga téglaréteg. A ház előtt burjánzó vadnövényzetből egy terebélyes, de valamilyen vírus támadta, korhadt mandulafa magasodott ki, törzsén fehér sebek éktelenkedtek; töredezett, fekete ágai tépdesték a felhőket. Az egész ház a bizonytalanság és a hidegség érzetét keltette s az utcáról nézve az emberek könnyen azt hihették, hogy ebbe a házba beköltözött az idő. Az ablakokat jégvirágok díszítették. A folyosók gyéren voltak megvilágítva és egyedül a hálószobába sarkában égett egy gázlámpa; homályos árnyak táncoltak a falakon; a kályha némán meresztette kormos torkát a szobának. A falu gyermekei – akik korukat meghazudtolva, már egészen fiatalon az apjukkal dolgoztak a földeken – messze elkerülték a házat és környékét, s a ritka alkalmakkor, amikor idetévedtek, sem látták Gregor, a mereven elzárkózó ember csontvázát.

Az ifjabb K. soha életében nem dolgozott és jobbára az apja kalmárként összegyűjtött pénzén éltek. Szegénységben, nyomorúságban, szűkszavúan beszéltek egymással és még ebéd közben se néztek egymás szemébe. Felesége korai halála miatt apja örök életére megkeseredett és erőtlenül, legyengülve lehelte ki utolsó páráját a díványon. Noha Gregor felmenője valamit hátrahagyott üggyel-bajjal összespórolt vagyonából, de K. azt is csupa csecsebecsére költötte; apját esőben temették, hanyag módon a sírdomb aljában, mert nem volt pénz, dolgos embernek kijáró tisztelettel, jobb parcellára. K. piperkőc lévén mindig elegáns ruhákban járt. Kék selyem nyakkendőben és csíkos öltönyben. Jó vágású volt, magas és ösztövér, sovány, napbarnított arcán egzotikus vonások, összenőtt szemöldöke alatt nagy, kihívó, barna szemek. Hosszú orra, fenséges vezéré volt, penge vékony szája csak ritkán húzódott mosolyra. Bölcs, lapát fülei pajkosan elálltak, hajdan gentlemanre vágott haja, zsíros, fekete fürtökben omlott háta közepére. Bordái szétfeszítették a mellkasát, keveset ivott és szíve is egészségesen vert. Nem dohányzott csak egy-egy ünnepi alkalommal gyújtott pipára. Vállai szárnyakként meredeztek a nyaka tövében, szinte átdöfték a bőrét; hosszú, zongorista ujjai távol álltak egymástól és amikor K. elaludt, különélő pókként mozogtak a testén, mintha járatot keresnének üres gyomrába. Egész tartása madárszerű volt, könnyed léptekkel járt, szinte lebegett, s ahogy megülte a lovát, az is olyan volt, mintha csak az alkalmas terepre várna, hogy felszálljon az égbe. A legelső pillanatban tán értelmesnek látszott, mert feje mindig lekókadt és szemei befelé fordultak, de az apja, aki jól ismerte, tudta, hogy ez a látszat, hiszen édesfia golyhó volt, s nem látott túl fényes zakóján. Magára mégis mint a világ vértanújára gondolt, aki arra volt hívatott, hogy hátán cipelje a világ szennyét. Öltözködési rigolyáit és ok nélküli önostorázását leszámítva csak egyetlen, különös szokása maradt: az origami, azaz a papírhajtogatás. Szenvedélyesen hajtogatott hattyúkat és darumadarat. Elmélyülten, kínos precizitással készítette el a levelibékát, fegyelemmel szorította össze a sárkány papírtörzsét mígnem, aztán odaadó figyelemmel lapított pillangót s végül lustán vetette a nagy állatkupac tetejére a papír Noé bárkáját. Téli napokon amorf torzókat vagy absztrakt formákat hajtott, egy-egy nyári nap épületeket párosított melléjük és tavasszal babákat csavart nekik, ősszel kicsiny szobákat rendezett be a papírokból. Az egész házban szerteszéjjel megsárgult lapok hevertek, aztán, ha elfogytak, a könyvekből tépkedte ki az oldalakat és azokat használta a munkára. K. nem a lelkét próbálta megnyugtatni, tulajdonképpen nem volt célja a műveivel és mivel nem dolgozott mást, jobb híján ezzel foglalta le magát.

K már napok óta koplalt, s gázlámpáján, óriásbolhákkal kibélelt ágyneműjén, patinás öltönyein, „papírvilágán” és félszemével a sírba néző lován kívül semmije nem maradt. Talán az önmagával való elégedetlenség vagy a házra nehezedő adósságok okozta feszültség tette, de újabban rövideket aludt, nyugtalan álmoktól gyötörve forgolódott az ágyában. Kora hajnalban felébredt, hosszú lovaglásokra indult a faluval ellentétes irányban s csak akkor tért vissza, ha a Nap már delelőre hágott. A fizetésre felszólító számlák összehajtogatva – azokból készítette a szörnyeket – hevertek a ház különböző pontjain. A foghíjas, lyukas tető beázott, rozsdabarna csíkok metszették át a felhullámosodott tapétát. Az állandó fagy beszivárgott a falakba és lehűtötte a házat. Gregor párája körbelengte a hálószobát. De mindezen szerencsétlenségek ellenére nem tudta rávenni magát, hogy dolgozzon. K-nak nem volt érzéke a fizikai munkához és bár esze és szíve a helyén volt még intellektuális pályára se adhatta a fejét. Egyedül finom ujjai és az origami maradtak, de a faluban, az elfeledett, régi rendszerből hátramaradt faluban, ezt a tudását aligha kamatoztathatta.

A törpefalu névtelenül, messze a határszélen feküdt; amerre a szem ellátott kietlen, távolban hullámzó, kék dombokkal körbezárt vidék volt. Az egyhangú képet egy-egy legelésző tehén- vagy birkacsorda bontotta meg. A fővárosi hírek, akárcsak a császár üzenetei, várattak magukra. A falusiak akkor kaptak értesítést az új uralkodóról, amikor azt már temették és a következőt tették a helyibe. A több ezer mérföldön elnyúló szántók vidékét nem járta senki emberfia és a falusiak,- elnézve a bizonytalanul hosszú mezőséget -, meg se próbáltak nekiindulni az útnak. A faluba egyetlen homokos ösvény vezetett, ami először zavarba ejtő módon, majd később végzetes útvesztő formájában kanyargott a birtokok között, akár valamilyen sebes folyású hegyi patak. Sok keskeny ér levált róla és volt, amelyik sehova nem vezetett. Aztán nagy sokára, ahova a józan ész már nem vitt, széles deltában egybeolvadt a mélabúsan hullámzó kikövezett Főúttal, ami egyenest a Főváros tavába vándorolt és táplálta azt. A falu történetében egyetlen férfi akadt, aki megtette a roppant utat. Trombitaszóval és a szolgája búcsújával a sarkában hagyta el e világot. Mindenáron el akarta a hagyni a vidéket, ez volt egyedüli célja. Eleséget sem vitt magával s a szolga addig nézte a távolba lovagló urát, amíg meg nem halt. Aztán kereken kétszáz esztendővel később ura visszatért, hosszú ősz szakálla összefonódott a lováéval, mintha egybenőttek volna és régi jó barátokként nem eresztenék egymás kézfejét. A szájában csak kevés fog maradt és azok is rohadtan lógtak ki fekete ínyéből. Mikor a falusiak, akik azóta már nyolc generációt váltottak, megkérdezték az apót, hogy ugyan mit látott az idegenben, a bácsi harsányan felkacagott. Rekedt, sokat látott hang volt és igazi bölcsességről árulkodott. Beszédre nyitotta a száját, de abban a pillanatban megakadt a szó a torkán. Még aznap este, ahogy hőshöz illik, a lovával együtt földelték el a domb legeslegtetején.

Az ezret alig meghaladó lélekszámú, kizárólag a földet művelő és állatokat tartó lakosok nem is igazán törődtek a külvilággal, s bár tudták, hogy a Föld kerek és megkésve az aktuális császárról is hallottak, de mégis az anyaföldből kinövő egészséges búzán és burgonyán kívül semmi nem boldogította őket jobban. Mondhatni, hogy a falu megállt az időben, de ez a kijelentés nem lenne teljesen helyénvaló, hiszen a szűk körön belül az falusi emberek nem sokban különböztek a nagyvárosban élő rokonaiktól, tehát akárcsak Pekingben, így itt is sajátos evolúción mentek keresztül az emberek. Gregor, miután édesapja meghalt, még kevesebbet járt le a faluba és amikor egy-egy alkalommal megjelent, a gyerekek vagy a gyapjas birkák körül bóklászott és révedezően bámulta a játékukat. Az emberek rossz szemmel nézték. Naplopónak tartották és nem szerették azt a fenséges stílust, ahogyan közöttük járt. Nem szerették, ahogy vizenyős tekintetével a borjaikat nézi. Nem szerették az öltönyét sem, és a szabó se szívesen varrt neki; itt-ott apró hibákat is ejtett a szabáson és az eredeti ár kétszeresét kérte a ruháért. Az emberek között az a monda ütötte fel a fejét, hogy Gregor fogva tartotta, kínozta és megölte köztiszteletben élő apját, akit életében mindenki sajnált, hogy ilyen átokverése fia született és halála után, sokáig megvetően sugdolóztak a hitvány temetéséről. Azt is beszélték, hogy a dybukk szelleme költözött Gregorba, s reggeli sétái során – amiről mindenki tudott – a bárányok vérét issza, de persze ebben csak a kovács és a hentes hittek, akik a falu minden baját Gregornak tulajdonították; Gregort ez nem zavarta, inkább csak megerősítették abbeli hitében, hogy akárcsak Jézus, ő is penitenciára ítéltetett. Szinte már a hátán cipelte a keresztet. Sok ezekhez hasonló legenda, mítosz és történet keringett K. úr körül, s ha őszinték akarunk lenni a falusiak szerettek áskálódni és örültek, ha a bűnbakról beszélgethettek a falugyűlésen. A szűk közösség, elhízott helytartója minden gyűlés után elégedetten böffentett és azonnali megoldást ígért, de természetesen ezt senki nem gondolta komolyan, hiszen legbelül mélyen mindenki tudta, hogy Gregor, azon kívül, hogy visszavonuló természetű, mizantróp és bár különös szokásai voltak, nem ártott senkinek. Így a témát meghagyták pusztán az aggasztó elméletek síkján; nem utolsó sorban azért is, hogy a gyermekeket a dybukk rémtetteivel riogathassák az ágyban. Gregor és a teljesen elidegenedett falusiak sosem érintkeztek egymással és ez így is volt rendjén.

Gregor sorba rendezte a számláit. A tárgyakat, amik előtte az asztalon voltak, félresöpörte, a földön gyűrődő, krokodilokba és őslényekbe hajtogatott számlákat is óvatosan kisimította és a többi mellé rakta őket az asztalra. Hosszú ujjaival vakargatta a borostás állát és gondolkodva húzogatta a hosszabb szőrszálakat. Érdes tapintású, pergamen száraz bőre bágyadtan lógott. Húsos táskák és bordó karikák keretezték a szemeit, melyek ide-oda jártak a számlákat olvasva. Másik kezével a zsebében kotorászott, majd hosszas keresés után egy marék aprót szórt ki az asztalra. Gyomra hangosan korgott, mintha mondani akarna valamit, de csak morgásra telne tőle. Magába mélyülten ekképpen gondolkozott; eladósodott, nincs pénze és dolgozni sem tud. Nem ért semmihez, s bár korántsem öreg, a maga harmincnégy évével soha nem járt a földeken vagy bármely más hivatalban, az iskolában csak annyit töltött, amennyire a falu keretei megengedték s még a könyveket se olvasta el, amiket rezignáltan széttépett. A gyomra megint felmordult – csitítóan megsimogatta a hasát, mintha doromboló macska volna. Lassan végighordozta a tekintetét a földön, hátha talál még számlát valahol. A szeméthegyet, ami majdhogynem a bokájáig ért, felkavarta, de undorát lenyelve továbbkutatott. Aztán mint a mennykő csapott bele a felismerés. Lehajolt és felvett egy penészes kenyérdarabot és az asztal alatti, üres vederbe dobta. Majd megragadott egy köteg papírt és a kenyér után hajította őket. És így tovább és tovább; egyre gyorsabban és céltudatosabban dobálta a vederbe a szemetet, majd mikor az megtelt, kivitte és a ház elé öntötte. Hatalmas takarításba fogott, öltönyét sem sajnálva végigment az egész házon. A rengeteg origamit, nagy kupacba seperte és egy feneketlen ládába borította az összeset, felvitte a hálószobába és a ládát lelakatolta. Erőt vett magán és kitakarította a fürdőt, a konyhát. Még a megmaradt, hiányos könyveket és a polcokat is leporolta. A kertből kitépkedte a gyomnövényeket, amik támadólag a nyakára tekeredtek, fojtogatni kezdték, de legyőzte őket. A ház előtt már hatalmas dombokban állt a szemét és egyre csak gyűlt, s amint Gregor látta, hogy kemény munkája eredménnyel jár, még keményebben dolgozott. Az öltönye már cafatokban lógott róla, arca fekete volt a rárakódott kosztól. Energikus seprése nyomán a por felhőkben távozott az ablakokon át. Három hónap után, éjt nappallá téve serénykedett, míg végül holtra fáradva összerogyott hevenyészett ágyán, és napokig aludt. A falusiak hallották a ház felől jövő lármát és elégedetlenségükben rendkívüli tanácsot hívtak össze, ahol azon tanakodtak, hogy vajon min töri a fejét a dybukk. Már-már cselekvésre szánták a fejüket, de maga a kovács és a hentes mondta, hogy várják ki a végét. Aznap este a falusiak nyugtalanul tették be a zsalugátert. Gregor elmélyedetten aludt és még álmában is a megvalósulni látszó tervét szövögette. Úgy érezte, hogy felemelkedik, hogy újjászületik. Aztán, amikor kipihenten felébredt, mintha éveket fiatalodott volna. Levágta hosszúra nőtt szakállát és haját. A legszebb ruháját öltötte magára és megmaradt aprópénzét is a lovára költötte, amely végre ismét régi fényében tündökölhetett. Három hónap készülődés után, elindult. Nem vitt magával semmit, egyedül az origamikat tartalmazó ládáját kötötte a nyergére. Senki nem állta az útját a kapuban, senki nem trombitált a faluban, senki nem kérdezte hová megy. (Soha senki nem költözött be, a hátrahagyott házba, mely szép lassan mazsola méretűre zsugorodott és nyomtalanul eltűnt a föld színéről.) Feje kókadtan dülöngélt, de szája szélén hamiskás mosoly húzódott, fejében a tervével lovagolt át a házak között, az ablakokból kíváncsi szempárok lesték az alkonyi fényben elporoszkáló árnyalakját. Eszébe jutott a férfi, akiről régen hallotta azt a mesét. A férfi aki elment és visszatért. A homokúthoz ért, lefordult a faluból és magányosan továbblovagolt a sivár földön. Távozása hangtalan volt és légies, még a marhák békés szuszogását is hallani lehetett. Gregor K. elindult a tervvel, amiről a falu népe sose tudhatta meg mi volt valójában, mert kétszáz év múlva már senki nem élt a vidéken.

Krizbai Domokos, amolyan Kafkásan