Gyász - Mourning

A sár rátapad cipőm, körökkel mintázott talpára, majd mikor elválasztom a földtől, mint valami vírus kapaszkodik belé. Sírok emelkednek ki az eső áztatta levelek közül, igen a temetőbe mentünk be, amit a holtak lelke népesít be. Ahol ezernyi könny szárad köveken. A temetőbe, ahol elkezdődött a szertartás. A fehér palástba öltözött férfi keresztül meg a sötét tömegen, majd miután céljához ért kezdi sirató énekét. Megannyi gyászoló arc, némelyiken lecsordul egy forró csepp a szívből. A gyász amit sokan éreznek, a gyász, amit csak kevesen mutatnak ki őszinte könnyekkel. Amikor a dal feléhez érkezünk, mintha az időjárás is érezné a helyzet szomorúságát, esni kezd az eső. A fák ágai lekonyulnak, tiszteletüket teszik a halott felé. Esernyők tompa kattanásai zavarják meg a szöveget. Többé már nincsenek arcok csak, esernyők, amik mindent elárulnak az itt lévők jelleméről.
Véget ér a szöveg és a szertartás a koporsóval folytatódik, a temetés legelkeserítőbb részéhez érkezünk.
Ám, szédülni kezdek. Látásom fehér lesz, megvakulok, majd pedig rikítóan színes csíkok villódznak mindenütt. Hallásom eltompul, alig hallom ernyedt beszédemet.
- Rosszul vagyok.
Senki se figyel.
- Rosszul vagyok - ismétlem meg.
Összeesni készülök, amikor átkarolnak.
Színek összevisszasága, csak szavakat kapok el a külvilágból.
- Lépcső. Hol lehet leültetni?! Ettél ma? Fogd…
A színek közt egy bordó szék körvonalazódik ki. Leültetnek, én pedig még mindig színes világomban vagyok. Szőlőcukrot szopogatok és vizet öntök magamba. A színek eltűnnek, látásom kezd kitisztulni. Magamban siratom, az elhunytat. Hallásom még mindig nem a régi. Kihasználom az alkalmat, hogy elszakadhatok azoktól a határoktól, amiket eddig ismertem. Tudom, hogy ez rossz érzés még is valamilyen perverz örömmel gondolok vissza arra, amikor nem láttam mást csak színeket. A temetés és gyász folytatódik. De nem csak Tibort gyászolom, hanem színeket is, amik tovább ragyognak, bármi történjék is az életben. A színek, amik látásához áldoznunk kell.